144

December 27. Vasárnap

Éjszaka Ferihegy 1-en.

Ahogy ott álltam kinn az álomszerű betonéjszakában, éreztem, hogy nagy kő esett le a szívemről. Örülök, hogy vége a karácsonynak, ez az adventi forgatag kikészít. Szarok rá.

Most úgyis a szilveszter az aktuális ünnep.
Nekem különösen nagy ünnep.
A szilveszter azt jelenti, hogy egy kerek naptári évet letöltöttem.
Ez úgy hangzik, mintha börtönbüntetést töltenék.
És úgy is látszik.

Meg úgy is érzem.

De tudom, mikor kezdődött, meddig tart, mennyi van hátra és mikor lesz vége.
És most egy teljes évet kihúzhatok a naptárból,  egy teljes évvel kevesebb, mint amikor bevonultam. Illetve akkor még ennél is több volt, november 26-án voltam egy éve katona, most meg azt is elmondhatom, hogy egy évet, az egyik évet, 1987-et január elsejétől december harmincegyig letöltöttem.
De még öt hónap előttem van.
Öt kurva hosszú hónap.

145

December 26. Szombat

Ünneplem a karácsonyt, ahogy csak bírom.
De alig megy.

Mert ma megint Rövid Ugrásom volt, a tegnap reggeli bukással terhelt délelőtti szolgálat után beraktak éjszakára.

Ott a felszálló gépek háromszög alakját és lámpasorait gondoltam feldíszített karácsonyfának, de majdnem olyan gyorsan illantak el, mint a róluk szóló gondolat.
Ma még karácsony van, érezni kéne egy kicsit, valamitől megjöhetne már.
Szeretetben jelentkezhetne.
Nekem Itt benn, a másik körletben jobb volt.
Több embert kedveltem, mint a mostaniban.

Amikor reggel bejöttem, összefutottam Zádori hadnaggyal és Szadó őrnaggyal. Zádori lapos pillantásokkal méregetett, és meglehetősen meglepődött, hogy kihallgatást kértem tőle. Feltételezem, nem gondolta, hogy van pofám a tegnapi balhém után az orra elé kerülni.
Hogyne lenne.
Kinyögte, hogy tíz perc múlva az irodájában.
Ott is voltam és mondtam neki, hogy vissza akarok költözni a 2-es körletbe.

Levegőt se nagyon tudott venni.

– Dvorszky, már megint kezdi? Nem tud egy percig nyugton maradni? Azonnal menjen innen, hallani se akarok magáról.

Kijöttem tőle, de nem éreztem, hogy ezzel vége is, majd megyek feljebb, Balrog őrnaggyal majdnem heti szinten összejárunk, miért ne segítene? Majd jövő héten felkeresem. Ha a tegnapi bukásom miatt nem küldenek, akkor megyek magamtól.

De egyelőre maradok a seggemen. Nem költözöm.
Nem kaptam ajándékot.
Milyen karácsony ez?
Az Isten verje meg.

508

December 28. Vasárnap

Ma éles lövészetre mentünk. Rajonként vonultunk fel, feküdtünk a megfelelő pózba, szögbe és adtunk le célzott lövéseket.

Egész nap torkaszakadtukból üvöltöttek a tisztesek. Azt mondják különösen nagy nyomás alatt vannak ilyenkor, amikor a sorállományú beosztottak kezében élessé válik a fegyver. Könnyű rossz felé fordítani a csövet.

Csak pár lőszert kaptunk, pár percre, amikor már hason feküdtünk.

– Nem mozog, nem forgolódik! Előre néz, kussol! – hallottuk folyton. – Lőszerhez, fegyverhez nem nyúl, csak ha parancsot kap! Fegyver csöve előre néz, aki felemeli, lelövöm!

A tiszteseink iszonyú feszültek, ketten hátul folyamatosan figyelnek minket kibiztosított, csőre húzott géppisztollyal. A laktanyaparancsnok kikapcsolt pisztolytáskával tart szemlét mögöttünk. Néhány hónapja történt valami baleset, azért ilyen idegesek.

Egyszerre kell tárazni, tölteni, kibiztosítani, felhúzni, célra tartani.

– Cél a Szabó család! –hangzik mögöttünk. – Tűz!

Lelőttük a Szabó családot, az egymás mellett menetelő különböző méretű gyalogost ábrázoló célt.

– Rendben emberek, most cél az „Anya gyermekével”! Szarjanak a karácsonyra! Lőjék őket!

Anya gyermekével stilizált géppuskafészekben egy magasabb meg egy kisebb embert imitáló fémlap, találatkor dől el.

Szartam a karácsonyra, asszonyt, gyereket lőttem.

509

December 27. Szombat

Este jöttem vissza Sopronba, a családtól otthon búcsúztam, a pályaudvarra Apu hozott ki. Nehéz volt elválni, de nem ragacsosan szentimentális érzésekkel búcsúzkodtunk, pedig csak a gőzmozdony füstje hiányzott volna egy kosztümös filmhez.

Fura dolog, hogy mennyit változtat az elváláson, hogy tudom, hova megyek. A nyomott érzés annak szólt, hogy holnaptól istentelen sokáig tart a szabadságvesztésem. Jó volt otthon, csöndes béke, és erre a három napra a családom tagjai közt szertefoszlott a katonaságról szóló rossz álom. Csak amikor délután ránéztem az előszobai fogasra akasztott egyenruhára és belém hasított a gondolat, hogy mindjárt bele kell bújnom, akkor tisztult ki a kép. Katona vagyok, nem álmodom, ez a karácsony volt az álom, holnap egy kegyetlen valóságra ébredem majd.

De ahogy Apuval megszorítottuk egymás kezét, már nem volt benne a bevonuláskori félelem. Már mindketten tudtuk hova megyek, most csak az volt bizonytalan, mikor látjuk egymást újra. Remény határozta meg a búcsúnkat.

Valahogy, amikor bevonultam és még otthon a családtól, a laktanyakapuban meg -ahogy most is-, Aputól búcsúztam, mindez rémesen szomorú és kegyetlenül visszavonhatatlan volt. Ott én is tudtam, Apu is tudta, hogy a gyerekkornak vége van. Bíztam benne, hogy semmi bajom nem lesz és Ő is bízott bennem, a kapuban már férfiként búcsúztunk. Ott tűnt fel, hogy már magasabb vagyok nála; én kihúztam magam, ő meg egy kicsit ellazult, enyhült az addigi állandó, feszes tartása. Befejezett, véghezvitt egy komoly, felelősséggel járó feladatot.

Felnevelt.

Attól a kaputól beljebb már magamnak kell boldogulnom. Úgy mentem be a kapun, úgy intettem vissza, hogy lássa, menni fog.

Megadott mindent, amit addig adhatott, most még ugyanezt kell megtennie a két öcsémmel.

Az elválásunk korszakváltás volt, legalább annyira nyomott minket a lezárt élet, a megváltozott szerepek súlya, mint amennyire tekintettünk rá várakozással. Féltem a katonaságtól, de vártam már. Rövid időt kaptam a káderezéstől a vonulásig, mégis minél közelebb került, annál erősebb volt a kíváncsiság.

Most nem féltem a katonaságtól, de egyáltalán nem vártam.

Nyomott hangulatban ültem a vonaton és ezeken gondolkodtam. És Sopron, ami egy hónappal ezelőtt elképzelhetetlen messze volt, most hirtelen felbukkant a koszos vonatablakban és leszállás után, testemben az ellenkezés feszítő érzésével közeledtem a laktanya kapujához.

Menekülni, elfutni szerettem volna, remegett minden tagom.

Semmi nem volt még, amit ennyire nem akartam.

De aztán mikor megálltam a bejáratnál és hosszan merengtem a semmibe, a kapuügyeletes recés hangja észhez térített.

– Mi a faszt csinál ott határőr? Mindjárt tíz óra, lejár a könyve! Jöjjön már be, ne várja a piros szőnyeget!