97

1988. február 12. péntek

Ezt a telet nehezen fogom megszokni.
Megszeretni meg szinte lehetetlen.
Annyit kínoz, hogy menekülni fogok tőle egész életemben.
Meleg helyre költözöm lakni.
Belépek a pártba, megbízható leszek, bizalmas ügyek kezelésére alkalmas és azt a feladatot kapom, hogy kémkedjek Tahitin vagy valamelyik Karib szigeten.
Vagy ott van Kuba!
Baráti ország, oda kimehetek!
Még megbízhatónak sem kell lennem.
Ilyen helyen kellene élni, mert a tél az elpusztít.
Nem lehet győzni erőforrásokkal.
Egyszer ki fog minket pusztítani, elűz a birodalmából.
Engem az előőrsei meggyőztek.
A hadereje, a szervezettsége, a hatékonysága megmutatkozott nekem.
És tekintélyt parancsolt.
Soha semmi más ennyire.
Mostanában éreztem először tiszteletet.
Azt az igazit.
Ami feltétlen elismerésre sarkall.
Alázat, de nem megalázkodás.
Amiben az ember örömmel ismeri el, hogy alacsonyabb rendű, rangú. Az öröm ebben az, hogy van olyan, amit félve tőle, de elismerve, többnek gondolunk magunknál.
Ez a dolgok értékén, értékelésén segít.
A dolgok értékének meghatározásában.

Én nem tudom, hogy hogyan állok.
Azt hiszem a tiszteletet sosem éreztem még.
Senki és semmi iránt.
Egészen máig.
Tisztelni önmagáért senkit, semmit nem tiszteltem.

Három kategória létezik:

Akiktől, amiktől féltem.
Ilyen például a víz.
Nem tudok úszni. A víztől rettegek.

Aztán vannak akiket, amiket szeretek.
A szeretetben – az abban teljesen természetességgel –, meglévő tisztelettel telve, ami a szeretet sajátja.
Ilyen Apám, Anyám, a testvéreim, a barátaim és a mákos guba.

És végül vannak azok a dolgok, személyek, akik nem számítanak.
A díszlet.
Ott nincs helye tiszteletnek, ott azok vannak, akikhez még csak nem is méregetem magam, nem gondolom, hogy kevesebbek nálam, hanem már az a feltevés, hogy ezt bizonyítanom kellene, méltatlan.

Igen így létezem.
Ezért van itt benn az a kurva sok probléma velem.
Sem az egyes embert, tiszteket, társaimat, sem az intézményeket, mint határőrség, katonaság, nem tiszteltem. Van persze akit megszeretek, aki bajtárs lesz, meghalnék érte.
Répa, B.K.Zs, és a mostani körlettagok, Alex, Lufi.

De akit nem szeretek az nekem semmi.
Szánalom nélkül hagynám őket meghalni, szenvtelenül tudnám öldökölni őket. A tiszteket - ráadásul - kedvtelve.
Elég ijesztő ez.
De most a tél megmutatta, hogy fejlődőképes vagyok. Megéreztem milyen tisztelni, legalábbis félelemmel vegyes tisztelettel. És ebben a tiszteletben az a biztos tudás is megszületett, hogy nem győzhetünk.
A tél, a hideg ellen nem.
Ideiglenesen, betolakodóként megjelenhetünk, de hosszú távon csak úgy, ha visszasüppedünk állattá, lecsökkentjük az igényeinket és kizárólag a túlélés céljával vágunk neki a télnek. Minden egyéb olyan pocsékolás, ami a túlélhető telek számát csökkenti és a tél felé billenti a mérleget.
Ez őrültség, nem győzhetünk.
Tudom.

Ma megint Cupi tartja a köteléket.
Sziporkázik, minden szava aranyköpés, de ma egy nagyon fontos bejelenteni valója is van, amit az eligazítás végére időzített, de előtte már többször utalt rá, hogy fog mondani valamit.
Nem remélhettük, hogy addig mondana bármit.
Ellenben beszélt, hosszan, jelentőségteljesen.
De fogalmunk sem volt, hogy miről. Teljesen értelmetlen zagyvaságot produkált, és csak ez a szóbeli ígéret maradt meg nekünk.
Aztán valahogy eljutottunk ide, mert bejelentette, hogy most bejelenti a korábban bejelentett bejelentését.

Álltunk, mintha cövek.
Eddig világos.
Értjük.
Kezdheti.

Nagy levegőt vett és elmondta, hogy hosszas vívódás után, amelyet amúgy a mi érdekünkben tett, egy fontos döntést hozott.
Ezután azt találta mondani, hogy a szombatot és a vasárnapot hétvégének határozom meg!
Így, minden előzetes felkészítő konzultáció nélkül. Egy mondatban definiálta, mostantól, hogy lesz itt és a világban.
Igen, mert ma péntek van, és a határőrség mindenre fel van készülve egy nappal korábban, magyarázta, így ma intézkedik erről, ez a legjobb időpont.
– Megértették emberek? A szombatot és a vasárnapot hétvégének határoztam meg. Világos? Helyes! Akkor lelépni.

Este még a körletben megvitattuk Cupi éleslátását, hogy már egy nappal előtte meg tudta határozni a hétvégét.
Isteni tehetség.

130

1988. január 10. vasárnap

Ma kicsit hajba kaptam Herolddal újra. Megtalált napközben, hogy beszélgetett egy kopasszal, és az azt mondta neki, hogy rá akartam beszélni az öngyilkosságra.

– Dvorszky, ilyet egyszerűen nem lehet csinálni!

Hogy nem-e?

Elmondtam neki, hogy én a kopasszal emberbaráti szeretetem által vezérelve beszéltem, őt akartam kímélni, mert én leszek az utolsó, aki így áll hozzá, a következő 480 napjában. Ha nem hallgat rám, akkor készüljön fel, hogy többet soha senki nem akarja majd a javát, tegnap volt az utolsó nap, amikor az ő érdekeit figyelte bárki is. Nekem kötelességem volt ezt megmondanom neki.

És az is kötelességem, hogy most meg a társadalmi összhasznosságot figyelembe véve, Heroldnak is ugyanezt javasoljam. Nyelje fulladásig a tisztek maszlagját, vagy dugja fel magának a alegységügyeletesi karszalagot csapatzászló-rúddal, vagy dőljön Szadó őrnagy díszkardjába. Muszáj lenne megszabadítani az országot tőle, hulljon a férgese.

Alig kapott levegőt, azután még inkább, mikor közöltem, hogy ha netán mindezt jelenteni akarja, akkor nem kell önkezével végeznie magával, akkor majd ezt örömmel elvégeznem én. Nekem kell a közjó érdekében likvidálnom.

Még egy kicsit "kurvaanyáztunk" a beszélgetés tisztességes lezárása okán, majd kirongyolt a körletből.

145

December 26. Szombat

Ünneplem a karácsonyt, ahogy csak bírom.
De alig megy.

Mert ma megint Rövid Ugrásom volt, a tegnap reggeli bukással terhelt délelőtti szolgálat után beraktak éjszakára.

Ott a felszálló gépek háromszög alakját és lámpasorait gondoltam feldíszített karácsonyfának, de majdnem olyan gyorsan illantak el, mint a róluk szóló gondolat.
Ma még karácsony van, érezni kéne egy kicsit, valamitől megjöhetne már.
Szeretetben jelentkezhetne.
Nekem Itt benn, a másik körletben jobb volt.
Több embert kedveltem, mint a mostaniban.

Amikor reggel bejöttem, összefutottam Zádori hadnaggyal és Szadó őrnaggyal. Zádori lapos pillantásokkal méregetett, és meglehetősen meglepődött, hogy kihallgatást kértem tőle. Feltételezem, nem gondolta, hogy van pofám a tegnapi balhém után az orra elé kerülni.
Hogyne lenne.
Kinyögte, hogy tíz perc múlva az irodájában.
Ott is voltam és mondtam neki, hogy vissza akarok költözni a 2-es körletbe.

Levegőt se nagyon tudott venni.

– Dvorszky, már megint kezdi? Nem tud egy percig nyugton maradni? Azonnal menjen innen, hallani se akarok magáról.

Kijöttem tőle, de nem éreztem, hogy ezzel vége is, majd megyek feljebb, Balrog őrnaggyal majdnem heti szinten összejárunk, miért ne segítene? Majd jövő héten felkeresem. Ha a tegnapi bukásom miatt nem küldenek, akkor megyek magamtól.

De egyelőre maradok a seggemen. Nem költözöm.
Nem kaptam ajándékot.
Milyen karácsony ez?
Az Isten verje meg.

305

Július 19. Vasárnap

Újabb Ultra Rövid Ugrással az éjszakai szolgálatból délelőttös kutyakonyha szolgálat  következett.

Délután 5 nap szabadságra megyek!

A kutyakonyhán ma rendes voltam, kihoztam a kutyákat, nem mind, de a nagy részüket. Ellenőriztem, hogy minden bejárat zárva legyen, végignéztem a kerítést, nincs-e valahol kibontva. Beszéltem a lődörgő ÉPK-sokkal, hogy most ne nagyon mászkáljanak. Azután kiengedtem egyenként a kezelhetőket egy-egy negyedórára. Nem tudom, hogy a többiek ki szokták-e engedni őket, mindenesetre olyan szagokra éhesen szaladt a bokrosba mind, hogy látszott, az összes többi érzékszervüket kikapcsolták. Az orrukra összpontosítottak, a testük ék alakú lett, a csúcs az orr, a maradék testrész pedig csak egy szivacs, ami gyűjti és tárolja a szabadság illatát.
Nem raktam rájuk pórázt, közvetlenül a kennelből eresztettem szélnek mindet. Lehet, hogy ez nem volt jó ötlet, jobb talán, ha nem szoktatjuk rá őket, hogy parancs nélkül kimehetnek, de mivel ma szabadságot kapok, szerettem volna adni is. A negyedóra úgy telt, hogy ők szaladgáltak, én meg sétálgattam a közelükben. Az idősebb kutyák, mind nagyon illedelmesen visszajöttek a hívószóra, csak Pofást, Luxot és Lucifert kellett kicsit hajkurásznom, hogy visszatereljem.

Aztán eljött a délután és 5-től végre katonaéletem első több napos szabadságra mehettem.

SZABADSÁG!!! Milyen fura ebben a jelentésében ez a rég ízlelt szó.

Ahogy hazaértem, átöltöztem és rohantam Edithez.  Most valahogy nem izzasztott a szokásos esti hőség, hanem kellemes tavaszias este tisztelgett nekünk. Hirtelen ötlettől vezérelve kimentünk kocsival a Margitszigetre. Sétálgattunk a parkban, a Duna parton. És engem már megint a dugás gondolata feszített. Bármiről is beszéltünk, csak ez járt a fejemben, nem tudtam szabadulni.

Aztán miközben gyalogoltunk vissza a kocsihoz, szembe fordultam vele és valóban nem túl türelmesen, nem lassú, felcsigázó mozdulattal, hanem meglehetősen erélyesen kihúztam a blúzát a szoknyájából, benyúltam alá és ráfogtam a mellére. Néhány másodpercig hagyta, illetve inkább tűrte, azt hittem, most valahogy engedékenyebb lesz, de aztán letolta a kezem magáról. Nem akartam hagyni, összefeszültünk, de ennél nevetségesebb, szánalmasabb képet nem mutathat pasi, hogy körömszakadtáig markolja a nő mellét, miközben az teljes erejéből igyekszik szabadulni.

Azt hiszem egyikünk sem akart kifordulni magából, én nem akartam mindenáron markolászni, ő meg talán nem akart ilyen elemi erővel védekezni, de a másik ellenállása odahajtotta a vadállatot. És az marcangolni kezdett minket, mi meg egymást. Egyre inkább dühített, hogy nem érti, nem tolakodni akarok, hanem neki is jót, nekem is jót. És minél erősebben akartam, hogy kevésbé védekezzen, annál inkább hadakozott, én meg annál vehemensebben támadtam. És ő minél inkább akarta, hogy kevésbé erősen nyúljak felé, annál vadabbul tusakodtam, ő meg annál makacsabbul hárított. Jó mókának is tűnhetett volna, de egy idő után csak hangtalan, küzdelemmé vált, és én letakart aggyal cselekedtem.

– Aú ez fájt! – kiáltása térített észhez.

Ez, amit csinálok, a színtiszta erőszak.

Néhány hete majd megőrültem érte, olyan szerelmes voltam, most meg szinte verekszem vele?
Nem akarja.
Láthatnád már régen. Ha akarná, nem kellene erőszakhoz folyamodni. Mire számítok, mi lesz, ha legyőztem? Rájön, hogy mégis akarja? Még ha mondaná is, hihető lenne? Tudnék fürdeni elégedetten olyan szeretetben, olyan testiségben, amit erővel kényszerítettem ki?

Dehogyis. Hova süllyedtem! Hova süllyedtünk!

De az agyam nem tisztult teljesen, nagyon dühös voltam, és Editre voltam dühös. Úgy éreztem, hogy ha nem kapom meg, akkor nem kell.

Állt velem szemben, vádló tekintettel tapogatta a karját, amit fájlalt.
Felpofoznám legszívesebben.
De már csak tehetetlenségemben. Ami hirtelen ugyanolyan erővel kezdte a dühömet felpiszkálni.
Tényleg lekeverjek neki egyet? Láthatóan most még ő haragszik. Ő? De milyen jogon?

9 hónapja nem enged közel magához.
És a pofontól megenyhül?
Nem fog.
Ha tudom, hogy nem fog, akkor az micsoda, ha szájon vágom?
Az bizony sima bosszú.

Nagyon jól jött, hogy igazából nem értettem Editet, mert gondolkodtam, legalábbis cikáztak bennem a felvillanó gondolatok. Ha nem így van, lehet, hogy tényleg felpofozom. Ha nincs bennem gondolat, csak indulat. De innen nézve, még ez az előbbi tusakodás is méltóságon aluli. Hogy várhatnám el, hogy szeressen, akit megaláztam, és hogy szerethetném magam, ha hagytam magam zsarnokká lenni?

Nem, ez szánalmas és méltatlan. De tehetetlen düh fortyogott bennem és nem talált kiutat.

– Menj a francba! – kiáltottam rá végül, de ez se segített, ugyanolyan szarul éreztem magam. Hirtelen a kocsihoz szaladtam, bevágtam magam és a margitszigeti szálloda parkolójából csikorgó kerekekkel robogtam ki.

Ennyi tellett.

Ezt találtam ki.

De amikor elsuhantam Edit törékeny alakja mellett és még egy kis ijedtséget is felfedeztem, ahogy hátrébb lépett a járdán, mintha az is megtörténhetne, hogy felszaladok és elgázolom, rettentően elszégyelltem magam. A gondolat, hogy olyan állapotban vagyok, hogy elképzelhetőnek gondolja ezt rólam, a tudatom legmélyére is besikított.

Dühödten léptem rá a fékre, hatalmas csikorgással álltam meg

Nem! Nem hagyhatom, hogy ösztön, érzés, bármi irányítson, ami nem én vagyok.
Soha többet.
Semmi rombolót nem akarok magamban, tőlem ne féljen, akit szeretek. El kell nyomnom minden ilyet magamban. Ha olyan érzés is áldozatul esik, ami jó és építő, kisebb baj, minthogy irányíthatatlan hús legyek.
Nem engedhetem szabadjára az ösztönnel kevert érzéseket.

A kormányra borulva mantráztam ezt, lihegve, mint valami hosszabb futás után. Vártam, hogy lassuljon a pulzusom, béküljön a lelkem, csituljon a vihar benn. Aztán kisandítottam az oldalablakon, a visszapillantóban láttam Editet, aki semmit nem értett, állt ugyanott, és a pulóverét a mellkasához szorítva sírdogált. Rükvercbe kapcsoltam és nagyon lassan, hogy meg ne ijedjen, mellé tolattam. Megálltam, néztünk egymásra, nem volt indulat bennünk, csak a szomorúság tartotta még magát. Kinyitottam az ajtót, ő szótlanul beszállt és hazáig a combomon pihentette a kezét. Nem bátorítottam és nem húzódtam el.

Hagytam.

Nyugodt, jó kedvű nem voltam, de már dühös sem. Talán keserű.

És nem volt mit mondanom.

Kiszálláskor a kényszeredett mosolyom sarkába csókolt, hagytam ezt is, majd válaszoltam, mikor az ablakon visszahajolva, bemutatta behajtott mutató ujját.

– Nincs harag! Becsszó?

– Nem, nincs harag. Becsszó.

446

Február 28. Szombat

Ma elmentem Edithez, az egész délelőttöt együtt töltöttük náluk. Heverésztünk, tévéztünk, zenéket mutogatott, amikkel egyáltalán nem tudtam azonosulni, meg nevetgéltünk. Most azt a taktikát alkalmaztam, hogy nem közeledtem testileg egyáltalán. Ha mellém bújt átkaroltam, de nem volt a mozdulatomban sem gyengédség, sem szeretet, viszont nem volt benne türelmetlenség és erőszakosság sem. Csak átkaroltam és kész. Nem kezdeményeztem a csókolózást, de nem is tértem ki előle. Nem húztam magamhoz és nem akadályoztam meg, ha távolodott.

Nem sokáig bírta.

Mi van velem? Rosszul vagyok? Nem szeretem már? Van valakim? – szegezte nekem a lehetetlenebbnél lehetetlenebb kérdéseket.

Dehogyis. Jól vagyok, szeretem, nincs senkim.

A picsába! Ő kell. Ő kell, csak jobban. Miért olyan nehéz ezt megérteni?

De nem estem ki a szerepemből, nem voltam elutasító, nem voltam ellenséges, úgy viselkedtem mint egy testvér, távolságtartó voltam, de kifejezetten barátságos.

Viszont belül jéghideg.
Minden idegszálammal azon igyekeztem, hogy az ágyékom hűtve legyen, ezért átfagyasztottam mindent magamban. A csonttá dermesztett elmémből a mellkasomon, a gyémánt keménnyé merevedett szívemen keresztül sugároztam lefelé a borzongató hideget és sikeres voltam.

Nagyon is.

Nemi vágyat nem éreztem tényleg.

De semmi mást sem.

A jégpáncél mögött én tudtam, hogy ő kell, őt akarom, a kérdéseire adott válaszaim mégis üresek voltak, kimondva értéktelenek. Úgy estek ki a számon, mint a jégkockák, hangosan, illetlenül nagyot koppantak a visszafojtott csendbe burkolt reménye padlatán, úgy törtek darabokra, és olvadtak fel semmivé, mintha semmi alapjuk nem lett volna.

Megelégeltem a kérdéseket - elrontok valamit csúnyán, ha nem menekülök el.

Megrendülten figyelte, ahogy felálltam, felvettem a cipőm, a kabátom. Aztán félszeg mosollyal tisztelegtem neki, és sietve kifordultam az ajtón.