130

1988. január 10. vasárnap

Ma kicsit hajba kaptam Herolddal újra. Megtalált napközben, hogy beszélgetett egy kopasszal, és az azt mondta neki, hogy rá akartam beszélni az öngyilkosságra.

– Dvorszky, ilyet egyszerűen nem lehet csinálni!

Hogy nem-e?

Elmondtam neki, hogy én a kopasszal emberbaráti szeretetem által vezérelve beszéltem, őt akartam kímélni, mert én leszek az utolsó, aki így áll hozzá, a következő 480 napjában. Ha nem hallgat rám, akkor készüljön fel, hogy többet soha senki nem akarja majd a javát, tegnap volt az utolsó nap, amikor az ő érdekeit figyelte bárki is. Nekem kötelességem volt ezt megmondanom neki.

És az is kötelességem, hogy most meg a társadalmi összhasznosságot figyelembe véve, Heroldnak is ugyanezt javasoljam. Nyelje fulladásig a tisztek maszlagját, vagy dugja fel magának a alegységügyeletesi karszalagot csapatzászló-rúddal, vagy dőljön Szadó őrnagy díszkardjába. Muszáj lenne megszabadítani az országot tőle, hulljon a férgese.

Alig kapott levegőt, azután még inkább, mikor közöltem, hogy ha netán mindezt jelenteni akarja, akkor nem kell önkezével végeznie magával, akkor majd ezt örömmel elvégeznem én. Nekem kell a közjó érdekében likvidálnom.

Még egy kicsit "kurvaanyáztunk" a beszélgetés tisztességes lezárása okán, majd kirongyolt a körletből.

222

Október 10. Szombat

Harmadik nap laktanyafogság.
Ma 8-tól beosztottak őrszolgálatba, 4 óra szolgálat a laktanya kapujában, majd 4 óra pihenő.
Nagyon régen nem tettek ilyen szolgálatba. Akkor, amikor a konyháról a kampósokhoz kerültem. Azok voltak az első katonai feladataim, azóta jól megtanultam mindent.
Nyolctól délig őrködtem, aztán a déltől négyig tartó pihenőm alatt Répával összeültünk és azon polemizáltunk, hogy nem jó itt benn, menjünk ki.

Én mondtam, hogy szakács koromban ismertem az utat kifelé, van egy lyuk a kerítésen, azon keresztül kimehetünk, ha még minden úgy van, mint rég. Nyilvánvaló lett, hogy meg kell néznünk.


Kimentünk az épületből. Megtehettük, idősebbek vagyunk, ugyan nem szerették, ha az udvarra kimászkálunk, de nem is tiltották. Elég könnyen megtaláltuk a helyszínt és kilógtunk a laktanyából a kerítésen vágott lyukon keresztül, de mivel fényes nappal volt, egyelőre csak egy kis terepfelderítést végeztünk.
Mert közben tervbe vettük ugyanis, hogy hazamászkálunk éjjelente. Megnéztük honnan közelíthető meg a lyuk a legjobban, hogyan tudjuk az őrt kikerülni, honnan lehet felmászni villámhárítón, vissza a körletbe, ha minden kötél szakad.

Azt is megbeszéltük, hogy míg én éppen őrködöm négytől nyolcig, ő kiszökik hét óra körül, hogy lássuk észre lehet-e venni. De az őrbódéból semmit nem láttam, semmit nem hallottam, tökéletes lesz.

A következő pihenőmben, kilenc körül ki is kimentünk, ezen a terepfelderítésen elnéztünk a laktanya utáni második buszmegállóig, azt gondoltuk, ott majd éles szökéskor biztonságban állhatunk buszra várva. Nagyon egyszerűnek látszott, egészen feldobódtam úgy éreztem, nem lehet teljes a repertoár, ha nem szököm meg laktanyafogság alatt.
Ezt látni minden filmben, a főhős mindig megszabadul a fogságból, mindig megszökik.

Kötelességemnek éreztem.