Centi_30.jpg305

 

 

 

Július 19. Vasárnap

Újabb Ultra Rövid Ugrással az éjszakai szolgálatból délelőttös kutyakonyha szolgálat  következett.

Délután 5 nap szabadságra megyek!

A kutyakonyhán ma rendes voltam, kihoztam a kutyákat, nem mind, de a nagy részüket. Ellenőriztem, hogy minden bejárat zárva legyen, végignéztem a kerítést, nincs-e valahol kibontva. Beszéltem a lődörgő ÉPK-sokkal, hogy most ne nagyon mászkáljanak. Azután kiengedtem egyenként a kezelhetőket egy-egy negyedórára. Nem tudom, hogy a többiek ki szokták-e engedni őket, mindenesetre olyan szagokra éhesen szaladt a bokrosba mind, hogy látszott, az összes többi érzékszervüket kikapcsolták. Az orrukra összpontosítottak, a testük ék alakú lett, a csúcs az orr, a maradék testrész pedig csak egy szivacs, ami gyűjti és tárolja a szabadság illatát.
Nem raktam rájuk pórázt, közvetlenül a kennelből eresztettem szélnek mindet. Lehet, hogy ez nem volt jó ötlet, jobb talán, ha nem szoktatjuk rá őket, hogy parancs nélkül kimehetnek, de mivel ma szabadságot kapok, szerettem volna adni is. A negyedóra úgy telt, hogy ők szaladgáltak, én meg sétálgattam a közelükben. Az idősebb kutyák, mind nagyon illedelmesen visszajöttek a hívószóra, csak Pofást, Luxot és Lucifert kellett kicsit hajkurásznom, hogy visszatereljem.

Aztán eljött a délután és 5-től végre katonaéletem első több napos szabadságra mehettem.

SZABADSÁG!!! Milyen fura ebben a jelentésében ez a rég ízlelt szó.

Ahogy hazaértem, átöltöztem és rohantam Edithez.  Most valahogy nem izzasztott a szokásos esti hőség, hanem kellemes tavaszias este tisztelgett nekünk. Hirtelen ötlettől vezérelve kimentünk kocsival a Margitszigetre. Sétálgattunk a parkban, a Duna parton. És engem már megint a dugás gondolata feszített. Bármiről is beszéltünk, csak ez járt a fejemben, nem tudtam szabadulni.

Aztán miközben gyalogoltunk vissza a kocsihoz, szembe fordultam vele és valóban nem túl türelmesen, nem lassú, felcsigázó mozdulattal, hanem meglehetősen erélyesen kihúztam a blúzát a szoknyájából, benyúltam alá és ráfogtam a mellére. Néhány másodpercig hagyta, illetve inkább tűrte, azt hittem, most valahogy engedékenyebb lesz, de aztán letolta a kezem magáról. Nem akartam hagyni, összefeszültünk, de ennél nevetségesebb, szánalmasabb képet nem mutathat pasi, hogy körömszakadtáig markolja a nő mellét, miközben az teljes erejéből igyekszik szabadulni.

mell.jpg

Azt hiszem egyikünk sem akart kifordulni magából, én nem akartam mindenáron markolászni, ő meg talán nem akart ilyen elemi erővel védekezni, de a másik ellenállása odahajtotta a vadállatot. És az marcangolni kezdett minket, mi meg egymást. Egyre inkább dühített, hogy nem érti, nem tolakodni akarok, hanem neki is jót, nekem is jót. És minél erősebben akartam, hogy kevésbé védekezzen, annál inkább hadakozott, én meg annál vehemensebben támadtam. És ő minél inkább akarta, hogy kevésbé erősen nyúljak felé, annál vadabbul tusakodtam, ő meg annál makacsabbul hárított. Jó mókának is tűnhetett volna, de egy idő után csak hangtalan, küzdelemmé vált, és én letakart aggyal cselekedtem.

– Aú ez fájt! – kiáltása térített észhez.

Ez, amit csinálok, a színtiszta erőszak.

Néhány hete majd megőrültem érte, olyan szerelmes voltam, most meg szinte verekszem vele?
Nem akarja.
Láthatnád már régen. Ha akarná, nem kellene erőszakhoz folyamodni. Mire számítok, mi lesz, ha legyőztem? Rájön, hogy mégis akarja? Még ha mondaná is, hihető lenne? Tudnék fürdeni elégedetten olyan szeretetben, olyan testiségben, amit erővel kényszerítettem ki?

Dehogyis. Hova süllyedtem! Hova süllyedtünk!

De az agyam nem tisztult teljesen, nagyon dühös voltam, és Editre voltam dühös. Úgy éreztem, hogy ha nem kapom meg, akkor nem kell.

Állt velem szemben, vádló tekintettel tapogatta a karját, amit fájlalt.
Felpofoznám legszívesebben.
De már csak tehetetlenségemben. Ami hirtelen ugyanolyan erővel kezdte a dühömet felpiszkálni.
Tényleg lekeverjek neki egyet? Láthatóan most még ő haragszik. Ő? De milyen jogon?

9 hónapja nem enged közel magához.
És a pofontól megenyhül?
Nem fog.
Ha tudom, hogy nem fog, akkor az micsoda, ha szájon vágom?
Az bizony sima bosszú.

Nagyon jól jött, hogy igazából nem értettem Editet, mert gondolkodtam, legalábbis cikáztak bennem a felvillanó gondolatok. Ha nem így van, lehet, hogy tényleg felpofozom. Ha nincs bennem gondolat, csak indulat. De innen nézve, még ez az előbbi tusakodás is méltóságon aluli. Hogy várhatnám el, hogy szeressen, akit megaláztam, és hogy szerethetném magam, ha hagytam magam zsarnokká lenni?

Nem, ez szánalmas és méltatlan. De tehetetlen düh fortyogott bennem és nem talált kiutat.

– Menj a francba! – kiáltottam rá végül, de ez se segített, ugyanolyan szarul éreztem magam. Hirtelen a kocsihoz szaladtam, bevágtam magam és a margitszigeti szálloda parkolójából csikorgó kerekekkel robogtam ki.

Ennyi tellett.

Ezt találtam ki.

De amikor elsuhantam Edit törékeny alakja mellett és még egy kis ijedtséget is felfedeztem, ahogy hátrébb lépett a járdán, mintha az is megtörténhetne, hogy felszaladok és elgázolom, rettentően elszégyelltem magam. A gondolat, hogy olyan állapotban vagyok, hogy elképzelhetőnek gondolja ezt rólam, a tudatom legmélyére is besikított.

Dühödten léptem rá a fékre, hatalmas csikorgással álltam meg

Nem! Nem hagyhatom, hogy ösztön, érzés, bármi irányítson, ami nem én vagyok.
Soha többet.
Semmi rombolót nem akarok magamban, tőlem ne féljen, akit szeretek. El kell nyomnom minden ilyet magamban. Ha olyan érzés is áldozatul esik, ami jó és építő, kisebb baj, minthogy irányíthatatlan hús legyek.
Nem engedhetem szabadjára az ösztönnel kevert érzéseket.

A kormányra borulva mantráztam ezt, lihegve, mint valami hosszabb futás után. Vártam, hogy lassuljon a pulzusom, béküljön a lelkem, csituljon a vihar benn. Aztán kisandítottam az oldalablakon, a visszapillantóban láttam Editet, aki semmit nem értett, állt ugyanott, és a pulóverét a mellkasához szorítva sírdogált. Rükvercbe kapcsoltam és nagyon lassan, hogy meg ne ijedjen, mellé tolattam. Megálltam, néztünk egymásra, nem volt indulat bennünk, csak a szomorúság tartotta még magát. Kinyitottam az ajtót, ő szótlanul beszállt és hazáig a combomon pihentette a kezét. Nem bátorítottam és nem húzódtam el.

Hagytam.

Nyugodt, jó kedvű nem voltam, de már dühös sem. Talán keserű.

És nem volt mit mondanom.

Kiszálláskor a kényszeredett mosolyom sarkába csókolt, hagytam ezt is, majd válaszoltam, mikor az ablakon visszahajolva, bemutatta behajtott mutató ujját.

– Nincs harag! Becsszó?

– Nem, nincs harag. Becsszó.

Centi_30.jpg355

 

 

 

Május 30. Szombat

A Misivel (Berben körlettársam) vagyok kutyakonyha-tanszolgálatban. Ismerkedem a kutyákkal, meg a körülményekkel. Igazából sosem jártam még kennelben, képről láttam csak. És ott se tűnt túl komfortosnak. Közelről viszont egész embertelen.

Kisméretű cellák sora, mint az állatkertben a nagyvadak ketrecei. Egymás mellett rácsokkal elválasztott pici élettér a pórázon töltött szolgálati idő utáni világ.

Három négyzetméter a földgolyóból.

Ennyi az övék.

Kibetonozva teljesen, még a faoldalú kutyaház alja is beton, hogy a természet maradéktalanul a rácson kívül szoruljon.

A megjelenésünkre elég különbözőképpen reagáltak. A fiatalabbak ugráltak, szaladtak két lépést ide-oda a rácson belül, az idősebbek megőrizve a tekintélyüket, hangosan csaholnak, az igazán öregek, meg méltóságteljesen fejüket felemelve fekszenek. Figyelnek, de nem érdeklődéssel, hanem csak éreztetve, hogy tudnak mindenről, előlük nincs rejtve semmi. Nagyon pici terület a világuk, de az az övék.
Ott ők az urak.
Nem készülnek megvédeni, nincs bennük feszültség, biztos nyugalommal vizsgálnak minket.

Eszembe jut Buksi. A kis keverék tacskónk. Egyszer akkoriban, amikor hozzánk került láttam egy képet egy láncon tartott kutyáról. Jól látszott a képen, hogy a nyakörv szélesen, a bőrig kikoptatta a szőrt a nyakán. Ez borzalmasan mellbe vágott, akkori kisgyerekként ennél nagyobb kegyetlenséget el sem tudtam volna képzelni.
Volt képem a sebről úgy általában, tudtam, hogy a test sérülékeny.
Az állatoké is. Balesetben történhet velük bármi.
Meg azt is tudtam, hogy a szőr egyik tulajdonsága, hogy nő. Ha kihull az egyik, kinő utána újabb.
Mennyi idő kell ahhoz, hogy kilakoltasson a nyakörv maga alól mindenkit, és ha jönne újabb, pótolni az elhalt társait, azt írmagjában eltüntesse?
Milyen élet lehet annak az állatnak láncon? Hogy tehették ezt vele?

Nagyon megrendített. Elhatároztam, hogy Buksira soha nem teszek se pórázt, se nyakörvet. És ez a család minden tagjának akaratával megegyezett, ezért Buksi bizonyos keretek közt, de a lehető legnagyobb szabadságban élt. Se póráz nem volt rajta, se nyakörv soha.
A telek, ahova hétvégente kijárt a család, egyáltalán nem volt bekerítve. Szántóföldek közt, földfogó gyümölcsösből és szőlősből kicsípett, Tanácstól bérelt terület volt ez. Hétvégi nyaraláshoz alkalmas telket akartunk belőle kialakítani. Ezért évek alatt, nyarak hétvégéinek minden percében megfeszített erővel irtottuk ki a szinte kiirthatatlan szőlőt, ami nekünk nem volt érték, mert a vetemény, meg a tollaslabdához a fű sokkal fontosabbnak ítéltetett. Hatalmas terület volt, olyan nagy, hogy eszünkbe sem jutott bekeríteni. Ezért Buksinak rendelkezésre állt egy beláthatatlan és határok nélküli birodalom. Köröskörül kilométerekre szántóföldek, erdők, rétek. Nem járt arra senki, vadász sem nagyon, mehetett amerre akart.
Néha órákig nem láttuk. Tudtuk, hogy nincs baja, visszajön. Rókát, borzot látott, nyulat kergetett, őzdögbe hempergett, kánaánban élt. Aztán visszajött és hempergett a szeretetünkben. Öten voltunk, nem mozoghatott úgy köztünk, hogy valaki ne simogatta volna meg, vagy ne szólt volna hozzá.

Most meg itt állok és nézem ezeket a szerencsétlen, örökre bezárt állatokat.

Biztos kutyás akarok lenni?

 kennel31.jpg

Eszközt csináltunk belőlük. Mindennapi használathoz. Ahhoz meg minimum életben kell tartani őket. Hogy kerül ez a legkevesebbe? Anyagilag, energia befektetést figyelembe véve.

Hát így, hogy passzentos tokot csinálunk nekik, ahonnan kivesszük őket, amikor kellenek.

Tehát mindenből annyit kapnak, hogy még funkcionáljanak.

És ez ott, és akkor elemi erővel vert szájon.

Ezt csinálják a feletteseink velünk is.

A határőrségnek szüksége van teljesen felülvezérelt eszközökre. A lehető legsúlyosabban leszabályoztak minket és használnak a beleegyezésünk és a jóváhagyásunk nélkül. De ha messzebb tekintek, ezt csinálja az állam a szüleinkkel is. Az erősebb államok is a kicsikkel.

Nem jó.

Valahogy ezen változtatni kell.

Mondjuk lehet, hogy pont itt, a legvégén, ilyen kicsiben kéne először, hogy emberszámba vesszük a kutyát. Lehet, hogy nekem kellene elkezdenem. Ki kellene őket engednem mind!

Hagyni hadd menjenek, van itt akkorra terület bekerítve, olyan lenne, mintha rezervátumban lennének. Arra kéne megtanítani őket, hogy visszajöjjenek, ha kell. De azt nem lehet elérni erőszakkal, ahhoz foglalkozni kell egy kicsit velük.

Esetleg szeretni.

De falkába állítani őket mindenképp. A természetes működési rendjükbe. Ha nekünk szolgál, és híven teszi, miért ne kaphatná meg az életét?

Megyünk Misivel kennelről kennelre. Mutatja a kutyákat, magyaráz. Rajta látszik, hogy szereti őket.
Nagyon.

De az is látszik, hogy ebben a keretben szereti őket, neki természetes, hogy az őrkutyák így élnek. És úgy nézem, egy kutyásnak ez a szemszög kell. Így kell látnia, mert ebben a közegben kell velük dolgoznia, így tanulta meg ő is, így látta meg kopaszként, ahogy most van, és ez utánunk is így lesz mindig. Mi az az eszköz vagyunk, amelyiknek, az a feladata, hogy ezt az eszközt, ilyen körülmények közt karban tartsa.

Csakhogy így a kutyás - állatgondozó. Én viszont gazda voltam mindig.

Nehéz lesz.

Centi_30.jpg365

 

 

 

Május 20. Szerda


365 nap. 52 hét.

MÁR CSAK EGY ÉV!!!!!!

Letelt 6 hónap.

Úgy néz ki, kutyás leszek mégis. Hivatott a Korlát százados, azt mondta, hogy kitüntet a bizalmával, és Szadó őrnaggyal egyeztetve, engedélyezi, hogy kutyás legyek.
Délután kimentem tanulószolgálatba a Balga Gyurival és a Hobinnal. 8 óra alatt 2 órát töltöttünk kinn. Ez annyit tesz, hogy nem sokat voltunk járőrözni. 8 órás szolgálatokra hoznak fel bennünket a kutatóügyeletekre. Ott jelöli ki a kutató ügyeletes, hogy ki mennyi időre és melyik posztra menjen őrködni.
Ahogy megfigyelem, a legfőbb dolog, hogy az ember ne legyen sokat kinn. Hideg van, meleg van, fúj a szél, jobb benn, pihenni. Mindenki igyekszik úgy helyezkedni, hogy vagy lógósabb szolgálati helyre kerüljön, vagy kedveskedik a KÜTI-nek, a kutató ügyeletes tisztnek, hogy ne sokat küldje ki.
Mert kinn néha rossz.
Mint például ma. Esett az eső, ugyanis.

Az első nap lejön, hogy itt a szolgálati helyek és idők határoznak meg mindent, tehát valószínűleg kinn lenni nem lehet valami jó. Biztos van valami olyan hátulütője, amit én még nem is sejtek. Biztos van nem várt, kellemetlen része.

Balga Gyuri kutyás, magas keszeg, de arcára nyugalmi állapotban kiül a jóság és a naiv vidámság. Igazán barátságosan mondja el, hogy itt ezen a szolgálati ponton mi a feladat. Szürreális jelenet, állunk hosszú, zöld esőkabátban egy TU-134-es szárnya alá húzódva, rogyasztott lábbal, hogy elférjünk. És mondja és beszél, de nem nagyon lehet túl cifrázni, hogy figyelni kell.
Ennyi a feladat.
Mindegy mit tanultál korábban, mihez értesz, mit gondolsz a világról, mindebből semmit nem kell használni, csak résen lenni. Hogy jelezzek, ha valami esemény lenne. A szemem kell nekik. Amivel észlelek. Arra reagál az agy, továbbítja az információt, a tisztek értelmezik a kutató ügyeleten, vagy esetleg magasabb szinten és aztán mi meg megkapjuk parancsba, hogy mit kell tenni, még a gondolkodás fáradtságával se terhelnek minket.

A szolgálati helyeken nincs sok esemény, illetve van, de ezek nagyon szervezettek, kiszámíthatók. Megjelenik egy irányító Zsiguli, sárga jelzéssel a beton felé indul, ekkor várható egy gép leszállása.  Leszáll a gép, az autó előtte halad és sárga jelzést adva bevezeti a parkoló állásba. Jönnek a csomagosok kis traktorokkal húzott vontatmányaikkal, a kerozinos tartálykocsi, az aggregátoros teherautó, a lépcső, a személyszállító buszok. Kiszállnak az utasok, leszállnak a stewardess-ek meg a pilóták és megjelennek a takarítók. Aztán eltűnnek a járművek és a személyzet, csönd lesz órákra, aztán egyszer csak megjelenik a poggyászokat szállító kis traktor húzta vontatmány. Beszállnak az utasok, persze előttük a személyzet, jön a villogó autó és bekíséri a gépet a felszállópályához.

És ez a ciklus megy vég nélkül.

Ezt kell figyelni.

 

Azért ennek meg van a szolgálati szabályzatban rögzített menete, illetve lényege. Tegnap ezt írtam a füzetembe az elméleti oktatáson:

Biztosítás célja:
az államhatáron átlépő utasok személyek, járművek és szállítmányok felügyelet alatt tartása és elkülönítése a nem utazóktól, más járművektől és azok utasaitól az ellenőrzés ideje alatt, továbbá határsértők vagy más bűncselekményt elkövetők elfogása, tiltott anyagok felfedése, határrend-sértés megakadályozása, és a határforgalom biztonságának fenntartása, repülőgép eltérítés és terrorcselekmény megakadályozása.

Meg kell akadályozni:
hogy személyek engedély nélkül az ellenőrzés alatt a járművekre felszállhassanak vagy azokat elhagyhassák, határforgalom biztonságát veszélyeztető cselekményeket követhessenek el, az utasok tárgyakat, értékeket, iratokat, tárgyakat, tiltott anyagokat átadhassanak az ellenőrzésen kívül álló vagy még(már) ellenőrzött személynek, illetve hogy azoktól ilyeneket átvehessenek.

Hobin volt velünk, idős német juhász őrkutya. Szürkébe hajló vörös bundája miatt nem túl szép. De hatalmas, öreg tagjain rettenetes izomzat nyoma látszik, tartása fejedelmi. Sztoikus nyugalommal tűr, de egyáltalán nem belefásulva, hanem csak tudja, hogy tűrni kell, azt, ami az ő feladatával együtt jár. Most az esőt, de amúgy a szolgálat kezdetét és végét. Tűrni, hogy kiviszik, hogy behozzák, nem rajong és szorong egyik miatt sem, pedig ő is tudja, hogy, ha nem esik, kinn jobb, mint a kennelben.

Ma néztem meg a kutyakonyhát. Ez az a terület félúton a laktanya és a repterek közt, ahol a kutyákat tartja a FEP. A megfelelő számú kennel, mindegyik egyformán kicsi, egyazon betonból kiöntve. Mellette a kutyakonyha, ami egy kis falusi ház nyári konyhájára emlékeztetett, pici téglaépület, csúcsos cseréptetővel. Itt készült a kutyák étele.

De csak beszaladtunk, felszereltük Hobint, vagyis szájkosarat, nyakörvet, hosszú pórázt tettünk rá és mentünk szolgálatba.

A kutyások között amúgy jó a hangulat, az hogy jó fej szakács voltam tulajdonképpen kicsit megalapozza a státuszom. Persze köztük kopasz vagyok, alig tesznek különbséget a most ideérkezett valódi kopaszok és köztem. Csak legalább barátságosak.

Az esti kupaktanácsra elhívtak, elmondták, hogy nemsokára kapunk egy fiatal kutyát, és valószínűleg ő lesz az enyém.

süti beállítások módosítása