7

1988. május 12.csütörtök

Ma este szóba került, hogy nemsokára visszakapjuk a személyinket.
Talán nagyobb élménynek látszik ez most, mint amikor először kapjuk  meg.
Mert gyerekként még igazából nem tudja az ember, hogy mit jelképez. Akkor is fontos volt persze, mert valahogy a felnőtté válást jelentette. Olyasmink lett, ami eddig a felnőttek privilégiuma volt, mert az ország, amelyben élünk, a többi egyedtől elkülönülő személynek, külön embernek tekint bennünket.
De a másnap, a személyi kézhez vétele utáni első nap, ugyanolyan volt, mint az előző.
Semmiben nem különbözött.
Így a személyi lassan egy irattá vált, sőt nyűggé, amit mindig magunkkal kell hordani.

De most a személyi egészen mást jelent.
Most az új személyt jelzi, azt, akit mint kiderült, az ország csak nyersanyagnak tart, de aki ezentúl külön személynek, külön embernek tartja magát.
Aki már tudja, hogy az állam csak azért tartja felnőttnek, hogy nem sokkal később, csak a tömeg alkotóelemeként használja.
Az állam rossz gazda, most a személyi a tőle való távolodást jelenti, a szabadság jelképe lett.
Az önálló élet kezdetébe való belépéshez szükséges igazolvány.

Az efelett érzett izgatottságot látom a többieken.
Korita mondja is a folyosón Her cicának, hogy neki megégetné a kezét a személyi, ilyen kopaszon gondolnia sem szabad rá, mert a gondolat lyukat égetne a tudatán és azonnali agyhalált okozna. Aztán még hozzáteszi, hogy de neked öcsém meg lehet, hogy ez jól is jönne, nem kéne csúf agóniában bevégezned, mert nálad nagyon előrehaladott stádiumban van az agyhalál.

Itt egy kis vita támadt, hogy ki dugja fel magának a fóka nyelét, de végül Korita megkérdezte:

– Hány napig is fogja még a sereg tompítani az agyad mostantól számítva?

– 236 napig.

– Hány nap múlva lesz személyid?

– 236.

– Nekem 7. Ez a különbség. Ezért vagy kopasz. Én már nem is emlékszem majd arra, ami itt van, te még mindig jelentesz Kníznernek!

Tizenhat éves még alig-alig múltam,
mikor először megkaptam őt.
Éreztem, ahogy megtapogattam:
a fejem lágya benőtt.
És akkor megtudtam az osztályfőnökömtől,
hogy sohat többé el nem hagyhatom,
Azóta télen-nyáron, viharban napsütésben
magammal hordozom.

Személyi igazolvány, mindennél fontosabb nekem,
Személyi igazolvány,s néha úgy becézem: kis SZIG-em.

Szigorú és elszánt önmagammal nézek szembe
mindjárt az első oldalon,
Hogy 46-ban megszülettem Budapesten,
bár szeretném, de nem tagadhatom.
Apám s anyám elváltak régen,
de itt jól megférnek egy lapon,
S még néhány adat: hogy jártam iskolába,
van otthonom és dolgozom.

Személyi igazolvány, van, tehát én létezem,
Személyi igazolvány, az egyetlen igazolvány
mellyel hitelt érdemlően igazolhatom,
hogy azonos vagyok velem.

Ha eltévedek a forgalomban, vagy
átmeneti zavaromban nem találom a helyem,
Vagy szavaimnak kell mások előtt kell hitelt szerezni,
olyankor előveszem,
És minden változást, mely feltüntethető,
én becsülettel beírattatok.
Oly megnyugtató érzés pecséten látni,
hogy egy ideig még érvényes vagyok.

Személyi igazolvány, drága kis SZIG-em,
Mi lesz veled, ha visszavonnak végül, nélkülem?

Tudom, hogy itt és most, hogy ő és én,
mi ketten összetartozunk,
És mégis megtörtént már olykor-olykor,
hogy elvált az utunk.
Nélküle, bevallom, félembernek érezem magam,
s bár tiltakozni nincs jogom,
Valami furcsa boldogságot érzek,
ha újra visszakapom.

Személyi igazolvány, az én igazi párom,
AU-IV 385 223
Személyi igazolvány, hát lássuk csak, ki vagy te barátom!
AU-IV 385 223

355

Május 30. Szombat

A Misivel (Berben körlettársam) vagyok kutyakonyha-tanszolgálatban. Ismerkedem a kutyákkal, meg a körülményekkel. Igazából sosem jártam még kennelben, képről láttam csak. És ott se tűnt túl komfortosnak. Közelről viszont egész embertelen.

Kisméretű cellák sora, mint az állatkertben a nagyvadak ketrecei. Egymás mellett rácsokkal elválasztott pici élettér a pórázon töltött szolgálati idő utáni világ.

Három négyzetméter a földgolyóból.

Ennyi az övék.

Kibetonozva teljesen, még a faoldalú kutyaház alja is beton, hogy a természet maradéktalanul a rácson kívül szoruljon.

A megjelenésünkre elég különbözőképpen reagáltak. A fiatalabbak ugráltak, szaladtak két lépést ide-oda a rácson belül, az idősebbek megőrizve a tekintélyüket, hangosan csaholnak, az igazán öregek, meg méltóságteljesen fejüket felemelve fekszenek. Figyelnek, de nem érdeklődéssel, hanem csak éreztetve, hogy tudnak mindenről, előlük nincs rejtve semmi. Nagyon pici terület a világuk, de az az övék.
Ott ők az urak.
Nem készülnek megvédeni, nincs bennük feszültség, biztos nyugalommal vizsgálnak minket.

Eszembe jut Buksi. A kis keverék tacskónk. Egyszer akkoriban, amikor hozzánk került láttam egy képet egy láncon tartott kutyáról. Jól látszott a képen, hogy a nyakörv szélesen, a bőrig kikoptatta a szőrt a nyakán. Ez borzalmasan mellbe vágott, akkori kisgyerekként ennél nagyobb kegyetlenséget el sem tudtam volna képzelni.
Volt képem a sebről úgy általában, tudtam, hogy a test sérülékeny.
Az állatoké is. Balesetben történhet velük bármi.
Meg azt is tudtam, hogy a szőr egyik tulajdonsága, hogy nő. Ha kihull az egyik, kinő utána újabb.
Mennyi idő kell ahhoz, hogy kilakoltasson a nyakörv maga alól mindenkit, és ha jönne újabb, pótolni az elhalt társait, azt írmagjában eltüntesse?
Milyen élet lehet annak az állatnak láncon? Hogy tehették ezt vele?

Nagyon megrendített. Elhatároztam, hogy Buksira soha nem teszek se pórázt, se nyakörvet. És ez a család minden tagjának akaratával megegyezett, ezért Buksi bizonyos keretek közt, de a lehető legnagyobb szabadságban élt. Se póráz nem volt rajta, se nyakörv soha.
A telek, ahova hétvégente kijárt a család, egyáltalán nem volt bekerítve. Szántóföldek közt, földfogó gyümölcsösből és szőlősből kicsípett, Tanácstól bérelt terület volt ez. Hétvégi nyaraláshoz alkalmas telket akartunk belőle kialakítani. Ezért évek alatt, nyarak hétvégéinek minden percében megfeszített erővel irtottuk ki a szinte kiirthatatlan szőlőt, ami nekünk nem volt érték, mert a vetemény, meg a tollaslabdához a fű sokkal fontosabbnak ítéltetett. Hatalmas terület volt, olyan nagy, hogy eszünkbe sem jutott bekeríteni. Ezért Buksinak rendelkezésre állt egy beláthatatlan és határok nélküli birodalom. Köröskörül kilométerekre szántóföldek, erdők, rétek. Nem járt arra senki, vadász sem nagyon, mehetett amerre akart.
Néha órákig nem láttuk. Tudtuk, hogy nincs baja, visszajön. Rókát, borzot látott, nyulat kergetett, őzdögbe hempergett, kánaánban élt. Aztán visszajött és hempergett a szeretetünkben. Öten voltunk, nem mozoghatott úgy köztünk, hogy valaki ne simogatta volna meg, vagy ne szólt volna hozzá.

Most meg itt állok és nézem ezeket a szerencsétlen, örökre bezárt állatokat.

Biztos kutyás akarok lenni?

Eszközt csináltunk belőlük. Mindennapi használathoz. Ahhoz meg minimum életben kell tartani őket. Hogy kerül ez a legkevesebbe? Anyagilag, energia befektetést figyelembe véve.

Hát így, hogy passzentos tokot csinálunk nekik, ahonnan kivesszük őket, amikor kellenek.

Tehát mindenből annyit kapnak, hogy még funkcionáljanak.

És ez ott, és akkor elemi erővel vert szájon.

Ezt csinálják a feletteseink velünk is.

A határőrségnek szüksége van teljesen felülvezérelt eszközökre. A lehető legsúlyosabban leszabályoztak minket és használnak a beleegyezésünk és a jóváhagyásunk nélkül. De ha messzebb tekintek, ezt csinálja az állam a szüleinkkel is. Az erősebb államok is a kicsikkel.

Nem jó.

Valahogy ezen változtatni kell.

Mondjuk lehet, hogy pont itt, a legvégén, ilyen kicsiben kéne először, hogy emberszámba vesszük a kutyát. Lehet, hogy nekem kellene elkezdenem. Ki kellene őket engednem mind!

Hagyni hadd menjenek, van itt akkorra terület bekerítve, olyan lenne, mintha rezervátumban lennének. Arra kéne megtanítani őket, hogy visszajöjjenek, ha kell. De azt nem lehet elérni erőszakkal, ahhoz foglalkozni kell egy kicsit velük.

Esetleg szeretni.

De falkába állítani őket mindenképp. A természetes működési rendjükbe. Ha nekünk szolgál, és híven teszi, miért ne kaphatná meg az életét?

Megyünk Misivel kennelről kennelre. Mutatja a kutyákat, magyaráz. Rajta látszik, hogy szereti őket.
Nagyon.

De az is látszik, hogy ebben a keretben szereti őket, neki természetes, hogy az őrkutyák így élnek. És úgy nézem, egy kutyásnak ez a szemszög kell. Így kell látnia, mert ebben a közegben kell velük dolgoznia, így tanulta meg ő is, így látta meg kopaszként, ahogy most van, és ez utánunk is így lesz mindig. Mi az az eszköz vagyunk, amelyiknek, az a feladata, hogy ezt az eszközt, ilyen körülmények közt karban tartsa.

Csakhogy így a kutyás - állatgondozó. Én viszont gazda voltam mindig.

Nehéz lesz.