348

Június 6. Szombat

Ma kutyakonyhás vagyok. Egész nap. Már egyedül járok, tegnap ugye levizsgáztam. De az első napomon majdnem elszúrtam mindent, majdnem irtózatos nagy bajt csináltam.

Amíg tanulószolgálatba jártam ide, igyekeztem a kutyákat megfigyelni. Para, Póráz, Pofás, Ködi, Szemi, Lux, Luc vagyis Lucifer és Fjord lakik a kennelekben. A nevüket valami lexikonból kapják, szekvenciálisan. Valaki húzza az ujját egyenként lefelé a sorokon és írják rá az ott található kifejezéseket a törzskönyvre. Így nagyjából be lehet lőni a korukat, mert amelyik az ABC közepéről kapott nevet az idősebb, amelyik a végéről az fiatalabb.

A legidősebb Fjord, 10-11 éves lehet. Erős testalkatú stramm kutya, nem látszik a kora. Nála valamivel fiatalabb Hobin és Ködi vagyis Ködmön. Hobin vöröses szőrű, de Fjordhoz hasonlóan fejedelmi megjelenésű, tartású állat, viszont Ködi eléggé megroggyant, sárgásbarna szőre csomókban hullik, kezd szenilisedni, rosszul lát, hall. 9 év körül lehet, de öttel többnek látszik.
Szemi, ó-németjuhász, 7-8 éves, kiegyensúlyozott állat, rettentő okos és kezes. Para, Póráz és Pofás 5-6 évesek, mindegyik jó formában van, Para kiszámíthatatlan, Póráz agresszív, vele is érdemes óvatosan bánni, Pofás meg egy kicsit félénkebb.

Érdekes, hogy valamiért ezeknél az őrkutyáknál az agresszivitás, a kiegyensúlyozottság vagy az erő a domináns vonás, nem nagyon láttam félelmi reakciót. Pofáson egy kicsit csak, de nem vészes.

Ennek a helyzetnek nagyon örülök, sokkal nehezebben vagy lehet, hogy sehogy se viseltem volna, ha sok megtört lelkű, félénk kutyával találkoztam volna itt. Ebbe amikor jelentkeztem, bele sem gondoltam. Megint valami romantikus elképzelésem volt a határőr és a kutyája közti elszakíthatatlan kötelékről, a szinte vértestvéri kapcsolatról. Ahogy elrejtőzve fekszenek a fűben és kémlelik a tájat.
Testük egymáshoz ér és egyszerre dobog a szívük.

Sem abba nem gondoltam bele, milyen lenne, ha lelki sérült kutyákat látnék, de arra sem voltam felkészülve, amivel itt találkoztam. A kutyákból valahogy, az hogy fegyvernek tartjuk őket, kiölte a félelmet, jobban viselik a sorsukat, mint én, aki csak látom és ellátom őket.

A lexikon nemrég kicsúszhatott a törzskönyvíró kezéből, mert rossz helyen nyitotta ki, hirtelen az L betűhöz ugrott vissza, így lehet az, hogy Luc és Lux nevük ellenére fiatalabbak a többieknél. Luc 3 év körül lehet, Lux pár hónapos.

Amikor megérkeztem a szolgálati helyre és kifordult az épület elől az IFA, ami idehozott, hirtelen teljesen egyedül maradtam. Mondhatni őrizetlen.

Vannak feladataim mára, de alapvetően azt csinálok, amit csak akarok. Estig vagyok ide beosztva, délután kettő körül jön a váltás a szolgálatba induló kutyákért, addig és utána szabad vagyok.
Elcsendesedik a környék, az IFA motorzaja leülepszik, gyönyörűen süt a nap, még nincs meleg, még a hajnali pára nem száradt fel teljesen, de érezni, hogy utána pokoli hőség jön. A környezetem most egy elhagyott kis falucska koszlott vasútállomására emlékeztet a harmincas évekből. Egy bakterház kicsiben.

Úgy éreztem magam, mint Tutajos, mikor leszáll a vonatról, áll még hosszan, miután elment a szerelvény, és boldogan szívja be a vidéki levegő illatát, mozdulni még nem tud. Most így egyedül, egy mesebeli nyaralás díszletét láttam a kutyakonyhában.
Aztán én mégis megmozdultam, hátramentem a kennelekhez és a pihenőidős kutyákat egyenként köszöntöttem, amelyikhez már kaja nélkül bemehettem a ketrecbe, ahhoz benyitottam és megdöngettem az oldalát. De mindegyiknek mondtam valamit, mindegyikhez beszéltem egy kicsit. Mondogattam a nevüket is, hogy szokják tőlem.
Én vagyok az új gazda.

Aztán elkészítettem azt a szart, amit kaja helyett kapnak. Egyszer adunk nekik enni egy nap. Nagyjából egy óra körül azoknak, amelyek benn vannak a kennelben, aztán azoknak amelyeket lehoznak szolgálatból. Most egy óráig semmi dolgom nincs. Csak ki kell takarítani majd a kenneleket, de az nagyon gyorsan megvan, seprűvel, slaggal. Illetve mivel én kaptam Luxot a kiskutyát, még vele kell foglalkoznom.
De az nem munka, nem feladat, hanem játék.

És persze érdemes egy kicsit foglalkoznom a többivel is. Végiggyalogoltam a kennelek előtt. Lassan, igyekezve, hogy ne zavarjam őket abban, amivel foglalkoztak. Meg akartam nézni melyik milyen úgy egyébként, amikor békén hagyjuk őket.

Megálltam, ha felfigyeltek rám, és akkor indultam újra, ha már nem érdekelte őket a jelenlétem. Némelyiknél hosszabban álltam és néztem mit csinálnak. Szerencsére egyik sem ugatott hosszan, ezen már túl vannak, csak Lux és Pofás jött közelebb, de ő a rácstól olyan távolságra, hogy ne érjem el, ha benyúlok. Egyébként se tudnék, mert derékig sűrűbb szövésű drótháló takarja a 10 centi távolsággal készített rácsozatot. Csak afölött tudnék átnyúlni. De nem nyúlkálunk be, csak a két agresszívebb kutyánál. Úgy takarítjuk a területüket, hogy nem megyünk be hozzájuk, hanem csak négy oldalról, a szomszédos kutyák boxaiból is, a seprűt átdugva és slaggal segítve kikotorjuk a kutyaszart a rácson kívülre. Vagy csak barnára pamacsoljuk az aljzatbetont, ha épp hasmenésük volt. Összességében mindegyik nyugodt, a fiatalabbak esnek ki ebből időnként, felugatnak kocsizajra néha, vagy futkározni próbálnak a cellájukban.

Ködi rendített meg. Idős kutya, de olyan, mint egy magas, nagyon izmos és intelligens férfi, aki szépen öregszik, látszik rajta a testi erő és az erős jellem. De mostanában megtámadta az öregség úgy igazán. Napról napra összébb esik. Bírja még, de lépteiben nem emeli már olyan magasra a lábait, kicsit meggörbült a háta és néha tétovázik. Nem tudni, hogy nem emlékszik hirtelen mit is akart vagy nem hall, nem lát jól valamit és ezért bizonytalan. De mindez csak pillanatokig tart. Amíg álltam a ketrece előtt, nyugodtan feküdt és felemelt fejjel figyelte a környéket. Néha rám nézett, de ugyanazzal a rezzenéstelen tekintettel, mint minden másra. Viszont miután otthagytam a ketreceket, messziről láttam, hogy idegesen keringeni kezd benn. Időnként megállt, és teljesen más irányba indult újra.
Ezek az irányváltásai olyannak tűntek, mintha türelmetlen lett volna, mintha csinálnia kellett volna valamit, amiben akadályozza a helyzete. Nagyon megsajnáltam. Láthatóan nincs sok már az életéből, és talán sosem volt kinn igazán szabadon. Bementem hozzá, és egy darabig dögönyöztem. Nem bánta, ha hozzáérek, persze lassan közeledtem, de hamar lefeküdt elém és hagyta, hadd masszírozzam. Nem dőlt oldalra, nem hemperedett hanyatt, hanem szinte szabályosan feküdt, a méltóságán nem esett csorba. Aztán felálltam és alakiztam vele picit. Tudni akartam, hallgat-e rám. Igen, hallgatott, magamhoz tudtam hívni, lábhoz tudtam parancsolni és apró köröket tettünk benn. Rátettem egy magammal hozott nyakörvet és pórázt, majd kimentünk a cellából.

A kennelek hármasával egybe építve kicsit távolabb egymástól, masszív tömbként álltak mögöttünk. Szemben 8-10 méterre egy fasor és tuják mögött húzódott egy hangársortól elválasztó drótkerítés, jobbra valamivel messzebb egy elvadult, gazos, fás árnyas liget takarta az amúgy is átláthatatlan betonfalat, ami egy vasúti sínpártól, azontúl meg tulajdonképpen a reptéri úttól szeparált el. Balra a kutyás gyakorlópálya gyanúsan szabályos téglalapja feküdt, a két, még gyanúsabb deszkákból összeütött rácsozat, amik közt egy bőrlabdával félreérthetetlen mozgást végezve töltik a szolgálati idejüket az ÉPK-sok, az építő szakasz katonái. Ők szinte mindig riadó készültségben vannak, mert bármikor lehet riasztani őket, ha nagy a baj, kiégett valahol egy izzó, szét kell szedni egy zárat, vagy a leesett csempét kell karhatalmi jelleggel visszaparancsolni a helyére.
Ezt a stresszt vezetik le épp. Labdával.
A saját laktanyabeli körletük felújításánál mindig az aktuális munkafolyamatra utalva csak hárman-négyen mennek dolgozni, hivatkozva arra, hogy ennyi a burkoló vagy a villanyszerelő köztük, a többi csak lábatlankodna.  Hogy ezt hogyan etetik meg a tisztekkel rejtély, de nekünk, őrkatonáknak is feltűnik, mennyire nem siettetik a felújítást. Talán jobban érzik magukat itt. Régen itt volt az állandó körletük a kutyakonyha közelében, aztán beköltöztették őket a laktanyába, de most a felújításnál visszakerültek megint ide, ahol az égvilágon senki nem háborgatja őket.

A kennelek mögött áll a kutyakonyha, és ezt az egész területet körbeveszi egy embermagas drótkerítés. Sok a fa a kennelek körül, nem tudom, szándékos-e, de ez árnyékot ad a kutyáknak.

Ködivel kicsit mászkáltam, nem sokat, mert láttam, hogy nagyon tisztességesen hagyja magát, teszi, amit mondok. Ezért egy határozott mozdulattal levettem róla a pórázt. Még tartottam a nyakörvénél fogva és mellé guggolva elmondtam neki, hogy most menjen, övé itt a tér, bóklásszon, de viselkedjen rendesen. Okosan nézett a szemembe, én kicsit izgultam, de elengedtem.

– Menj öreg harcos! – indítottam el. Elszaladt jobbra a ligetbe és vadul jelölni kezdett. Utána gyalogoltam, megvártam, míg a kezdeti felindulás kicsit csitult. Odakiáltottam a nevét, ő azonnal felemelte a fejét, és én behívtam. Szándékosan úgy helyezkedtem, hogy ne abba az irányba kelljen jönnie hozzám, amerre a kennel állt.

Buksi kutyánk miatt jutott ez az eszembe. Mivel sose raktunk rá se pórázt, se nyakörvet, az meg eleve reménytelen volt, hogy elcsípjük, ha nem akart engedelmeskedni, nem volt semmilyen eszközünk, hogy közvetlen irányítsuk. Az maradt, hogy egyezkedni kellett vele. Ez nem volt olyan nagyon nehéz ügy, mert én fiatalkorában nagyon alaposan kiképeztem. Emiatt olvastam azt a sok könyvet, ami okán gondoltam, lehetek kutyás. És amikor a kis kétmaroknyi vakarékot ott hagyhattam, hogy csak lefektettem a suli mögött, úgy hogy én meg megkerültem az egészet és negyedórára eltűntem a látóteréből, és visszatérve ugyanott találtam, ahol lefektettem, úgy éreztem készen vagyunk, úgy éreztem levizsgáztunk, én kiképzőként, ő okos kutyaként.
Ettől a naptól kezdve nem követeltem tőle semmit.
A család többi tagja sem.
Buksi rettentő okos, sőt rafinált volt. Megértette mi a helyzet. Vannak törvényszerűségek, amik változtathatatlanok, mondjuk, hogy akkor sétál, amikor visszük, és hogy a sétának a napszaktól függően más és más az időtartama, vagy, hogy bizonyos esetekben mi döntünk mi a jó és helyes viselkedés, de ezen túlmenően azt csinál, amit csak akar. És valóban, csak akkor igazgattuk, amikor valami miatt lényeges volt, nem szekáltuk, csak ha nyomós okunk volt rá. Ezt hellyel-közzel tudomásul vette, engedelmeskedett, amikor kellett, de az együttélésünk nagy százalékban konszenzusokon alapult.
Elkanászodott persze, de csak egy bizonyos fokig. Mindig kifejezte a nemtetszését vagy a nyílt ellenállását, ha például nem akart hazajönni még, de ezt még azon a határon belül tette, amivel a mi működésünket nem zavarta. Reggel általában én vittem le először. De nekem rohanni kellett suliba, tehát csak 5-10 perc volt erre.
Pisil, kakil és megyünk fel. Sosem késtem el miatta.
Aztán Anyu vitte le hosszabb időre, amikor mindenki elment hazulról, miután elintézte az otthoni dolgokat, és ha belefért még az előtt is, ahogy elkezdtünk a suliból hazaszállingózni. Amint hazaértünk mi kölkök, vittük is akár egymás után mindannyian. Volt, hogy a játszótéren váltottuk egymást az öcséimmel. Én vittem le, de valamelyik öcsém hozta fel, így Buksi sokszor órákig lenn lehetett. A kutyával való séta alkalom volt a haverokkal lógni. Aztán este valamelyikünk levitte még, sokszor a szüleim együtt, főleg meleg nyári napok után késő este, amikor lehűlt a levegő. Viszont azt pontosan tudta a kis dög, hogy mikor nem baj, ha makacskodik. Ilyenkor az istennek nem lehetett hazakönyörögni, amíg ő nem érezte úgy, hogy elég. Amint a házunk felé kanyarodtunk, azonnal jelezte, hogy nem akar jönni, sokszor a ház felé nézni elég volt, hogy tudjam, úgy döntött, még maradunk. Le-lemaradozott, hátat fordított nekünk és vágyakozva meredt abba az irányba, ahonnan jöttünk. Szélsőséges esetben leült és meg se lehetett moccantani. Hiába beszéltünk a lelkére, még a fejét is elfordította, tüntetőleg hagyott figyelmen kívül minket. Csak akkor indult el, ha egyértelművé tettük, nem haza megyünk.

És most az előbb Ködivel az jutott az eszembe, hogy nehogy azért ne jöjjön oda hozzám, mert azt gondolja, visszaviszem a rácsok közé.
De szépen dolgozott, szóltam neki, jött.
Megnyugodtam.
Magára hagyhatom.
Az ÉPK-soknak szóltam, hogy kinn van, de ők még örültek is, szerették Ködit. Mint kiderült, tőlük néha kapnak csontot a kutyák, mert amikor valamelyiknek küldenek vagy behoz hazai kosztot, a maradékot a kutyáknak adják. Közvetlenül a kiválasztottnak. Rendesek, mert mindig megszavaznak egyet, amelyik megkapja, ha az olyan kevés, hogy értelmetlen szétosztani, viszont nem nagyon hagynak ki egyet sem, rotációval, de minden kutya sorra kerül. Magukhoz hívták Ködit, ő nem nagyon dörgölőzött, de hagyta, hogy mindegyik megvakargassa, majd kiporoszkált a kerítés széléhez szaglászni, jelölni, szöszmötölni. Többet nem törődött senkivel.

Magára hagytam, elmentem kitakarítani a kenneleket. Slaggal, seprűvel.
Parához nem mentem be, de Pórázhoz igen. Agresszívnek mondják, de én csak energikusnak látom. Összességében nem sokat ugatnak, de Póráz magasan többet ugat a többinél. Egyáltalán nem acsarkodva ugat, hanem jelzi, hogy itt van. Látja, hogy jövök-megyek, belépek a többi kutya cellájába, ettől izgatottan forog az övében, mondhatni szaladgál, de nem látom, agresszívnek. A többiek is izgatottak, de egyikhez sem félek bemenni. Mind vágyik valami kontaktusra, beszélek hozzájuk, simogatom őket.

És mielőtt Pórázhoz értem, beszaladtam néhány szem HAMM-ért, hátha kell. Nézem, ahogy ugat benn, engem is, de azt érzem, csak azért csahol, mert körbejelez, én meg csak a hang útjában állok. Megpróbálom lecsendesíteni, és ez nem is nehéz feladat, ő is szépen kiképzett jószág.

– Csend legyen, Póráz! Hagyd abba, ne bomolj, kicsit halkabban, ne kiabálj. Bemegyek, Póráz. Rendben? Menj hátrébb. Csend legyen!

Valóban elhalkult, és a „helyedre” paranccsal a házába küldtem. Ekkor kinyitottam az ajtót, beléptem és bezártam magam mögött. Mondogattam, hogy maradjon a helyén, ne aggódjon, csak kitakarítok és nagyon lassan kisepergettem a szart a ketrec szélein túlra, figyelve arra, hogy ne legyek neki háttal. Közben tovább beszéltem, hozzá, mert úgy éreztem ez minden állatnak jól esik, így nyilván neki is. Mikor végeztem kinyitottam az ajtót és elkezdtem kihátrálni, letámasztottam a seprűt benn, hogy a slagot kilökdössem a rácson kívülre, de véletlen meglöktem a nyelét és bedőlt a ketrec belsejébe. Egyik kezemmel az ajtót fogtam, leguggoltam és a másik kezemet is teljesen kinyújtva hosszan, akartam megfogni a nyelet. És ekkor Póráz, mint valami lövedék, robbant ki a házából, engem félrelökve kiszaladt a ketrecből. Utána eredtem, kiabáltam, hogy „ide hozzám”, de hirtelen megláttam Ködit, ahogy a vezényszóra felkapja a fejét.

Bassza meg kinn van Ködi is! – nyilalt belém.
Aztakurva!
Ne! Ködi, eszedbe ne jusson! Maradj!

De jó, hogy süket kicsit, mert tényleg nem jött, visszafordult a liget felé szaglászni. Nincs most idő betenni a cellájába, rohannom kell Póráz után, mi van, ha tényleg agresszív?

Nem sokat vannak egymás közvetlen közelségében a kutyák, de azért van valami falkaélet köztük. A többiek szerint Ködi a rangidős, a falkavezér. De öreg, simán lehet, hogy a pozíciójára törne egy agilisabb fiatal.
Mint Póráz.
Nem találkozhatnak össze! Mi  van, ha összeverekszenek?

Kurva élet! Mit műveltem?!

Már nem mertem kiabálni, nehogy egyszerre mindkét kutyát behívjam, csak szaladtam Póráz után. Ő az ÉPK-sok felé nyargalt, de előtte a kerítés mentén megtorpant, megszaglászta Ködi nyomát és ő is jelölt.
És ekkor meglátta a labdát. Mint a nyíl vetődött utána, az ÉPK-sok közül valamelyik felismerte.

– Ez Póráz! Vigyázz! Jön Póráz! – kiabált azok felé, akik épp egymással tusakodtak hárman a labdáért. Ahogy felemelték a fejüket már köztük volt a kutya és rávetette magát a labdára. Megpróbálta megharapni, de az elpattant, ő ugrott utána, morgott, vicsorgott és most nagyon is agresszívnek látszott. Mindenki halálra vált, mozdulni senki nem mert.
Szaladtam volna Póráz után, bár, hogy mit kellene tennem fogalmam sem volt.
Épp haladtam el az egyik ÉPK-s mellett, amikor rám kiáltott:

– Ködi!

Hátranéztem és valóban, közeledett Ködi. Nem vette észre Pórázt, csak épp erre indult bóklászni. Pórázt lefoglalta a labda, az ÉPK-sok vigyázzban állnak, nem fognak rosszalkodni, tehát inkább rohanok Ködi felé. Megfordultam és szaladtam hozzá, elkaptam a nyakörvét, ő kicsit meghökkent a hirtelen mozdulattól, és „futás” vezényszóval magam után cibáltam.
Valóban, önkéntelenül lassulni kezdett, ahogy észrevette, hogy a kennel felé tartunk, húzogatnom kellett, hogy haladjunk, majd a felerősödő zajban magam mögé pillantottam.

A srácok teli torokból üvöltöttek, hogy siessek, mert Póráz valahogy meglátta Ködit és égig emelt farokkal, teljesen kihúzott testtartással és hátán felborzolt szőrrel, egyre gyorsabb tempóban nyargalt felénk. Ködi nem értette mi történik, de nem akart visszamenni a cellába, de erős futásnak eredtem, húztam és időnként rákiabáltam, hogy futás, és épphogy belöktem a rácson belülre és ráfordítottam a kallantyút megérkezett Póráz és úgy támadt a vasaknak, hogy hátra kellett ugranom, ne legyek a fogai útjában.
Néhány méterre lógattam fel korábban a pórázt, amit Ködiről vettem le, most megláttam, levettem és a vicsorgó állat felé indultam. Gondoltam rádobom valami hurokkal és valahogy behúzogatom a helyére. Rákiabáltam, hogy „kuss legyen”, illetve csend, csakhogy, ahogy észrevette, hogy felé közelítek, gondolt egyet és visszaszaladt a focipályára. Az ÉPK-sokban erősebb volt a kíváncsiság, mint az életösztön, mert eleddig ott álltak, ahol az előbb és minket néztek.
Póráz hirtelen újbóli megjelenése riadalmat okozott, némelyik megindult a kijárat felé, hiába ordítottam, hogy ne fordítson senki neki hátat és ne fusson, mert akkor lehet, hogy üldözni kezdi. Iszonyú mákjuk volt, mert Póráz azt a srácot célozta be, aki a labdát tartotta a kezében. Az, amikor rájött, hogy ő van veszélyben a száguldó kutya elé dobta a labdát, egyenesen a mellső lábai közé, ott az megakadt, megszorult és Póráz másodperc tört része alatt kilukasztotta. Belemélyesztette a fogait és addig tusakodott vele, míg teljesen leeresztett. Kiabáltam neki, hogy „hozzám”, meg hasonlók, de semmire nem hallgatott, ezért közvetlenül mellé mentem, szerencsémre nem morgott, nem csinált semmit, csak állt peckesen, szájában az összelapított bőrlabdával, és engem stírölt.
Mintha azt mutatta volna, na, mit szólsz baszki, látod mit szereztem?
Láttam, de nem voltam boldog.

Muszáj befognom, amíg a labda lefoglalja. Megálltam mellette kb. két méterre, és ráparancsoltam, hogy feküdjön le. Egy darabig kihívóan méregetett, majd a következő vezényszóra a földre ereszkedett. Lassan mellé gyalogoltam és igyekezve, hogy eszébe ne jusson, hogy el akarom venni a labdáját, a háta felől közelítve rácsatoltam a pórázt. Lábhoz parancsoltam, amit meg is tett, és összességében készségesen jött mellettem, de a labdát nem engedte ki a szájából.
Az ÉPK-sok kiabáltak, hogy vegyem el tőle, vagy inkább vegyek másikat, de eszembe se jutott elszedni tőle.
Nem úgy néztem, hogy odaadná.
Viszont innen már probléma nélkül elértük a körletet, kinyitottam az ajtót szűken, és mikor a teste nagy része benn volt, megállítottam, egyik kezemmel a pórázt csatoltam ki, szintén a háta felől nyúlva felé, lábbal a farát megtámasztva belöktem és a másik kezemmel berántottam az ajtót.

Zombiként intéztem még el aztán a kajáltatást, nem mentem már be egyikhez sem, csak alul becsúsztattam a tálakat a ketrecekbe, aztán a konyhából kitettem egy széket az épület elé és merev tekintettel ültem órákig, abba az irányba merengve, ahonnan az IFA-t vártam, hogy elvigyen innen. Olyan mélységesen szégyelltem magam önmagam előtt, hogy nem tudtam ma már többet a kutyákkal foglalkozni.
Azt éreztem, hogy úgy viselkedtem, mint egy nagyképű marha, mint valami nagylegény, aki azt hiszi, minden trükköt tud. Nem éri meglepetés.

És de.

Éri.

Figyelni kell.

Felelősséged van.

Fura mi?

355

Május 30. Szombat

A Misivel (Berben körlettársam) vagyok kutyakonyha-tanszolgálatban. Ismerkedem a kutyákkal, meg a körülményekkel. Igazából sosem jártam még kennelben, képről láttam csak. És ott se tűnt túl komfortosnak. Közelről viszont egész embertelen.

Kisméretű cellák sora, mint az állatkertben a nagyvadak ketrecei. Egymás mellett rácsokkal elválasztott pici élettér a pórázon töltött szolgálati idő utáni világ.

Három négyzetméter a földgolyóból.

Ennyi az övék.

Kibetonozva teljesen, még a faoldalú kutyaház alja is beton, hogy a természet maradéktalanul a rácson kívül szoruljon.

A megjelenésünkre elég különbözőképpen reagáltak. A fiatalabbak ugráltak, szaladtak két lépést ide-oda a rácson belül, az idősebbek megőrizve a tekintélyüket, hangosan csaholnak, az igazán öregek, meg méltóságteljesen fejüket felemelve fekszenek. Figyelnek, de nem érdeklődéssel, hanem csak éreztetve, hogy tudnak mindenről, előlük nincs rejtve semmi. Nagyon pici terület a világuk, de az az övék.
Ott ők az urak.
Nem készülnek megvédeni, nincs bennük feszültség, biztos nyugalommal vizsgálnak minket.

Eszembe jut Buksi. A kis keverék tacskónk. Egyszer akkoriban, amikor hozzánk került láttam egy képet egy láncon tartott kutyáról. Jól látszott a képen, hogy a nyakörv szélesen, a bőrig kikoptatta a szőrt a nyakán. Ez borzalmasan mellbe vágott, akkori kisgyerekként ennél nagyobb kegyetlenséget el sem tudtam volna képzelni.
Volt képem a sebről úgy általában, tudtam, hogy a test sérülékeny.
Az állatoké is. Balesetben történhet velük bármi.
Meg azt is tudtam, hogy a szőr egyik tulajdonsága, hogy nő. Ha kihull az egyik, kinő utána újabb.
Mennyi idő kell ahhoz, hogy kilakoltasson a nyakörv maga alól mindenkit, és ha jönne újabb, pótolni az elhalt társait, azt írmagjában eltüntesse?
Milyen élet lehet annak az állatnak láncon? Hogy tehették ezt vele?

Nagyon megrendített. Elhatároztam, hogy Buksira soha nem teszek se pórázt, se nyakörvet. És ez a család minden tagjának akaratával megegyezett, ezért Buksi bizonyos keretek közt, de a lehető legnagyobb szabadságban élt. Se póráz nem volt rajta, se nyakörv soha.
A telek, ahova hétvégente kijárt a család, egyáltalán nem volt bekerítve. Szántóföldek közt, földfogó gyümölcsösből és szőlősből kicsípett, Tanácstól bérelt terület volt ez. Hétvégi nyaraláshoz alkalmas telket akartunk belőle kialakítani. Ezért évek alatt, nyarak hétvégéinek minden percében megfeszített erővel irtottuk ki a szinte kiirthatatlan szőlőt, ami nekünk nem volt érték, mert a vetemény, meg a tollaslabdához a fű sokkal fontosabbnak ítéltetett. Hatalmas terület volt, olyan nagy, hogy eszünkbe sem jutott bekeríteni. Ezért Buksinak rendelkezésre állt egy beláthatatlan és határok nélküli birodalom. Köröskörül kilométerekre szántóföldek, erdők, rétek. Nem járt arra senki, vadász sem nagyon, mehetett amerre akart.
Néha órákig nem láttuk. Tudtuk, hogy nincs baja, visszajön. Rókát, borzot látott, nyulat kergetett, őzdögbe hempergett, kánaánban élt. Aztán visszajött és hempergett a szeretetünkben. Öten voltunk, nem mozoghatott úgy köztünk, hogy valaki ne simogatta volna meg, vagy ne szólt volna hozzá.

Most meg itt állok és nézem ezeket a szerencsétlen, örökre bezárt állatokat.

Biztos kutyás akarok lenni?

Eszközt csináltunk belőlük. Mindennapi használathoz. Ahhoz meg minimum életben kell tartani őket. Hogy kerül ez a legkevesebbe? Anyagilag, energia befektetést figyelembe véve.

Hát így, hogy passzentos tokot csinálunk nekik, ahonnan kivesszük őket, amikor kellenek.

Tehát mindenből annyit kapnak, hogy még funkcionáljanak.

És ez ott, és akkor elemi erővel vert szájon.

Ezt csinálják a feletteseink velünk is.

A határőrségnek szüksége van teljesen felülvezérelt eszközökre. A lehető legsúlyosabban leszabályoztak minket és használnak a beleegyezésünk és a jóváhagyásunk nélkül. De ha messzebb tekintek, ezt csinálja az állam a szüleinkkel is. Az erősebb államok is a kicsikkel.

Nem jó.

Valahogy ezen változtatni kell.

Mondjuk lehet, hogy pont itt, a legvégén, ilyen kicsiben kéne először, hogy emberszámba vesszük a kutyát. Lehet, hogy nekem kellene elkezdenem. Ki kellene őket engednem mind!

Hagyni hadd menjenek, van itt akkorra terület bekerítve, olyan lenne, mintha rezervátumban lennének. Arra kéne megtanítani őket, hogy visszajöjjenek, ha kell. De azt nem lehet elérni erőszakkal, ahhoz foglalkozni kell egy kicsit velük.

Esetleg szeretni.

De falkába állítani őket mindenképp. A természetes működési rendjükbe. Ha nekünk szolgál, és híven teszi, miért ne kaphatná meg az életét?

Megyünk Misivel kennelről kennelre. Mutatja a kutyákat, magyaráz. Rajta látszik, hogy szereti őket.
Nagyon.

De az is látszik, hogy ebben a keretben szereti őket, neki természetes, hogy az őrkutyák így élnek. És úgy nézem, egy kutyásnak ez a szemszög kell. Így kell látnia, mert ebben a közegben kell velük dolgoznia, így tanulta meg ő is, így látta meg kopaszként, ahogy most van, és ez utánunk is így lesz mindig. Mi az az eszköz vagyunk, amelyiknek, az a feladata, hogy ezt az eszközt, ilyen körülmények közt karban tartsa.

Csakhogy így a kutyás - állatgondozó. Én viszont gazda voltam mindig.

Nehéz lesz.