Centi_30.jpg309

 

 

 

Július 15. Szerda

33 hetem eltelt, még van hátra 45.

Reggel hatkor az ügyeletes-helyettes rugdosott ki az ágyból.

Medve volt az, egy novemberi leszerelő. Azt hiszem, jóban van Robival, de nem ez a legnagyobb hibája. Amúgy se kedveltem, nagyhangú lapaj, az a paraszt, akinél ez nem származás, hanem állapot. Pesti amúgy, de annak a legsurmóbb fajtája. Én aztán tényleg többgenerációs fővárosi vagyok, de a kiképzésen megtanultam, hogy a leggenyóbb paraszt az a pesti vagány.

Medvét - vastag tányérajkaitól eltekintve - még jóképűnek is lehetett volna mondani, dús, szőke haj, kék szem, a csajok biztos kedvelték. Azt az eseményt, aminek nem ő volt az elindítója, mindig erősen felhúzott szemöldökkel, lassan éledező tudattal nézte, minden ilyen alkalommal meglehetős fáziskéséssel értelmezte jól-rosszul a helyzetet. Nagy kerek szemeiből csak úgy sütött az ostobaság. De ha ő talált ki valamit, leginkább valami alávaló geciséget, akkor meglehetősen aktív volt, mintha csak a rosszindulat lenne az üzemanyag az agya működéséhez.

– Talpra, Dvorszky! Irányított szabadidő!! – röhögött az arcomba.

Értetlenkedtem, de nem tehettem mást, felkeltem. Nem mondta, mit kell csinálni én meg gyanakodtam, hogy csak átverés, ezért kinéztem a folyosóra.

Kinn elég nagy szaladgálás zajlott, ráadásul, hogy mindez nem vicc, Szadó őrnagy sietett megerősíteni.

– Dvorszky, maga mit csinál még mindig pizsamában? Egy perce van, mindjárt indulnak a teherautók!

Nem nagyon értettem, de a fele se tréfa, ez nem sima szopás, amit az öregek találtak ki, ez valami sokkal nagyobb lesz, ha a tisztek keze is benne van. Ez nem vicc, illetve de: rossz vicc.

Összekaptam magam, felsorakoztunk, senki a sorban nem tudta hova megyünk, lezavartak reggelizni, aztán kihajtottak válasz nélkül az udvarra, fel az IFA-ra és már robogtunk is valamerre. A kiképzésbeli érzések jöttek elő, a bizonytalanság, a riadtság, az ismeretlen jövő rémképe. Persze kopaszon ez veséig hatoló félelemmel járt, amikor még igazából semmi nem volt ismerős, fogalmam se volt mi történik majd velem. Azt hallottam, hogy azért viszik az embert messze a lakóhelyétől, ahogy engem először Sopronba, mert így lehet megtörni a bevonult kölkök egóját. Az ellenkezés, ellenállás elfojtása azzal, hogy minden ismeretlen lesz, és úgy csapják ki az ország másik végébe, mint ahogy a hentes kérdezi a darált húsról, hogy lehet 5 dekával több?

– Hát nem is tudom. Tudja mit? Legyen.

És a hentes odavág még egy kicsit találomra.

Na, így hajigálnak minket, hogy érezzük, nem számítunk, kuss a nevünk.

Most azért ijedtséget nem éreztem, csak azt a keserű szájízt, amit ennek az emléknek a felbukkanása okozott. Már rég nem kuss a nevem, sőt többet is szájalok, mint kellene, de ez, hogy megint hozzácsapnak a darált húshoz, az nem tetszik. Viszont akármennyire nem tetszik, megtehetik.

Nem utaztunk sokat, Nyáregyháza mellett egy hatalmas kukoricásnál tettek le minket. A környékbeli fák árnyékából megelevenedett alakok mozdultak felénk. Egy téesznyi nagyapa, nagymama közeledett mosolyogva. Úgy néztem már nagyon vártak minket, mert még meg sem állt az IFA, már egy kerek arcú, kicsit potrohos ötven körüli tata nyitotta is le a plató hátulját és tessékelt ki bennünket. Mint egy gondos tyúkanyó, úgy igyekezett egy közeli fa árnyékába beterelni mindenkit, aki leugrott már az IFA-ról.

– Hát az én fiam is épp most katona Lentiben! Jöjjenek, jól elleszünk mi ma!

A gumicsizma, a foltos kertésznadrág, a borvirágos orr képe ezt az elképzelést nem erősítette, de ahogy a lehető legtermészetesebb határozottsággal tolta félre Szadó őrnagyot az útból, hirtelen szerethetővé tette. Szadó őrnagynak láthatóan nem tetszett, hogy emberszámba vesznek minket már a sorakozó előtt. Nem akart nagyon látványosan ellentmondani a férfinak, de széles mozdulatokkal sietett felénk, hogy rendet tegyen. A fickó barátságosan mosolyogva lefogta a karjait és két méterrel hátrébb tolta a tehetetlenségtől bágyadtan tétovázó Szilasi és Guttyán főtörzsőrmesterek mellé egy sorba. Szadó nem akart jelenetet, nem ellenkezett, csak az arcán látszott, mennyire nincs ínyére, hogy egy vidéki fater jóindulatán csorbul ki a tekintélye.

– Hagyja őket tábornok elvtárs! Dolgozni fognak, nem hadba indulni, hadd pihenjenek, amíg elmondjuk, mi lesz a munka.

Szadó fejére szűk lett a sapka, szeme tűzben égett, a hangja is mintha fenyegető lett volna, ahogy válaszolt.

– Miklós bátyám, azért elkapatni nem szabad őket!

Az csak legyintett, beigazította Szadót rendesen a sorba Guttyánék közé, majd kezet fogott a többi tiszttel.

Mi az árnyékból figyeltük, ahogy a tisztek alakiznak. Majd valamifajta kupaktanácsot tartottak, időnként felénk sandítva. Mi - nagyjából ötvenen - az árnyékban ücsörögtünk és volt alkalmunk megfigyelni mi zajlik.
A tisztjeink civilek közt milyen lehetetlenül esetlenek mind! Az a karót nyelt tartás, amivel leereszkedő módon beszélnek, borzalmasan idegen itt ezek közt az emberek közt, akiknek a pózolás gyakorlata annyira távol áll, akár az óriás műlesiklás. Természetesen reagálnak le mindent, mosolyognak, viccelődnek, a sikamlósakba belepirulnak, ha nem értenek valamit, nem tesznek úgy, mintha értenék, kérdeznek rögtön, ha nem értenek egyet, már abból látszik, ahogy tágulnak az orrlyukaik a horkantás előtt. De a tisztjeink a legkisebb mozdulatukkal is kilógnak. Nem kifinomult érzékeikkel, hanem a böhöm, korlátolt merevségükkel. Szadó őrnagy sértett alispánt játszik, Szilasi kínosan ügyel, hogy semmihez ne érjen, mintha ragályos lenne a civil világ és megfertőzhetné, a direkt számukra idekészített asztalnál is figyel minden apró részletre, ahova a könyökét teszi, és látványosan fény felé tartva vizsgálja a poharat, amit a kancsó bor mellé tettek ki nekik. Láthatóan nem érti, mit keres itt. Olyan, mint Woody Allen egyik beteg filmjében a fehér spermiumok közé keveredett fekete, aki ezt kérdezgeti folyton:

– Mit keresek én itt? Hogy kerültem én ide?

Guttyán viszont elemében van, holdvilág képén erős rajzolat az elégedett mosoly, kedvtelve és leplezetlenül vizsgálgatja az asszonyosnak is csak nagy jó indulattal nevezhető nagymamakorú nénik farát. Bár ő tudna a leggyorsabban elkeveredni itt, az a birtokosi tudat látszik a mozdulataiban, hogy ő magasabbra vitte, itt minden az övé, a hatalom gyakorlójának képviselőjé-é, és csak a jóindulatán múlik, hogy egyik menyecskét sem hágta meg az asztal mellett eddig.

Amúgy nagy sumákok a parasztok, mert egy fiatal lány vagy asszony sincs köztük, a többi meg érezhetően simogatónak érzi Guttyán véreres és tolakodó tekintetének illetlen fogdosását.

A tisztek bort ittak, az asszonyok meg almát osztanak ki nekünk, pipiskednek Guttyán felé, de a felénk közelebb eső felületük jóságos nagymamának mutatja őket, némelyiknek a fia, vagy unokája lehet katona, mert úgy adják az almát, hogy melegen a szemünkbe néznek és két kézzel ráhajtják az almára az ujjaink.

Aztán kiderül, mit is kell csinálni.

kukorica.jpgA kukoricák nemesítésénél figyelni kell arra, mondja az öreg, aki leszedett a platóról, hogy ne tudják saját magukat beporozni, mert tudniillik a kukorica önnemző, saját magát meg tudja termékenyíteni, ezért annak a típusnak amelyiket be akarnak poroztatni más fajtával, le kell törni a virágát. Így a másik fajta fogja megtermékenyíteni és jobb lesz a termés.

Ez lenne a kukorica címerezés.

A nap folyamán sűrűn jutunk arra a megállapításra, hogy a Szadó őrnagy is lehetne önnemző, legalábbis baszódjon meg, hogy ebben a kánikulában ezt a feladatot találta ki nekünk. Bár a nyáregyháziak nagyon odafigyeltek ránk, hordták a vizet, és délután a löncshús konzerv mellé újból almát adtak, de azért a kukorica címerezés genyó egy meló. Magas a növény, élesek a levelei, össze tudja vágni az arcot, kezet. Tiszta por, egy idő után mindannyian álcázás mesterei lehettünk volna, mindenünk egységesen szürke lett. Törögetni a virágot nem kellemes, elfárad a kar hamar. Egy idő után a végeláthatatlan sorokban nem is törögettem, hanem tépkedtem, ha a virág jött azt, ha az egész növény jött tövestül, akkor meg azt. Azt hiszem csak én egyedül több kárt okoztam, mint amennyi hasznot reméltek a helyiek az alma, a bor, és a jóindulatuk megtérüléseként. Néha versenyt rendeztünk, ha nem figyelt ránk senki, meghatározott hosszon, tapostuk, zúztuk a növényeket. Rossz volt nézni.

Csinálni viszont kurva jó.

Ahhoz képest, amit kellett volna.

Ami viszont érdekes, hogy a növények a széleken, a betonutak felé alacsonyabbak, szárazabbak, véznábbak voltak, és minél közelebb nőttek a tábla közepéhez, annál erősebbek, magasabbak.

Vagy az van, hogy együtt erősek és a széleken félénken összetöpörödnek, megalázkodva az ember előtt, vagy az hogy az ember közelsége fertőző métely és a puszta létezésünkkel megölünk mindent, ami közel merészkedik.

Este dzsungelharcosokként, feketére kent, koszos arccal, kezünkön, képünkön, fülünkön, vágásokkal, karcolásokkal tarkítva értünk vissza a laktanyába, és olyan fáradtak voltunk, hogy másnap alig tudta valaki elmondani, hogy is került ágyba.

Centi_30.jpg348

 

 

 

Június 6. Szombat

Ma kutyakonyhás vagyok. Egész nap. Már egyedül járok, tegnap ugye levizsgáztam. De az első napomon majdnem elszúrtam mindent, majdnem irtózatos nagy bajt csináltam.

Amíg tanulószolgálatba jártam ide, igyekeztem a kutyákat megfigyelni. Para, Póráz, Pofás, Ködi, Szemi, Lux, Luc vagyis Lucifer és Fjord lakik a kennelekben. A nevüket valami lexikonból kapják, szekvenciálisan. Valaki húzza az ujját egyenként lefelé a sorokon és írják rá az ott található kifejezéseket a törzskönyvre. Így nagyjából be lehet lőni a korukat, mert amelyik az ABC közepéről kapott nevet az idősebb, amelyik a végéről az fiatalabb.

A legidősebb Fjord, 10-11 éves lehet. Erős testalkatú stramm kutya, nem látszik a kora. Nála valamivel fiatalabb Hobin és Ködi vagyis Ködmön. Hobin vöröses szőrű, de Fjordhoz hasonlóan fejedelmi megjelenésű, tartású állat, viszont Ködi eléggé megroggyant, sárgásbarna szőre csomókban hullik, kezd szenilisedni, rosszul lát, hall. 9 év körül lehet, de öttel többnek látszik.
Szemi, ó-németjuhász, 7-8 éves, kiegyensúlyozott állat, rettentő okos és kezes. Para, Póráz és Pofás 5-6 évesek, mindegyik jó formában van, Para kiszámíthatatlan, Póráz agresszív, vele is érdemes óvatosan bánni, Pofás meg egy kicsit félénkebb.

Érdekes, hogy valamiért ezeknél az őrkutyáknál az agresszivitás, a kiegyensúlyozottság vagy az erő a domináns vonás, nem nagyon láttam félelmi reakciót. Pofáson egy kicsit csak, de nem vészes.

Ennek a helyzetnek nagyon örülök, sokkal nehezebben vagy lehet, hogy sehogy se viseltem volna, ha sok megtört lelkű, félénk kutyával találkoztam volna itt. Ebbe amikor jelentkeztem, bele sem gondoltam. Megint valami romantikus elképzelésem volt a határőr és a kutyája közti elszakíthatatlan kötelékről, a szinte vértestvéri kapcsolatról. Ahogy elrejtőzve fekszenek a fűben és kémlelik a tájat.
Testük egymáshoz ér és egyszerre dobog a szívük.

Sem abba nem gondoltam bele, milyen lenne, ha lelki sérült kutyákat látnék, de arra sem voltam felkészülve, amivel itt találkoztam. A kutyákból valahogy, az hogy fegyvernek tartjuk őket, kiölte a félelmet, jobban viselik a sorsukat, mint én, aki csak látom és ellátom őket.

A lexikon nemrég kicsúszhatott a törzskönyvíró kezéből, mert rossz helyen nyitotta ki, hirtelen az L betűhöz ugrott vissza, így lehet az, hogy Luc és Lux nevük ellenére fiatalabbak a többieknél. Luc 3 év körül lehet, Lux pár hónapos.

Amikor megérkeztem a szolgálati helyre és kifordult az épület elől az IFA, ami idehozott, hirtelen teljesen egyedül maradtam. Mondhatni őrizetlen.

Vannak feladataim mára, de alapvetően azt csinálok, amit csak akarok. Estig vagyok ide beosztva, délután kettő körül jön a váltás a szolgálatba induló kutyákért, addig és utána szabad vagyok.
Elcsendesedik a környék, az IFA motorzaja leülepszik, gyönyörűen süt a nap, még nincs meleg, még a hajnali pára nem száradt fel teljesen, de érezni, hogy utána pokoli hőség jön. A környezetem most egy elhagyott kis falucska koszlott vasútállomására emlékeztet a harmincas évekből. Egy bakterház kicsiben.

Úgy éreztem magam, mint Tutajos, mikor leszáll a vonatról, áll még hosszan, miután elment a szerelvény, és boldogan szívja be a vidéki levegő illatát, mozdulni még nem tud. Most így egyedül, egy mesebeli nyaralás díszletét láttam a kutyakonyhában.
Aztán én mégis megmozdultam, hátramentem a kennelekhez és a pihenőidős kutyákat egyenként köszöntöttem, amelyikhez már kaja nélkül bemehettem a ketrecbe, ahhoz benyitottam és megdöngettem az oldalát. De mindegyiknek mondtam valamit, mindegyikhez beszéltem egy kicsit. Mondogattam a nevüket is, hogy szokják tőlem.
Én vagyok az új gazda.

Aztán elkészítettem azt a szart, amit kaja helyett kapnak. Egyszer adunk nekik enni egy nap. Nagyjából egy óra körül azoknak, amelyek benn vannak a kennelben, aztán azoknak amelyeket lehoznak szolgálatból. Most egy óráig semmi dolgom nincs. Csak ki kell takarítani majd a kenneleket, de az nagyon gyorsan megvan, seprűvel, slaggal. Illetve mivel én kaptam Luxot a kiskutyát, még vele kell foglalkoznom.
De az nem munka, nem feladat, hanem játék.

És persze érdemes egy kicsit foglalkoznom a többivel is. Végiggyalogoltam a kennelek előtt. Lassan, igyekezve, hogy ne zavarjam őket abban, amivel foglalkoztak. Meg akartam nézni melyik milyen úgy egyébként, amikor békén hagyjuk őket.

Megálltam, ha felfigyeltek rám, és akkor indultam újra, ha már nem érdekelte őket a jelenlétem. Némelyiknél hosszabban álltam és néztem mit csinálnak. Szerencsére egyik sem ugatott hosszan, ezen már túl vannak, csak Lux és Pofás jött közelebb, de ő a rácstól olyan távolságra, hogy ne érjem el, ha benyúlok. Egyébként se tudnék, mert derékig sűrűbb szövésű drótháló takarja a 10 centi távolsággal készített rácsozatot. Csak afölött tudnék átnyúlni. De nem nyúlkálunk be, csak a két agresszívebb kutyánál. Úgy takarítjuk a területüket, hogy nem megyünk be hozzájuk, hanem csak négy oldalról, a szomszédos kutyák boxaiból is, a seprűt átdugva és slaggal segítve kikotorjuk a kutyaszart a rácson kívülre. Vagy csak barnára pamacsoljuk az aljzatbetont, ha épp hasmenésük volt. Összességében mindegyik nyugodt, a fiatalabbak esnek ki ebből időnként, felugatnak kocsizajra néha, vagy futkározni próbálnak a cellájukban.

Ködi rendített meg. Idős kutya, de olyan, mint egy magas, nagyon izmos és intelligens férfi, aki szépen öregszik, látszik rajta a testi erő és az erős jellem. De mostanában megtámadta az öregség úgy igazán. Napról napra összébb esik. Bírja még, de lépteiben nem emeli már olyan magasra a lábait, kicsit meggörbült a háta és néha tétovázik. Nem tudni, hogy nem emlékszik hirtelen mit is akart vagy nem hall, nem lát jól valamit és ezért bizonytalan. De mindez csak pillanatokig tart. Amíg álltam a ketrece előtt, nyugodtan feküdt és felemelt fejjel figyelte a környéket. Néha rám nézett, de ugyanazzal a rezzenéstelen tekintettel, mint minden másra. Viszont miután otthagytam a ketreceket, messziről láttam, hogy idegesen keringeni kezd benn. Időnként megállt, és teljesen más irányba indult újra.
Ezek az irányváltásai olyannak tűntek, mintha türelmetlen lett volna, mintha csinálnia kellett volna valamit, amiben akadályozza a helyzete. Nagyon megsajnáltam. Láthatóan nincs sok már az életéből, és talán sosem volt kinn igazán szabadon. Bementem hozzá, és egy darabig dögönyöztem. Nem bánta, ha hozzáérek, persze lassan közeledtem, de hamar lefeküdt elém és hagyta, hadd masszírozzam. Nem dőlt oldalra, nem hemperedett hanyatt, hanem szinte szabályosan feküdt, a méltóságán nem esett csorba. Aztán felálltam és alakiztam vele picit. Tudni akartam, hallgat-e rám. Igen, hallgatott, magamhoz tudtam hívni, lábhoz tudtam parancsolni és apró köröket tettünk benn. Rátettem egy magammal hozott nyakörvet és pórázt, majd kimentünk a cellából.

A kennelek hármasával egybe építve kicsit távolabb egymástól, masszív tömbként álltak mögöttünk. Szemben 8-10 méterre egy fasor és tuják mögött húzódott egy hangársortól elválasztó drótkerítés, jobbra valamivel messzebb egy elvadult, gazos, fás árnyas liget takarta az amúgy is átláthatatlan betonfalat, ami egy vasúti sínpártól, azontúl meg tulajdonképpen a reptéri úttól szeparált el. Balra a kutyás gyakorlópálya gyanúsan szabályos téglalapja feküdt, a két, még gyanúsabb deszkákból összeütött rácsozat, amik közt egy bőrlabdával félreérthetetlen mozgást végezve töltik a szolgálati idejüket az ÉPK-sok, az építő szakasz katonái. Ők szinte mindig riadó készültségben vannak, mert bármikor lehet riasztani őket, ha nagy a baj, kiégett valahol egy izzó, szét kell szedni egy zárat, vagy a leesett csempét kell karhatalmi jelleggel visszaparancsolni a helyére.
Ezt a stresszt vezetik le épp. Labdával.
A saját laktanyabeli körletük felújításánál mindig az aktuális munkafolyamatra utalva csak hárman-négyen mennek dolgozni, hivatkozva arra, hogy ennyi a burkoló vagy a villanyszerelő köztük, a többi csak lábatlankodna.  Hogy ezt hogyan etetik meg a tisztekkel rejtély, de nekünk, őrkatonáknak is feltűnik, mennyire nem siettetik a felújítást. Talán jobban érzik magukat itt. Régen itt volt az állandó körletük a kutyakonyha közelében, aztán beköltöztették őket a laktanyába, de most a felújításnál visszakerültek megint ide, ahol az égvilágon senki nem háborgatja őket.

A kennelek mögött áll a kutyakonyha, és ezt az egész területet körbeveszi egy embermagas drótkerítés. Sok a fa a kennelek körül, nem tudom, szándékos-e, de ez árnyékot ad a kutyáknak.

Ködivel kicsit mászkáltam, nem sokat, mert láttam, hogy nagyon tisztességesen hagyja magát, teszi, amit mondok. Ezért egy határozott mozdulattal levettem róla a pórázt. Még tartottam a nyakörvénél fogva és mellé guggolva elmondtam neki, hogy most menjen, övé itt a tér, bóklásszon, de viselkedjen rendesen. Okosan nézett a szemembe, én kicsit izgultam, de elengedtem.

fjord1.jpg

– Menj öreg harcos! – indítottam el. Elszaladt jobbra a ligetbe és vadul jelölni kezdett. Utána gyalogoltam, megvártam, míg a kezdeti felindulás kicsit csitult. Odakiáltottam a nevét, ő azonnal felemelte a fejét, és én behívtam. Szándékosan úgy helyezkedtem, hogy ne abba az irányba kelljen jönnie hozzám, amerre a kennel állt.

Buksi kutyánk miatt jutott ez az eszembe. Mivel sose raktunk rá se pórázt, se nyakörvet, az meg eleve reménytelen volt, hogy elcsípjük, ha nem akart engedelmeskedni, nem volt semmilyen eszközünk, hogy közvetlen irányítsuk. Az maradt, hogy egyezkedni kellett vele. Ez nem volt olyan nagyon nehéz ügy, mert én fiatalkorában nagyon alaposan kiképeztem. Emiatt olvastam azt a sok könyvet, ami okán gondoltam, lehetek kutyás. És amikor a kis kétmaroknyi vakarékot ott hagyhattam, hogy csak lefektettem a suli mögött, úgy hogy én meg megkerültem az egészet és negyedórára eltűntem a látóteréből, és visszatérve ugyanott találtam, ahol lefektettem, úgy éreztem készen vagyunk, úgy éreztem levizsgáztunk, én kiképzőként, ő okos kutyaként.
Ettől a naptól kezdve nem követeltem tőle semmit.
A család többi tagja sem.
Buksi rettentő okos, sőt rafinált volt. Megértette mi a helyzet. Vannak törvényszerűségek, amik változtathatatlanok, mondjuk, hogy akkor sétál, amikor visszük, és hogy a sétának a napszaktól függően más és más az időtartama, vagy, hogy bizonyos esetekben mi döntünk mi a jó és helyes viselkedés, de ezen túlmenően azt csinál, amit csak akar. És valóban, csak akkor igazgattuk, amikor valami miatt lényeges volt, nem szekáltuk, csak ha nyomós okunk volt rá. Ezt hellyel-közzel tudomásul vette, engedelmeskedett, amikor kellett, de az együttélésünk nagy százalékban konszenzusokon alapult.
Elkanászodott persze, de csak egy bizonyos fokig. Mindig kifejezte a nemtetszését vagy a nyílt ellenállását, ha például nem akart hazajönni még, de ezt még azon a határon belül tette, amivel a mi működésünket nem zavarta. Reggel általában én vittem le először. De nekem rohanni kellett suliba, tehát csak 5-10 perc volt erre.
Pisil, kakil és megyünk fel. Sosem késtem el miatta.
Aztán Anyu vitte le hosszabb időre, amikor mindenki elment hazulról, miután elintézte az otthoni dolgokat, és ha belefért még az előtt is, ahogy elkezdtünk a suliból hazaszállingózni. Amint hazaértünk mi kölkök, vittük is akár egymás után mindannyian. Volt, hogy a játszótéren váltottuk egymást az öcséimmel. Én vittem le, de valamelyik öcsém hozta fel, így Buksi sokszor órákig lenn lehetett. A kutyával való séta alkalom volt a haverokkal lógni. Aztán este valamelyikünk levitte még, sokszor a szüleim együtt, főleg meleg nyári napok után késő este, amikor lehűlt a levegő. Viszont azt pontosan tudta a kis dög, hogy mikor nem baj, ha makacskodik. Ilyenkor az istennek nem lehetett hazakönyörögni, amíg ő nem érezte úgy, hogy elég. Amint a házunk felé kanyarodtunk, azonnal jelezte, hogy nem akar jönni, sokszor a ház felé nézni elég volt, hogy tudjam, úgy döntött, még maradunk. Le-lemaradozott, hátat fordított nekünk és vágyakozva meredt abba az irányba, ahonnan jöttünk. Szélsőséges esetben leült és meg se lehetett moccantani. Hiába beszéltünk a lelkére, még a fejét is elfordította, tüntetőleg hagyott figyelmen kívül minket. Csak akkor indult el, ha egyértelművé tettük, nem haza megyünk.

És most az előbb Ködivel az jutott az eszembe, hogy nehogy azért ne jöjjön oda hozzám, mert azt gondolja, visszaviszem a rácsok közé.
De szépen dolgozott, szóltam neki, jött.
Megnyugodtam.
Magára hagyhatom.
Az ÉPK-soknak szóltam, hogy kinn van, de ők még örültek is, szerették Ködit. Mint kiderült, tőlük néha kapnak csontot a kutyák, mert amikor valamelyiknek küldenek vagy behoz hazai kosztot, a maradékot a kutyáknak adják. Közvetlenül a kiválasztottnak. Rendesek, mert mindig megszavaznak egyet, amelyik megkapja, ha az olyan kevés, hogy értelmetlen szétosztani, viszont nem nagyon hagynak ki egyet sem, rotációval, de minden kutya sorra kerül. Magukhoz hívták Ködit, ő nem nagyon dörgölőzött, de hagyta, hogy mindegyik megvakargassa, majd kiporoszkált a kerítés széléhez szaglászni, jelölni, szöszmötölni. Többet nem törődött senkivel.

Magára hagytam, elmentem kitakarítani a kenneleket. Slaggal, seprűvel.
Parához nem mentem be, de Pórázhoz igen. Agresszívnek mondják, de én csak energikusnak látom. Összességében nem sokat ugatnak, de Póráz magasan többet ugat a többinél. Egyáltalán nem acsarkodva ugat, hanem jelzi, hogy itt van. Látja, hogy jövök-megyek, belépek a többi kutya cellájába, ettől izgatottan forog az övében, mondhatni szaladgál, de nem látom, agresszívnek. A többiek is izgatottak, de egyikhez sem félek bemenni. Mind vágyik valami kontaktusra, beszélek hozzájuk, simogatom őket.

És mielőtt Pórázhoz értem, beszaladtam néhány szem HAMM-ért, hátha kell. Nézem, ahogy ugat benn, engem is, de azt érzem, csak azért csahol, mert körbejelez, én meg csak a hang útjában állok. Megpróbálom lecsendesíteni, és ez nem is nehéz feladat, ő is szépen kiképzett jószág.

– Csend legyen, Póráz! Hagyd abba, ne bomolj, kicsit halkabban, ne kiabálj. Bemegyek, Póráz. Rendben? Menj hátrébb. Csend legyen!

Valóban elhalkult, és a „helyedre” paranccsal a házába küldtem. Ekkor kinyitottam az ajtót, beléptem és bezártam magam mögött. Mondogattam, hogy maradjon a helyén, ne aggódjon, csak kitakarítok és nagyon lassan kisepergettem a szart a ketrec szélein túlra, figyelve arra, hogy ne legyek neki háttal. Közben tovább beszéltem, hozzá, mert úgy éreztem ez minden állatnak jól esik, így nyilván neki is. Mikor végeztem kinyitottam az ajtót és elkezdtem kihátrálni, letámasztottam a seprűt benn, hogy a slagot kilökdössem a rácson kívülre, de véletlen meglöktem a nyelét és bedőlt a ketrec belsejébe. Egyik kezemmel az ajtót fogtam, leguggoltam és a másik kezemet is teljesen kinyújtva hosszan, akartam megfogni a nyelet. És ekkor Póráz, mint valami lövedék, robbant ki a házából, engem félrelökve kiszaladt a ketrecből. Utána eredtem, kiabáltam, hogy „ide hozzám”, de hirtelen megláttam Ködit, ahogy a vezényszóra felkapja a fejét.

Bassza meg kinn van Ködi is! – nyilalt belém.
Aztakurva!
Ne! Ködi, eszedbe ne jusson! Maradj!

De jó, hogy süket kicsit, mert tényleg nem jött, visszafordult a liget felé szaglászni. Nincs most idő betenni a cellájába, rohannom kell Póráz után, mi van, ha tényleg agresszív?

Nem sokat vannak egymás közvetlen közelségében a kutyák, de azért van valami falkaélet köztük. A többiek szerint Ködi a rangidős, a falkavezér. De öreg, simán lehet, hogy a pozíciójára törne egy agilisabb fiatal.
Mint Póráz.
Nem találkozhatnak össze! Mi  van, ha összeverekszenek?

Kurva élet! Mit műveltem?!

Már nem mertem kiabálni, nehogy egyszerre mindkét kutyát behívjam, csak szaladtam Póráz után. Ő az ÉPK-sok felé nyargalt, de előtte a kerítés mentén megtorpant, megszaglászta Ködi nyomát és ő is jelölt.
És ekkor meglátta a labdát. Mint a nyíl vetődött utána, az ÉPK-sok közül valamelyik felismerte.

– Ez Póráz! Vigyázz! Jön Póráz! – kiabált azok felé, akik épp egymással tusakodtak hárman a labdáért. Ahogy felemelték a fejüket már köztük volt a kutya és rávetette magát a labdára. Megpróbálta megharapni, de az elpattant, ő ugrott utána, morgott, vicsorgott és most nagyon is agresszívnek látszott. Mindenki halálra vált, mozdulni senki nem mert.
Szaladtam volna Póráz után, bár, hogy mit kellene tennem fogalmam sem volt.
Épp haladtam el az egyik ÉPK-s mellett, amikor rám kiáltott:

– Ködi!

Hátranéztem és valóban, közeledett Ködi. Nem vette észre Pórázt, csak épp erre indult bóklászni. Pórázt lefoglalta a labda, az ÉPK-sok vigyázzban állnak, nem fognak rosszalkodni, tehát inkább rohanok Ködi felé. Megfordultam és szaladtam hozzá, elkaptam a nyakörvét, ő kicsit meghökkent a hirtelen mozdulattól, és „futás” vezényszóval magam után cibáltam.
Valóban, önkéntelenül lassulni kezdett, ahogy észrevette, hogy a kennel felé tartunk, húzogatnom kellett, hogy haladjunk, majd a felerősödő zajban magam mögé pillantottam.

fjord.jpg

A srácok teli torokból üvöltöttek, hogy siessek, mert Póráz valahogy meglátta Ködit és égig emelt farokkal, teljesen kihúzott testtartással és hátán felborzolt szőrrel, egyre gyorsabb tempóban nyargalt felénk. Ködi nem értette mi történik, de nem akart visszamenni a cellába, de erős futásnak eredtem, húztam és időnként rákiabáltam, hogy futás, és épphogy belöktem a rácson belülre és ráfordítottam a kallantyút megérkezett Póráz és úgy támadt a vasaknak, hogy hátra kellett ugranom, ne legyek a fogai útjában.
Néhány méterre lógattam fel korábban a pórázt, amit Ködiről vettem le, most megláttam, levettem és a vicsorgó állat felé indultam. Gondoltam rádobom valami hurokkal és valahogy behúzogatom a helyére. Rákiabáltam, hogy „kuss legyen”, illetve csend, csakhogy, ahogy észrevette, hogy felé közelítek, gondolt egyet és visszaszaladt a focipályára. Az ÉPK-sokban erősebb volt a kíváncsiság, mint az életösztön, mert eleddig ott álltak, ahol az előbb és minket néztek.
Póráz hirtelen újbóli megjelenése riadalmat okozott, némelyik megindult a kijárat felé, hiába ordítottam, hogy ne fordítson senki neki hátat és ne fusson, mert akkor lehet, hogy üldözni kezdi. Iszonyú mákjuk volt, mert Póráz azt a srácot célozta be, aki a labdát tartotta a kezében. Az, amikor rájött, hogy ő van veszélyben a száguldó kutya elé dobta a labdát, egyenesen a mellső lábai közé, ott az megakadt, megszorult és Póráz másodperc tört része alatt kilukasztotta. Belemélyesztette a fogait és addig tusakodott vele, míg teljesen leeresztett. Kiabáltam neki, hogy „hozzám”, meg hasonlók, de semmire nem hallgatott, ezért közvetlenül mellé mentem, szerencsémre nem morgott, nem csinált semmit, csak állt peckesen, szájában az összelapított bőrlabdával, és engem stírölt.
Mintha azt mutatta volna, na, mit szólsz baszki, látod mit szereztem?
Láttam, de nem voltam boldog.

Muszáj befognom, amíg a labda lefoglalja. Megálltam mellette kb. két méterre, és ráparancsoltam, hogy feküdjön le. Egy darabig kihívóan méregetett, majd a következő vezényszóra a földre ereszkedett. Lassan mellé gyalogoltam és igyekezve, hogy eszébe ne jusson, hogy el akarom venni a labdáját, a háta felől közelítve rácsatoltam a pórázt. Lábhoz parancsoltam, amit meg is tett, és összességében készségesen jött mellettem, de a labdát nem engedte ki a szájából.
Az ÉPK-sok kiabáltak, hogy vegyem el tőle, vagy inkább vegyek másikat, de eszembe se jutott elszedni tőle.
Nem úgy néztem, hogy odaadná.
Viszont innen már probléma nélkül elértük a körletet, kinyitottam az ajtót szűken, és mikor a teste nagy része benn volt, megállítottam, egyik kezemmel a pórázt csatoltam ki, szintén a háta felől nyúlva felé, lábbal a farát megtámasztva belöktem és a másik kezemmel berántottam az ajtót.

Zombiként intéztem még el aztán a kajáltatást, nem mentem már be egyikhez sem, csak alul becsúsztattam a tálakat a ketrecekbe, aztán a konyhából kitettem egy széket az épület elé és merev tekintettel ültem órákig, abba az irányba merengve, ahonnan az IFA-t vártam, hogy elvigyen innen. Olyan mélységesen szégyelltem magam önmagam előtt, hogy nem tudtam ma már többet a kutyákkal foglalkozni.
Azt éreztem, hogy úgy viselkedtem, mint egy nagyképű marha, mint valami nagylegény, aki azt hiszi, minden trükköt tud. Nem éri meglepetés.

És de.

Éri.

Figyelni kell.

Felelősséged van.

Fura mi?

 

 

 

süti beállítások módosítása