184

November 17. Kedd

Reggel azzal ébresztettek, hogy külső körletre rendeltek mára. Vagyis szemétszedés, sitthordás az udvaron. Guttyán főtörzs, neki szívügye a kert,  ő osztotta ki feladatokat Faragó Zolinak, egy szintén korosztályombeli határőrnek.
Ma neki tartozunk engedelmeskedni. Jól nézett ki a csapat, mert én, mint majdnem Öreg, a többi mind igazi kopasz. Zolival sosem voltunk jóban, de soha semmi bajunk nem is volt egymással, sőt tán még néha egy-egy cinkos összekacsintás is lehetett.

Most megkérdőjelezhetetlenül kinyilvánította a kopaszok előtt, hogy én is öreg vagyok és ugyanolyan előjogaim vannak, mint neki vagyis dolgoznom nem kell, de parancsokat adhatok.
Így is mentünk ki a hátsó udvarra, mi Zolival beszélgetve, a kopaszok sorban, menetelve. Mivel pár napja érkeztek, még azért elég megszeppentek voltak mind.

Mivel a feladatokat nem ismertem és nem is akartam, csakis önkényeskedni tudtam.
De ez egész jól ment így elsőre is.
Rámutattam egy területre, tele többkilós betondarabokkal, ágas-bogas betonvasakkal, hogy ezeket szedjék össze és tegyék ide.
Majd fel óra múlva, hogy nem jó, állj!
Ne ide!
Az egészet vigyétek át oda.
Majd megint, hogy talán jobb lesz mégis az épület mellett közvetlen.
Ott igen.
Oda az egészet.

Aztán sopánkodva, hogy ájájájj... nagyon nem jó, közel a villámhárító, belecsap a villám.
Vigyenek vissza mindent, ahonnan hozták, de aztán meg amint végeznek, hogy mindenhol útban van, szórják szét mégis inkább ott, ahol összeszedték.
De egyenletesen!

Zoli nem szólt, hagyott érvényesülni, amúgy ő is ugyanezt csinálta, bár abban volt valami koncepció, eredményeket ugyanis majd fel kell mutatnia Guttyánnak, de volt elég embere, dolga.

Érdekes dolog ez amúgy.

Elkapott a megkérdőjelezhetetlen, ellenőrizetlen hatalom szele, ereje.
De nem is ez az érdekes, ez szinte törvényszerű ilyen helyzetben.
Az az érdekes, hogy a gyengékre csapok le én is.

Ez valami emberiségbe kódolt ösztön lehet, mert én is csak rámutatok a kehesre vagy rámutatok a szemüvegesre, és valami lehetetlen munkára rendelem. Pol Potnak is bevált, irtotta a szemüvegeseket és a munka társadalmát építette. Ennyire egyszerű ez, odahívom a szemüveges, hajlott hátút és azt utasítgatom.

Azokat, akikben látom, hogy ellenszegülhetnek, azokat nem.

Ha konokság jelét felfedeztem valakiben, azt messze elkerültem a parancsaimmal. Egyszerű válasz lenne a miértre, hogy mert nem mulattatna, mert jobb egy olyan ember szenvedését látni, aki valóban szenved. De ez nem teljesen igaz, talán inkább valami érdektelenség.
Viszont a legbiztosabban megszenvedtethető: a gyenge.

Azt látni aki ellenáll az akaratunknak, kifejezetten frusztráló. Meg csak az időt veszi el a hiábavalóságával. Ezek úgyis engedelmeskednek Zolinak. Küzd velük, de jól csinálja, végül nincs apelláta.

Szóval én vittem a gyengéket. Még mulattatott is a végén, hogy már-már erőt tudtak felmutatni, az egyre sűrűbbé váló "na ebből már tényleg elég volt, a kurva életbe már Dvorszky" felkiáltás, az valami ilyesmire utalt.
De zendülés nem lett.

Amúgy a konokokkal szemben lehet, hogy nem az érdektelenség, hanem a félelem jelent meg bennem. Attól amitől én gondolom magam többnek, vagányabbnak, hogy kiszökdöstem, nem tudják, nem is sokat tudnak rólam, semmi okuk tiszteletet tanúsítani.
És lehet, hogy nem is tudnám rávenni őket.
Az komoly presztízsveszteség lenne.
Na, a nagy lázadó, de rendet tartani, azt nem tud!

Pedig amúgy tényleg nem. Az a vágy, hogy tiszteljenek kimerül abban, hogy hagyjanak békén, de hogy másokat arra igyekezzek kényszeríteni, hogy tegyenek is úgy, mintha tisztelnének, sőt, tiszteljenek, ehhez nincs gyomrom.
Ezt csak a beteg lelkű pártfunkcionárius és a katonatiszt várja el.

Én hánynék ettől.

Ez jó érvnek tűnt, mert a másik eshetőség, hogy egyszerűen csak képtelen vagyok másoktól megkövetelni a tiszteletet, az szar lenne.
Ezt senki se szereti.
Nem jó érzés gyengének tudni magunkat.

Ezért gecizik minden hatalommal bíró gyenge a gyengékkel. Mert nekik ki tudja mutatni a hatalmát, nem veszélyeztetik azt.
A többit rábízzuk egy gátlástalanabb társra, akiből érződik erő. Ezt csinálja a hatalom, ezt csinálják a külföldi kormányok, a poltika és ezt csinálja a mai magyar minisztertanács is.
A párt.
Mindig mi leszünk hatalmon. A gyengék.
Nekem könnyebb veled, ha azt csinálod, amit mondok. Gondold úgy ahogy mi szeretnénk, hogy gondold, hidd azt, amit mi gondolunk, hogy higgy.

És igen. Leuraltak minket.

Egy szűk elit szolgái vagyunk.

Ebből kéne kitörni, ezt nem volna szabad hagyni soha.

Este elengedtem a gyengéimet, Zolival nevetgélve mentünk az épületbe, Guttyánért, hogy lássa, micsoda rendet csináltattunk.

Bele ebbe a szép szocialista hazába.

Ma Isteni volt!

Ma Isten voltam.

228

Október 4. Vasárnap

Várom a büntetésem. Néhány napja nincs róla semmi hír.
Már nem járogatnak be a századparancsnokhoz a vezérkar tisztjei, engem sem hívtak kihallgatásra. Nem tetszik ez a csend, nem sok jót ígér, nem hiszem, hogy ez elfelejtődik. Túl sokan ígérték meg nekem, hogy példásan megbüntetnek.

A hangulatom is hullámzik, néha büszke vagyok magamra, azt gondolom, hogy fasza gyerek voltam, máskor meg rettegek, hogy milyen büntetésem lesz és ilyenkor meg úgy érzem, hülye gyerek voltam. Tényleg nagyon megrémülök néha, ha a futkosó, a néhány hónap - ne adj isten -, év katonai börtön jut eszembe. Elviccelődtem eddig a katonaságot, csak most érzem a dolgok komolyságát, és most látom mennyire könnyű éveket szerezni. Több száz évre lecsukhatnának, ha minden turpisságom napvilágra kerül.

Most épp haragszom a világra és általában szótlanul, mogorván járok kelek, de ennek olyan magyarázata is van, hogy a tegnapelőtti összezördülésem Bakonyival és Medvével sokakban nyomot hagyott, valami viszolygásszerű távolságtartás állt be köztem és a legtöbb társam közt, és azt éreztem ennek további súlyt csak úgy adhatok, ha szenvtelennek, mi több, mogorvának látszom.
Ez nekem remekül megy.


Azt határozottan élveztem, hogy most először védtem meg magam testi erővel. Illetve az, hogy néha szkanderozok, s ugyan nem nyerek sohasem, de a Répán kívül, nincs ember, aki le tudna tenni.
Ez is parancsol újabban némi tekintélyt. Így keveset csesztetnek, az ügyeletesek is finomabb hangnemben beszélnek hozzám. És reméltem, hogy ez a hangnem állandósul, aminek az alapja, az az amúgy valószínűleg téves elképzelésem, hogy amennyiben folyamatosan mogorvának, ellenségesnek látszom, akkor félni, tartani kezdenek tőlem és kevésbé piszkálnak majd.

Mindenesetre most élvezem nagyon.

Éjszaka Ferihegy 2-re tettek, kezdenek már egészen hideg éjszakák jönni.

345

Június 9. Kedd

Éjszaka volt az első éles szolgálatom egyedül, kutyával. Mivel szerettem volna minél több szabadságot adni neki, ezért Ködit vittem ki magammal.

Hát nem lesz a kedvencem az éjszakai szolgálat.
Nagyon...nagyon kifáraszt.
Tíztől kezdődik, engem egyből kiküldtek három órára. Vagyis a kiválasztott őrhelyen a reptéren járőröznöm kellett. Aztán egy órát pihentem, majd kimentem két órára, vissza a szolgálati helyre. Újabb óra pihenő és végül még egy óra a betonon az úgynevezett gépállóhelyen, a reggeli indulásra váró gépek parkolóhelye mögött. Ferihegy 2-n voltam.

A kutatóügyelet az ultramodern épület legszélén, a keleti oldalán helyezkedett el. A bejárati ajtó egy folyosóra nyílt, amely egyenesen az épület belseje felé hatolt, és a tisztítószer raktár, a takarítók pihenői és a WC ágazott le belőle. A bejárathoz legközelebb eső helység volt a kutatóügyelet. Három helységből álló együttes volt, parancsnoki szoba, legénységi pihenő és egy egyszerű teakonyha.
A legénységi pihenő csak az ücsörgésre lett felkészítve, székek voltak benn, aludni csak a linóleumon lehet, de amúgy ez nem szabályos, elvileg nem lenne szabad. Azonban most kipróbáltam. Szinte lehetetlen anélkül bírni. Éjjel egy órakor berendeltek pihenőre és a következő órában hajnal kettőig alvás nélkül kellene kibírni. Le vannak kapcsolva a villanyok, csak a kutató ügyeletes tiszt szobájában ég egy asztali lámpa, ilyenkor mindenkinek zavarja a szemét a fény, a széken ülve, lehetetlen nem elbóbiskolni. De ott aludni is lehetetlen, ezért az ember lekucorodik a linóleumra és az ébresztőig szendereg. Az tíz perccel a váltás előtt érkezik, mint derült égből a villámcsapás, az ember azt se tudja, hol van, úgy érzi nincs egy perce, hogy letette a fejét.

Csengett a fülem sokáig, olyan durván téptem ki magam az álomból. Mintha fejbe vágtak volna, úgy botladoztam ki Ködivel kettőtől négyig járőrözni. Szabadságot akartam neki adni, ehelyett türelmesen igazodik az imbolygó tyúklépéseimhez. Néha felnézett rám, hogy jól vagyok-e, de egy mosollyal sem tudtam viszonozni.

Mikor visszarendeltek újra, a fegyverem már csukott szemmel teszem be a fegyverszekrénybe, és rögtön utána összegömbölyödöm a padlón. 4:50-ig alhatom. 36 perc. Utána nincs idő hosszan ébredezni, nyújtózkodni, az ügyeletes megrugdossa a bakancs talpát jelezvén, hogy idő van, az ember ijedten kapja ki a fejét az álmából és pislog bele a valóságba, de ez csak a kezdő lendület, a kéz már tolja fel a felsőtestet, aztán a harmadik pislogás után már a hátán a fegyver, oldalán a rádió és kötözgeti kinn a pórázt a kerítés mellett.
Még egy óra hatig.
A reggel mindig öttől hétig a leghidegebb, amikor még nem süt nap, de már világos van. Akkor valahogy borzalmasan lehűl a levegő, vagy magas lesz a páratartalom, de ilyenkor nagyon lehet fázni. Álmosan meg végképp úgy vacog az ember, mint egy varrógép. Ködi előbb vette észre a váltást, én az ő testtartásából jövök rá. Olyan feszülten állt be a beton fele, hogy muszáj volt megnéznem mit figyel. És hát a váltást. Ködin nem segítettem ma egyáltalán, de legalább megvolt az első önálló kutyás szolgálatom. Igazából az egészben egyetlen dologtól féltem. A szolgálati helyekre IFÁ-val visznek minket ki. Az IFA platója majdnem mellmagasságban kezdődik, mert ez az összkerék meghajtású IFA, magasabb építésű, ballonosabb gumikkal.

(kép forrása: milstory.blogrepublik.eu/2011/11/23/320_hatarzaras/)

Ide kell felemelni és innen kell levenni is a kutyát. A gerincét védi ez a szabály, de nehezek az állatok és az egész műveletet valahogy méltatlannak érzem hozzájuk. Félelmet nem ismerő élő fegyver és ölbe teszik a kocsira. De végül jól sikerül, nem ejtem el, nem ellenkezett. A melle alá és a feneke alá kell nyúlnom. De Ködinek láthatóan nem derogált mindez, sőt amikor szolgálat után leemeltem a platóról, úgy állt oda a széléhez, mintha hordszékbe emelném, felszegett állal, büszkén.

A szolgálat és a hozzá tartozó felszerelés, lőszer, rádió leadása után elindul velünk az IFA a kutyakonyhára, ahol visszaviszem Ködit a kennelbe, majd megyünk tovább a laktanyába. Ott először felsorakozunk a csüti előtt, majd ha ő elengedett, leadjuk a fegyvert, lecuccolunk és gyorsan megreggelizünk. Mire mindezzel készen vagyunk, 7 óra van. Ekkor fekszünk le.

Másoknak ez az ébresztő, így a körletben ugyanúgy zajlik az élet, mint máskor, a pihenőidősök beszélgetnek, takarítanak, járkálnak ki-be. A folyosóról behallatszik az ügyeletes kiabálása, vagyis nem a legideálisabb így pihenni.

Röviden és konkrétan szar.

Kettőkor ébresztettek, részt vettem a köteléken, ahol megtudtam a következő szolgálatom kezdetét. Éjszakára megyek Ferihegy 1-re kampósnak vagyis kutya nélkül.

348

Június 6. Szombat

Ma kutyakonyhás vagyok. Egész nap. Már egyedül járok, tegnap ugye levizsgáztam. De az első napomon majdnem elszúrtam mindent, majdnem irtózatos nagy bajt csináltam.

Amíg tanulószolgálatba jártam ide, igyekeztem a kutyákat megfigyelni. Para, Póráz, Pofás, Ködi, Szemi, Lux, Luc vagyis Lucifer és Fjord lakik a kennelekben. A nevüket valami lexikonból kapják, szekvenciálisan. Valaki húzza az ujját egyenként lefelé a sorokon és írják rá az ott található kifejezéseket a törzskönyvre. Így nagyjából be lehet lőni a korukat, mert amelyik az ABC közepéről kapott nevet az idősebb, amelyik a végéről az fiatalabb.

A legidősebb Fjord, 10-11 éves lehet. Erős testalkatú stramm kutya, nem látszik a kora. Nála valamivel fiatalabb Hobin és Ködi vagyis Ködmön. Hobin vöröses szőrű, de Fjordhoz hasonlóan fejedelmi megjelenésű, tartású állat, viszont Ködi eléggé megroggyant, sárgásbarna szőre csomókban hullik, kezd szenilisedni, rosszul lát, hall. 9 év körül lehet, de öttel többnek látszik.
Szemi, ó-németjuhász, 7-8 éves, kiegyensúlyozott állat, rettentő okos és kezes. Para, Póráz és Pofás 5-6 évesek, mindegyik jó formában van, Para kiszámíthatatlan, Póráz agresszív, vele is érdemes óvatosan bánni, Pofás meg egy kicsit félénkebb.

Érdekes, hogy valamiért ezeknél az őrkutyáknál az agresszivitás, a kiegyensúlyozottság vagy az erő a domináns vonás, nem nagyon láttam félelmi reakciót. Pofáson egy kicsit csak, de nem vészes.

Ennek a helyzetnek nagyon örülök, sokkal nehezebben vagy lehet, hogy sehogy se viseltem volna, ha sok megtört lelkű, félénk kutyával találkoztam volna itt. Ebbe amikor jelentkeztem, bele sem gondoltam. Megint valami romantikus elképzelésem volt a határőr és a kutyája közti elszakíthatatlan kötelékről, a szinte vértestvéri kapcsolatról. Ahogy elrejtőzve fekszenek a fűben és kémlelik a tájat.
Testük egymáshoz ér és egyszerre dobog a szívük.

Sem abba nem gondoltam bele, milyen lenne, ha lelki sérült kutyákat látnék, de arra sem voltam felkészülve, amivel itt találkoztam. A kutyákból valahogy, az hogy fegyvernek tartjuk őket, kiölte a félelmet, jobban viselik a sorsukat, mint én, aki csak látom és ellátom őket.

A lexikon nemrég kicsúszhatott a törzskönyvíró kezéből, mert rossz helyen nyitotta ki, hirtelen az L betűhöz ugrott vissza, így lehet az, hogy Luc és Lux nevük ellenére fiatalabbak a többieknél. Luc 3 év körül lehet, Lux pár hónapos.

Amikor megérkeztem a szolgálati helyre és kifordult az épület elől az IFA, ami idehozott, hirtelen teljesen egyedül maradtam. Mondhatni őrizetlen.

Vannak feladataim mára, de alapvetően azt csinálok, amit csak akarok. Estig vagyok ide beosztva, délután kettő körül jön a váltás a szolgálatba induló kutyákért, addig és utána szabad vagyok.
Elcsendesedik a környék, az IFA motorzaja leülepszik, gyönyörűen süt a nap, még nincs meleg, még a hajnali pára nem száradt fel teljesen, de érezni, hogy utána pokoli hőség jön. A környezetem most egy elhagyott kis falucska koszlott vasútállomására emlékeztet a harmincas évekből. Egy bakterház kicsiben.

Úgy éreztem magam, mint Tutajos, mikor leszáll a vonatról, áll még hosszan, miután elment a szerelvény, és boldogan szívja be a vidéki levegő illatát, mozdulni még nem tud. Most így egyedül, egy mesebeli nyaralás díszletét láttam a kutyakonyhában.
Aztán én mégis megmozdultam, hátramentem a kennelekhez és a pihenőidős kutyákat egyenként köszöntöttem, amelyikhez már kaja nélkül bemehettem a ketrecbe, ahhoz benyitottam és megdöngettem az oldalát. De mindegyiknek mondtam valamit, mindegyikhez beszéltem egy kicsit. Mondogattam a nevüket is, hogy szokják tőlem.
Én vagyok az új gazda.

Aztán elkészítettem azt a szart, amit kaja helyett kapnak. Egyszer adunk nekik enni egy nap. Nagyjából egy óra körül azoknak, amelyek benn vannak a kennelben, aztán azoknak amelyeket lehoznak szolgálatból. Most egy óráig semmi dolgom nincs. Csak ki kell takarítani majd a kenneleket, de az nagyon gyorsan megvan, seprűvel, slaggal. Illetve mivel én kaptam Luxot a kiskutyát, még vele kell foglalkoznom.
De az nem munka, nem feladat, hanem játék.

És persze érdemes egy kicsit foglalkoznom a többivel is. Végiggyalogoltam a kennelek előtt. Lassan, igyekezve, hogy ne zavarjam őket abban, amivel foglalkoztak. Meg akartam nézni melyik milyen úgy egyébként, amikor békén hagyjuk őket.

Megálltam, ha felfigyeltek rám, és akkor indultam újra, ha már nem érdekelte őket a jelenlétem. Némelyiknél hosszabban álltam és néztem mit csinálnak. Szerencsére egyik sem ugatott hosszan, ezen már túl vannak, csak Lux és Pofás jött közelebb, de ő a rácstól olyan távolságra, hogy ne érjem el, ha benyúlok. Egyébként se tudnék, mert derékig sűrűbb szövésű drótháló takarja a 10 centi távolsággal készített rácsozatot. Csak afölött tudnék átnyúlni. De nem nyúlkálunk be, csak a két agresszívebb kutyánál. Úgy takarítjuk a területüket, hogy nem megyünk be hozzájuk, hanem csak négy oldalról, a szomszédos kutyák boxaiból is, a seprűt átdugva és slaggal segítve kikotorjuk a kutyaszart a rácson kívülre. Vagy csak barnára pamacsoljuk az aljzatbetont, ha épp hasmenésük volt. Összességében mindegyik nyugodt, a fiatalabbak esnek ki ebből időnként, felugatnak kocsizajra néha, vagy futkározni próbálnak a cellájukban.

Ködi rendített meg. Idős kutya, de olyan, mint egy magas, nagyon izmos és intelligens férfi, aki szépen öregszik, látszik rajta a testi erő és az erős jellem. De mostanában megtámadta az öregség úgy igazán. Napról napra összébb esik. Bírja még, de lépteiben nem emeli már olyan magasra a lábait, kicsit meggörbült a háta és néha tétovázik. Nem tudni, hogy nem emlékszik hirtelen mit is akart vagy nem hall, nem lát jól valamit és ezért bizonytalan. De mindez csak pillanatokig tart. Amíg álltam a ketrece előtt, nyugodtan feküdt és felemelt fejjel figyelte a környéket. Néha rám nézett, de ugyanazzal a rezzenéstelen tekintettel, mint minden másra. Viszont miután otthagytam a ketreceket, messziről láttam, hogy idegesen keringeni kezd benn. Időnként megállt, és teljesen más irányba indult újra.
Ezek az irányváltásai olyannak tűntek, mintha türelmetlen lett volna, mintha csinálnia kellett volna valamit, amiben akadályozza a helyzete. Nagyon megsajnáltam. Láthatóan nincs sok már az életéből, és talán sosem volt kinn igazán szabadon. Bementem hozzá, és egy darabig dögönyöztem. Nem bánta, ha hozzáérek, persze lassan közeledtem, de hamar lefeküdt elém és hagyta, hadd masszírozzam. Nem dőlt oldalra, nem hemperedett hanyatt, hanem szinte szabályosan feküdt, a méltóságán nem esett csorba. Aztán felálltam és alakiztam vele picit. Tudni akartam, hallgat-e rám. Igen, hallgatott, magamhoz tudtam hívni, lábhoz tudtam parancsolni és apró köröket tettünk benn. Rátettem egy magammal hozott nyakörvet és pórázt, majd kimentünk a cellából.

A kennelek hármasával egybe építve kicsit távolabb egymástól, masszív tömbként álltak mögöttünk. Szemben 8-10 méterre egy fasor és tuják mögött húzódott egy hangársortól elválasztó drótkerítés, jobbra valamivel messzebb egy elvadult, gazos, fás árnyas liget takarta az amúgy is átláthatatlan betonfalat, ami egy vasúti sínpártól, azontúl meg tulajdonképpen a reptéri úttól szeparált el. Balra a kutyás gyakorlópálya gyanúsan szabályos téglalapja feküdt, a két, még gyanúsabb deszkákból összeütött rácsozat, amik közt egy bőrlabdával félreérthetetlen mozgást végezve töltik a szolgálati idejüket az ÉPK-sok, az építő szakasz katonái. Ők szinte mindig riadó készültségben vannak, mert bármikor lehet riasztani őket, ha nagy a baj, kiégett valahol egy izzó, szét kell szedni egy zárat, vagy a leesett csempét kell karhatalmi jelleggel visszaparancsolni a helyére.
Ezt a stresszt vezetik le épp. Labdával.
A saját laktanyabeli körletük felújításánál mindig az aktuális munkafolyamatra utalva csak hárman-négyen mennek dolgozni, hivatkozva arra, hogy ennyi a burkoló vagy a villanyszerelő köztük, a többi csak lábatlankodna.  Hogy ezt hogyan etetik meg a tisztekkel rejtély, de nekünk, őrkatonáknak is feltűnik, mennyire nem siettetik a felújítást. Talán jobban érzik magukat itt. Régen itt volt az állandó körletük a kutyakonyha közelében, aztán beköltöztették őket a laktanyába, de most a felújításnál visszakerültek megint ide, ahol az égvilágon senki nem háborgatja őket.

A kennelek mögött áll a kutyakonyha, és ezt az egész területet körbeveszi egy embermagas drótkerítés. Sok a fa a kennelek körül, nem tudom, szándékos-e, de ez árnyékot ad a kutyáknak.

Ködivel kicsit mászkáltam, nem sokat, mert láttam, hogy nagyon tisztességesen hagyja magát, teszi, amit mondok. Ezért egy határozott mozdulattal levettem róla a pórázt. Még tartottam a nyakörvénél fogva és mellé guggolva elmondtam neki, hogy most menjen, övé itt a tér, bóklásszon, de viselkedjen rendesen. Okosan nézett a szemembe, én kicsit izgultam, de elengedtem.

– Menj öreg harcos! – indítottam el. Elszaladt jobbra a ligetbe és vadul jelölni kezdett. Utána gyalogoltam, megvártam, míg a kezdeti felindulás kicsit csitult. Odakiáltottam a nevét, ő azonnal felemelte a fejét, és én behívtam. Szándékosan úgy helyezkedtem, hogy ne abba az irányba kelljen jönnie hozzám, amerre a kennel állt.

Buksi kutyánk miatt jutott ez az eszembe. Mivel sose raktunk rá se pórázt, se nyakörvet, az meg eleve reménytelen volt, hogy elcsípjük, ha nem akart engedelmeskedni, nem volt semmilyen eszközünk, hogy közvetlen irányítsuk. Az maradt, hogy egyezkedni kellett vele. Ez nem volt olyan nagyon nehéz ügy, mert én fiatalkorában nagyon alaposan kiképeztem. Emiatt olvastam azt a sok könyvet, ami okán gondoltam, lehetek kutyás. És amikor a kis kétmaroknyi vakarékot ott hagyhattam, hogy csak lefektettem a suli mögött, úgy hogy én meg megkerültem az egészet és negyedórára eltűntem a látóteréből, és visszatérve ugyanott találtam, ahol lefektettem, úgy éreztem készen vagyunk, úgy éreztem levizsgáztunk, én kiképzőként, ő okos kutyaként.
Ettől a naptól kezdve nem követeltem tőle semmit.
A család többi tagja sem.
Buksi rettentő okos, sőt rafinált volt. Megértette mi a helyzet. Vannak törvényszerűségek, amik változtathatatlanok, mondjuk, hogy akkor sétál, amikor visszük, és hogy a sétának a napszaktól függően más és más az időtartama, vagy, hogy bizonyos esetekben mi döntünk mi a jó és helyes viselkedés, de ezen túlmenően azt csinál, amit csak akar. És valóban, csak akkor igazgattuk, amikor valami miatt lényeges volt, nem szekáltuk, csak ha nyomós okunk volt rá. Ezt hellyel-közzel tudomásul vette, engedelmeskedett, amikor kellett, de az együttélésünk nagy százalékban konszenzusokon alapult.
Elkanászodott persze, de csak egy bizonyos fokig. Mindig kifejezte a nemtetszését vagy a nyílt ellenállását, ha például nem akart hazajönni még, de ezt még azon a határon belül tette, amivel a mi működésünket nem zavarta. Reggel általában én vittem le először. De nekem rohanni kellett suliba, tehát csak 5-10 perc volt erre.
Pisil, kakil és megyünk fel. Sosem késtem el miatta.
Aztán Anyu vitte le hosszabb időre, amikor mindenki elment hazulról, miután elintézte az otthoni dolgokat, és ha belefért még az előtt is, ahogy elkezdtünk a suliból hazaszállingózni. Amint hazaértünk mi kölkök, vittük is akár egymás után mindannyian. Volt, hogy a játszótéren váltottuk egymást az öcséimmel. Én vittem le, de valamelyik öcsém hozta fel, így Buksi sokszor órákig lenn lehetett. A kutyával való séta alkalom volt a haverokkal lógni. Aztán este valamelyikünk levitte még, sokszor a szüleim együtt, főleg meleg nyári napok után késő este, amikor lehűlt a levegő. Viszont azt pontosan tudta a kis dög, hogy mikor nem baj, ha makacskodik. Ilyenkor az istennek nem lehetett hazakönyörögni, amíg ő nem érezte úgy, hogy elég. Amint a házunk felé kanyarodtunk, azonnal jelezte, hogy nem akar jönni, sokszor a ház felé nézni elég volt, hogy tudjam, úgy döntött, még maradunk. Le-lemaradozott, hátat fordított nekünk és vágyakozva meredt abba az irányba, ahonnan jöttünk. Szélsőséges esetben leült és meg se lehetett moccantani. Hiába beszéltünk a lelkére, még a fejét is elfordította, tüntetőleg hagyott figyelmen kívül minket. Csak akkor indult el, ha egyértelművé tettük, nem haza megyünk.

És most az előbb Ködivel az jutott az eszembe, hogy nehogy azért ne jöjjön oda hozzám, mert azt gondolja, visszaviszem a rácsok közé.
De szépen dolgozott, szóltam neki, jött.
Megnyugodtam.
Magára hagyhatom.
Az ÉPK-soknak szóltam, hogy kinn van, de ők még örültek is, szerették Ködit. Mint kiderült, tőlük néha kapnak csontot a kutyák, mert amikor valamelyiknek küldenek vagy behoz hazai kosztot, a maradékot a kutyáknak adják. Közvetlenül a kiválasztottnak. Rendesek, mert mindig megszavaznak egyet, amelyik megkapja, ha az olyan kevés, hogy értelmetlen szétosztani, viszont nem nagyon hagynak ki egyet sem, rotációval, de minden kutya sorra kerül. Magukhoz hívták Ködit, ő nem nagyon dörgölőzött, de hagyta, hogy mindegyik megvakargassa, majd kiporoszkált a kerítés széléhez szaglászni, jelölni, szöszmötölni. Többet nem törődött senkivel.

Magára hagytam, elmentem kitakarítani a kenneleket. Slaggal, seprűvel.
Parához nem mentem be, de Pórázhoz igen. Agresszívnek mondják, de én csak energikusnak látom. Összességében nem sokat ugatnak, de Póráz magasan többet ugat a többinél. Egyáltalán nem acsarkodva ugat, hanem jelzi, hogy itt van. Látja, hogy jövök-megyek, belépek a többi kutya cellájába, ettől izgatottan forog az övében, mondhatni szaladgál, de nem látom, agresszívnek. A többiek is izgatottak, de egyikhez sem félek bemenni. Mind vágyik valami kontaktusra, beszélek hozzájuk, simogatom őket.

És mielőtt Pórázhoz értem, beszaladtam néhány szem HAMM-ért, hátha kell. Nézem, ahogy ugat benn, engem is, de azt érzem, csak azért csahol, mert körbejelez, én meg csak a hang útjában állok. Megpróbálom lecsendesíteni, és ez nem is nehéz feladat, ő is szépen kiképzett jószág.

– Csend legyen, Póráz! Hagyd abba, ne bomolj, kicsit halkabban, ne kiabálj. Bemegyek, Póráz. Rendben? Menj hátrébb. Csend legyen!

Valóban elhalkult, és a „helyedre” paranccsal a házába küldtem. Ekkor kinyitottam az ajtót, beléptem és bezártam magam mögött. Mondogattam, hogy maradjon a helyén, ne aggódjon, csak kitakarítok és nagyon lassan kisepergettem a szart a ketrec szélein túlra, figyelve arra, hogy ne legyek neki háttal. Közben tovább beszéltem, hozzá, mert úgy éreztem ez minden állatnak jól esik, így nyilván neki is. Mikor végeztem kinyitottam az ajtót és elkezdtem kihátrálni, letámasztottam a seprűt benn, hogy a slagot kilökdössem a rácson kívülre, de véletlen meglöktem a nyelét és bedőlt a ketrec belsejébe. Egyik kezemmel az ajtót fogtam, leguggoltam és a másik kezemet is teljesen kinyújtva hosszan, akartam megfogni a nyelet. És ekkor Póráz, mint valami lövedék, robbant ki a házából, engem félrelökve kiszaladt a ketrecből. Utána eredtem, kiabáltam, hogy „ide hozzám”, de hirtelen megláttam Ködit, ahogy a vezényszóra felkapja a fejét.

Bassza meg kinn van Ködi is! – nyilalt belém.
Aztakurva!
Ne! Ködi, eszedbe ne jusson! Maradj!

De jó, hogy süket kicsit, mert tényleg nem jött, visszafordult a liget felé szaglászni. Nincs most idő betenni a cellájába, rohannom kell Póráz után, mi van, ha tényleg agresszív?

Nem sokat vannak egymás közvetlen közelségében a kutyák, de azért van valami falkaélet köztük. A többiek szerint Ködi a rangidős, a falkavezér. De öreg, simán lehet, hogy a pozíciójára törne egy agilisabb fiatal.
Mint Póráz.
Nem találkozhatnak össze! Mi  van, ha összeverekszenek?

Kurva élet! Mit műveltem?!

Már nem mertem kiabálni, nehogy egyszerre mindkét kutyát behívjam, csak szaladtam Póráz után. Ő az ÉPK-sok felé nyargalt, de előtte a kerítés mentén megtorpant, megszaglászta Ködi nyomát és ő is jelölt.
És ekkor meglátta a labdát. Mint a nyíl vetődött utána, az ÉPK-sok közül valamelyik felismerte.

– Ez Póráz! Vigyázz! Jön Póráz! – kiabált azok felé, akik épp egymással tusakodtak hárman a labdáért. Ahogy felemelték a fejüket már köztük volt a kutya és rávetette magát a labdára. Megpróbálta megharapni, de az elpattant, ő ugrott utána, morgott, vicsorgott és most nagyon is agresszívnek látszott. Mindenki halálra vált, mozdulni senki nem mert.
Szaladtam volna Póráz után, bár, hogy mit kellene tennem fogalmam sem volt.
Épp haladtam el az egyik ÉPK-s mellett, amikor rám kiáltott:

– Ködi!

Hátranéztem és valóban, közeledett Ködi. Nem vette észre Pórázt, csak épp erre indult bóklászni. Pórázt lefoglalta a labda, az ÉPK-sok vigyázzban állnak, nem fognak rosszalkodni, tehát inkább rohanok Ködi felé. Megfordultam és szaladtam hozzá, elkaptam a nyakörvét, ő kicsit meghökkent a hirtelen mozdulattól, és „futás” vezényszóval magam után cibáltam.
Valóban, önkéntelenül lassulni kezdett, ahogy észrevette, hogy a kennel felé tartunk, húzogatnom kellett, hogy haladjunk, majd a felerősödő zajban magam mögé pillantottam.

A srácok teli torokból üvöltöttek, hogy siessek, mert Póráz valahogy meglátta Ködit és égig emelt farokkal, teljesen kihúzott testtartással és hátán felborzolt szőrrel, egyre gyorsabb tempóban nyargalt felénk. Ködi nem értette mi történik, de nem akart visszamenni a cellába, de erős futásnak eredtem, húztam és időnként rákiabáltam, hogy futás, és épphogy belöktem a rácson belülre és ráfordítottam a kallantyút megérkezett Póráz és úgy támadt a vasaknak, hogy hátra kellett ugranom, ne legyek a fogai útjában.
Néhány méterre lógattam fel korábban a pórázt, amit Ködiről vettem le, most megláttam, levettem és a vicsorgó állat felé indultam. Gondoltam rádobom valami hurokkal és valahogy behúzogatom a helyére. Rákiabáltam, hogy „kuss legyen”, illetve csend, csakhogy, ahogy észrevette, hogy felé közelítek, gondolt egyet és visszaszaladt a focipályára. Az ÉPK-sokban erősebb volt a kíváncsiság, mint az életösztön, mert eleddig ott álltak, ahol az előbb és minket néztek.
Póráz hirtelen újbóli megjelenése riadalmat okozott, némelyik megindult a kijárat felé, hiába ordítottam, hogy ne fordítson senki neki hátat és ne fusson, mert akkor lehet, hogy üldözni kezdi. Iszonyú mákjuk volt, mert Póráz azt a srácot célozta be, aki a labdát tartotta a kezében. Az, amikor rájött, hogy ő van veszélyben a száguldó kutya elé dobta a labdát, egyenesen a mellső lábai közé, ott az megakadt, megszorult és Póráz másodperc tört része alatt kilukasztotta. Belemélyesztette a fogait és addig tusakodott vele, míg teljesen leeresztett. Kiabáltam neki, hogy „hozzám”, meg hasonlók, de semmire nem hallgatott, ezért közvetlenül mellé mentem, szerencsémre nem morgott, nem csinált semmit, csak állt peckesen, szájában az összelapított bőrlabdával, és engem stírölt.
Mintha azt mutatta volna, na, mit szólsz baszki, látod mit szereztem?
Láttam, de nem voltam boldog.

Muszáj befognom, amíg a labda lefoglalja. Megálltam mellette kb. két méterre, és ráparancsoltam, hogy feküdjön le. Egy darabig kihívóan méregetett, majd a következő vezényszóra a földre ereszkedett. Lassan mellé gyalogoltam és igyekezve, hogy eszébe ne jusson, hogy el akarom venni a labdáját, a háta felől közelítve rácsatoltam a pórázt. Lábhoz parancsoltam, amit meg is tett, és összességében készségesen jött mellettem, de a labdát nem engedte ki a szájából.
Az ÉPK-sok kiabáltak, hogy vegyem el tőle, vagy inkább vegyek másikat, de eszembe se jutott elszedni tőle.
Nem úgy néztem, hogy odaadná.
Viszont innen már probléma nélkül elértük a körletet, kinyitottam az ajtót szűken, és mikor a teste nagy része benn volt, megállítottam, egyik kezemmel a pórázt csatoltam ki, szintén a háta felől nyúlva felé, lábbal a farát megtámasztva belöktem és a másik kezemmel berántottam az ajtót.

Zombiként intéztem még el aztán a kajáltatást, nem mentem már be egyikhez sem, csak alul becsúsztattam a tálakat a ketrecekbe, aztán a konyhából kitettem egy széket az épület elé és merev tekintettel ültem órákig, abba az irányba merengve, ahonnan az IFA-t vártam, hogy elvigyen innen. Olyan mélységesen szégyelltem magam önmagam előtt, hogy nem tudtam ma már többet a kutyákkal foglalkozni.
Azt éreztem, hogy úgy viselkedtem, mint egy nagyképű marha, mint valami nagylegény, aki azt hiszi, minden trükköt tud. Nem éri meglepetés.

És de.

Éri.

Figyelni kell.

Felelősséged van.

Fura mi?

354

Május 31. Vasárnap

Dollár Tibivel voltam ma Ferihegy 1-en délelőtt tanulószolgálatban. Azt kell megtanulnom, hova kell menni a kutyás járőrnek. Hát messze hátra a gépek parkolóhelyeinek betonja mögé. Minél távolabb. A feladat a határsértő, illetve a tiltott külföldre szökés bűntettet megvalósító állampolgár elfogása, ártalmatlanítása. A kutya nagy hatótávolságú elfogó vadász, elsősorban azt kell rá küldeni. Ha ez nem segít és egyre nagyobb a baj, akkor engedélyezett a fegyverhasználat. Bár hogy hogyan szed le valaki egy kutyával tusakodó határsértőt, azt nem tudom.

Azért a kutya érték.

Merem azt gondolni.

Jól lőttem a kiképzésen, de azért ezt nem ártana gyakorolni.

Szóval elméletben ez a feladat. Kisebb hibákkal, de ezt viszonylag gyorsan megtanulom. Ezért Dollár Tibi kegyesen megengedi, sőt erősen javasolja, hogy menjek ki nyugodtan egyedül, ő majd pihen benn, ne aggódjak, minden rendben lesz, vigyem el a kutyát.

Elvittem.

Para. Ez a neve.

És tényleg.

Ha kihozzák a kennelből, állandóan szájkosárban van. Rendkívül kiszámíthatatlan. Viszont amikor rajta van a szájkosár, kezelhető. Illetve tudja a dolgát, feláll és eljön velem.

Csak Dollár Tibi és Szögi úr tudott a kegyeibe férkőzni. Őket nem támadja, nem harapja meg. De igazából Szögi úr a gazdája. És mivel csak ők tudnak bemenni hozzá a kennelbe, ők viszik mindig szolgálatba. Váltják egymást, így Para nagyon rövid pihenőkkel megy dolgozni újra és újra.

Csoda hogy Para?

A szájkosár rém kényelmetlen, nagy böhöm fémkeret, szerencsétlen állat egy percre nincs rácsozat nélkül, vagy benne van, vagy rajta. Hason fekszik, mikor mellé lépek. Van egy kis házikó a kutatóügyelethez építve, egy pici kutyaház. A kutya a mellmagasságban lévő ablak rácsához van kötve pórázon. Az álla a földön. Meg a szájkosár alja is. De a felső része Para homlokát nyomja. Nem is lát rendesen, összenyomja a szemeit.

Nagyon szívesen levenném róla.

De csak eloldom, addigra talpon van és kimegyünk hátra. Amikor már senki nem hall, elkezdek hozzá beszélni. Folyamatosan. Ami eszembe jut azt kimondom, mindegy mi az és úgy teszem, hogy érezze, neki mondom. Nem nagyon reagál, legalábbis úgy tesz, mintha figyelmen kívül hagyná, amit csinálok, de ha egy-egy kisebb szünet után szólalok meg, hátrarántja a fülét. Nem úgy, mint valami zajra, mert azt hamar megismerem rajta, olyankor kisebb rezdülésekkel fordítja a hang irányába a fülét, de csak a másodperc törtrészéig áll meg, rögtön pásztázza is tovább a környéket. A füle folyamatosan monitoroz. És ebbe rándul bele egy-egy nagyobbat a mondanivalóm. Hátrahúzza a fülét és hosszabban fülel, aztán az egyikkel újra munkába áll, majd követi a másik is.

Amikor folyamatosan beszélek, azt nem reagálja le.

Ennek ellenére azt érzem, enyhül kicsit. Nagyon erős, magabiztos tartással mozog. Öt-hat éves lehet, duzzad benne az energia. De szépen csitítja, majdnem a nagymacskák lépteivel halad. Nem húz, nem marad le, de olyan öntudattal teszi, hogy tudnom kell, ő nem hozzám, hanem a helyes őrszolgálati menetsebességhez igazodik.

Nagyon tetszik.

A szeme világos, a tekintete jéghideg és ettől gyönyörű.

Rettentő büszke voltam, két órán keresztül járőröztünk együtt. Egészen messze, az Öregbeton végénél egy kis fém - a repülőgépek kerekének kiékelésére szolgáló - keretre le is ültem. Nem szabad, a járőrnek járőröznie kell. De közelebb akartam kerülni Parához. Óvatosan arrébb lökdöstem lábbal az éket, hogy a messzebb álló Malév gép eltakarjon, ráültem és magam elé irányítottam a kutyát. Nem ült le és nem nézett rám. Hosszan így maradtunk, én őt néztem, ő a környéket. De mindig mellettem el. Néha aprókat rántottam a pórázon. Csak toppantott ingerülten, de nem fordult felém. Addig cseszegettem finoman, míg végül megtette.

Csak egy pillanatra találkozott a tekintetünk, én is elkaptam és ő is. Viszont érdekelni kezdte ez a játék. Huzigáltam, összenéztünk, elkaptuk a tekintetünket. De egyre hosszabban egymáson felejtettük. Nem volt bennem félelem, benne meg nem volt ellenségesség. Olvastam, hogy nem szabad az idegen állatok szemébe nézni. Kihívásnak, ha nem egyenesen támadásnak élik meg. De akartam Parával kontaktot és az most nehezen volt elképzelhető, hogy nekem ront. Azt gondoltam, amíg bírja, csinálom.

Azt nem éreztem, hogy barátkozunk, ez csak annak szólt, hogy viseljük el egymást. Illetve ő engem. Legyen köztünk bajtársiasság, tartozzunk össze, amíg kinn vagyunk. Bár végül kicsit közelebb jött, hamar megunta és aztán nagyon határozottan kettőt arrébb lépett, és nyakával olyan mozdulatot tett, mintha kicsit meghúzná a maga után vonszolt pórázt. Csakhogy a pórázt nem húzta, nem vonszolta, ernyedten lógott köztünk. De ezzel tökéletesen lekommunikálta, hogy ideje menni.

Sajnáltam, mert az egyik térdem már kicsit hozzáért. Amikor elkötöttem még az ügyeletnél, megvakartam a tarkóját. Idegesen megrándult, és a füleivel elhessegette a kezem. Utána nem piszkáltam. Csak a pórázon keresztül érintkeztünk. Talán ezért is akartam vele kicsit erősebb kapcsolatot. A pórázzal ugyan jól kommunikáltunk, sosem feszült meg. Rajta látszott, hogy tudja, hogy nem tudom ráerőszakolni az akaratomat, én meg nem akartam hatalmi harcokba kezdeni. De valamivel többet igenis akartam. Nem jutottam ugyan sokáig, de mégis megelégedve ballagtam vissza vele a kutügyre, vagyis a kutatóügyeletre. Két órát voltunk kinn ketten, egész eredményesnek gondoltam, nem változott ugyan a helyzet, de a remény meg van.

Persze nagyon hamar kiderült, hogy nem tudok majd minden kutyába ennyi időt és energiát belefektetni, mert amikor a kennelbe vitte vissza Dollár Tibi Parát, Balga Gyuri elújságolta, hogy volt egy kis kupaktanács, ahol felmerült, hogy valami régi, idősebb őrkutyát kapok inkább, de végül úgy döntött a csapat, hogy marad az enyém az új kutya. Vele kell majd foglalkoznom. Megnéztem a kennelben, bemenni nem volt időm hozzá. Nagyon aranyos, tán 5-6 hónapos lehet, nyurga lábú keverék német juhásznak látszott.
Kicsit más lesz a feladatom vele, mint Parával.

376

Május 9. Szombat

Délelőtt Csabi meghibbant. Csabi csendes és ostoba augusztusi leszerelő körlettársam. Olyan erélytelen, nem is, inkább vértelen, alig lehet észrevenni, hogy létezik. Amikor beszél vagy csak megszólal, ha felé is néz az ember, nem igen látja meg, hosszan lehet az arcába bámulni azzal a tudattal, hogy a csupasz falon pihen a tekintet. Ha meg mozog, akkor csak a szele ér el, ahogy az amúgy terebélyes, kövérkés testével félfordulatokat megtéve áll félre a szembejövő útjából, ha az ember fel se néz, akkor sem tud vele összeütközni.

Reggeli után közölte velem, hogy úgy döntött, ma én csinálom a körletszemlét.

Igazán jóízűt nevettem, majd mondtam neki, hogy én meg ma úgy döntöttem, én csinálom a körletszemlét.

Hoztam seprűt, vizet, felmosófát, rongyot, szóltam neki, hogy húzzon fel az ágyára, mert útban van és nekiláttam. Letöröltem a szekrények tetejét, a karnis felső részét meg az ajtókeretet, amikor Csabi megemelte az ujját, hogy mutassa, hol még, visszamutogattam, és mondtam neki, hogy kussoljon, most én csinálom, ebbe most nem ugat bele. Felsöpörtem, felmostam, még az ablakokat is lemostam, ragyogott minden, aztán elmentem jelenteni az alegységügyeletesnek. Előtte még rászóltam Csabira, hogy le ne merjen mászni, hogy összetapossa a fénylő padlót, mert akkor neki kell újracsinálni. Idegesen felröhögött, én ugyanígy visszaröhögtem:

– Hehe, hehe, ne gondold, hogy viccelek.

Az AEÜ elfogadhatónak találta a körletet.

– Oké Csabi? – kérdeztem tőle kicsit fenyegetően, de nem vártam meg mit válaszol, felmásztam az ágyamra.

Csabi meg a szopatás. Röhej! Hogy juthatott eszébe ez egyáltalán?

Csak az lehet a magyarázat, hogy olyan mélyen van az ázsióm, hogy ilyen szar alakok is azt érzik, velem még ők is genyózhatnak.

Nem tudom, hogy jutottam ide, mindenesetre ez nagyon nem jó így. Valahogy tiszteletet, félelmet vagy valamit kell keltenem, hogy ne, ne érezzen senki előjogokat ahhoz, hogy engem ugráltasson. Inkább nem is kell se tisztelet, se ne féljenek. Csak kerüljenek el.
Illetve térjenek ki.
Az mindenkinek jobb lenne.