228

Október 4. Vasárnap

Várom a büntetésem. Néhány napja nincs róla semmi hír.
Már nem járogatnak be a századparancsnokhoz a vezérkar tisztjei, engem sem hívtak kihallgatásra. Nem tetszik ez a csend, nem sok jót ígér, nem hiszem, hogy ez elfelejtődik. Túl sokan ígérték meg nekem, hogy példásan megbüntetnek.

A hangulatom is hullámzik, néha büszke vagyok magamra, azt gondolom, hogy fasza gyerek voltam, máskor meg rettegek, hogy milyen büntetésem lesz és ilyenkor meg úgy érzem, hülye gyerek voltam. Tényleg nagyon megrémülök néha, ha a futkosó, a néhány hónap - ne adj isten -, év katonai börtön jut eszembe. Elviccelődtem eddig a katonaságot, csak most érzem a dolgok komolyságát, és most látom mennyire könnyű éveket szerezni. Több száz évre lecsukhatnának, ha minden turpisságom napvilágra kerül.

Most épp haragszom a világra és általában szótlanul, mogorván járok kelek, de ennek olyan magyarázata is van, hogy a tegnapelőtti összezördülésem Bakonyival és Medvével sokakban nyomot hagyott, valami viszolygásszerű távolságtartás állt be köztem és a legtöbb társam közt, és azt éreztem ennek további súlyt csak úgy adhatok, ha szenvtelennek, mi több, mogorvának látszom.
Ez nekem remekül megy.


Azt határozottan élveztem, hogy most először védtem meg magam testi erővel. Illetve az, hogy néha szkanderozok, s ugyan nem nyerek sohasem, de a Répán kívül, nincs ember, aki le tudna tenni.
Ez is parancsol újabban némi tekintélyt. Így keveset csesztetnek, az ügyeletesek is finomabb hangnemben beszélnek hozzám. És reméltem, hogy ez a hangnem állandósul, aminek az alapja, az az amúgy valószínűleg téves elképzelésem, hogy amennyiben folyamatosan mogorvának, ellenségesnek látszom, akkor félni, tartani kezdenek tőlem és kevésbé piszkálnak majd.

Mindenesetre most élvezem nagyon.

Éjszaka Ferihegy 2-re tettek, kezdenek már egészen hideg éjszakák jönni.