Centi_30.jpg355

 

 

 

Május 30. Szombat

A Misivel (Berben körlettársam) vagyok kutyakonyha-tanszolgálatban. Ismerkedem a kutyákkal, meg a körülményekkel. Igazából sosem jártam még kennelben, képről láttam csak. És ott se tűnt túl komfortosnak. Közelről viszont egész embertelen.

Kisméretű cellák sora, mint az állatkertben a nagyvadak ketrecei. Egymás mellett rácsokkal elválasztott pici élettér a pórázon töltött szolgálati idő utáni világ.

Három négyzetméter a földgolyóból.

Ennyi az övék.

Kibetonozva teljesen, még a faoldalú kutyaház alja is beton, hogy a természet maradéktalanul a rácson kívül szoruljon.

A megjelenésünkre elég különbözőképpen reagáltak. A fiatalabbak ugráltak, szaladtak két lépést ide-oda a rácson belül, az idősebbek megőrizve a tekintélyüket, hangosan csaholnak, az igazán öregek, meg méltóságteljesen fejüket felemelve fekszenek. Figyelnek, de nem érdeklődéssel, hanem csak éreztetve, hogy tudnak mindenről, előlük nincs rejtve semmi. Nagyon pici terület a világuk, de az az övék.
Ott ők az urak.
Nem készülnek megvédeni, nincs bennük feszültség, biztos nyugalommal vizsgálnak minket.

Eszembe jut Buksi. A kis keverék tacskónk. Egyszer akkoriban, amikor hozzánk került láttam egy képet egy láncon tartott kutyáról. Jól látszott a képen, hogy a nyakörv szélesen, a bőrig kikoptatta a szőrt a nyakán. Ez borzalmasan mellbe vágott, akkori kisgyerekként ennél nagyobb kegyetlenséget el sem tudtam volna képzelni.
Volt képem a sebről úgy általában, tudtam, hogy a test sérülékeny.
Az állatoké is. Balesetben történhet velük bármi.
Meg azt is tudtam, hogy a szőr egyik tulajdonsága, hogy nő. Ha kihull az egyik, kinő utána újabb.
Mennyi idő kell ahhoz, hogy kilakoltasson a nyakörv maga alól mindenkit, és ha jönne újabb, pótolni az elhalt társait, azt írmagjában eltüntesse?
Milyen élet lehet annak az állatnak láncon? Hogy tehették ezt vele?

Nagyon megrendített. Elhatároztam, hogy Buksira soha nem teszek se pórázt, se nyakörvet. És ez a család minden tagjának akaratával megegyezett, ezért Buksi bizonyos keretek közt, de a lehető legnagyobb szabadságban élt. Se póráz nem volt rajta, se nyakörv soha.
A telek, ahova hétvégente kijárt a család, egyáltalán nem volt bekerítve. Szántóföldek közt, földfogó gyümölcsösből és szőlősből kicsípett, Tanácstól bérelt terület volt ez. Hétvégi nyaraláshoz alkalmas telket akartunk belőle kialakítani. Ezért évek alatt, nyarak hétvégéinek minden percében megfeszített erővel irtottuk ki a szinte kiirthatatlan szőlőt, ami nekünk nem volt érték, mert a vetemény, meg a tollaslabdához a fű sokkal fontosabbnak ítéltetett. Hatalmas terület volt, olyan nagy, hogy eszünkbe sem jutott bekeríteni. Ezért Buksinak rendelkezésre állt egy beláthatatlan és határok nélküli birodalom. Köröskörül kilométerekre szántóföldek, erdők, rétek. Nem járt arra senki, vadász sem nagyon, mehetett amerre akart.
Néha órákig nem láttuk. Tudtuk, hogy nincs baja, visszajön. Rókát, borzot látott, nyulat kergetett, őzdögbe hempergett, kánaánban élt. Aztán visszajött és hempergett a szeretetünkben. Öten voltunk, nem mozoghatott úgy köztünk, hogy valaki ne simogatta volna meg, vagy ne szólt volna hozzá.

Most meg itt állok és nézem ezeket a szerencsétlen, örökre bezárt állatokat.

Biztos kutyás akarok lenni?

 kennel31.jpg

Eszközt csináltunk belőlük. Mindennapi használathoz. Ahhoz meg minimum életben kell tartani őket. Hogy kerül ez a legkevesebbe? Anyagilag, energia befektetést figyelembe véve.

Hát így, hogy passzentos tokot csinálunk nekik, ahonnan kivesszük őket, amikor kellenek.

Tehát mindenből annyit kapnak, hogy még funkcionáljanak.

És ez ott, és akkor elemi erővel vert szájon.

Ezt csinálják a feletteseink velünk is.

A határőrségnek szüksége van teljesen felülvezérelt eszközökre. A lehető legsúlyosabban leszabályoztak minket és használnak a beleegyezésünk és a jóváhagyásunk nélkül. De ha messzebb tekintek, ezt csinálja az állam a szüleinkkel is. Az erősebb államok is a kicsikkel.

Nem jó.

Valahogy ezen változtatni kell.

Mondjuk lehet, hogy pont itt, a legvégén, ilyen kicsiben kéne először, hogy emberszámba vesszük a kutyát. Lehet, hogy nekem kellene elkezdenem. Ki kellene őket engednem mind!

Hagyni hadd menjenek, van itt akkorra terület bekerítve, olyan lenne, mintha rezervátumban lennének. Arra kéne megtanítani őket, hogy visszajöjjenek, ha kell. De azt nem lehet elérni erőszakkal, ahhoz foglalkozni kell egy kicsit velük.

Esetleg szeretni.

De falkába állítani őket mindenképp. A természetes működési rendjükbe. Ha nekünk szolgál, és híven teszi, miért ne kaphatná meg az életét?

Megyünk Misivel kennelről kennelre. Mutatja a kutyákat, magyaráz. Rajta látszik, hogy szereti őket.
Nagyon.

De az is látszik, hogy ebben a keretben szereti őket, neki természetes, hogy az őrkutyák így élnek. És úgy nézem, egy kutyásnak ez a szemszög kell. Így kell látnia, mert ebben a közegben kell velük dolgoznia, így tanulta meg ő is, így látta meg kopaszként, ahogy most van, és ez utánunk is így lesz mindig. Mi az az eszköz vagyunk, amelyiknek, az a feladata, hogy ezt az eszközt, ilyen körülmények közt karban tartsa.

Csakhogy így a kutyás - állatgondozó. Én viszont gazda voltam mindig.

Nehéz lesz.

Centi_30.jpg418

 

 

 

Március 28. Szombat

 

Edithez ma sem mentem el. Legutóbb is csak feszengtünk, egyre kevesebb mondanivalóm van neki.

Kocsival jöttem vissza. Nagyon szeretem. 1200-es Zsiguli.

zsigakicsike.jpg

Apu már roppant korán, kisgyerekként megtanított vezetni engem is, meg az öcséimet is. Beültetett az ölébe, én kormányoztam, a pedálokat viszont ő kezelte, amíg nem értem el. Talán 9 éves lehettem, amikor már önállóan tudtam a családi kocsinkat vezetni. Volt egy hétvégi telkünk, mélyen benn erdők és szántóföldek közt, egy kiöregedett szőlős. A legközelebbi faluból is legalább öt kilométeres földút vezetett be hozzá. Ezen a szakaszon nyilván az öcséim is, de legtöbbször én vezettem. Illetve akkor, amikor az időjárás lehetővé tette, mert a legkisebb eső is sárfolyammá változtatta az utat és ilyenkor Apu küzdött az elemekkel. Aztán, hogy könnyebben bejussunk a telekre, vett egy UAZ katonai terepjárót.

Azt imádtam.

UAZkicsi.jpg

Amikor a szülők kinn a telken a vasárnapi ebéd után ledőltek aludni egy kicsit, mindig elkunyeráltuk. Leszedtük a vászontetőt, lecsavaroztuk az oldalablakokat és ahogy az amerikai filmekben láttuk, hogy csak elől van szélvédő, nekivágtunk a környező földutaknak. Két öcsémmel és Buksi kutyával utazgattunk órákat, bebarangoltuk a vidéket. 13-14 éves voltam ekkor, nem volt jogsim, így arra kellet csak figyelnem, hogy a betonutakat elkerüljem. Akkora hatalmas terület állt rendelkezésre, hogy ez igazán könnyen ment.
Elhagyott juhászkunyhókat fedeztünk fel, kis halastóban fürödtünk, vadászlesekre másztunk fel. Hárman gyerekek, egy kutyával. Szinte megelevenedett Verne regényben éreztük magunkat. Azóta imádok autóval utazni.
Az nekem kaland.

UAZ1kicsiki.jpg

Ezt a Zsigulit nagyon megkímélt állapotban vettem Totyi apjától, igazi olasz FIAT sebességváltó gombja volt. Rövidebb az eredeti orosznál, kézre álló, sportos, valódi kuriózum. Dagadt a mellem, amikor láttam, hogy a parkolóban a kiskölkök labdával a hónuk alatt, rátapadva az autóm ablakaira, bámulják ezt a csodát.

Most először jöttem vele, a laktanyától nem messze parkoltam le. Apuval megbeszéltük, hogy eljön érte este 9-re és én meg kiadom neki a kulcsot, ne itt álljon a senki földjén, hetekig.

Apu valóban eljött, megdicsért, hogy gyakorlóban, surranóban egész emberes kinézetem van, de mondjuk én is ebben éreztem magam otthonosan. Kiadtam a kulcsot a kerítés felett, csak kézfogásra volt lehetőség, olyan magas volt a teteje.

Érdekes, az, hogy Apu látta, hogy hol vagyok katona, megnyugtatott, mintha most kerültem volna teljesen biztonságba.

süti beállítások módosítása