77

1988. március 3. csütörtök

Ma kell visszamennem a laktanyába.
Kiraktam magam elé az egyenruhát, annak minden elemét.
Fogasra a kabátot, meg az asztalra a tányérsapkát is. Mellettük ott volt ledobva a szövetnadrág, amiben a napokban meglátogattam Editet.
Hosszan néztem őket.
Hogy mi a különbség?
Vagy mi az egyezőség?
Az egyenruhára nézve nem éreztem semmit.
Pontosabban már nem éreztem semmit.
Régóta beletörődtem, hogy hordanom kell, tudom, hogy meddig, és ha a centimre nézek, azt is tudom, hogy már belátható távolságban van a vége.
Ki kell várnom és kész.
Pontosan tudom, hogy ha rajtam van, kívül nem én látszom, hanem a katona.
Az nem én vagyok.
De azt is tudom, hogy aki látott már így, az már engem lát benne. Anyuék természetesen, de a ház lakói is, vagy akiket nem ismerek, de ők ismernek régről, például hosszú évek óta ugyanazokon a buszokon utazunk. Az egyenruhával kapcsolatban nincs rossz érzésem. Ezt leveszem nemsokára úgyis, másikat meg soha többet nem veszek fel.
Semmilyet.

És mi a helyzet a szövetnadrággal?
Néztem, és ez nem volt semleges.
Ez az egyenruhán kívüli összállampolgári ruhatár egyik ékes eleme. Ez a vágyott civil ruha része. Ez a választható kategóriában van.
Dönthetnék úgy, hogy ilyeneket hordok.
Lehetnék az, akinek abban látszom. Kicsit olyan diszkós bájgúnárnak.
De valahogy nem tetszik.
Az nem tetszik, amit csinálna belőlem.
Mert amúgy ettől eltekintve, tán még jól is áll. Tényleg dönthetnék úgy, hogy hordom.
De még ha amúgy illik rám, távol áll tőlem. Feszessé tesz.

Ez megkövetel némi kötelező viselkedést is, amit bár tudva, hogy az egyenruhában is meg tudok jelenni, ez is menne, de az állandó feszülést feltételez.
Azt nem akarom.
Bármit veszek is fel, legyen olyan akár, amiben mások szerint hülyén nézek ki, ha szerintem van benne koncepció, és jól érzem magam benne, akkor nem érdekel, ki mit gondol, úgy vagyok jó.
Legyen rajtam ez inkább valami bőr, ami a legkülső hámrétegem, ami véd, de nem úgy, mint valami vastag hülye daróc, ami nem való rám, amiben nem érzem jól magam, tudok ugyan járni, de csak megalázott és esdeklő tartásban. Olyan ez a szövetnadrág, mint a talán csak legendákban létező Botos volt az első hónapokban Adyligeten. Vastag lécekkel merevített posztó, amiben kívülről olyan, mintha peckesen állna az ember, de belül belegörnyed a test.
A szövetnadrág az ilyesmi lenne. Lehet, hogy tudnám hordani, de a lelkem mélyén belegörnyednék.

Az eleganciát leszarom.
Nem érdekel.

Szóval az, hogy egyikben sem látszom kívülről önmagamnak, abban egyformák az egyenruhával, de a szövetnadrágban mindig rosszul fogom magam érezni. A napokban azt mondtam Editnek nem temetésen voltam, hanem ünneplek.
De ünnep lett aznap?
Nem. Akkora gyásznap lett, hogy megtelne csak ezzel egy éves naptár.
Faszom öltözzön valaha is ünneplőbe.
Ha valóban ünnep van, érezni fogom, akármi van rajtam. Viszont bármi lehet rajtam, ha nincs ünnep, nem fogom azt érezni.
Ez biztos.
Az ünnep ruhától, de begyakorolt, semmitmondó, elvárt liturgiától sem lesz.

Oké, a szövetnadrágot sose veszem fel többet.

Az egyenruhát fel kell, siklott körbe a tekintetem a darabjain. Néztem őket és béke szállt meg. Most valahogy még az is eszembe jutott, hogy ugyan egyszer leveszem, és az végleges lesz.
Az megint lezár egy korszakot.
Soha többet nem veszem vissza, sőt soha többet nem vehetem vissza.
Örökre megválok tőle.
Most nem a gyűlölt katonaság jelképeként tűnt fel, de még azt is mondhatnám sajnáltam, hogy egyszer leteszem. Néha ebben a gúnyában büszke is tudok lenni.
Jelzi, hogy a férfivá avatás, vagy még inkább érés folyamatában vagyok, mindjárt elkészülök.
Tán még oda se égek.
Sajnáltam, hogy megint valami véget ér. Pedig hogy utáltam az egészet.
Hogy utáltam egyenruhában mutatkozni.
Azt hittem Edit cikinek érez.
Eszembe jutott és mint valami film lejátszódott újra, amikor egyszer még a nyáron valamelyik este mesélte, hogy milyen élmény volt neki, hogy meglátogattam. Akkor hirtelen elöntött a szerelem valóban és látni akartam.
És elmentem megnézni.
Majdnem ilyen egyszerűen.
Akkor igazi férfi voltam.
És ebben nem akadályozott az egyenruha. Sőt, valahogy mélyebbé tette a dolgokat.
Nem úgy mint a szövetnadrág, ami megváltoztat, hanem mint ami jól láthatóan jelen van, de csak nyomatékosít. Mint a karmester.
Edit szeretett engem benne. Szerette rajtam az egyenruhát. Aznap, egy langyos nyári napon még reményt keltően rezgett a kapcsolatunk, és az együtt eltöltött időről beszélgettünk.
Feküdtünk nálunk és a fejét a vállamra hajtva kipirulva mondta.

– Egyszer még a középsuliban is meglátogattál! Az ügyeletes szólt, hogy keresnek lent és mikor megláttalak majd kiugrottam a bőrömből, hogy odajöttél meglátogatni engem! Nagyon, de nagyon boldog voltam és büszke, hogy nekem milyen csinos katonabarátom van és tetszett, hogy ezt mások is látták!

Ekkor is valahogy bárgyún jeleztem, hogy azt hittem nem tetszem. De legyintve torkolt le.

– Tényleg nagyon jól áll neked a katonaruha, nagyon fess voltál benne, ahogy ezt régen szokták mondani, még a nagyim is mindig mondja milyen nagyon csinos ez a fiú!

Mindent láttam magam előtt. Őt, ahogy mondja, a szája mozdulatait, ahogy a levegőt vette rajtam, a testmelegét, engem, ahogy vajra kenhetően olvadoztam.

Láttam mindent magam előtt, és ma amíg tényleg bele nem kellett bújnom az egyenruhába, ezt a filmet vetítettem magamnak újra és újra.

144

December 27. Vasárnap

Éjszaka Ferihegy 1-en.

Ahogy ott álltam kinn az álomszerű betonéjszakában, éreztem, hogy nagy kő esett le a szívemről. Örülök, hogy vége a karácsonynak, ez az adventi forgatag kikészít. Szarok rá.

Most úgyis a szilveszter az aktuális ünnep.
Nekem különösen nagy ünnep.
A szilveszter azt jelenti, hogy egy kerek naptári évet letöltöttem.
Ez úgy hangzik, mintha börtönbüntetést töltenék.
És úgy is látszik.

Meg úgy is érzem.

De tudom, mikor kezdődött, meddig tart, mennyi van hátra és mikor lesz vége.
És most egy teljes évet kihúzhatok a naptárból,  egy teljes évvel kevesebb, mint amikor bevonultam. Illetve akkor még ennél is több volt, november 26-án voltam egy éve katona, most meg azt is elmondhatom, hogy egy évet, az egyik évet, 1987-et január elsejétől december harmincegyig letöltöttem.
De még öt hónap előttem van.
Öt kurva hosszú hónap.

449

Február 25. Szerda

Élenjáró lett a zászlóaljunk. Ez a vezérkarnak fontos fegyvertény, nem azért mert büszkék rá, hanem mert jelentős pénzjutalmat jelent. Állítólag a laktanyaparancsnok annyit kap, amiből vadonatúj Zsigulit lehet venni. Nekünk az ünnep alkalmából ma nem volt irányított szabadidős program. Vagyis nem kellett ma takarítani senkinek.

A körletben ahova elhelyeztek, nagyjából mindenki idősebb, csak hárman vagyunk az én korosztályomból, persze az öreg katonák alszanak a földszinti ágyakon. Sofőrök, írnokok, szolgálatvezetők. Szabó Gabi és Réz Misi óta nem nagyon barátkozom senkivel. Adyligeten nem is volt kivel, leprásként került mindenki, annyi baj volt velem. És én sem láttam egyetlen olyan arcot sem, aki felé önkéntelen, mély közlendőm támadt volna.
Megszoktam, hogy magamban intézem a dolgaim. A levélírásra, a merengésre Edit fényképe felett, a felszereléseim tisztán- és karbantartására a takarodó előtti nyugodt perceket használtam. A bennem mélyen aknamunkát végző kétségeimmel pedig a sötétben, az elalvás előtt küzdöttem mindig. Ott, Adyligeten nem kérdeztem senkit semmiről, ami nem a szolgálattal kapcsolatos.
És most itt is kezd ez kialakulni, bár sokkal szimpatikusabb mindenki, mégis a körletünkben a gyanúm szerint mindenki csókos, ebből következőleg némi felsőbbrendűséggel viszonyulnak egymáshoz és én nem érzem magam idevalónak. A konyhán hamarabb beszélgetésbe elegyedem, ott könnyebben megy felengedni, mert a konyhamunkások nem fennhéjaznak, ráadásul visszamegy mindegyik a századához, a körletébe és néha hetekig nem találkozunk újra. Vagyis valamiért könnyebben engedem el magam olyannal, akivel nem futok össze nap mint nap. Már felismerem - nagyon is jól -, ki akar velem barátkozni előnyszerzési céllal és ki az, aki a beszélgetést magát is kellemes időtöltésnek gondolja. Velük érzem magam komfortosan.

De barátom nem lesz senki. Ezt eldöntöttem. Régen nem tudtam, hogy milyen fájdalmas az elválás.

A családdal és Apuval való búcsúban mindig benne volt a viszontlátás gondolata. Tudtam, hogy nemsokára találkozunk.

De a végleges elválásra nem voltam felkészülve.
Az kurvára fájt.
Hogy valakit, aki értékes számomra sosem látom többet, az a fájdalom leírhatatlan. És nem akarom ezt érezni újra sohasem. Akkor inkább nem lesz nekem senki fontos többet. Lezártam. Nem vagyok ugyan ellenséges, de nem kezdeményezek, más baráti közeledése elől kitérek, vagy csak egy határig engedem.

Szóval itt a körletben nem lesz barátság. Annyira nagyra vannak azzal, hogy jobbak a másiknál, hogy nem szívesen csatlakozom a beszélgetéseikbe. Basa az, akivel jobb a viszonyom, de ő inkább a konyhához tartozik, mint a körlethez, mert a körletben gyakorlatilag mindig alszik. És ugyan a konyhamunkásokkal sokkal hamarabb alakul beszélgetés, nem lesz barátság, hisz ők tulajdonképpen alárendeltjeim. Lehet, hogy ugyanolyan nagyképű fasz vagyok, mint a körletbeli társaim és csak azért tudok a konyhán jobban beszélgetni, mert más az alaphelyzet, én tulajdonképpen leereszkedem a beosztottjaimhoz, ők nyilván inkább beszélgetnek, mint mosogatnak. Akkor az se érvényes, az se tekinthető szimpátiából alakult beszélgetésnek.
Basszus, nem tudom, mit gondoljak, velem van a baj?

Nem kell takarítani ma, tehát kiiktatva a társaim zajongását, a felső ágyon, messze tőlük révedek a plafonra.