223

Október 9. Péntek

Második nap laktanyafogság.

Ma sorban végiglátogatott a tisztikar.
Először Knízner kopasz hadnagy toppant be. Épp a büntetésemet töltöttem, nem tudtam figyelni másra.
Feküdtem és olvastam, mint annak előtte, fel sem pillantottam. Ne tudom, hogy tudatosodott-e bennem bármi,  hogy direkt nem figyeltem, hogy tiszt toppant be, vagy senkit nem vettem volna észre, mindenesetre éktelen kiabálásra riadtam.

– Dvorszky, maga meg mi az istent csinál? Nem látja, hogy az elöljárója lépett a körletbe?

Jelentettem, hogy nem figyeltem. De amúgy ez érdekes, nem tudom,  hogy mi a státuszom, most, hogy büntetve vagyok, nincsenek jogaim, a kötelességeimet viszont senki nem közölte.

– Azonnal álljon elém! – vezényszavakkal beigazgatott, aztán álltunk egymással szemben, és semmit nem tudtunk mondani.

Nekem nem is volt mit, ezt jól tudta, és éppen ezért nem tudok jelentést tenni, mert semmi értelme nincs.
Mit mondanék?
Telik a büntetésem, hadnagy elvtárs, telik, miattam ne aggódjon?
Marhaság az egész. Aztán ő unta meg előbb.

– Viselkedjen Dvorszky!

Jó, viselkedem.

Jelentettem neki, hogy értettem, de nem értettem.
Ezért jött be?
Mert mást nem mondott, hanem megfordult és bevágta maga mögött az ajtót. Utána sorjáztak a többiek, Szadó őrnagy, Agyam Gyula vagyis a Kilós, a politikai tiszt. Ő szép prédikációt tartott nekem, hogy meg sem érdemlem a szocialista haza vívmányait. Aki ennyire szarik a saját országára, arra nem tart igényt a haza. Megtűrnek itt, de nagyon igyekeznem kell, hogy javítsam a megítélésem.

Aztán megszüntették az ajtóm előtti szolgálati posztot. Gondolom rájöttek, hogy elrettentő hatása nincs, viszont röhejes bohózatnak látszik, ráadásul miattam még két ember kiesik szolgálatból és hogy az egésznek egyáltalán nincs értelme.

Mikor úgy látszott elfelejtettek, megjelent Balrog őrnagy, majd még néhány vezérkari tiszt, végül Nyírő, a laktanyaparancsnok is.

Mint valami majmot, mutogattak a Kilósék, hajbókoltak, míg én egykedvűen figyeltem őket vigyázz állásban. De bármikor benyitottak mindig fekve találtak, még ha fel is pattantam vigyázzba vágni magam.
Nyírő is áll előttem és néz nagy szemekkel. Az ágyam összegyűrve, a könyv kinyitva rajta és ezt látva lassanként csak leesett nekik, hogy jelen pillanatban én nagyon jó helyzetben vagyok.

A büntetésnek példásnak kéne lennie, de eddig csak vaskos irigységet szült. Az orrom előtt beszélte meg Nyírő a Kilóssal, hogy ez így nem lesz jó, inkább tegyenek vissza szolgálatba, mert ez így nem fogja a kívánt hatást elérni.

Éppen ezért pontosan úgy, ahogy a többieket, levezényeltek délutános szolgálatra Ferihegy 1-re.

Semmivel nem álltam kinn kevesebbet és semmivel sem többet. Nem vagyok kiváltságos már, de figyelemmel sem kísérnek.
Ez a laktanyafogságom.

235

Szeptember 25 Péntek

Meg vagyok lepve, mert ma a tegnapi vita ellenére is kiengednek szabadnapra. Persze felmerült bennem, hogy nem megyek sehova, mert Knízner hadnagy osztotta ki a katonakönyveket, és nekem úgy adta a kezembe, hogy előtte még elmondta, milyen fegyelmezettnek kell lennie egy katonának, mik a kötelességei és elsősorban, hogy ő mit vár el és mit követel meg.

A beszéd elején felém nyújtotta a könyvem, és amikor nyúltam érte, húzta volna vissza, de sikerült elkapnom és míg beszélt mindketten fogtuk, én igyekeztem finoman húzni, ő meg keményen megtartotta, és beszélt és beszélt. Volt egy pont amikor azt éreztem, elengedem a könyvet hátat fordítok és visszamegyek a körletbe, öreg vagyok én már ezekhez a színjátékokhoz.

De végül maradtam, végigvártam, úgy látszik, mégse vagyok olyan öreg.

317

Július 7. Kedd

Csak reggel 8-ig kaptam könyvet, fél 6-kor kellett kelnem, azt hittem szétrobbanok, megerősödött bennem, hogy nem jövök ki többet, ha nem kapok teljes szabadnapot. Edithez tegnap nem mentem át, Buksit vittem le és hosszan sétáltunk. Ahogy kinyitottam a ház kapuját szaladt is szélnek.

Arra megy amerre akar, szagok után, hangok után, mozgás, alakok, impulzusok után, érdeklődik, megvizsgál, megun dolgokat, szagokra rákattan, kutyatársakat elenged. A teste csakis a világ felfedezésének eszköze, mozgása könnyed, az irányt pillanatnyi döntései határozzák meg.

Egész este figyeltem.

Nem szóltam hozzá, nem instruáltam, hagytam hadd menjen. Lenyűgözött, hogy milyen céltudatosan válogat az ingerek között.

Olyan szabad volt, hogy könnybe lábadt a szemem, amikor őt látva a benti őrkutyák eszembe jutottak. Eddig azt gondoltam, hogy attól, hogy kutyás lettem, hűtlenné válok Buksihoz. Amilyen erősen éreztem ezt régebben, annyira éreztem most bűntudatot, hogy korlátozás nélkül hagyok élni a fajtájukból egyet, egy igen szerencséset. Holott a benti kutyák mindegyike szerethető lehetne, egy kijelölt ember öröme, támasza, társa, akitől hasonló szabadságot kaphatna, mint Buksi. Nem is tudtam rászólni, hogy most már menjünk haza, mert éreztem, hogy a hangom remeg, bicsaklik, erőtlen. Hagytam, hogy ő elégelje meg, ő akarjon haza indulni.

Egészen felzaklatva feküdtem le, Buksit beengedtem az ágyba, nyugtatott a testmelege, ahogy a mellkasomnak dőlve, fejét a felkaromra fektetve szuszogott.

És ebből az állapotból vert ki az óracsörgés és a visszafele ketyegő szabadságos könyv.

Éjszaka kampós szolgálatra mentem, végre Ferihegy 2-re.

328

Június 26. Péntek

7. hónapja vagyok katona, de még...328 nap.

Reggel, ahogy behoztak a szolgálatból, jelentkeztem kihallgatásra, nyolc körül fogadott is a századparancsnok, a Szadó őrnagy. Egész gyorsan túlestünk a kötelező körökön, fogorvoshoz akarok menni, itt a kezelési lap, mára vagyok visszarendelve, kimenő kell. Nem köntörfalaztam, jelentésbe burkolva, de igen határozottan mondtam, inkább közöltem, mint kértem.
Szadó őrnagy kicsit meghökkent, a kezelőlapot is én vettem vissza a kezéből eléggé türelmetlenül, hogy értse, nincs itt semmi megfontolni való, menni akarok és kész. Mondja, hogy rendben, aztán mindenki foglalkozzon a maga dolgával. És ez tényleg hatott.

­– Szóljon az alegység ügyeletesnek, hogy keresse elő a könyvét.

Tisztelegtem és még be sem fejezte a mondatot én már sarkon fordultam és jöttem is kifelé.

Semmi nem érdekelt, Editet akartam látni újra.

Fogorvoshoz valóban elmentem, de utána szaladtam is a suli elé és ott vártam meg, míg kijön. Hihetetlen szenzorai vannak, mert, ahogy megjelent a kapuban, rögtön a szemembe nézett, mintha várt volna és valóban, miután ismét a nyakamba ugrott, ő maga mondta, széles mosolyra húzott szájjal, amibe a könnyei csorogtak.

Várt igen, de nem csak ma, hanem minden nap úgy jön ki a suliból, hogy hátha ott állok, ahol most. És ma már az utolsó óra alatt érezte, hogy itt leszek. Visszaintett az osztálytársnőinek, akik laposan, irigykedve pislantgattak felénk és halkan susmorogtak.

– Semelyiknek nincs ilyen idős pasija! – suttogta a fülembe csillogó szemmel – Az osztályban csak az én barátom katona, mindenki irigyel, hogy igazi férfi a párom.

A párom kifejezéstől valahogy kirázott a hideg, de amúgy kenyérre lehetett volna kenni, még egy kicsit jobban kihúztam magam, és én is odaintettem a barátnők felé. Edit visszakísért a KÖKI-ig, beszélgettünk, de semmire nem emlékszem belőle, csak hogy ennél a lánynál szebbet nem láttam még, ahogy kipirult arccal hevesen mesél és hozzám feszül, olyan szorosan ölel. És hogy látom, amint időnként büszkén tekint körbe.

Fájt a búcsú. Neki is és nekem is.

Felszálltam a buszra mikor csengetett, majdhogynem a csukódó ajtók szakították szét a kezeinket, aztán néztem az ablakból a törpülő alakját, majd mikor eltűnt a látóteremből, befordultam a busz belseje felé.

És ekkor rögtön lehullt rólam a varázslat.

Elmúlt a szerelem.

Nem azért mert belül nem létezett, hanem mert sokkal erősebb volt az a tudat, hogy távolodom és jobb, ha benn nem sokat foglalkozom vele.

Ha Edit iránt érzett szerelmem ilyen erős lenne mindig, mint ma, vagy mint tegnap-tegnapelőtt, nem tudnám elviselni a katonaságot. Megőrjítene, hogy nem jutok ki, hogy korlátozva vagyok.
Mint a tüzelő szukához törtető kan, aki szétszed mindent, ami az útjába kerül, úgy igyekeznék ki a laktanyából. És ma szerencsém volt Szadó őrnaggyal, de nem fogom tudni én irányítani őket, nem én mondom meg, mikor megyek ki.

Márpedig, ha mar belül az igény, hogy látnom kell Editet, akkor tényleg mennem kellene, nem hiszem, hogy érteném, hogy nem lehet.

Muszáj távolságot tartanom. Eddig ezt csináltam, nem is tudom, hogy lettem újra ilyen szerelmes hirtelen.

De igen tudom.

Tegnapelőtt.

Amikor a nyakamba ugrott és duruzsolta, hogy mennyire tetszem neki és mennyire szereti, hogy katona a fiúja.

A hiúság is, de inkább az szédített meg, hogy katonaként tetszem neki.

Ez egy paradoxon.

Én arra vágyom, hogy úgy szeressen, ahogy vagyok, ahogy most vagyok. Hogy szeressen katonának és annak ellenére. Hogy szeresse a bennem lévő kiskatonát.

És ő szereti, tegnapelőtt mondta el.

Csakhogy, ahhoz, hogy én szerethető legyek, szeretnem kellene magam ebben az állapotban.

De az nem megy. Csak példaként mondom: nem akkor látom, amikor akarom. Mit szeretnék ebben az állapotban?

Ha szeretném magam, akkor olyan állapotban lennék, amikor mindegy mikor látom, vagyis ebben az esetben inkább szeretem magam és a környezetem, mint őt. Ez lenne itt a normális, mert ebben a laktanyában élek, és ez az egész csak így lenne viselhető.

Viszont még őt szeretem. És ő két napja úgy viselkedett, ahogy mindig is szerettem volna, tehát belezúgtam. Csakhogy őt úgy volna érdemes és méltó szeretni, ahogy a napokban tettem.

De úgy itt nem lehet.

Amikor a laktanyában vagyok Editet hátra kell tolnom, a fikció határán kell állomásoztatnom, és csak akkor előre engedni, ha valóban jelen van. Skizofrén állapot, de jobb, mint megőrülni az állandó hiányérzettől. Meg azoktól a gondolatoktól, amik akkor bukkannak fel, ha hagyom elől, ha sokat gondolok rá. Óhatatlan jönne a „vajon most mit csinál” kérdése. Jönne a sok ártalmas gondolat, ha egy napot késik a levele, ha kicsit másképp viselkedne, amikor otthon vagyok, hogy van-e valakije, környékezi-e valaki.

Ez szétszedi az ember lelkét.

Látom.

Többeket is láttam már itt szerelmesnek.

Eddig a szerelmet valamifajta súlyos jellemhibának gondoltam.

Az, aki szerelmes volt köztünk, az minden erkölcsi és morális határt átlépett. De ez nem is jó kifejezés. Ha valaki átlép egy határt, ezzel a cselekedettel elismeri a létezésüket.

Nem. A szerelmes katona morális érzéke szétporlad, eltűnik. Ő azt érzi, vele minden rendben van, csakhogy a világ összefogott ellene és neki kutya kötelessége védekezni. Tehát jogos önvédelem, és ebbe bármi belefér. Bármi.

Ha tudtam valakiről itt benn, hogy szerelmes, kerültem amennyire lehetett. Az ilyen mindig rosszkedvű, mindig sótlan és keserű. Egyetlen dolog élteti, a kijutás a laktanyából. A két kijutás közti idő az felkészülés a következőre. Ha van olyan cselekedet, amivel ki lehet érdemelni egy eltávot, egy kimaradást, akkor megteszi. Semmi nem érdekli, de mindenhova jelentkezik, mindenben részt vesz, igyekszik, rangot, pozíciót szerezni, ha tud, kedvében jár a feletteseinknek.

Lelkesnek látszik, de lelketlen.

Torz.

Mert ha az kell a kijutáshoz, hogy jelentsen másokról, megteszi. Nem gondolkodik, hogy etikus-e amit tesz, nincs benne betyárbecsület. Ha van olyan esemény, ami miatt veszélybe kerülhet a kimenője, lapít, sunyít, vagy olyan lesz, mint egy sarokba szorított macska, prüszköl, köpköd. Bárkit bemárt, bárkire készséggel tesz terhelő vallomást. Azzal intézi el, a barátnője, a szerelme majd feloldozza, bármit is tett, miért ő bűnhődjön mások miatt, neki ki kell jutni.
Ha olyat hall, lát, ami nincs a szabályzatban, szalad jelenteni, ha rangja van, és már teljesen felzabálta a lelkét ez a betegség, akkor szenvtelen, érzéketlen technokrata lesz, mint Eichman, vagy egy szadista rohadék, mint Mengele. Kerülni kell az ilyet, veszélyes.

De kezdem érteni őket.

Ha választanom kell, hogy megmaradok magamnak, vagy elveszítem Editet, azt hiszem, nem kérdés.

Ha itt senki leszek, mindenhol az leszek.

Még majdnem egy évig itt élek majd ezek között az emberek között. A sorstársaim közt. Nem árulhatom el őket és nem árulhatom el magam. Nem tudom az ittlétem ideje alatt, kiiktatni magamból az ittlétet.

Az hazugság lenne.

Itt vagyok. Sokkal jobban vagyok itt, mint máshol, mint akár Edittel. Nem tudok úgy viselkedni, mint a megvakult szerelmes társaim. Sajnálnom azt a nőt, akinek a szerelme, a mindene egy gerinctelen és értéktelen törtető. Én nem akarnám azzal megalázni Editet, hogy nem vagyok méltó a szeretetére. Akkor inkább elveszítem.

Ha még lesz beleszólásom, ha észreveszem, hogy az érzések torzítanak, nemet mondok, megállok.

Így teszek majd.

Közben megérkeztem a laktanyához.

Az jutott az eszembe, hogy persze, ha tudom, megőrzöm a kapcsolatunk, nem akarok én véget vetni, csak ha muszáj. Itt benn nem lesz nagy változás, sose beszélek róla, sose említem amúgy sem. De majd látszólag részt veszek a hímsoviniszta viccelődésekben, hozzájuk idomulok. Itt élek ugyanis.

És ma először, mikor beléptem a kapun, és a folyosón megláttam a társaim ismerős alakját, rájöttem, hogy szeretem őket, szeretek itt.

Nem azért mert jó itt, hanem, mert így fogom kibírni, ami még hátravan.

366

Május 19. Kedd

Mentem ma Szilasihoz. Ő a szakaszparancsnokom mostantól. Valahogy mégis, hadd legyek kutyás. Én akartam ide kerülni, jó gyerek vagyok, végre tehetnék valamit a hazáért. Nyomtam nagyon, de végül örülök, hogy nem vette komolyan. Szilasi egy igazi pléhpofa, de a kékes borosta alól elengedett egy félmosolyt, hogy ne erőlködjek, nagyon nem áll jól, kezdi érteni miért tettek ki a konyháról.

– Majd meglátjuk! – zavart ki aztán.

Tényleg örültem, mert valóban szarul éreztem magam, hogy ilyen alávaló hazugságokkal csúszom-mászom, de ösztönös volt. Valahogy éreznem kellett, hogy van valami kis hatásom a sorsomra. Hogy nem csak dobálnak kényükre-kedvükre, hanem én egy kicsit bele tudok szólni. De undorító lett volna, ha Szilasi nem vicceli el. Azért ez amúgy nagy csoda, mert ő legkevesebb humorérzékkel bíró altiszt.

Megúsztam, gerinces maradok.

Még.

De amúgy nem tudom, mi van. A törzsszakaszba már nem, a második századba még nem tartozom.

Aztán elméleti oktatásra vittek a kopaszokkal együtt, majd megnéztük a szolgálati helyeket. Ugyan oda mentünk, ahova annak idején Dinóval, de akkor, mint érdekességet néztem, viszont mostantól ez lesz az otthonom. 2. századhoz tartozó reptéri őrszolgálatos leszek, vagyis KAMPÓS. Nem tudja senki, honnan jött ez az elnevezés, eredete a homályba vész, de ez az a név, amire a viselője büszke, a többinek szitokszó.

A Kampósok a két repülőtéren Ferihegy 1-en és 2-n teljesítenek szolgálatot, a repülőtér határőrizeti védelme a feladat, nyolc órás szolgálatokban. Vagyis arra kell figyelni, senki ne jusson be, ne jusson ki, és ne tehessen kárt valamiben. Na de ki jönne be? Akkora terület a reptér, hogy az első takarítónőnek az első száz méteren feltűnne, ha valaki nem odavaló. Ebből kifolyólag a szolgálat általában csak ácsorgásból áll, a kutatóügyeletes meghatározza az őrizeti pontokat, ki hova és főként mennyi időre megy ki. Elvileg 4 órát kellene pihenni a szolgálat alatt, de 2 órának már örülni lehet. Ha a kutatóügyeletesnek úgy tetszik, kirakhat akár 6-7 órára is. Ezért mindenki úgy könnyít magán, ahogy tud, könyvvel, rádióval, énekléssel, vagy bármivel, amitől gyorsabban megy az idő. Sokszor keresik meg egymást a különböző helyeken szolgálatot teljesítők beszélgetni, de elvileg minden tilos, állni kell és figyelni egyedül, mindenkitől távol.

Idegőrlő.

Kicsit játszottam az öreg katonát a kopaszoknak, hogy itt már jártam, de van kopasz, akit tegnap már felhoztak körbenézni, vagyis ugyanannyira ismeri a repteret, mint én. Aztán inkább elmondtam azt, hogy saját kérésemre kerültem el a konyháról. A hülyeségem komoly hatást gyakorolt rájuk, tisztelet övez.

De ezentúl mi lesz velem, még nem tudni.

386

Április 29. Szerda

Egész délelőtt a konditeremben voltam, fejlődöm szépen, egyre több súlyt tudok megmozgatni. Délután megint sorállományú csüti volt, kezdem azt érezni, hogy össztűz alatt vagyok, mert velem takaríttatta ki a csüti szobáját, meg a folyosót előtte. Ezt mindig 2. század katonái takarították, emberemlékezet óta nem rendeltek ide szakácsot.

Sokan meg-megálltak és kedvtelve nézték eme rendkívüli eseményt. Ráadásul, nem is tetszett a csütinek elsőre, újra kellett kezdenem. Ezek után kihallgatásra jelentkeztem Cupihoz, kértem kimaradást, mert szolgálatba ma már nem tettek.

Az Öreg most kedélyes hangulatban volt, nem hánytorgatta fel a múltkoriakat, engedélyezte is, bólogatott, hogy jól van Dvorszky, jól van, de végül könyvet nem kaptam.

Vagy nem is volt szándékában kiengedni, csak lerázott, vagy pusztán elfelejtette. Nem lesz ez így jó, ha kivétel nélkül mindenki orrol rám. Ha mindenki arra használja a hatalmát velem szemben, hogy a lehető legnagyobb kényelmetlenséget okozza, akkor azt sokáig nem fogom bírni. Illetve nem tudom, fogalmam sincs mit bírok, mit nem. De azt megígérhetem, hogy amíg a végsőkig nem jutok, amíg tényleg nem bírom, addig nem fogják rajtam látni még azt se, hogy egyáltalán nehezemre esik, vagy bosszant bármi.

Ne legyen az a kéjes érzésük, hogy láthatják, hogy amit ők büntetésből találtak ki nekem, azt én valóban büntetésnek élem meg. Ugyanolyan szarul, akárhányszor megcsinálok bármit, ha nem jó elsőre, jó lesz másodikra vagy harmadikra, mit számít, időm van.

400

Április 15. Szerda

400 nap!!! Holnaptól hármassal kezdődik! Soha többet nem lesz négyes az elején! Illetve, ha igen, akkor már csak negyven-valamennyi lesz hátra! 140 nap, 20 hét eltelt!

Nitró az ügyeletes ma. Hétkor ébresztett, kajánul vigyorogva, hogy most már mehetek haza, nyolctól van könyvem. A másik oldalamra fordultam, kidörmögtem neki, hogy hagyjon. Nem értette, vállat vont és kiment. Visszajött nyolckor.

– Dvorszky, mostantól van könyved, kimehetsz, öltözz!

– Húzz a kurva anyádba innen, nem megyek sehova!

Általános megdöbbenést okozok, nem értik, jönnek be többen a lelkemre beszélni. Könyvem van, kimehetnék, semmi nem akadályoz, mit csinálok benn? Miért nem megyek?

Pedig nem nehéz kitalálni. Nekem ne gyakoroljon kegyet senki. Nem kell az odavetett konc. Különösen akkor nem, ha ezt nevelési céllal, engem betörni szándékozó senkiházi gyakorolja. Még hogy ő akar engem megszívatni? Látnia kell, hogy nem tör le annyira, hogy nem jutok ki, mint szerette volna, gondolom előre készült beszéddel, hogy miként fog reggel atyáskodó mosollyal, leereszkedő hangon irgalmat mutatni. Na, erre nem voltam kíváncsi. Viszont maximális elégtétel volt, hogy nehezen engedte el, hogy nem tud a szemembe röhögni, idegesen rángatott be többeket a körletbe, vegyenek rá, hogy kimenjek.

– Nitró, nem érted, hogy nem megyek ki? Kend a hajadra a könyvem, leszophatsz, én döntöm el, mit csinálok a szabadnapomon! Akkor megyek ki, amikor én akarok, nem akkor, amikor Te megengeded. Nincs hatalmad felettem, senki vagy. Kevés ahhoz, hogy igazán megszopass. Kicsinyeskedhetsz, hajolgathatsz, hogy tiszta-e a surranóm, lerendelhetsz konyhamunkára, csinálhatsz bármit, kevés és erőtlen, egy igazi senki vagy.

Kussolt az egész szoba, a körlettársaim szintúgy, mint a meghívott vendégek, a dráma megvolt, szép színdarab, az egyik szereplő tehetetlenül állt az ajtóban, majd kiosont és elhúzta a csíkot.

De aztán erőre kapott, néhány óra múlva betolta a képét, hogy remek irányított szabadidős tevékenységet talált, fel kéne mosni a folyosót.

– Szabadnapon vagyok faszfej. Hagyj békén!

– De ha benn maradtál, akkor köteles vagy takarítani!

– Könyvem van, nem vagyok a laktanyában.

Nem sokára Cupival tért vissza, de tisztáztam, hogy rosszul vagyok, pihenni szeretnék, nincs most erőm kimenni, ha nem javulok el kell menjek majd gyengélkedőre, amúgy meg csak úgy vagyok köteles a szolgálati szabályzat szerint, irányított szabadidős programokban részt venni, ha bent töltendő szabadnapon vagyok, megírt könyvvel úgy kell tekinteni, mintha itt se lennék. Szerencsére a szolgálati szabályzatot kompetens és tapasztalt tisztek írták. Ugye.

Cupi bepróbálkozik azzal, hogy köteles vagyok elhagyni a laktanyát, de megint csak utalok a szolgálati szabályzatra hivatkozva, amit én magam sose olvastam. Olyan lehet, mint a szent Grál, mindenki arra hivatkozik, de senki nem látta. Cupi szerintem sose találkozott vele, szájhagyomány útján kerülhetett hozzá. Tisztázom, a szabadnap adható, és mint ilyen, nem kötelez, hanem csak lehetőséget biztosít a körletelhagyásra.
Cupi bizonytalan, látszik, hogy ez neki is teljesen új infó, de olyan határozottan állítom, ő meg nem mutathatja, hogy fingja nincs, így végül elfogadja. Nitró ingatja a fejét, ha létezik a szabályzat, ő biztos átfutotta, de erre a részre nem emlékszik, azt jól láttam rajta. Persze nem jutott eszükbe, hogy honnan szedtem mindezt, mert sehonnan, nyilván megint hazudok, de beválik. Cupi megtiltja, hogy foglalkoztassanak, viszont ő se érti az egészet, nem találkozott a praxisában olyannal, akinek könyve volt, de mégsem hagyta el a laktanyát.

De persze beszoptam, mert ötkor lejárt a könyvem, abban a pillanatban megjelent Nitró és már vitt is zuhanyzót sikáltatni velem. Ehhez egy kurva szavam nem volt. Nem tudott lenni. Most joga volt.

Amúgy nem tudom, hogy honnan jön mindaz, amit délelőtt az Öregnek mondtam. Szinte transzban vagyok ilyenkor és úgy hazudok, mint az, aki súlyos baleset után nem beszéli az anyanyelvét, hanem valami addig általa sosem ismert, idegen nyelven szólal meg. Az igazmondás nyelvezete lassan elvész, hamis állítások nyelvét beszélem, majdnem perfekt. Azért csak majdnem mert, néha becsúszik olyan, mint ami a napokban is. De basszus, hogy van ez, hogy az még le se zárult, már nyomom az újabbakat? Régen ez elképzelhetetlen lett volna, mindig a becsületességre neveltek, annyit egybefüggően sose beszéltem még, mint amennyit most egy rövid diskurzusban összehazudozom.

Fasz vagy Dvorszky.

401

Április 14. Kedd

Ma be voltam írva szabadnapra, nem tudom miért, abban reménykedtem, hogy kimehetek. Már kimenőben mentem kötelékre is, ott tudtam meg, hogy nincs is könyvem. Kis nyomozás kezdődött, hogy hol van, vagy miért nincs. A pár nappal ezelőtti esemény miatt még konkrét büntetést nem kaptam, tehát elvileg mehetnék.
Mondom az AE ügyeletesnek, hogy szabira megyek, nyilván elkeveredett a könyvem, húzgálja a fiókokat, ő is ideges, mi van, ha ő keverte el? Én meg nem oszlatom el ezt a kételyt, hanem nógatom, hogy a legalsóba is nézzen be.

Aztán eltűnik a Cupi irodájában és nagy sokára hozza a hírt.

– Le vagy húzva szabadnapról, Nitró lehúzatta a mai napot, holnap reggel nyolckor mehetsz ki, délután ötig.

Úgy nézem Nitró nem viselkedik rendesen! Ráadásul tök logikátlan, hogy nem Cupi húzott le. Nem értem én a hadsereget.
Elég megalázó a többiek előtt és a röhögő Nitróval a hátam mögött levenni a kimenőt. Ennél látványosabban nem is lehetne demonstrálni, mekkora lukra futottam ma. Nem szólok senkihez, Nitró mondatait, hogy na mi van, szellőztetem a kimenőm, vagy csak nem máshogy terveztem a mai estét, lehet, hogy ma nem én dugom a barátnőmet, szóval ezeket most nem kis erőfeszítéssel, de elengedem a fülem mellett.
A többiek csak néha és kényszeredetten mosolyodnak el, inkább megilletődötten figyelnek. A szabadnap megtagadása ez egyik legkeményebb büntetés. Sokan csak azoknak a pillanatoknak, perceknek, óráknak élnek itt benn, amit kinn töltenek, olyan ez nekik, mint köldökzsinór, mindig ki kell menniük, hogy ne szakadjon el, és remélik, hogy az előző heti szabadnap emléke kitart a következőig. Emiatt, az ilyen helyzetek, amikor valakitől megtagadják a kimenőt, mindig tartogattak meglepetést, mindig lehetett számítani arra, hogy egy nem várt dühkitörésben oldja fel a delikvens az indulatait. Gyanakodva figyeltek, de igyekeztem úgy tenni, minta mi sem lenne természetesebb, hogy ruhát váltok és itt maradok benn.

402

Április 13. Hétfő

Megígértem a Nitrónak, hogy megverem, ha nem viselkedik rendesen. Tele van vele a tököm, állandóan ugráltat. Ma az ébresztő előtt egy órával keltett, hogy jelenésem van a konyhán. Volt már ilyen, hogy korábban lerendeltek, de most mivel ő ébren volt, nem volt okom a többiek álmát megzavarni, csöndben összeszedtem magam és kivonszoltam magam az alegységügyeletes asztalához. Ez a lépcsővel szemben a kétszárnyú épület közepén helyezkedik el. Ez egyfajta diszpécser szolgálat, rajtuk keresztül üzennek, adnak parancsot és egyáltalán nyilatkoztatnak ki a tisztek, és szintén rajtuk keresztül lehet felvenni a kapcsolatot a század tisztikarával. Az alegységügyeleti és az alegységügyletes helyettesi szolgálatot a század sorállományú tagjai adták, alegységügyeletes csak tisztes lehetett, a helyettese sima határőr is, ők általában öreg katonák voltak. Ez a szolgálat a tisztikar megbecsülését jelezte, az lehetett ügyeletes, aki kötelemteljesítésben élen áll. Vagyis a talpnyalók, smúzok, gerinctelenek és törtetők.

Ugyanis ezzel a beosztással meg lehetett szabadulni a reptéri őrszolgálattól, meg más, nem kívánt feladattól.

Jellemzően a 2. század katonáit osztották ide, de tőlünk a törzsszakasztól is néha-néha. Mint például most Nitrót. Az alegységügyelet a tisztikar kiterjesztett karja, mindenki feltétlen engedelmességgel tartozik, még a katonai ranggal nem rendelkező ügyeleteshelyettesnek is.

Engem másfél év alatt egyszer sem osztottak be ide. Nem tudtam megízlelni a korlátlan hatalom mámorát. Nem volt lehetőségem az ebből a beosztásból fakadó megkérdőjelezhetetlen szerepre, nem ugrott senki a parancsaimra. Bevallom kicsit fájt érte a szívem. Zsarnoki ambícióim sosem voltak, nem törekedtem sosem központi figura, vezéregyéniség lenni. Az felelősséggel jár. De itt addig, amíg rajtam van az alegységügyeletes helyettesi karszalag, Isten vagyok, aztán leveszem és semmilyen felelősségem nincs. Ideális gyakorlópálya. Olyan ez mint  A Legyek Ura szereplői közt, akik megállapodtak egymás közt a rend kedvéért, hogy akinél a hatalmas, erre kijelölt kagyló van, az beszél.


Sokszor eszembe jut ez a gyerekkoromban olvasott könyv.
Gyakorlatilag a korai gyerekkoromtól kezdve a könyvek kötöttek le igazán. Nem mentem a játszótérre a többi gyerek közé, ha valami izgalmasat olvastam. Apu hihetetlen érzékenységgel instruált; a szerinte mit olvassak kérdésemre mindig tudott a felkínált könyvek közé olyat becsempészni, amire ráugrottam, néha az volt az érzésem, ez valami játék, amiben ő már tudja a helyes választ, és a többi – amúgy szintén érdekes – könyvet csak azért teszi elém, hogy a választás lehetőségét biztosítsa, és hogy örömét lelje abban, hogy az ő logikája alapján közelítek, mindennemű nyomásgyakorlás nélkül, szabadon, az előző olvasmányom után, szerinte olvasandó könyvhöz.

Sokszor adott úgy könyvet a kezembe, hogy ezt majd később, ha idősebb leszek, de legyen a fejemben és majd, ha én úgy érzem, kezdjek neki. És mivel beférkőzött a gondolatomba a könyv, hamarabb kezdtem neki, mint az az életkoromból következett. Apunak láthatóan jól esett válaszolni, beszélgetést folytatni, ha kérdések fogalmazódtak meg bennem egy-egy kötet után. Bár ez a kamaszkorom után eltűnt, mégis visszamaradt valami magasabb szintű kommunikációs csatorna, ami a mindennapi dolgok áramoltatására nem annyira, viszont szociológiai, filozófiai, fejlődéstörténeti, teológiai és egyéb elméleti kérdések rövid megvitatására tökéletesen alkalmas volt.

A Legyek Urát is kiskamaszként olvastam el, Apu ajánlása után egy évvel. Megrendített a gyerekek kegyetlenségének nyers leírása, bár én magam ugyanezt tapasztaltam sokszor, betűkbe öntve mégis bénító hatású volt. Rémisztett, hogy majdnem a végkifejletig - ahol muszáj volt állást foglalni -  azonosulni tudtam majd minden szereplővel, a gonoszokkal is, noha mégis leginkább a kövér szemüveges elesett gyerek szerepe állt hozzám közel. Ha nem is ilyen vagyok, az ilyen szorul védelemre. Ezt a gondolatot csak legbelül tudtam, mert ha épp nem én voltam a vétlen áldozat, ugyanolyan lendülettel vettem részt mások kínzatásában, mint a társaim. Bár utólag, jobbára megbántam.

A katonaság A Legyek Ura leképződése. Akinél a kagyló, az beszél.

Én sose beszéltem, nem adtam parancsokat.

Számomra az egyetlen járható út, az engedetlenség maradt.

Csendben leültem az asztal melletti székre bekötni a surranóm, közben Nitró vigyorgó arcába toltam a kérdésem, hogy miért kell ilyenkor lemennem a konyhára. Nitró továbbra is vigyorogva fejtette ki. Ha  netán el akarnám az őrök reggelijét küldeni korábban, most alkalmam nyílt rá.

Ez szopat. Reggelit sose küldünk fel. Komolyan ezért keltett fel? Hogy meghecceljen?

Mélyen a szemébe néztem.

– A kurva anyádat, Nitró! – sziszegtem és visszaindultam a körletbe.

– Nem mondtam, hogy elmehetsz, Dvorszky! – hallom fojtott suttogással a hátam mögött, de meg se rezdülök, ő meg nem mer a kongó folyosón hangosan utánam kiáltani.

Persze az ébresztőnél ugyanúgy felver, de pihenőidős szakács vagyok, csak felveszem a gyakorlót újra és visszafekszem az ágyra. Tíz óra körül jön be ismét, hogy remek szabadidős munkát talált nekem. Konyhaszolgálatosnak osztott be. Nem hiszek a fülemnek. Leküld mosogatni a konyhára. Ilyenkor reggeli után a konyhásoknak kell a tányérokat, bögréket elmosni. Ádázul védekezem, de nincs elfogadható ellenvetésem, hogy miért ne mehetnék le, csak annyi, hogy “Nitró megöllek éjszaka az tuti”, de ez észérvként ingatag lábakon áll.

Lenn Robi széles mosollyal fogad, hogy kezdjem szokni ezt a beosztást, mert ha elhelyeznek innen, a konyhára már csak így jutok le, viszont így sokszor. Örülhetek majd, ha egyáltalán enni adnak.

Követ a mosogatóba, és megállás nélkül adja az utasításokat, amiket sorra engedek el a füleim mellett, elég sok konyhamunkást igazgattam, hogy tudjam mit kell csinálnom. A másik srác a második századtól teljesen meg van szeppenve, mint a robot dolgozik mellettem, őt nem cseszegetik, de ebben a hangulatban bármikor sorra kerülhet, olyan pici lesz alig látni, csak a kezei járnak, mint a motolla.
Robi az ajtóból még megjegyzi, hogy nem érti, hogy lehettem szakács, a mosogatás a legtesthezállóbb feladat számomra, valószínűleg csak ehetetlen szart tudok csinálni, nyilván inkább anyámtól tanultam főzni, nem a suliban. Ekkor megfordulok, jobb kezemmel felemelek egy literes merőkanalat, kicsit megemelem a nyelénél fogva, hogy jól lássa, a másik kezemben lévő bögréből pedig a mosogatóból kimert szutykos löttyöt az arcába öntöm. Néhány másodpercig levegőért kapkod, az utolsó rántotta maradék is leszánkázik az arcáról, de már mozdulni nem tud, mert Basa fogja két kézzel. Mondani sem tud semmit, nézünk csak egymásra fújtatva, majd Basa elengedi, ő megfordul és kimegy a konyháról. A mosogatással sokkal hamarabb végzünk, mint általában a konyhások szoktak, a társam meg is köszöni, meg biztosít, hogy már neki is viszketett a tenyere, ez a Robi egy istentelen nagy bunkó.

Egyetértettem.

Egy órán belül a századnál voltam újra, arra toppantam be a körletbe, hogy az ágyam fel van túrva, az ágyneműtartóm kiforgatva, Nitró tüsténkedik köztük. Tiltott civil anyagot keres, pornóújságot, meg kintről behozott ruhaneműt, alsógatyát. Mert olyat nem hordhatunk. Aztán sorra került a szekrényem, de a naplómon kívül semmi tiltott nincs nálam, a naplónak meg csak a tartalma terhelő bizonyíték, de nem tudnak olvasni vagy mi lehet, mert sose nyitják ki. Meguntam vitázni, Nitró is érzi, hogy fásult vagyok, nem is élvezi annyira, mintha megint ellenkeznék. Nézőközönség előtt alakítom ki a szekrényrendet, beágyazom és szó nélkül felfekszem és bárki szól, nem reagálok.

Addig, amíg Nitró be nem szól, hogy Hortományi hívat. Az ajtóban megállok előtte és miközben folyamatosan olvad át meglepődésbe  az arcáról a mosoly, nagyon komolyan, nagyon nyugodtan, de nagyon határozottan elmondom, hogy Nitró, ha ezt nem hagyod abba, ha nem viselkedsz rendesen, nagyon megverlek.

Kurva kemény vagyok amúgy, jó hogy nem a trajcigfritzig, vagy a teremburáját kifejezéseket használom.

Cupi semmit nem akar csak azt, hogy Szilasi törzsőrmesterrel megvitatták a dolgot, a szolgálati szabályzat szent, és hogy nincs közvetlen bizonyíték, hogy teljesen valótlant állítottam.

Vagyis valószínűleg a törzsőrmester nem emlékszik, mit is mondtam, vagy nem biztos benne.

Hát ez nekem kapóra jött, de azért, köszönjük Szilasi elvtárs, az ember mindig legyen következetes.

429

Március 17. Kedd

Hülye vagyok teljesen. Nem értem, hogy ez eddig miért nem jutott eszembe?
Régen hihetetlen sokat olvastam, faltam a könyvet. Igazi könyvmoly voltam. Inkább maradtam otthon a könyvbeli hőseim közt, minthogy lemenjek focizni a haverokkal vagy csak bandázni a játszótérre.

Anyuék kiborultak, ha úgy mászkáltam a lakásban, vagy mondjuk, úgy vittem ki a szemetet, hogy a kezemben volt a könyv és egy pillanatra sem pillantottam fel belőle. Az meg aztán végképp felháborított mindenkit, amikor a vasárnapi ebéd valóban meghitt és meleg családi légkörében én a tányérom elé, az asztalra tett könyvet olvastam. Hozzám sem lehetett szólni, nem hallottam, nem láttam. Mindenem volt a könyv, hős voltam benne, leleményes, erős, állhatatos, érzelemdús és szerelmes. Olyasmi voltam, amilyen lenni szerettem volna valójában.
Összemérhető ezzel a foci?
Dehogy. Szartam rá.

Most viszont már hónapok óta nem volt a kezemben igazi könyv. A Határőr című újság fel-fel bukkan néha, de rém unalmas dicshimnusz-gyűjtemény.
Nem is értem, hogy lehet, hogy eddig nem tört rám elemi erővel az olvasás vágya, hogy nem hiányzott?
És tegnap például miért  nem jutott eszembe, hogy behozzak valami könyvet?
Hülye vagyok teljesen.

Mert most este, ahogy feküdtem az ágyamban, egyszer csak bevillant Rogers őrnagy az Északnyugati átjáró című könyvből. Azt annak idején nem bírtam letenni. Egy rettenthetetlen vezető, aki a katonáival Amerikát és Európát összekapcsoló szárazföldi vagy vízi összeköttetést kereste brutálisan kemény körülmények közt. Itt még csak halványan sem emlékeztet egyetlen tiszt sem arra a férfire, aki abban a történetben megelevenedett.
Illetve de. Emlékeztet.
Nem is tudtam ezzel gyerekkoromban sokáig mit kezdeni. Rogers őrnagy ugyanis elbukott végül, mint vezető és mint ember is.

Akkor kezdett derengeni, hogy a valóság más, és egy könyv nem csak makulátlan emberekről szól. Addig mindig olyan könyvet olvastam, ahol a főhős az elejétől a végéig szilárd jellem. Itt viszont Rogers őrnagy egy gáncs nélküli lovag és egy kisstílű szélhámos volt egyszerre, illetve egymás után. Olyan érzésem volt vele kapcsolatban, mint ahogy én futottam a edzésen a 100 métert. Hogy az első húsz méteren egy gigász voltam, duzzadó erővel, elpusztíthatatlanul, aztán hamar kifulladtam, lassultam és a végén kacsázó lábakkal, groteszk pózban - leeresztett karokkal vonszolva magam - értem célba.
Ilyen lehet a való élet.

Ha ez ember lezserül méri fel a távot, nem tervez, nem készül, csak nagy mellénnyel, túlzott becsvággyal nekiindul, nem oda érkezik, nem úgy, ahogy szeretné. És könnyen lehet, hogy más emberként. Rosszabbként, ha sok a nehézség és túl sok a még elfogadhatónak látszó, de már tisztességtelen menekülőút.

Nekem most mindegy volt milyen, de más ember akartam lenni. Hirtelen rám tört. Ne ez legyek, aki most vagyok ebben a körletben, ebben az egyenruhában, ebben a seregben.
Ehhez kellene a könyv.

(Kenjio)

Este végigjártam a körleteket, hogy valakitől szerezzek valami olvasnivalót, de nem sikerült. Nem nagyon volt benn senkinek, vagy ha igen, nem olvasta még ki. Az alegységügyeletest is kérdeztem, vonogatta a vállát, de az asztalában lapult egy Mi, Határőrök című kiadvány, formára majdnem könyv. Azt vittem el kínomban.

Na azt a trágya szart! Tele van olyan - gyanítom fiktív - alakokkal, amilyen soha nem akarnék lenni.

Hányinger. Szereznem kell egy jó könyvet.

Életbevágó.