317

Július 7. Kedd

Csak reggel 8-ig kaptam könyvet, fél 6-kor kellett kelnem, azt hittem szétrobbanok, megerősödött bennem, hogy nem jövök ki többet, ha nem kapok teljes szabadnapot. Edithez tegnap nem mentem át, Buksit vittem le és hosszan sétáltunk. Ahogy kinyitottam a ház kapuját szaladt is szélnek.

Arra megy amerre akar, szagok után, hangok után, mozgás, alakok, impulzusok után, érdeklődik, megvizsgál, megun dolgokat, szagokra rákattan, kutyatársakat elenged. A teste csakis a világ felfedezésének eszköze, mozgása könnyed, az irányt pillanatnyi döntései határozzák meg.

Egész este figyeltem.

Nem szóltam hozzá, nem instruáltam, hagytam hadd menjen. Lenyűgözött, hogy milyen céltudatosan válogat az ingerek között.

Olyan szabad volt, hogy könnybe lábadt a szemem, amikor őt látva a benti őrkutyák eszembe jutottak. Eddig azt gondoltam, hogy attól, hogy kutyás lettem, hűtlenné válok Buksihoz. Amilyen erősen éreztem ezt régebben, annyira éreztem most bűntudatot, hogy korlátozás nélkül hagyok élni a fajtájukból egyet, egy igen szerencséset. Holott a benti kutyák mindegyike szerethető lehetne, egy kijelölt ember öröme, támasza, társa, akitől hasonló szabadságot kaphatna, mint Buksi. Nem is tudtam rászólni, hogy most már menjünk haza, mert éreztem, hogy a hangom remeg, bicsaklik, erőtlen. Hagytam, hogy ő elégelje meg, ő akarjon haza indulni.

Egészen felzaklatva feküdtem le, Buksit beengedtem az ágyba, nyugtatott a testmelege, ahogy a mellkasomnak dőlve, fejét a felkaromra fektetve szuszogott.

És ebből az állapotból vert ki az óracsörgés és a visszafele ketyegő szabadságos könyv.

Éjszaka kampós szolgálatra mentem, végre Ferihegy 2-re.

342

Június 12. Péntek

Újra Rövid Ugrás. Tegnap este 10-kor jöttem el, de ma reggel hatkor ismét a kutyakonyhán vagyok. Főzök, takarítok, teszem a dolgom.

Amikor elkészültem kihoztam újra Luxot. Ezeknek a dögöknek tényleg van valami érzékelőjük, mert ma olyan, mint egy kezes bárány. Nem rángat, nem húz. Csak jön szépen. Nem teljesen mellettem. Most hosszabb pórázon vittem, de csak előreszaladt néhány lépést, aztán megállt, lemaradt, de sosem feszítette meg. Aztán elkezdtem a köztünk lévő távolságot csökkenteni, dicsérgettem, végül egész hosszan lépdeltünk közvetlen egymás mellett. Megálltam vele és lenyomtam a fenekét.

– Ül! – mondtam hangosan, amikor valóban leereszkedett, felegyenesedtem, tettem egy két lépést, hogy felemelkedjen, közben mondtam, hogy indulj, megálltam és újból lenyomtam a fenekét vezényszó mellett. Egész sokat meg tudtunk csinálni, aztán láttam, hogy kezd türelmetlen lenni ezért elengedtem szaladgálni. Közben igyekeztem behívni, de ezt még azért elég sűrűn elengedi a füle mellett.

Kettőkor nem a váltásom érkezett, hanem csak kiegészültem Misikével. Ja értem, dupla szolgálatban vagyok, este 10-ig leszek. Az volt a feladat, hogy mozgassuk meg a kutyákat. A Kutügyről szolgálatból lehozott kutyák etetése után csibészeltünk Pofással és Szemivel.

Felpróbáltam a csibészruhát. Gyakorlatilag vastag filcharang, két ember kell a fel-le vételéhez.
Mint egy reverenda.
Dögnehéz és betonmerev.
És meleg, mint egy kályha.

Abban kell futni a kutya elől. És érdemes nem elesni, mert a fej nincs védve. Mivel én vagyok a kopasz, én szaladgálok a kutyák előtt. Először közelről hergelnem kell, csapkodni a csibészkarral a pofáját, aztán amikor már őrjöng, elszaladok, majd Misike „csibész fogd” felkiáltással utánam engedi.

Nem jó érzés, hogy szalad az ember felé egy feldühített vadállat. Nem hiszem, hogy ilyen állapotban bármi is mozgatná, mint az ösztön. Abban pedig vadállat, még ha domesztifikáltuk is.

Szerencsére nincsenek másra kiképezve, csakhogy menjenek neki annak, akire ilyen dühösek, de hogy utána mi legyen, azt nem tudják. Vagyis azt csinálják, amit az ösztön diktál, hogy beleharapni, nem ereszteni és rángatni. Ez általában a csibészkar, mivel ezt már messziről lengetjük nekik, hogy ne jusson eszükbe felugrani mondjuk a fejem felé. De ha az megvan, akkor hosszú percekig csak rángatjuk egymást. Be is tudom húzni azt a karom a harangba, amelyiken a csibészkart rángatta Pofás, ezért megtörlöm a nyakam benn, amennyire lehet. Izzadok, mint egy ló. 30 fok van kinn.

Benn szerintem 130.

De legalább megvéd. Bár most nem vagyok veszélyben, Pofás kiszámíthatóan rángat. Olyan bután, vakon. Láthatná, hogy nem ártalmatlanított, semmi bajom, unottan törlöm a verítékem benn. Azt tudom, hogy ez az ösztön, de olyan félkésznek érzem az egészet. Nincs értelme.
Főleg így, hogy most már egy ideje Misike meg Pofást rángatja, hogy engedjen el, de az hörögve, kifordult szemmel marcangol.

Le se tudja állítani.

Mire jó így egy kutya?

Lehet irányítani?

Nem. Dehogy lehet.

Ki van képezve?

Dehogy van.

Be lehetne vetni felelősen civil ellen, akin nincs csibészruha?

Dehogy, nem lehetne.

Akkor meg mit csinálunk azon kívül, hogy felbosszantunk egy kutyát majdnem agyvérzésig, hogy aztán fékezhetetlenül nekieresszük egy embernek, hadd tombolja ki magát?

Kutyaviadalt.

Misikén van egy plusz csibészkar, amit csak a kézre kell felhúzni, mert nem lehet tudni nem fordul-e rá, ha engem elengedett végre.

Vagyis, hogy nem tudni, nem támad-e a gazdájának.
Különben is, jó ötlet az, hogy kutyás bújik a csibészruhába? Nem gáz, hogy holnap én megyek be a ketrecbe hozzá? Nem fogja összekapcsolni, hogy ez gecizett tegnap? Mert a szagom biztos, hogy érzi. Úgy ömlik rólam a víz, tuti hogy átizzadtam már az öt centis filcet.
Tudja, hogy én vagyok.

Nem lesz-e olyan pillanat, amikor már emlékszik, hogy én idegesítettem fel tegnap, de még nem tudja, hogy a kaját hozom?

Vagy mi van, ha most Misike csupasz keze után kap véletlen?
Átharapná véletlen az ütőerét?

Ha a társam segítségre szorulna mit mondjak neki?
Elszaladok segítségért? Ebben? A csibészruhában?
Egyedül le sem tudom venni.
Nem férek ki a kapun.
És ha végét járná, mellé se tudnék guggolni, csak a magasból szólnék le neki, hogy minden rendben lesz, tartson ki.

Szóval nem, nincsenek ezek kiképezve.

A kiképzett kutyáról azt képzelem, hogy nem a düh viszi, hanem a parancs, irányítható a célpont felé, ne mást támadjon, mint akit kell. Azt képzeltem, hogy pontosan tudja, milyen pontot támadjon, nem lehet megetetni felé nyújtott műkarral, gyorsan, de határozottan ártalmatlanít, a lehető legkevesebb sérülést okozva, de a legnagyobb eréllyel téve mindezt, majd megvárja a gazdát, míg az megbilincseli a csibészt, és jelzi, hogy elengedheti.
Nem a kezét, a lábát, hanem a felügyeletét.

Ezt kellene tudnia.

Ettől lenne fegyver.

Enélkül csak döglött vásári petárda.

Nem tudni mikor robban.

Szemi idősebb kutya, ő tudja, mit kell csinálni. Tapasztalt. A kiképzése nem volt több, mint Pofásé, de ő már rájött, hogy ez színjáték.
Kiszalad középre egy vaskos valami, utána szaladok, amikor mondják, rángatom, elengedem és kész is. Megdicsérnek és megyek is vissza a kennelbe. És akkor megint nyugtom van.

Ezt látom minden mozdulatában, amikor szaladok előtte, meg amikor cibáljuk egymást. Miközben cibál, forgatja a szemét és amint Misike felbukkan a periférikus látásában, elereszt és ugyanolyan egykedvű lesz, mint előtte. Azt persze, hogy ilyen szépen elengedje, lehet, hogy amiatt is tudja, mert most Misikének a nadrágszíjába van dugva egy régi megkeményedett bőr póráz félméteres darabja. Mondja is, hogy az előbb elfelejtette elhozni, pedig Pofást sokkal egyszerűbb lett volna leszedni, pusztán csak jó erősen rá kellett volna verni az orrára.

Itt időt kérek, elmondom Misinek, hogy bele fogok ájulni ebbe a szarba és vegyük le.

Segített kimászni belőle. Míg én elpakolásztam, láttam, hogy kihozta Luxot és próbál vele gyalogolni. De nem járt sikerrel, Lux ugyanazt csinálja, mint velem tegnap, hogy akárhogy rángattam, folyton játszott. Misike gyorsabban lett ideges mint én, kiabált és rángatta a kutyát. Kivettem a kezéből, elmondtam, hogy egész délelőtt vele foglalkoztam, hátha nekem sikerül. És tényleg, amikor meglátott nagyon megörült és készséggel eljött velem. Olyan volt, mintha kimentettem volna, egészen felszabadult. Reméltem, hogy ez valami erősebb bizalom jele lesz, mindenesetre példásan viselkedett.

Még néhány ülő gyakorlatot is bemutattunk, már nem kellett a fenekét sem nyomogatni, bár úgy viselkedett, mintha semmit nem értene és miután mindketten mozdulatlanul figyeljük mi lesz, ő ezt megunva nézelődni kezd, majd miután úgy tapasztalja, hogy biztos nem megyünk semerre, lehuppan a fenekére. Misike nincs meggyőzve, de én tudtam, hogy vezényszóra ült le, mert amúgy nem az a fajta, aki, ha nincs körülötte mozgás, akkor úgy dönt, hogy leül, nem pedig úgy, hogy arrébb áll szaglászni, vagy világot látni.

Ma tökéletesen kiderült számomra, hogy most már minden csak rajta múlik, hogy úgy viselkedik-e ezentúl, ahogy tegnap, vagyis számomra kezelhetetlen lesz vagy olyan lesz, amilyen ma, hogy kezes. Ebbe nekem már nincs beleszólásom. Mivel nem én váltottam ki a változást nem tudom, hogy meddig tart, és ha elmúlik, hogy hozzam vissza ebbe az állapotba. Szóval, ha ő akarja, ki fogom tudni képezni, ha nem akarja, nem.

Épp visszafele terelgettem a kennelbe Lux-ot, mikor befékezett az egyik kutügy UAZ, hogy felvisz a századhoz, mert megyek F2-re éjszakás szolgálatba. Fél hatra értem a laktanyába, hattól vacsoráztam, valamivel fél hét előtt voltam ágyban. Nyolc negyvenkor ébresztettek, borotválkoztam, összekészültem. 10-kor fenn voltam szolgálatban. Vagyis két óra húsz percet aludtam.
Ez egy igazi Ultrarövid Ugrás.

377

Május 8. Péntek

Koltay a csüti. Öt percet késtem, de nem szólt semmit. Nem is értem, már a kapuban figyelmeztetett az őr, hogy elkéstem ebből iszonyú botrány lesz, Koltay is nézte az óráját hosszan, amíg behúztam magam mögött az ajtót, de csak erőt-egészséget kívánt miután bejelentkeztem nála, és intett, hogy húzzak fel a századhoz. Arra tudok gondolni, hogy mindez amiatt volt, mert tudták 30 nap után voltam most szabadnapon, kíméletesebbek velem.
De igazából nem tudom.

Tegnap nagyon hideg volt napközben, mikádóban mentem ki.  De persze tudom, hogy azt már nem vehettem volna fel, már tavaszi öltözetben megyünk haza, de úgy éreztem, anélkül megfagynék. Megbeszéltük Apuval, hogy este 9-kor beadja a kerítésen. Abban nem jöhettem vissza, mert ma viszont olyan jó idő volt, hogy a napnál világosabb volt, nem lehet rajtam mikádó.

Ahogy beértem ma, átvettem a gyakorlót, Koltaynak intettem, hogy mennem kell a konyhára a zárásban segíteni, csak bólintott, nem akadékoskodott.

Apu pontban 9-kor valóban megjelent, elsuttogtam, hogy nincs semmi gáz, beértem, a kabátot meg el tudom tenni, megúsztam. Elváltunk és valóban bementem a konyhára, hogy a csüti utasítására vagyok itt. Kussoltam, betettem a kabátot az öltözőszekrényembe és tényleg segítettem a zárásnál.

Délelőtt még otthon elmentem fodrászhoz és levágattam a hajam amúgy majdnem nullásra. Soha ilyen rövid nem volt még. A bevonulásnál vágták valami hasonlóra, de akkor sem volt ennyire rövid. Fura érzés, mert sok hajam ugyan eddig sem volt, de ez, hogy szinte semmi nincs, olyan igazán védtelenné tett. Ezért nem is tudtam szó nélkül hagyni, hogy Robi, miután ma meglátott, azt ecsetelte, sittesnek nézek ki és, hogy lecsúsznának a fejemről a golyói. Mert ugyan azt el tudtam képzelni, hogy neki bevillan, hogy megszopat vagy valami ilyesmi kép, de ez a szituáció, hogy a fejemen csúsznak le a golyói, olyan életidegen, hogy még sértőbbnek is éreztem, minden másnál. Fenyegetőztünk, de aztán csak duzzogva szétváltunk, én takarítottam, ő meg szöszmötölt valami szarral.

Olvastam egy könyvet Konrad Lorenztől. A kutyák viselkedését írta le, és ebben volt egy sztori, miszerint ő, a saját tenyésztésű, vadonat új kutyafajtája egyik első egyedével sétált a lakóhelye környékén. Minden nap megtette az utat és az egyik kertes háznál az ő kutyájának esküdt ellenségével, egy hatalmas német juhásszal ugrott össze folyton. Nem fizikailag, csak az elrettentés szintjén, ugyanis a két kutya a kerítés két oldalán ugatott, elmehettek volna egymás mellett, de nem, ők hatalmas lendülettel acsarkodtak egymásra, miközben a rácsok mentén szaladtak fel-alá, kerítésoszloptól kerítésoszlopig.

Aztán egy nap renoválták a kerítést és az egyik végén jó darabon hiányzott. A két kutya mit sem sejtve kezdi a szokásos viaskodást, mikor mindketten kiérnek a kerítésen túlra és megállnak egymással szemben. Semmi nincs köztük. Mind a kettő megszeppen kicsit, áll és figyeli a másikat, míg végül nagyon lassan visszaoldalognak a kerítés széléig, önfeledten acsarkodni kezdenek újra és csak addig szaladnak már el, ameddig a kerítés tart.

Robival így viselkedünk. Ma minden körülmény adott volt a verekedéshez, felbosszantott kurvára, sikerült nekem is olyat mondanom, amitől ő kapta fel a vizet, kölcsönösen elküldtük egymást az anyjába, forgattuk dühödten a szemeinket, de mivel nem volt jelen a Basa, hogy lefogja Robit, így nem ugrott nekem. Én meg nem akarok verekedni. De ezt nem mutathatom, csak azt, hogy nagylelkűen elállok tőle, nyilván olyasmi tudatban, ami Robiban is munkál, hogy jól van én kegyelmeztem meg neki, hülye szarjankó, emiatt igazán nem érdemes ekkora ügyet csinálnom.

Aztán ma már nem piszkáltuk egymást többet.

A kabátot este inkább lenn hagytam az öltözőben, majd máskor felviszem, úgyse hiszem, hogy most olyan hamar várhatom, hogy használni fogom. Még ha kiengednek sem lehet már felvenni. Koltay nem szólt hozzám, mikor felmentem a körletbe.

382

Május 3. Vasárnap

Ma is órák hosszat napoztam, kicsit leégtem. A délelőttös szolgálat után kisunnyogtam hátra. Az a bozótkupac, amit a társaim készítettek, olyan takarást biztosított, hogy felülhettem, nekidőlhettem és akár olvashattam is volna. Legközelebb hozok könyvet, annyi időm van itt, arra használhatnám.

Gyerekkoromban imádtam olvasni, igazi könyvmoly voltam, nem lehetett leráncigálni focizni. Illetve egyszer, kb. 6-7 évesen befogadtak a nagyok. Nem voltak elegen és befüttyentettek a pályára.
Béna kis fasz voltam, ijedeztem, amikor felém jött a labda vagy valamelyik ellenfél. Ha valami csoda folytán mégis beleértem lasztiba, hihetetlen szögben pattant le rólam, félre, ki a kerítésen túlra, esetleg a másik csapat csatára elé a kapu közelében, vagy egyszerűen csak lőttem egy sima öngólt.

Mindenesetre egy idő után már előre fogták a fejüket a társaim, ha úgy nézett ki, akcióba lendülök. Volt valaki, aki a hátam mögött kissé erőtlenül, de – az ellenfél által valami okból üresen hagyott – kapu felé lőtt. Az lett volna a szerepem nekem, az egyedülinek a labda közelében, hogy egy picit beleérek és besegítem.

De nem volt szívem.

Annyira szépen, lassú haladással jött, hogy csak annyit csináltam, beálltam mögé és a testemmel fedeztem. Elragadtatva figyeltem, ahogy egyenletes sebességgel begurul a kapuba. Elengedtem a fülem mellett az összes csapattársam artikulátlan ordítását, hogy érj bele, érj már bele te kis majom, én tántoríthatatlan voltam.

Büszkén fordultam aztán feléjük, diadalittas mámorban, hogy lám úgy is tudok gólt szerezni, hogy nem érek semmihez. De nem osztoztak az örömömben, valami marha szabály volt, hogy hozzá kellett volna érnem, mert csak akkor érvényes gól. Nem tudtam, de nem érdekelte őket, elmondták, hogy valószínűleg nagyobb az esélyük emberhátrányban, és kitettek a csapatból.

Tehát sokat olvastam. Azt jól csináltam, minden történet betalált.

Hozok is le ide könyvet.

Heverésztem a gúla mögött, nyugalom vett körül, ici-pici hangfoszlányokban ért el hozzám a laktanya életének néhány jellegzetes zaja. Kedvtelve hallgattam, azt éreztem, olyan, mint a “jó ebédhez szól a nóta”. Utáltam, mint a szart, de néha a konyhában bekapcsolva maradt a rádió a vasárnapi ebéd után, így ez a sült hús és a dinnye utáni pihenés háttérzaja lett, a megnyugvás, olyan mint a szünetet jelző éles szirénahang a lágerekben.

Ami akkor is jó, ha amúgy kibírhatatlan.

Élveztem, csukott szemmel hallgattam és pokoli messze kerültem a világtól, ettől a rám erőszakolt, furcsa világtól.