223

Október 9. Péntek

Második nap laktanyafogság.

Ma sorban végiglátogatott a tisztikar.
Először Knízner kopasz hadnagy toppant be. Épp a büntetésemet töltöttem, nem tudtam figyelni másra.
Feküdtem és olvastam, mint annak előtte, fel sem pillantottam. Ne tudom, hogy tudatosodott-e bennem bármi,  hogy direkt nem figyeltem, hogy tiszt toppant be, vagy senkit nem vettem volna észre, mindenesetre éktelen kiabálásra riadtam.

– Dvorszky, maga meg mi az istent csinál? Nem látja, hogy az elöljárója lépett a körletbe?

Jelentettem, hogy nem figyeltem. De amúgy ez érdekes, nem tudom,  hogy mi a státuszom, most, hogy büntetve vagyok, nincsenek jogaim, a kötelességeimet viszont senki nem közölte.

– Azonnal álljon elém! – vezényszavakkal beigazgatott, aztán álltunk egymással szemben, és semmit nem tudtunk mondani.

Nekem nem is volt mit, ezt jól tudta, és éppen ezért nem tudok jelentést tenni, mert semmi értelme nincs.
Mit mondanék?
Telik a büntetésem, hadnagy elvtárs, telik, miattam ne aggódjon?
Marhaság az egész. Aztán ő unta meg előbb.

– Viselkedjen Dvorszky!

Jó, viselkedem.

Jelentettem neki, hogy értettem, de nem értettem.
Ezért jött be?
Mert mást nem mondott, hanem megfordult és bevágta maga mögött az ajtót. Utána sorjáztak a többiek, Szadó őrnagy, Agyam Gyula vagyis a Kilós, a politikai tiszt. Ő szép prédikációt tartott nekem, hogy meg sem érdemlem a szocialista haza vívmányait. Aki ennyire szarik a saját országára, arra nem tart igényt a haza. Megtűrnek itt, de nagyon igyekeznem kell, hogy javítsam a megítélésem.

Aztán megszüntették az ajtóm előtti szolgálati posztot. Gondolom rájöttek, hogy elrettentő hatása nincs, viszont röhejes bohózatnak látszik, ráadásul miattam még két ember kiesik szolgálatból és hogy az egésznek egyáltalán nincs értelme.

Mikor úgy látszott elfelejtettek, megjelent Balrog őrnagy, majd még néhány vezérkari tiszt, végül Nyírő, a laktanyaparancsnok is.

Mint valami majmot, mutogattak a Kilósék, hajbókoltak, míg én egykedvűen figyeltem őket vigyázz állásban. De bármikor benyitottak mindig fekve találtak, még ha fel is pattantam vigyázzba vágni magam.
Nyírő is áll előttem és néz nagy szemekkel. Az ágyam összegyűrve, a könyv kinyitva rajta és ezt látva lassanként csak leesett nekik, hogy jelen pillanatban én nagyon jó helyzetben vagyok.

A büntetésnek példásnak kéne lennie, de eddig csak vaskos irigységet szült. Az orrom előtt beszélte meg Nyírő a Kilóssal, hogy ez így nem lesz jó, inkább tegyenek vissza szolgálatba, mert ez így nem fogja a kívánt hatást elérni.

Éppen ezért pontosan úgy, ahogy a többieket, levezényeltek délutános szolgálatra Ferihegy 1-re.

Semmivel nem álltam kinn kevesebbet és semmivel sem többet. Nem vagyok kiváltságos már, de figyelemmel sem kísérnek.
Ez a laktanyafogságom.

382

Május 3. Vasárnap

Ma is órák hosszat napoztam, kicsit leégtem. A délelőttös szolgálat után kisunnyogtam hátra. Az a bozótkupac, amit a társaim készítettek, olyan takarást biztosított, hogy felülhettem, nekidőlhettem és akár olvashattam is volna. Legközelebb hozok könyvet, annyi időm van itt, arra használhatnám.

Gyerekkoromban imádtam olvasni, igazi könyvmoly voltam, nem lehetett leráncigálni focizni. Illetve egyszer, kb. 6-7 évesen befogadtak a nagyok. Nem voltak elegen és befüttyentettek a pályára.
Béna kis fasz voltam, ijedeztem, amikor felém jött a labda vagy valamelyik ellenfél. Ha valami csoda folytán mégis beleértem lasztiba, hihetetlen szögben pattant le rólam, félre, ki a kerítésen túlra, esetleg a másik csapat csatára elé a kapu közelében, vagy egyszerűen csak lőttem egy sima öngólt.

Mindenesetre egy idő után már előre fogták a fejüket a társaim, ha úgy nézett ki, akcióba lendülök. Volt valaki, aki a hátam mögött kissé erőtlenül, de – az ellenfél által valami okból üresen hagyott – kapu felé lőtt. Az lett volna a szerepem nekem, az egyedülinek a labda közelében, hogy egy picit beleérek és besegítem.

De nem volt szívem.

Annyira szépen, lassú haladással jött, hogy csak annyit csináltam, beálltam mögé és a testemmel fedeztem. Elragadtatva figyeltem, ahogy egyenletes sebességgel begurul a kapuba. Elengedtem a fülem mellett az összes csapattársam artikulátlan ordítását, hogy érj bele, érj már bele te kis majom, én tántoríthatatlan voltam.

Büszkén fordultam aztán feléjük, diadalittas mámorban, hogy lám úgy is tudok gólt szerezni, hogy nem érek semmihez. De nem osztoztak az örömömben, valami marha szabály volt, hogy hozzá kellett volna érnem, mert csak akkor érvényes gól. Nem tudtam, de nem érdekelte őket, elmondták, hogy valószínűleg nagyobb az esélyük emberhátrányban, és kitettek a csapatból.

Tehát sokat olvastam. Azt jól csináltam, minden történet betalált.

Hozok is le ide könyvet.

Heverésztem a gúla mögött, nyugalom vett körül, ici-pici hangfoszlányokban ért el hozzám a laktanya életének néhány jellegzetes zaja. Kedvtelve hallgattam, azt éreztem, olyan, mint a “jó ebédhez szól a nóta”. Utáltam, mint a szart, de néha a konyhában bekapcsolva maradt a rádió a vasárnapi ebéd után, így ez a sült hús és a dinnye utáni pihenés háttérzaja lett, a megnyugvás, olyan mint a szünetet jelző éles szirénahang a lágerekben.

Ami akkor is jó, ha amúgy kibírhatatlan.

Élveztem, csukott szemmel hallgattam és pokoli messze kerültem a világtól, ettől a rám erőszakolt, furcsa világtól.