353

Június 1. Hétfő

Megint Tibivel voltunk ma délelőttös szolgálatban újra, öt órát álltunk kinn Ferihegy 2-n. Ez elég soknak mondható, bár észrevettem, hogy a kutyásoknak nem kell kétszer mondani, hogy induljanak kifelé, amennyiben jó idő van. Benn azért a kutatóügyeleten a pihenés nem felhőtlen nyaralás, csak székek vannak, feküdni nem lehet, vagy ha igen, akkor a linóleumozott betonon. De ha jó idő van, a kutyás messze hátra kimehet, és itt Ferihegy 2-n még le is lehet feküdni a fűbe.

A hátsó beton messzebb van az épülettől, nem csápok szívják ki az utasokat a gépből, hanem buszok szállítják el őket. Az épületektől nem annyira látni ide. Úgy egyáltalán, nagyon szerencsés helyzet, hogy a kutatóügyeletekből nem lehet rálátni a szolgálati helyekre, nem erre nyílnak az ablakok.

A nagy betonplacc mögé kell menni kutyával. Ott kezdődik egy végeláthatatlan mező, ebben a mezőben húzódik messze valahol a felszállópálya. A beton mögötti füves rész egy kicsit lejtős, vagyis a beton felé emelkedik. Így egy idő után az itt lófráló katona nem is látszik az épületek, következésképp a kutatóügyelet felől. Sima a pázsit, meleg van, süt a nap, elfekszünk mindannyian, még Para is.

Ahogy a katonák hívják mindig azt, ha jó dolgunk van:

Tiszta háváj!!

382

Május 3. Vasárnap

Ma is órák hosszat napoztam, kicsit leégtem. A délelőttös szolgálat után kisunnyogtam hátra. Az a bozótkupac, amit a társaim készítettek, olyan takarást biztosított, hogy felülhettem, nekidőlhettem és akár olvashattam is volna. Legközelebb hozok könyvet, annyi időm van itt, arra használhatnám.

Gyerekkoromban imádtam olvasni, igazi könyvmoly voltam, nem lehetett leráncigálni focizni. Illetve egyszer, kb. 6-7 évesen befogadtak a nagyok. Nem voltak elegen és befüttyentettek a pályára.
Béna kis fasz voltam, ijedeztem, amikor felém jött a labda vagy valamelyik ellenfél. Ha valami csoda folytán mégis beleértem lasztiba, hihetetlen szögben pattant le rólam, félre, ki a kerítésen túlra, esetleg a másik csapat csatára elé a kapu közelében, vagy egyszerűen csak lőttem egy sima öngólt.

Mindenesetre egy idő után már előre fogták a fejüket a társaim, ha úgy nézett ki, akcióba lendülök. Volt valaki, aki a hátam mögött kissé erőtlenül, de – az ellenfél által valami okból üresen hagyott – kapu felé lőtt. Az lett volna a szerepem nekem, az egyedülinek a labda közelében, hogy egy picit beleérek és besegítem.

De nem volt szívem.

Annyira szépen, lassú haladással jött, hogy csak annyit csináltam, beálltam mögé és a testemmel fedeztem. Elragadtatva figyeltem, ahogy egyenletes sebességgel begurul a kapuba. Elengedtem a fülem mellett az összes csapattársam artikulátlan ordítását, hogy érj bele, érj már bele te kis majom, én tántoríthatatlan voltam.

Büszkén fordultam aztán feléjük, diadalittas mámorban, hogy lám úgy is tudok gólt szerezni, hogy nem érek semmihez. De nem osztoztak az örömömben, valami marha szabály volt, hogy hozzá kellett volna érnem, mert csak akkor érvényes gól. Nem tudtam, de nem érdekelte őket, elmondták, hogy valószínűleg nagyobb az esélyük emberhátrányban, és kitettek a csapatból.

Tehát sokat olvastam. Azt jól csináltam, minden történet betalált.

Hozok is le ide könyvet.

Heverésztem a gúla mögött, nyugalom vett körül, ici-pici hangfoszlányokban ért el hozzám a laktanya életének néhány jellegzetes zaja. Kedvtelve hallgattam, azt éreztem, olyan, mint a “jó ebédhez szól a nóta”. Utáltam, mint a szart, de néha a konyhában bekapcsolva maradt a rádió a vasárnapi ebéd után, így ez a sült hús és a dinnye utáni pihenés háttérzaja lett, a megnyugvás, olyan mint a szünetet jelző éles szirénahang a lágerekben.

Ami akkor is jó, ha amúgy kibírhatatlan.

Élveztem, csukott szemmel hallgattam és pokoli messze kerültem a világtól, ettől a rám erőszakolt, furcsa világtól.

386

Április 29. Szerda

Egész délelőtt a konditeremben voltam, fejlődöm szépen, egyre több súlyt tudok megmozgatni. Délután megint sorállományú csüti volt, kezdem azt érezni, hogy össztűz alatt vagyok, mert velem takaríttatta ki a csüti szobáját, meg a folyosót előtte. Ezt mindig 2. század katonái takarították, emberemlékezet óta nem rendeltek ide szakácsot.

Sokan meg-megálltak és kedvtelve nézték eme rendkívüli eseményt. Ráadásul, nem is tetszett a csütinek elsőre, újra kellett kezdenem. Ezek után kihallgatásra jelentkeztem Cupihoz, kértem kimaradást, mert szolgálatba ma már nem tettek.

Az Öreg most kedélyes hangulatban volt, nem hánytorgatta fel a múltkoriakat, engedélyezte is, bólogatott, hogy jól van Dvorszky, jól van, de végül könyvet nem kaptam.

Vagy nem is volt szándékában kiengedni, csak lerázott, vagy pusztán elfelejtette. Nem lesz ez így jó, ha kivétel nélkül mindenki orrol rám. Ha mindenki arra használja a hatalmát velem szemben, hogy a lehető legnagyobb kényelmetlenséget okozza, akkor azt sokáig nem fogom bírni. Illetve nem tudom, fogalmam sincs mit bírok, mit nem. De azt megígérhetem, hogy amíg a végsőkig nem jutok, amíg tényleg nem bírom, addig nem fogják rajtam látni még azt se, hogy egyáltalán nehezemre esik, vagy bosszant bármi.

Ne legyen az a kéjes érzésük, hogy láthatják, hogy amit ők büntetésből találtak ki nekem, azt én valóban büntetésnek élem meg. Ugyanolyan szarul, akárhányszor megcsinálok bármit, ha nem jó elsőre, jó lesz másodikra vagy harmadikra, mit számít, időm van.

419

Március 27. Péntek

Csodálatos napok ezek, engem osztanak be délelőttös szolgálatra, holott ez már Robi privilégiuma lenne. Hozzám sem szólt, amikor bejött a délutános szolgálatra, szét tudna tépni szerintem.

Öttől könyvem van, vagyis hazaengednek szabadnapra. Én ezt a rendszert nem értem, semmi összefüggésben nincs a magaviseletemmel. Én, ha tiszt lennék, a tegnap éjszakai produkcióm alapján hetekig nem engedném magam haza. Legalábbis megkérdezném, hogy hogyan rúghatott be ennyire egy kopasz itt benn a laktanyában.
Vagy ez bocsánatos bűn? A tisztek a saját szenvedélyüket nem büntetik?

Mielőtt kimegyek, még átgyaloglok a konyhához és beköszönök kimenőben Robihoz. Ebből tudni fogja, hogy holnap megint ő lesz délután, mert ha én nem vagyok, Basát osztják délelőttre. Ha lemegy egyáltalán.

Ez a felismerés összeroncsolja Robi arcát, artikulátlan ordít nekem valamit és egy tányért hajít felém, berántom az ajtót, a tányér ripityomra törik, de én már a kapu felé igyekszem, mikor nyílik újra az ajtó és Robi vörös arca megjelenik.

Tisztelgek neki, hogy lássa, tudom mi a rend.

Mikor kijutok a laktanyából – erre a szar szabadnapra -, mindig rádöbbenek, hogy nincs értelme. Ilyen rövid idő alatt semmibe nem érdemes belefogni.
Edittel nem akarok most találkozni, nyugodtabb vagyok otthon. Viszont barátokkal se tudok találkozni, soha nem tudom előre, mikor jövök haza.
Ma is - mint mindig a köteléken - 3 órakor tudom meg, hogy 5-kor hazajöhetek. Telefonja az ismerőseimnek nincs, mire hazaérek, átöltözöm, eszem, már majdnem 9 óra, a barátaim a város más részeiben laknak, senkihez nem toppanhatok be ilyenkor hívatlanul.

Anyuékkal beszélgetünk, leviszem a kutyát. A Buksit.