212

Október 20. Kedd

Na aztán itt van a mai nap.
Szinte tökéletes példa arra, amin tegnap gondolkodtam.
Hogy nem büntetnek engem, hanem jutalmaznak.
Fura Pavlovi reflex fog így kialakulni.

A tegnapi külső körlettakarítás után nem osztottak be szolgálatba éjszakára sem, meg ma délelőttre sem, délután viszont kiengedtek szabadnapra.
Az ébresztővel sem siettek, délelőtt semmilyen feladatot nem kaptam, vagyis aludtam, pihentem, olvastam. Hogy érezzem magam így megbüntetve?
Jól láthatóan valamifajta megkülönböztetett elbánásban részesülök, kicsit másképp tesznek szolgálatba, mint annak előtte, vagy mint most a többieket, de ettől teljesen úgy néz ki, mintha csókos lennék.

Semmi nem áll távolabb az elmúlt néhány hét beosztásai és a pihenőnapok arányától, milyenségétől, mint a büntetés.
Pedig a tisztekben más szándék nem nagyon lehet.
Annyira nem lehetnek hülyék, hogy azt gondolják attól veszek majd vissza, hogy jobb dolgom van.

Amúgy, hogy jobb dolgom van, az nézőpont kérdése.
Ha azt veszem alapul, hogy mennyi ember irigyel és mennyinél fordult ez át nyílt utálatba, máris kiderül, hogy sokkal jobb nem lett nekem. Húzódott egy fal közém és a társaim nagy része közé. Néha ez nagyon jól jön, meg néha még élvezem is. Hogyha közel helyezkedem a falhoz, senkit nem látok mögüle, mindenkit elrejt és ez jó. Megint azt az általános utálatot érzem, amit Adyligeten.

És még néha ezt is élvezem. Csak ez nagyon veszélyes.
Mert ha elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy ezt állandóan elviseljem, akkor az így marad, berögzül. Nem lesz motivációm változtatni, vagyis rutinná válik majd az, hogy nem érdekel senki.
Nem lesz bennem kíváncsiság senki iránt, nem lesz bennem vágy megosztani a gondolataim, nem létezik majd számomra senki más, csak én.

Ebben az állapotban az ember többnek gondolja magát a többieknél, ez talán ösztönös védekezési mechanizmus. Hogy azért utálják, mert ő különb.
Ez a gondolat rögzül.
Vagyis mindenkit lenéz. Aki utálja, az ezzel a cselekedettel be is ismeri az alacsonyabb rendűségét.
És mivel a fal mögött csak ő él egyedül, senki másra nem kell tekintettel lennie, mások másodrendűek, csak magával foglalkozik, másokat látványosan tekint semminek, vagy egyenesen szarnak.

Ezt nem veszi jól a környezet, lassan elmosódik, hogy kezdetben a kivételezett helyzetét utálták, nem őt magát. Az utálat tökéletes tárgya, mintája lesz, azzá válik amilyennek utálják, de amilyen nem volt valójában.

És itt tartok én most.
Nem azért irigyelnek, mert bátor vagyok és olyasmiket teszek, amit sose mernének, hanem azért, mert nem büntetnek, hanem jutalmaznak és én úgy pöffeszkedem ebben a helyzetben, mintha ez  engem megilletne, más a nyomomba sem ér.

Ettől azért sokaknak kinyílik a bicska a zsebében. Kibírom ezt így, élvezem is, de torzít.
Ha ez általános életvezetési alapelv lesz, mindig utálni fognak, mindig kevesebbnek, érdektelennek gondolok másokat, lényegében az a fajta nagyképű barom leszek, akiket a legjobban utálok én is.
Talán az öregség megoldja. Talán, ha majd nem osztanak be úgy és olyan feladatokra, amit derogál elvégeznem, ha már nem az akaratom megtörése a cél, hanem amikor a feladatot azért végzi az ember, mert telik vele az idő, szinte saját akaratból, akkor talán újra kisember leszek, újra szerethető.
Elvégezném csendben a dolgomat, szarnék mindenre, de nem mutatnám fitogtatva, hogy nekem mindent lehet. Sztoikus nyugalommal tűrnék, várnám, hogy elteljen az egész és a barátaimmal, az itt még megszerzendő barátaimmal tennénk elviselhetővé egymásnak a hátralévő időt.
Nem harcolnék velük, hanem viccelődnénk, sztorizgatnánk naphosszat.

Hátha öregként be tudok majd állni a sorba, hátha már csak nevetséges, de viselhető rituálénak gondolom a kötelező elemeket, megfelelek a szocialista haza, a katonaság, a feletteseim elvárásainak.

Remélem, majd látszólag idomulok, hasznos tag leszek, egy a sok közül, szürke, arctalan, de ezt szükséges rossznak, változtathatatlannak gondolva, nem is támadok, nem lázadok. De hogy amúgy mit gondolok, hogy élek, azt ez nem befolyásolja, békés, barátságos közkedvelt fickó kellene legyek. Hátha ezt hozza el az öregség. Nem vagyok messze, pár hét és öreg leszek.

De ha azt nézem, belül most hogy állok ezzel, akkor azt látom, istentelen messze.
Mindenkit lenézek, ezért mindenki utál, ezért mindenkit utálok.

214

Október 18. Vasárnap

A tegnapi napon a Tranzit-őrségben megint elég sokat beszélgettünk a szírekkel, feleségeik vannak meg rengeteg gyerekük.
Ma ugyanúgy melléjük rendeltek délután. Mindkét férfi izgatottan járkált fel-alá, rögtön kérdeztem is, mi történt. Lehet, hogy ma elmennek, mondták, csillogott a szemük, tekintetük már a szír földet pásztázta.
A szír légitársaság nem akarja hazavinni őket, valami ismeretlen okból, viszont, valahogy meg kéne szabadulni tőlük. Magyarországra nem jöhetnek be. Nem tudom miért, kérdezgettem őket már erről, nem mondanak semmit, amit meg mondanak az is semmi, nem értettem.

Innen azért kell valahogy kipaterolni őket, mert elég sokba kerülnek. Etetni kell őket, erősebben tisztán tartani a tranzitot. Felmerült, hogy egy MALÉV gép elviszi őket. Ha MALÉV géppel mennek, akkor már csak hagyni kell őket Szíriában kiszállni és el is van intézve az ügy, mert vissza már nem tudnak jönni, egyszerűen nem engedik fel őket a fedélzetre. És az jogos, nincs jegyük, nincs vízumuk.

Csináljanak ott Szíriában velük amit akarnak. És ha van két szabad hely a damaszkuszi MALÉV gépen, akkor nem kerül semmibe kirúgni őket az országból.

Berádióztam a Kutató ügyeletesnek, hogy úgy néz ki, ma valamikor elviszik őket, utasított, hogy ha tényleg mennek, biztosítsam a felszállásukat.

Hatkor indult a járat, háromnegyed hatkor kiderült, hogy mehetnek, megjelent faszFejes hadnagy, egy számomra ismeretlen zászlóssal, és a kötelező formaságok után pillanatok alatt kikísérték őket a bejárathoz. Vagyis mentem mögöttük, aztán egy kézfogás után egy életre eltűntek az életemből. Gondolom a hadnagy meg a zászlós a hadműveleti irodán teljesítenek szolgálatot, a laktanyában sose láttam őket.

Álltam ott, csendben, végignéztem ahogy kigurul a gép Abuval meg a társával. De nem csak az élet üresedett ki, hanem a szolgálat is.
Mondhatni, okafogyottá vált.
A Tranzit-őrség a Tranzitban rekedt személyek őrzése.
Most senki nincs itt.
Nekem se kéne itt lennem.

Engem 8 órás szolgálatba tettek ide, az még nem telt le, épphogy három órája kezdődött, ezért úgy döntöttem, megvárom míg letelik.
Reméltem, hogy ilyen apróságokról, mint a Tranzit nem kommunikál egymással a Hadműveleti iroda és a Kutató ügyelet. Benn valószínűleg nem tudják,  hogy nincsenek itt a szírek.
Átgondoltam, hol lehetnék.
Most a Kutügyre visszamehetnék, de ott nem hiszem, hogy jó szemmel néznek, hogy lebzselek a maradék időmben, valamit kitalálnának, pl. takarítást.
Na nem.
Jobb itt.

Mivel benn nem tudják pontosan mikor mennek és mennek-e egyáltalán a szírek, mert ez sose biztos, én vagyok az egyetlen, aki erről információval rendelkezik. Én meg úgy emlékszem, hogy majd csak akkor mentek a szírek, pont a szolgált lejárta előtt. Hülye lennék erről a néhány nyugodt óráról lemondani. Majd beszólok újra rádión pár perccel a szolgálat lejárta előtt, hogy "na végre elvitték a két őrizetest".

Ücsörögtem nyugodtan és elkezdtem szétszedegetni a pisztolyt, mivel múltkor egész jól megtanított az egyik kiutasított szír.
PA63-as pisztolyt használ a rendőrség, de ez van rendszeresítve és határőrségnél is.
Állítólag egy hulladék.
Szarul ellopott technológia alapján, szarul megtervezett, szar alapanyagból, szarul legyártott szar.
Én ezt nem tudtam megítélni, mert majd összepisiltem magam, amikor végre először a kezembe vehettem.

Nem azért mert PA63-as pisztoly, hanem azért mert pisztoly.
Nem lőttem vele, csak a rémhíreket hallottam. Hogy nagyot rúg, pontatlan, veszélyes és egy vacak az egész.

Ahogy fogom és forgatom tényleg elég gagyinak látszik. Lötyög mindene, csörög, csattog.
És levizsgáltam, hogy igaz lehet-e az a legenda, ami itt terjeng közöttünk, hogy szétvágja az ember tenyerét.

Elsütésekor a töltényben lévő energia felszabadul és nagy erővel löki hátra a závárzatot, ami olajozott sínen csúszik el. A híradások szerint úgy van elcseszett módon megtervezve, hogy túl közel került a markolat teteje ehhez a sínhez. Vagyis, ha az ember nem figyel, a hátracsapódó závárzat ketté vágja a hüvelyk és a mutatóujj közti ínszalagot és izmot.

Ez ugye azért felelős, hogy az ember fogni, markolni tudjon, de azzal már soha többet nem fog, nem markol majd. És valóban, ez olyan.
Ahogy húzogatom az alkatrészeit, nyilvánvaló lett, hogy ez bizony rokkanttá tehet.

De képzeljünk el egy olyan helyzetet, amikor ezen múlik, hogy el tudod-e látni a feladatod, meg tudod-e védeni a hazát, a szocializmust vagy teszem azt, a saját életed.
Használnod kell a fegyvered, nincs más megoldás. De eddig nem könnyű eljutni.

Tudni fogod, hogy ölnöd kell, gyilkos leszel, és mérlegelsz, hogy mi az, amit még megengedhetsz a támadó szándékú határsértőnek, amikor még azt tudod mondani, ura vagyok a helyzetnek fegyver nélkül is.
Ahogy a görög szurkolók esetén. Ott még messze nem voltunk abban az állapotban és helyzetben, hogy használjuk is.
De mondjuk, van az a helyzet.
Állsz a pisztolyoddal a kezedben és lassan el kell sütnöd, nincs mese.
Az olyan helyzet, amikor az ember már a saját életét félti.

Rászánod magad, úgy érzed, jöjjön, aminek jönnie kell, más megoldás nincs, vagy ő vagy én. Egyikőtök meghal. Úgy döntesz, nem te leszel az, megvéded magad.

Meghúzod az elsütőbillentyűt és az a szar abban a pillanatban szétrobbantja az egyik kezed. Végighasít a gerinced idegein az az embertelen fájdalom, levesz a lábadról, az oldaladra dőlve üvöltesz, spriccel a vér, az egyik kezed használhatatlan.
Ha túléled ezt, akkor is.
Örökre.

A másikkal kéne védened magad, ebben a helyzetben. Az a veszély nem múlt el, ami miatt használtad a fegyvered, csak közben védekezésre teljesen képtelen lettél.
Milyen mértékű túlélési esély suhan át vajon ilyenkor az ember fejében?

Már ez önmagában jellemrongáló hatású.
Ezt a fegyvert viselni szolgálatban, tán nem kevésbé sokkoló. Mindig résen lenni, nem lankadni, mert krízishelyzetben tudni kell, hogy hogyan fogja az ember a pisztolyt és amikor megugrik a kézben, nem ráfogni a másik kézzel a fegyvert tartóra, mert akkor mind a kettőt elvágja.

Na ezt a fegyvert adta a mélyen tisztelt Országos Vezérkar a haza védelmezőinek kezébe.

238

Szeptember 24 Csütörtök

Ma délutánra kiderült, hogy Gyuri kitalálta, mit tehet és meg is tette.
Felnyomott Szilasinál, aki délután hivatott is magához.

Délben ébresztettek, ebédeltem és mentem is Szilasi főtörzsőrmesterhez.
Leültetett.

Azzal kezdte, hogy velem állandóan baj van, azt hallja, hogy nem akarok kutyás lenni. Meg hogy szerinte nem is vagyok alkalmas. Belefogott a magyarázatba. Elhűlve hallgattam, hogy majdnem szóról szóra idézi a Gyurival lefolytatott tegnapi beszélgetésünket. Azt mondja, nem tetszik neki, hogy nem haladok Lux-szal, hogy többet kellene vele foglalkoznom. Nem tetszik neki, hogy nem javítok a kutyák körülményein, pedig kis apró ötletekkel lehetne segíteni nekik.
Mivel nincs sok helyük, alig mozognak, például sétálhatnánk velük a kutyakonyhán. Aztán úgy tudja, hogy szar kaját főzök, figyelnem kellene, hogy rendesen elkészítsem, ha már soha nem esznek rendes ételt, húst, csontot. És ugyan egy kicsit lepukkant a kutyakonyha, de rendesen tisztán kell tartani, nem úgy, ahogy én csinálom, folyton mocskos, ha én vagyok ott, ki kell rendesen takarítani a kenneleket is, mert ezek az állatok nem rabszolgák, nem gépek.

Egy ideig türtőztettem magam, de itt kiborultam.

– Főtörzsőrmester elvtárs, ezek mind kitalációk, semmilyen ellenőrzés ezt még nem bizonyította, honnan tudni, hogy szar kaját adok...

– Dvorszky, ne beszéljen előttem így!

– az a kaja eleve szar…

– Dvorszky! Fegyelmezze magát!

– …nem is lenne szabad ilyen szart adni nekik, ez állatkínzás, én ebben nem akarok részt venni…

– Vigyázzon a nyelvére, mert ha így folytatja nem is fog!

– Tegnap én már szóltam is Knízner hadnagynak, hogy nem akarom csinálni.

– Dvorszky, arról nem maga dönt! Vegye már észre, hogy nem magáról szól a katonaság! Azt is hallom, hogy a kutyások sem kedvelik, hogy állandóan összetűzésbe kerül velük, hogy nem tiszteli még a rajparancsnokát sem!

Még akartam valamit erre mondani, de erős hangon mondta, hogy nem nyit vitát ezekről különben sem, hordjam ki az irhám az irodájából.

Igazából fals volt, amit mondtam neki. Az bosszantott, hogy szóról szóra idézte, amit tegnap Gyurinak mondtam, csak pont úgy, mintha minden az én felelősségem lenne, és ezzel be is talált, mert tényleg van abban igazság amit mondott, csak ő nem tudhatja. Ezt egyedül én tudom, mert a többiek sem tudják, mit művelek.
Azt csak a kutyák tudják.

És emiatt igazságtalannak éreztem az egész jelenetet és egyben teljesen jogosnak. De ezt nem Szilasi feladata az orromra dörgölni, ez az én feladatom. Nem ő kell szemrehányást tegyen, azt jól látom néha a kutyák tekintetéből.
Nem Szilasinak tartozom számadással, de ez mégis fals volt amit mondtam, majdnem hazugság.
És ne.
Hazudni nem kéne.

Nem mondhatnám, hogy nyugodt hangulatban telt az éjszakai szolgálat. Este nem tudtam Németh Gyurival beszélni, de szerencséje volt, mert úgy éreztem, a torkának ugrom. Mire a körletbe értem, letudtam az önrevíziót, vagyis félresöpörtem minden engem terhelőt, már csak Németh árulása bizsergett bennem. Tudni szerettem volna, honnan vette a bátorságot, hogy ilyen pontosan lejelentse, mit beszéltünk tegnap. És hogy ő ferdítette el a dolgokat vagy Szilasi tömpe agyába nem fért be csak így a dolog, nem tudom, de féltem, hogy előbb ütöm meg, mint megkérdezem.
De a beton hűs rezzenéstelen tengere lehűtötte a kedélyeket is, reggel már szartam arra, ki mit tett, ki mit mondott.

247

Szeptember 15 Kedd

Rövid Ugrással délután Ferihegy 2-re tettek kampózni. Gyebi jött ma kutyásként, Szemit hozta magával. Alig küldték ki, így amikor engem berendeltek vagy épp mentem ki, mindig megálltam a kutyaház mellett és megdögönyöztem a kutyát. Épp ezzel foglalkoztam, amikor megjelent egy alak a kerítés túloldalán. Ez a része az épületnek már nagyon messze fekszik a fősodortól, az utasok, a taxisok, a hozzátartozók mind a bejárat környéki parkolókban állnak meg, ahhoz közel szállnak le a buszról, ide semmi okuk eljönni. Dolgozó se jár erre, szinte sosem láttam itt embert. Felemeltem a fejem és a pasi arcába néztem. Nagyon sokszor megtörtént ez kettőnkkel korábban, de most ez borzalmasan furcsán hatott.
Hori állt kinn, egy augusztusi leszerelő. Egy hónapja szerelt, még a búcsúbeszédjükön is jelen voltam.

- Szevasz Hori! - mondtam.

- Szevasz. - válaszolta. - Azt hittem Dollár Tibi az.

Nem. Én voltam az. Csak néztünk egymásra. Az egész jelenet nagyon groteszk lett. Ő meg akarta lepni a haverját, de velem találkozott. Nem csak a várt örömködés maradt el, hanem mi egyenesen nem szerettük egymást. Lehet, hogy vele önmagában nem lett volna bajom, de túlzottan jóban volt Medvével. Tulajdonképpen egyetlen nálam idősebb katonával sem volt jó a kapcsolatom, csak azzal, aki a korosztályos különbségekre nagy ívben szart. Hori nem ilyen volt, hanem igazi nagyhangú, tenyeres-talpas fafej. Hülyén mutatott civilben, kissé pocakos, szürke alak lett, aki szinte vágyakozva nézett befelé.

Az egyenruha érdekes dolog. A kimenő majdnem mindenkin hülyén áll. Nagyon jó alakú srácokon mutat jól. De a gyakorló ruha az valahogy mindenkiből egy fokkal jobb férfit csinál, mint amilyen valójában.
Nagyon sok nemzet egyenruhája olyan, hogy valahogy férfit csinál a pondróból is.

Horin látszott régen is, hogy folyós zsír fedi, de csak most, civilben lett igazán malacfejű puhány.
Mintha alacsonyabb is lenne. Zavart lett, hogy nem baráttal futott most össze, a kerítés oszlopai mintha meg is vastagodtak volna, úgy választották szét az ő világát meg az enyémet, hogy éreztük, alig van kapcsolat. Az, hogy ismertük egymást és itt szolgált az semmi. És ahogy álltunk, egyre jobban éreztem, hogy én vagyok otthon itt benn, ő nem csak innen nézve idegen, ő ott is az, kinn. Máskülönben nem jött volna ide vissza. Kérdeztem is, mi van, nem ízlik civil élet?

- Csak erre jártam. - mondta, de belevörösödött.

Persze, akartam neki válaszolni, hogy nem tudsz mit kezdeni magaddal most, hogy nem mondják meg mit csinálj? Akartam éreztetni, hogy számomra nem létezik már az augusztusi Hori, akihez közöm volt még a múlt hónapban. Az már nem létezik.
Meg akartam kérdezni hogy mi van Hori, kiderült, hogy csak itt vagy öreg, kinn senki lettél?, de mikor egy lépést tett a kerítés felé, hogy jobban belásson, még Szemi is rámordult. És úgy éreztem, annyira fején találnám a szöget, hogy megsajnáltam. Én kimegyek majd oda, ahol ő él, de ő ide többet soha nem jöhet be.
Hátrább lépett, hogy Szemi ne morogjon, és megkérdezte ki a kutyás. A válaszom, hogy nem valami haver, még inkább lelombozta.
Mennem kell, mondtam, és otthagytam. Még néha visszanéztem, és végtelenül magányosnak, szerencsétlennek láttam. A vagány, magabiztos Butykó Hori egy kis ijedt, bizonytalan senki lett. Még tán egy kicsit érezni, éreztetni akarta a nagyságát, hogy ő, a civil összeröhög a még mindig katona haverjaival, de még előttem, kopasz előtt sem tudta feleleveníteni. Végtelenül szánni való volt ott a kerítés túloldalán, kizárva ebből az életből örökre.
Én nem hozom magam majd ilyen megalázó helyzetbe. Ha leszerelek, vissza se nézek többet. Véget vetek a katonaságnak, mihelyst elmentem innen. Nem nosztalgiázom majd, legfeljebb csak majd 25-26 év múlva, amikor már szinte felidézhetetlen távolba került.

Nem tudom, hogy ezek a gondolatok terelték-e el a figyelmem, vagy valami más, mindenesetre véletlenül felhoztam magammal a századhoz egy húszas tárat, tele lőszerrel. Nem is emlékszem, hogy a szolgálat leadásakor mit csináltam. A lőszert mindig a Küti osztja ki és ő is veszi vissza. De nem kerítünk túl nagy feneket ennek, sokszor csak odaadja a lőszerszekrény kulcsát és mi kiszolgáljuk magunkat.
Gondolom, ma ugyanígy lehetett, később mondták, hogy úgy adtam le a lőszertartó falapot, amiben hegyével lefelé kell beledugdosni a töltényt, hogy a nagy része hiányzott. Nem is érti senki, hogy csináltam.
Én se.

Feküdtem benn az ágyamban és olvastam. Hallottam, hogy valami szaladgálás, mozgás támadt a folyosón, de nem érdekelt. Aztán bejött Németh Gyuri, hogy Dvorszky, sorakozó van kinn, kifelé, és ez mindenkire vonatkozik. A többiek feltápászkodtak és kioldalogtak. Azt gondoltam, csak szopatnak, az egész egy színjáték és miattam játsszák el. Valahogy most ezt a kutyásokról feltételezni tudtam.
Tehát nem mozdultam.
Mondtam, Gyurinak, hogy hagyjon békén, és belemerültem az olvasásba újra. Kiabált, hisztizett, majd behívta az ügyeletest, aki elmagyarázta, hogy egy másodpercem van, már az egész század kinn áll, mindjárt jön Szadó őrnagy, mert kurva nagy baj van.
Végül kegyeskedtem lemászni és kinn sorba állni. Ekkor derült ki, hogy eltűnt egy tárnyi lőszer, mindenkinek ki kell hoznia a tártáskáját a raktárból szemlézni. Nem nyithattuk ki, csak amikor valamelyik tiszt előttünk állt és nézte.
A kopasz hadnagyok elemükben voltak, pattogtak, pattogtattak. Sorba álltunk a táskákkal a kezünkben, leléptették, akit leellenőriztek. Én unottan vártam a soromra, mintha ott se lettem volna. Akkor sem voltam jelen, amikor az én tártáskámból került elő a teli tár.

(Képek forrása: milstory.blogrepublik.eu)

Szó nélkül hallgattam végig a kiabálást a folyosón, a fejmosást az őrnagy szobájában, tisztek gyűrűjében, válaszoltam amire kellett, de ők is látták, hogy nem érdekel. Nem értem miért, államrend elleni fegyveres akció kísérletét, futkosót emlegettek, de mindez nem hatolt el a tudatomig. Olvasni akartam és aludni. Meg se ijedtem. Talán ezért is nem lett nagyobb baj belőle. Fogalmam sincs, hogyan tudtam felhozni, semmire nem emlékszem.
Nagyon sok idő elment ezzel, bőven éjfél után rendeltek a többieknek takarodót, mi a tisztekkel fél kettőkor váltunk el egymástól. Mindegyik beszédet intézett hozzám, az őrnagy, a százados, Szilasi, de még a két kopasz hadnagy is. Ezt viseltem nehezen. Igazából akkor eszméltem.
Amikor a kopasz hadnagyok cseszegettek.
Úgy éreztem, ehhez nekik nincs joguk.
Régebben vagyok a reptéren, jóval többet tudok róla, mint ők, oké hibáztam, de hogy ők papoljanak nekem arról, hogy mit lehet, mit nem, az sok.
Azt nem fogja bevenni a gyomrom.
Ekkor sem szóltam, ugyanúgy viselkedtem, mint előtte, egykedvűen, de belém szúródott egy tüske. Nem fogom tudni így elfogadni ezeket. Sok bajom lesz még velük.
És ez nyugtalanított egész éjjel. Az, hogy nagyon durva hibát vétettem, és azt sem tudom még, lesz-e ennek valami következménye, az eszembe sem jutott.

342

Június 12. Péntek

Újra Rövid Ugrás. Tegnap este 10-kor jöttem el, de ma reggel hatkor ismét a kutyakonyhán vagyok. Főzök, takarítok, teszem a dolgom.

Amikor elkészültem kihoztam újra Luxot. Ezeknek a dögöknek tényleg van valami érzékelőjük, mert ma olyan, mint egy kezes bárány. Nem rángat, nem húz. Csak jön szépen. Nem teljesen mellettem. Most hosszabb pórázon vittem, de csak előreszaladt néhány lépést, aztán megállt, lemaradt, de sosem feszítette meg. Aztán elkezdtem a köztünk lévő távolságot csökkenteni, dicsérgettem, végül egész hosszan lépdeltünk közvetlen egymás mellett. Megálltam vele és lenyomtam a fenekét.

– Ül! – mondtam hangosan, amikor valóban leereszkedett, felegyenesedtem, tettem egy két lépést, hogy felemelkedjen, közben mondtam, hogy indulj, megálltam és újból lenyomtam a fenekét vezényszó mellett. Egész sokat meg tudtunk csinálni, aztán láttam, hogy kezd türelmetlen lenni ezért elengedtem szaladgálni. Közben igyekeztem behívni, de ezt még azért elég sűrűn elengedi a füle mellett.

Kettőkor nem a váltásom érkezett, hanem csak kiegészültem Misikével. Ja értem, dupla szolgálatban vagyok, este 10-ig leszek. Az volt a feladat, hogy mozgassuk meg a kutyákat. A Kutügyről szolgálatból lehozott kutyák etetése után csibészeltünk Pofással és Szemivel.

Felpróbáltam a csibészruhát. Gyakorlatilag vastag filcharang, két ember kell a fel-le vételéhez.
Mint egy reverenda.
Dögnehéz és betonmerev.
És meleg, mint egy kályha.

Abban kell futni a kutya elől. És érdemes nem elesni, mert a fej nincs védve. Mivel én vagyok a kopasz, én szaladgálok a kutyák előtt. Először közelről hergelnem kell, csapkodni a csibészkarral a pofáját, aztán amikor már őrjöng, elszaladok, majd Misike „csibész fogd” felkiáltással utánam engedi.

Nem jó érzés, hogy szalad az ember felé egy feldühített vadállat. Nem hiszem, hogy ilyen állapotban bármi is mozgatná, mint az ösztön. Abban pedig vadállat, még ha domesztifikáltuk is.

Szerencsére nincsenek másra kiképezve, csakhogy menjenek neki annak, akire ilyen dühösek, de hogy utána mi legyen, azt nem tudják. Vagyis azt csinálják, amit az ösztön diktál, hogy beleharapni, nem ereszteni és rángatni. Ez általában a csibészkar, mivel ezt már messziről lengetjük nekik, hogy ne jusson eszükbe felugrani mondjuk a fejem felé. De ha az megvan, akkor hosszú percekig csak rángatjuk egymást. Be is tudom húzni azt a karom a harangba, amelyiken a csibészkart rángatta Pofás, ezért megtörlöm a nyakam benn, amennyire lehet. Izzadok, mint egy ló. 30 fok van kinn.

Benn szerintem 130.

De legalább megvéd. Bár most nem vagyok veszélyben, Pofás kiszámíthatóan rángat. Olyan bután, vakon. Láthatná, hogy nem ártalmatlanított, semmi bajom, unottan törlöm a verítékem benn. Azt tudom, hogy ez az ösztön, de olyan félkésznek érzem az egészet. Nincs értelme.
Főleg így, hogy most már egy ideje Misike meg Pofást rángatja, hogy engedjen el, de az hörögve, kifordult szemmel marcangol.

Le se tudja állítani.

Mire jó így egy kutya?

Lehet irányítani?

Nem. Dehogy lehet.

Ki van képezve?

Dehogy van.

Be lehetne vetni felelősen civil ellen, akin nincs csibészruha?

Dehogy, nem lehetne.

Akkor meg mit csinálunk azon kívül, hogy felbosszantunk egy kutyát majdnem agyvérzésig, hogy aztán fékezhetetlenül nekieresszük egy embernek, hadd tombolja ki magát?

Kutyaviadalt.

Misikén van egy plusz csibészkar, amit csak a kézre kell felhúzni, mert nem lehet tudni nem fordul-e rá, ha engem elengedett végre.

Vagyis, hogy nem tudni, nem támad-e a gazdájának.
Különben is, jó ötlet az, hogy kutyás bújik a csibészruhába? Nem gáz, hogy holnap én megyek be a ketrecbe hozzá? Nem fogja összekapcsolni, hogy ez gecizett tegnap? Mert a szagom biztos, hogy érzi. Úgy ömlik rólam a víz, tuti hogy átizzadtam már az öt centis filcet.
Tudja, hogy én vagyok.

Nem lesz-e olyan pillanat, amikor már emlékszik, hogy én idegesítettem fel tegnap, de még nem tudja, hogy a kaját hozom?

Vagy mi van, ha most Misike csupasz keze után kap véletlen?
Átharapná véletlen az ütőerét?

Ha a társam segítségre szorulna mit mondjak neki?
Elszaladok segítségért? Ebben? A csibészruhában?
Egyedül le sem tudom venni.
Nem férek ki a kapun.
És ha végét járná, mellé se tudnék guggolni, csak a magasból szólnék le neki, hogy minden rendben lesz, tartson ki.

Szóval nem, nincsenek ezek kiképezve.

A kiképzett kutyáról azt képzelem, hogy nem a düh viszi, hanem a parancs, irányítható a célpont felé, ne mást támadjon, mint akit kell. Azt képzeltem, hogy pontosan tudja, milyen pontot támadjon, nem lehet megetetni felé nyújtott műkarral, gyorsan, de határozottan ártalmatlanít, a lehető legkevesebb sérülést okozva, de a legnagyobb eréllyel téve mindezt, majd megvárja a gazdát, míg az megbilincseli a csibészt, és jelzi, hogy elengedheti.
Nem a kezét, a lábát, hanem a felügyeletét.

Ezt kellene tudnia.

Ettől lenne fegyver.

Enélkül csak döglött vásári petárda.

Nem tudni mikor robban.

Szemi idősebb kutya, ő tudja, mit kell csinálni. Tapasztalt. A kiképzése nem volt több, mint Pofásé, de ő már rájött, hogy ez színjáték.
Kiszalad középre egy vaskos valami, utána szaladok, amikor mondják, rángatom, elengedem és kész is. Megdicsérnek és megyek is vissza a kennelbe. És akkor megint nyugtom van.

Ezt látom minden mozdulatában, amikor szaladok előtte, meg amikor cibáljuk egymást. Miközben cibál, forgatja a szemét és amint Misike felbukkan a periférikus látásában, elereszt és ugyanolyan egykedvű lesz, mint előtte. Azt persze, hogy ilyen szépen elengedje, lehet, hogy amiatt is tudja, mert most Misikének a nadrágszíjába van dugva egy régi megkeményedett bőr póráz félméteres darabja. Mondja is, hogy az előbb elfelejtette elhozni, pedig Pofást sokkal egyszerűbb lett volna leszedni, pusztán csak jó erősen rá kellett volna verni az orrára.

Itt időt kérek, elmondom Misinek, hogy bele fogok ájulni ebbe a szarba és vegyük le.

Segített kimászni belőle. Míg én elpakolásztam, láttam, hogy kihozta Luxot és próbál vele gyalogolni. De nem járt sikerrel, Lux ugyanazt csinálja, mint velem tegnap, hogy akárhogy rángattam, folyton játszott. Misike gyorsabban lett ideges mint én, kiabált és rángatta a kutyát. Kivettem a kezéből, elmondtam, hogy egész délelőtt vele foglalkoztam, hátha nekem sikerül. És tényleg, amikor meglátott nagyon megörült és készséggel eljött velem. Olyan volt, mintha kimentettem volna, egészen felszabadult. Reméltem, hogy ez valami erősebb bizalom jele lesz, mindenesetre példásan viselkedett.

Még néhány ülő gyakorlatot is bemutattunk, már nem kellett a fenekét sem nyomogatni, bár úgy viselkedett, mintha semmit nem értene és miután mindketten mozdulatlanul figyeljük mi lesz, ő ezt megunva nézelődni kezd, majd miután úgy tapasztalja, hogy biztos nem megyünk semerre, lehuppan a fenekére. Misike nincs meggyőzve, de én tudtam, hogy vezényszóra ült le, mert amúgy nem az a fajta, aki, ha nincs körülötte mozgás, akkor úgy dönt, hogy leül, nem pedig úgy, hogy arrébb áll szaglászni, vagy világot látni.

Ma tökéletesen kiderült számomra, hogy most már minden csak rajta múlik, hogy úgy viselkedik-e ezentúl, ahogy tegnap, vagyis számomra kezelhetetlen lesz vagy olyan lesz, amilyen ma, hogy kezes. Ebbe nekem már nincs beleszólásom. Mivel nem én váltottam ki a változást nem tudom, hogy meddig tart, és ha elmúlik, hogy hozzam vissza ebbe az állapotba. Szóval, ha ő akarja, ki fogom tudni képezni, ha nem akarja, nem.

Épp visszafele terelgettem a kennelbe Lux-ot, mikor befékezett az egyik kutügy UAZ, hogy felvisz a századhoz, mert megyek F2-re éjszakás szolgálatba. Fél hatra értem a laktanyába, hattól vacsoráztam, valamivel fél hét előtt voltam ágyban. Nyolc negyvenkor ébresztettek, borotválkoztam, összekészültem. 10-kor fenn voltam szolgálatban. Vagyis két óra húsz percet aludtam.
Ez egy igazi Ultrarövid Ugrás.

347

Június 7. Vasárnap

Tegnap ugye, majdnem elszúrtam mindent, véletlenül egyszerre engedtem ki a Pórázt és a Ködit, a kemény őrkutyákat, de nagy szerencsémre nem kaptak össze, s Póráz az ott focizó ÉPK-sokat sem falta fel.

Ma délelőttös szolgálatban vagyok kutyakonyhán.

Amit nehéz megszokni az az, hogy irtózatos a bűz. Attól a minősíthetetlen kajától jellemzően hasmenésük van  a kutyáknak mindig, de ha nem, akkor a székletük épp hogy krémes állagú, viszont nagyon lédús, párolog durván. Kétszer kell kitakarítani a ketreceket egy nap, de bőven összeszarják a két alkalom közt. Ugyanis ez az egyetlen, amit szabadon csinálhatnak, akkor, amikor csak akarják. És teszik. Mi meg megoldjuk a kajával, hogy az emésztőrendszerüket komposztálóvá alakítsuk, aminek a végterméke iszonyatosan büdös.

Be kell fognom a fülem, amikor szerencsétlenek dolguk végeztével ösztönösen be akarják temetni az eredményt és kaparni kezdik hátra a homokot, mert homok nincs, beton van, azon meg velőtrázó hangot ad a körmük.

Aztán ők úgy érzik megtették, amit kell és többet ügyet se vetnek a kupacokra. Következésképp széthordják, összekennek mindent, még az itatótálakat is. Persze valahogy megoldják, hogy ők maguk nem lesznek szarosak, de a lábuk azért olyan. És úgy viszik mindenfele. Slaggal szoktam leveretni róluk, már azokról, amelyeknek ez jó móka, ez élvezet. A többivel nem tudok mit kezdeni. De ettől még kitakarítottam a kenneleket. Azt hittem ez gyorsan megvan. Tulajdonképpen igen, megvan.

Csak ebben a bűzben hosszú.

És ezért nem szeretem csinálni.

Viszont gyönyörű idő volt és levetkőztem derékig, a nadrágot meg egészen combközépig felhajtogattam. Minden munkafolyamatot így végeztem, és még a kutyakonyhában, ahol pedig pár fokkal hidegebb van, ott se vettem fel semmit. Élveztem, hogy minden közvetlenül a bőrömet éri. Kicsit szabad voltam. Dönthettem és én döntöttem, hogy hagyom magam. Elcsábulni. És így voltam egész nap.

Estére úgy leégtem, hogy mindenemet fájlalom.

Amikor begyűjtenek az IFA-val, és sziszegek néhány mozdulatra, és meglátom, hogy lángoló vörös, bár a ponyva alatt, abban a fényben inkább koromfekete a kezem, nyilván az arcom is, a legbarátságosabbnak tűnő társam szemében is csak azt tudtam kiolvasni, hogy dögölj meg.

Közel voltam hozzá, tényleg. Minden, ami most rajtam van, mindenhol, ahol meghajlik a textil, marja, tépi a testem. Néha egy-egy kanyarban, amikor összefeszül vállam a mellettem ülővel, kisebb sikolyt engedek el.

A köteléken már az egész század láthatja, hogy ma én nyaraltam. Korlát százados tartja az eligazítást és fennhangon mondja, ki megy ma szabadnapra.

– És Dvorszky… Dvorszky maga itt van?

A „jelentem itt”-be úgy belevisítottam, hogy a századosnak meg kellett jegyeznie, hogy magának Dvorszky semmi nem jó, maga semminek nem tud örülni?

De, tudnék.

Tekerjen be valaki hűs levelekbe.

Szóval szabadnapra engedtek. Olyan laza voltam hazafelé, amilyen még soha. A tányérsapkát hátratoltam, mert mint egy töviskoszorú szúrta, nyomta, vágta a homlokom. A nyakkendőt levettem, az inget kigomboltam és hátra a vállam mögé toltam az ingnyakat, hogy a merev kimenő ing anyaga ne dörzsöljön. A váll-lap ugyan verte a lapockám, de még így is viselhetőbb volt. A nadrágot leeresztettem a csípőmre, mert ha ügyesen léptem, nem mozdult el a csípőcsontomról, nem dörzsölődött a derekam. A nadrág slamposan rálógott a cipőmre és a lábaimat viszonylag nagy félkörökben kellett tennem egymás után, hogy ne súrlódjanak a szárak, miközben a zsebénél fogva húztam el az anyagot a testemtől.
Menekülni így nem tudok, vagyis olyan vagányan, kajlán állnék, zsebre dugott kézzel a VÁP, a katonai rendész elé, tán még nem is tisztelegnék.

Állnék, mint a nyúl a viccben:
„Mi van medve, te vagy itt a bakter?”

Ha rágóznék közben, biztos helyben lelövetnének.

De mákom van. Hazaérek VÁP-os nélkül.

Anyuék azzal fogadtak otthon, hogy kaptak levelet arról, hogy élenjáró lett a fiúk. Fogalmuk sincs, hogy az micsoda, hova tegyék. De örülnek, mert valahogy ez mégis jó. Ugyanakkor kicsit zavarja őket a levélben megfogalmazott mondat, hogy engem az ellenség gyűlöletére nevelnek. Merthogy a levélben valóban az áll, hogy nagyon köszönik a szülők áldozatos munkáját, a szocialista hazát szolgáló erőfeszítéseiket, de most már a határőrség veszi át a nevelésünket, hogy a szocialista hazánk érdekében képezzenek ki, honvédő egységgé. És tisztelni fogjuk a feletteseinket és megtanuljuk gyűlölni az ellenséget.

Mert az fontos.

394

Április 21. Kedd

Na az égiek meghallgatták a fohászaimat, hogy katonásdit akarok, ma éjszakai lövészetre mentünk. Megint volt egy kis kavarás a géppisztolyom körül, nem találtuk, de aztán valahogy csak előkotorta a raktáros. Délután kettőkor mentünk ki Piliscsabára, és miután besötétedett, este kilenckor lőttünk. Kaptunk nyomjelző lövedéket, az olyasmi, mint a rendes töltény, csak nem acélmagja van, hanem valami sokáig, hosszan világító anyag van benne, vagy rajta, ami a légellenállásban ég el erős fénnyel, vagy nem tudom, de klasszul világít. Arra szolgál, hogy sötétben a nyomjelző lövedék fényében jobban látszódjék a határsértő, aki épp a tiltott külföldre szökés bűntettét valósítja meg.
De igazából fasza ívet húz, azért jó.

Minden harmadik töltény nyomjelzős, így igazi tűzijátékot csináltunk.
Felavattam az AMD-met.


A kiképzésen AK-t használtunk és azt hiszem a többi parancsnokságon továbbra is az van hadrendbe állítva, de itt Ferihegyen az őröknek néha fel kell menni a gépek fedélzetére, zavaró lenne a hosszú puskaszerű fegyver, így mi egy magyar fejlesztésű gépkarabélyt használunk, az AMD-t, aminek a tus része csak egy behajtható fém konzol és a csöve is rövidebb. Ezt használják a rendőrök, meg tán a honvédek is.
Azt mondják, szar az egész, a súlya fele az AK-énak, folyamatos használat közben elolvad a csöve, meg az egész nyeklik-nyaklik, amolyan fegyvernek látszó tárgy.
Az igazi magyar narancs.
Ebben köszön vissza a Don-kanyar.

Próbából a bal vállamról lőttem, bal szemmel céloztam, vagyis számomra teljesen lehetetlen helyzetben, de így is kiválóra sikerült. Lehet, hogy mégse olyan szar fegyver, mert kicsit olyan volt, mintha önállóan tartana célra. Vagy rohadt pontos, vagy én vagyok mesterlövész. Pisztollyal is szerettem volna lőni, de nem sikerült, senki nem adta oda a nevére írt fegyvert, meg röhögtek is, hogy minek akar egy szakács pisztolyt használni.
Hát hogy tudjam, bármikor jól jöhet.

Azt nem mondhattam, hogy mert nem akarok meghalni. Az meg nem érv, hogy egyszerűen tetszenek a pisztolyok.

Még a lövészet tényleges megkezdése előtt nekem kellett osztani a vacsorát. Nagy kondérból nyomtam nekik a sóletet. Jó hideg volt, összeállt, mint a kő, alig lehetett beledöfni a spicckanalat. Vízhólyag lett a tenyeremen tőle, ezek meg még zúgolódnak is.

Hideg.

Ehetetlen.

Tényleg hideg, de nem tudom, mit hisztiznek, kipróbáltam, kanálgéppel fel lehetett darabolni kis kockákra, hogy beférjen a szájukba.

419

Március 27. Péntek

Csodálatos napok ezek, engem osztanak be délelőttös szolgálatra, holott ez már Robi privilégiuma lenne. Hozzám sem szólt, amikor bejött a délutános szolgálatra, szét tudna tépni szerintem.

Öttől könyvem van, vagyis hazaengednek szabadnapra. Én ezt a rendszert nem értem, semmi összefüggésben nincs a magaviseletemmel. Én, ha tiszt lennék, a tegnap éjszakai produkcióm alapján hetekig nem engedném magam haza. Legalábbis megkérdezném, hogy hogyan rúghatott be ennyire egy kopasz itt benn a laktanyában.
Vagy ez bocsánatos bűn? A tisztek a saját szenvedélyüket nem büntetik?

Mielőtt kimegyek, még átgyaloglok a konyhához és beköszönök kimenőben Robihoz. Ebből tudni fogja, hogy holnap megint ő lesz délután, mert ha én nem vagyok, Basát osztják délelőttre. Ha lemegy egyáltalán.

Ez a felismerés összeroncsolja Robi arcát, artikulátlan ordít nekem valamit és egy tányért hajít felém, berántom az ajtót, a tányér ripityomra törik, de én már a kapu felé igyekszem, mikor nyílik újra az ajtó és Robi vörös arca megjelenik.

Tisztelgek neki, hogy lássa, tudom mi a rend.

Mikor kijutok a laktanyából – erre a szar szabadnapra -, mindig rádöbbenek, hogy nincs értelme. Ilyen rövid idő alatt semmibe nem érdemes belefogni.
Edittel nem akarok most találkozni, nyugodtabb vagyok otthon. Viszont barátokkal se tudok találkozni, soha nem tudom előre, mikor jövök haza.
Ma is - mint mindig a köteléken - 3 órakor tudom meg, hogy 5-kor hazajöhetek. Telefonja az ismerőseimnek nincs, mire hazaérek, átöltözöm, eszem, már majdnem 9 óra, a barátaim a város más részeiben laknak, senkihez nem toppanhatok be ilyenkor hívatlanul.

Anyuékkal beszélgetünk, leviszem a kutyát. A Buksit.