289

Augusztus 4  Kedd

Reggeli után bejött Böszme a körletbe és megkérdezte, hogy én ugye Adyligeten voltam kiképzésen.

– Igen. – válaszoltam gyanakodva.

– Akkor szedelődzködj, látogatást tehetsz.

IFA-ra tettek többünket és már suhantunk is. Mennyivel másabb érzés így, hogy tudom, hova visznek és szolgálat helyett jöttem ki a laktanyából. Ráadásul Szebeni, a korosztályom sofőr vezette az IFA-t, ezért engem és Gyebit, a kutyás körlettársamat a fülkébe ültetett. Így utazni mennyei, minden látunk, nem csak hátul a csapkodó ponyva stroboszkópos filmjét nézi az ember, levegő jön be az ablakon, nem kipufogógáz! És másabb annál is, ahogy az ember tömegközlekedéssel a kényelmetlen kimenőruhában feszeng, nem, itt most magabiztosak voltunk. Hatalmába kerített a kopaszokkal szembeni kicsit lesajnáló érzés és ezen az érzésen át néztem a külvilágot, a sok hülye civilt, kiváltképp a velem egykorúnak látszó, hadsereget még biztosan nem ismerő kis csontkopaszokat, én a katonaviselt férfi.

Rendes dolog volt Böszmétől, hogy olyanokat válogatott össze, akik korábban Adyligeten kaptak kiképzést, mert mindenki meglátogathatta az ismerőseit. Megállapodtunk, hogy negyven perc múlva találkozunk az IFÁ-nál. Igazából ki sem derült, hogy mit kellett elhoznunk, mert Szebeni, a sofőr, elintézett mindent. Ő viszonylag sűrűn jár ide, a kapusok ismerősként köszöntötték. A Ferihegyi FEP nagyon sok mindenben nem önellátó, és mint egy vándorhal, tapad Adyligetre, ami elfogy nálunk, azért ide szaladunk vételezni. Szebeni jelezte az őröknek, hogy kellene néhány kopasz felpakolni a cuccot, azok intézkedtek is és mire visszaértünk, már semmi dolgunk nem akadt.

Engem túl sok pozitív emlékem nem fűz ide, bár kíváncsi voltam, mi van a konyhán. Az, hogy a Ferihegyi FEP-ről jöttem és most a konyhára tartok, minden kaput megnyit, mintha Isten lennék. A konyha folyosóján is csak oda kell kiáltanom egy kopasznak, aki akadékoskodik, hogy ide csak szakácsruhában lehet bejönni, hogy tudom, mi a rend, itt voltam kiképzésen, de most Ferihegyről jövök, dolgom van, és persze bekussol.

Betoppanok és az első, akivel összetalálkozik a tekintetünk, az Kónya.

Bénult csend áll be, aztán annyit mondok, azt hittem leszereltél már.

Ez enyhíti a dolgokat, igazából az a szopás, amiben itt része van, az elégtétel nekem, nincs kedvem igazán tetézni.

– 19-én szerelek. – mondja, de olyan erőtlenül, hogy még a többiek is csóválják a fejüket. Tuti, hogy a nagyhangú Kónya nem változott, csak most belészorult a szar, mintha kísértetet látna. De aztán továbbmentem, be a konyha belseje felé, senki nem állított meg, nagyon lassan kezdenek ocsúdni.

Hirtelen meglátom Szöbit.
Vele még Sopronban voltunk egy körletben, csendes visszahúzódó srác volt, szinte sosem beszéltünk, de most nagyon megörülünk egymásnak, ahogyan régi ismerősök teszik. Nem értettem, hogy került ide, azt hittem ő Sopronban maradt, legalábbis, amikor engem elhelyeztek, ő még ott volt.

Egy hatalmas emberkoszorú közepén tárgyaljuk ki, hogy ő valóban Sopronban maradt, de sajnos közben meghalt az anyja és ő lett a testvérei mellett a családfő, ezért átkérvényezte magát Pestre, hogy közelebb legyen hozzájuk. Valaki nagyon megsajnálhatta, mert idehelyezték a konyhára. Műszerész a szakmája, főzni nemigen tud, de bármilyen elektromos berendezést meg tud javítani. Pár héttel utánam került ide, még hallotta Kónyától, hogy mekkora geci voltam. Aztán lassanként körbe köszöntgettem a régről ismerős arcokat, igazából egyikkel sem voltam jóban és most sem volt barátságos a hangulat, olyan érzésem volt, hogy kerülgetnek, szimatolgatnak, de fortyog bennük a gyűlölet, és ha sokáig időzöm széttépnek.

Nem jó szó a gyűlölet, a maró irigység jobban illik ide. Szürke tompa fények lepték be a fakó tárgyakat, ködös, párás, bűzös elegy a levegő és az elhasznált pecsétes ruhákban, tehetetlenül ácsorgó, szintén szürke és tompa tekintetek engem is feszélyezni kezdtek. És az arra a kérdésre adott válaszom hatása, hogy milyen Ferihegy, meggyőzött, hogy mennem kell.

Azt találtam mondani, hogy eszményi hely, egy ideig a konyhán voltam, ott nem kellett főzni, csak kiosztani az ételt, semmi dolgom nem volt, de untam és áthelyeztettem magam a reptéri őrszolgálatba. Ott zajlanak az események, külföldi stewardessekkel kokettálunk, folyamatosan kapjuk a kaját a repülőgépekről. Sok az érdekesség, a héten például az iráni Jumbo-t volt lehetőségem látni, és persze minden héten jár egy szabadnap, de volt már olyan, hogy nem volt kedvem kimenni.

Mélységes sárga csend lett, itt éreztem meg, hogy túllőttem a célon, elköszöntem, mindenkinek közeli leszerelést kívántam és kiléptem a szabad levegőre.

(Joseph Mallord William Turner, Interior at Petworth c. 1837; Oil on canvas, 91 x 122 cm; Tate Gallery, London)

Kóválygott a fejem és hányinger kerülgetett. Ezek a srácok, borzalmasan ramatyul néztek ki, valószínűleg keményen szopathatják őket, vagy csak egyáltalán abban a közegben való létezés őrli fel az idegeiket. Fakó és kedvetlen volt mind. Nem láttam színt, mintha egy megviselt dagerrotípiát néztem volna. Olyan érzésem támadt, mintha egy koncentrációs táborban tettem volna látogatást, ami ugyanúgy üzemel majd, miután kiléptem onnan, mint előtte. És hogy a benn lévők tudják ezt a legjobban, nincs menekvés, nincs remény. Még ez a faszkalap Kónya is egy megtört szerencsétlennek látszott két héttel a leszerelése előtt.

Úristen micsoda úttörőtáborban élünk mi, ehhez képest!

Ha csak az elmúlt hónapomat veszem alapul, a szopásokkal együtt, milyen hihetetlen mennyiségű dolog történt velem, mennyi élmény. Ezeknek meg naponta az a robot jutott, amit én már a kiképzés alatt is nehezen viseltem. Mint egy lepratelep, ahol mindenki tudja, hogy közel a vég. Hol, mikor, mennyi idő után roppantam volna meg, mikor töppedt volna össze a lelkem, ahogy ezeknek a srácoknak? Meddig bírtam volna vajon?
Még az IFA-ban is borzongtam, kérdezték is, hogy valami betegséget szedtem-e össze vagy mi van.

Csak annyit tudtam kinyögni, hogy milyen kibaszottul jó dolgunk van, de ez nem talált értő közönségre. Kicsit bólogattak, bár annyit megjegyeztek, hogy nem itt akarnának lenni, ha ők választanának.

Visszafelé az Üllői úton terveztük jönni és megbeszéltem a sofőrrel, hogy beugranék Apuhoz, ott dolgozik egészen az elején, be is tudunk állni kocsival a belső udvarra, sőt végre hosszú évtizedek után beáll egy olyan autó, amilyennek ez egész udvart tervezték, ugyanis ez a Ludovikához tartozó laktanya volt valaha. Apu néha levitt bennünket a pincébe, ami egy olyan labirintus, amiben évente egy-két ember benn ragad. Mondják, hogy sok keresés úgy zárult, hogy fel kell adni, bár az eltévedt ember hangját egészen közelről hallani lehetett. A század eleje óta mindig is különböző fegyveres alakulatok, nyilasok, szovjetek, németek szálláshelyeként szolgált, meg persze rengeteg fegyver- és lőszerraktárt helyeztek a pincerendszerbe. Mélyítették, tágították, újabb járatokat vágtak, mígnem több kilométer hosszú áttekinthetetlen labirintus jött létre.

Apuék irodája az emeleten volt, igen komoly meglepetést okoztam. Borzalmasan erősen akartam Apuval találkozni, olyannyira, hogy legszívesebben a nyakába ugrottam volna. De valamiért ez a gesztus nem volt a készletünkben, csak könnyes szemmel szorongattuk egymás kezét, hosszan szótlanul, mert nyilvánvaló volt, hogy elsírjuk magunkat. Én ilyen megrendült még talán nem is voltam, ő meg ezt pontosan látta rajtam, nem kérdezett, várt, hogy mondjam, vagy legyen erőm eltemetni. De közben, ahogy a másik kezét is az enyémre tette tudatva, hogy ha nem is érti, de érzi, mi van velem, erőt is adott és kinyögtem, hogy Adyligeten voltam és hogy micsoda Isteni szerencsém van, hogy nem ott vagyok. Lenyeltem a könnyeim, Apu megkérdezte, hogy kész vagyok-e, mert ha ő maga nem is, de a kollégái biztos ragaszkodnak hozzá, hogy körbevigyen. Bemutatkoztam, ahogy illik, mondogatták a kollégák, hogy mekkora nagy gyerek.

De ha gyerek lettem volna, nem ennyire megrettenve jöttem volna el Adyligetről, nem értettem volna ennyire, mitől is menekültem meg.

Aztán pár perc múlva menni kellett, búcsúztam Aputól és bepattantam az IFA-ba.

347

Június 7. Vasárnap

Tegnap ugye, majdnem elszúrtam mindent, véletlenül egyszerre engedtem ki a Pórázt és a Ködit, a kemény őrkutyákat, de nagy szerencsémre nem kaptak össze, s Póráz az ott focizó ÉPK-sokat sem falta fel.

Ma délelőttös szolgálatban vagyok kutyakonyhán.

Amit nehéz megszokni az az, hogy irtózatos a bűz. Attól a minősíthetetlen kajától jellemzően hasmenésük van  a kutyáknak mindig, de ha nem, akkor a székletük épp hogy krémes állagú, viszont nagyon lédús, párolog durván. Kétszer kell kitakarítani a ketreceket egy nap, de bőven összeszarják a két alkalom közt. Ugyanis ez az egyetlen, amit szabadon csinálhatnak, akkor, amikor csak akarják. És teszik. Mi meg megoldjuk a kajával, hogy az emésztőrendszerüket komposztálóvá alakítsuk, aminek a végterméke iszonyatosan büdös.

Be kell fognom a fülem, amikor szerencsétlenek dolguk végeztével ösztönösen be akarják temetni az eredményt és kaparni kezdik hátra a homokot, mert homok nincs, beton van, azon meg velőtrázó hangot ad a körmük.

Aztán ők úgy érzik megtették, amit kell és többet ügyet se vetnek a kupacokra. Következésképp széthordják, összekennek mindent, még az itatótálakat is. Persze valahogy megoldják, hogy ők maguk nem lesznek szarosak, de a lábuk azért olyan. És úgy viszik mindenfele. Slaggal szoktam leveretni róluk, már azokról, amelyeknek ez jó móka, ez élvezet. A többivel nem tudok mit kezdeni. De ettől még kitakarítottam a kenneleket. Azt hittem ez gyorsan megvan. Tulajdonképpen igen, megvan.

Csak ebben a bűzben hosszú.

És ezért nem szeretem csinálni.

Viszont gyönyörű idő volt és levetkőztem derékig, a nadrágot meg egészen combközépig felhajtogattam. Minden munkafolyamatot így végeztem, és még a kutyakonyhában, ahol pedig pár fokkal hidegebb van, ott se vettem fel semmit. Élveztem, hogy minden közvetlenül a bőrömet éri. Kicsit szabad voltam. Dönthettem és én döntöttem, hogy hagyom magam. Elcsábulni. És így voltam egész nap.

Estére úgy leégtem, hogy mindenemet fájlalom.

Amikor begyűjtenek az IFA-val, és sziszegek néhány mozdulatra, és meglátom, hogy lángoló vörös, bár a ponyva alatt, abban a fényben inkább koromfekete a kezem, nyilván az arcom is, a legbarátságosabbnak tűnő társam szemében is csak azt tudtam kiolvasni, hogy dögölj meg.

Közel voltam hozzá, tényleg. Minden, ami most rajtam van, mindenhol, ahol meghajlik a textil, marja, tépi a testem. Néha egy-egy kanyarban, amikor összefeszül vállam a mellettem ülővel, kisebb sikolyt engedek el.

A köteléken már az egész század láthatja, hogy ma én nyaraltam. Korlát százados tartja az eligazítást és fennhangon mondja, ki megy ma szabadnapra.

– És Dvorszky… Dvorszky maga itt van?

A „jelentem itt”-be úgy belevisítottam, hogy a századosnak meg kellett jegyeznie, hogy magának Dvorszky semmi nem jó, maga semminek nem tud örülni?

De, tudnék.

Tekerjen be valaki hűs levelekbe.

Szóval szabadnapra engedtek. Olyan laza voltam hazafelé, amilyen még soha. A tányérsapkát hátratoltam, mert mint egy töviskoszorú szúrta, nyomta, vágta a homlokom. A nyakkendőt levettem, az inget kigomboltam és hátra a vállam mögé toltam az ingnyakat, hogy a merev kimenő ing anyaga ne dörzsöljön. A váll-lap ugyan verte a lapockám, de még így is viselhetőbb volt. A nadrágot leeresztettem a csípőmre, mert ha ügyesen léptem, nem mozdult el a csípőcsontomról, nem dörzsölődött a derekam. A nadrág slamposan rálógott a cipőmre és a lábaimat viszonylag nagy félkörökben kellett tennem egymás után, hogy ne súrlódjanak a szárak, miközben a zsebénél fogva húztam el az anyagot a testemtől.
Menekülni így nem tudok, vagyis olyan vagányan, kajlán állnék, zsebre dugott kézzel a VÁP, a katonai rendész elé, tán még nem is tisztelegnék.

Állnék, mint a nyúl a viccben:
„Mi van medve, te vagy itt a bakter?”

Ha rágóznék közben, biztos helyben lelövetnének.

De mákom van. Hazaérek VÁP-os nélkül.

Anyuék azzal fogadtak otthon, hogy kaptak levelet arról, hogy élenjáró lett a fiúk. Fogalmuk sincs, hogy az micsoda, hova tegyék. De örülnek, mert valahogy ez mégis jó. Ugyanakkor kicsit zavarja őket a levélben megfogalmazott mondat, hogy engem az ellenség gyűlöletére nevelnek. Merthogy a levélben valóban az áll, hogy nagyon köszönik a szülők áldozatos munkáját, a szocialista hazát szolgáló erőfeszítéseiket, de most már a határőrség veszi át a nevelésünket, hogy a szocialista hazánk érdekében képezzenek ki, honvédő egységgé. És tisztelni fogjuk a feletteseinket és megtanuljuk gyűlölni az ellenséget.

Mert az fontos.