Centi_30.jpg339

 

 

 

Június 15. Hétfő

Nem tudom eldönteni, hogy szívatnak-e most engem vagy nem. Fenn a kutügyön takarítanom kellett, az szívás, itt a laktanyában viszont meg már megint megajándékoznak egy 16 órás pihenővel? Van ebben logika? Remélem, nem valami hatalmi harcok áldozata vagyok, hogy a laktanya és a kutügy általam üzenget egymásnak. Ha te megszopatod, én kedvezményt adok neki. És fordítva. Mindenesetre megint csak délután megyek fel ugyancsak 1-re kampózni. (Őrszolgálat, kutya nélkül).

Fegyverrel, betárazva megyünk szolgálatba.
A lőszert a kutatóügyeleten kapjuk meg.
A küti veszi elő a páncélszekrényből.
Egy fatálca mélyedéseibe vannak beleállítva, mindenki kap egy tálcával és a fegyverszobában kell bekattogtatni a tárba. 60-at kapunk, ez egy kisebb csatához elég, az egyszeri határsértő ellen komoly túlzás. Három tár, egy a fegyverbe, kettő a tártáskába. Szolgálat után ki kell tárazni, vagyis a tárakból kiszedegetni a töltényeket és visszadugdosni a tálcába. Aztán a fegyvert magunktól eltartva, csővel felfelé beállítjuk a tárazó szekrénybe, és csőre húzzuk, majd elsütjük.
Ennek az a célja, hogyha valamilyen oknál fogva töltény került korábban a csőbe, akkor ez a módszer kiüríti. Ilyenkor ugyanis kidobja a szerkezet a benn maradt töltényt. Arra kell figyelni, hogy ne maradjon benne a tár, azt előbb mindenképp ki kell venni, különben belelő az ember a szekrény tetejébe. Éppen ezért a tárazó szekrény teteje több mázsa homokkal van feltöltve, hogy a véletlen elsülő fegyver ne lőjön át a felsőbb emeletekre.

Ma eltűnt egy töltényem. Csak percekre, de az alatt a küti leizzadt.
Meg persze én is.

Azonnal látszik a tálcán, mert foghíjas ilyenkor. Megijedtem, azonnal kapkodva keresni kezdtem, de csak azt történt, hogy a tárból valahogy kiesett a tártáskába. Lecsesztek, hogy figyeljek jobban, de szerintem viszont ilyen szar tárat nem volna szabad a kezünkbe adniuk.
Abból nem eshetne ki.


amdtár.jpg

Centi_30.jpg342

 

 

 

Június 12. Péntek

Újra Rövid Ugrás. Tegnap este 10-kor jöttem el, de ma reggel hatkor ismét a kutyakonyhán vagyok. Főzök, takarítok, teszem a dolgom.

Amikor elkészültem kihoztam újra Luxot. Ezeknek a dögöknek tényleg van valami érzékelőjük, mert ma olyan, mint egy kezes bárány. Nem rángat, nem húz. Csak jön szépen. Nem teljesen mellettem. Most hosszabb pórázon vittem, de csak előreszaladt néhány lépést, aztán megállt, lemaradt, de sosem feszítette meg. Aztán elkezdtem a köztünk lévő távolságot csökkenteni, dicsérgettem, végül egész hosszan lépdeltünk közvetlen egymás mellett. Megálltam vele és lenyomtam a fenekét.

– Ül! – mondtam hangosan, amikor valóban leereszkedett, felegyenesedtem, tettem egy két lépést, hogy felemelkedjen, közben mondtam, hogy indulj, megálltam és újból lenyomtam a fenekét vezényszó mellett. Egész sokat meg tudtunk csinálni, aztán láttam, hogy kezd türelmetlen lenni ezért elengedtem szaladgálni. Közben igyekeztem behívni, de ezt még azért elég sűrűn elengedi a füle mellett.

 

Kettőkor nem a váltásom érkezett, hanem csak kiegészültem Misikével. Ja értem, dupla szolgálatban vagyok, este 10-ig leszek. Az volt a feladat, hogy mozgassuk meg a kutyákat. A Kutügyről szolgálatból lehozott kutyák etetése után csibészeltünk Pofással és Szemivel.

Felpróbáltam a csibészruhát. Gyakorlatilag vastag filcharang, két ember kell a fel-le vételéhez.
Mint egy reverenda.
Dögnehéz és betonmerev.
És meleg, mint egy kályha.

csibészruha2.jpg

Abban kell futni a kutya elől. És érdemes nem elesni, mert a fej nincs védve. Mivel én vagyok a kopasz, én szaladgálok a kutyák előtt. Először közelről hergelnem kell, csapkodni a csibészkarral a pofáját, aztán amikor már őrjöng, elszaladok, majd Misike „csibész fogd” felkiáltással utánam engedi.

Nem jó érzés, hogy szalad az ember felé egy feldühített vadállat. Nem hiszem, hogy ilyen állapotban bármi is mozgatná, mint az ösztön. Abban pedig vadállat, még ha domesztifikáltuk is.

Szerencsére nincsenek másra kiképezve, csakhogy menjenek neki annak, akire ilyen dühösek, de hogy utána mi legyen, azt nem tudják. Vagyis azt csinálják, amit az ösztön diktál, hogy beleharapni, nem ereszteni és rángatni. Ez általában a csibészkar, mivel ezt már messziről lengetjük nekik, hogy ne jusson eszükbe felugrani mondjuk a fejem felé. De ha az megvan, akkor hosszú percekig csak rángatjuk egymást. Be is tudom húzni azt a karom a harangba, amelyiken a csibészkart rángatta Pofás, ezért megtörlöm a nyakam benn, amennyire lehet. Izzadok, mint egy ló. 30 fok van kinn.

Benn szerintem 130.

csibészruha.jpg

De legalább megvéd. Bár most nem vagyok veszélyben, Pofás kiszámíthatóan rángat. Olyan bután, vakon. Láthatná, hogy nem ártalmatlanított, semmi bajom, unottan törlöm a verítékem benn. Azt tudom, hogy ez az ösztön, de olyan félkésznek érzem az egészet. Nincs értelme.
Főleg így, hogy most már egy ideje Misike meg Pofást rángatja, hogy engedjen el, de az hörögve, kifordult szemmel marcangol.

Le se tudja állítani.

 

Mire jó így egy kutya?

Lehet irányítani?

Nem. Dehogy lehet.

Ki van képezve?

Dehogy van.

Be lehetne vetni felelősen civil ellen, akin nincs csibészruha?

Dehogy, nem lehetne.

 

Akkor meg mit csinálunk azon kívül, hogy felbosszantunk egy kutyát majdnem agyvérzésig, hogy aztán fékezhetetlenül nekieresszük egy embernek, hadd tombolja ki magát?

Kutyaviadalt.

Misikén van egy plusz csibészkar, amit csak a kézre kell felhúzni, mert nem lehet tudni nem fordul-e rá, ha engem elengedett végre.

Vagyis, hogy nem tudni, nem támad-e a gazdájának.
Különben is, jó ötlet az, hogy kutyás bújik a csibészruhába? Nem gáz, hogy holnap én megyek be a ketrecbe hozzá? Nem fogja összekapcsolni, hogy ez gecizett tegnap? Mert a szagom biztos, hogy érzi. Úgy ömlik rólam a víz, tuti hogy átizzadtam már az öt centis filcet.
Tudja, hogy én vagyok.

Nem lesz-e olyan pillanat, amikor már emlékszik, hogy én idegesítettem fel tegnap, de még nem tudja, hogy a kaját hozom?

Vagy mi van, ha most Misike csupasz keze után kap véletlen?
Átharapná véletlen az ütőerét?

Ha a társam segítségre szorulna mit mondjak neki?
Elszaladok segítségért? Ebben? A csibészruhában?
Egyedül le sem tudom venni.
Nem férek ki a kapun.
És ha végét járná, mellé se tudnék guggolni, csak a magasból szólnék le neki, hogy minden rendben lesz, tartson ki.

Szóval nem, nincsenek ezek kiképezve.

A kiképzett kutyáról azt képzelem, hogy nem a düh viszi, hanem a parancs, irányítható a célpont felé, ne mást támadjon, mint akit kell. Azt képzeltem, hogy pontosan tudja, milyen pontot támadjon, nem lehet megetetni felé nyújtott műkarral, gyorsan, de határozottan ártalmatlanít, a lehető legkevesebb sérülést okozva, de a legnagyobb eréllyel téve mindezt, majd megvárja a gazdát, míg az megbilincseli a csibészt, és jelzi, hogy elengedheti.
Nem a kezét, a lábát, hanem a felügyeletét.

Ezt kellene tudnia.

Ettől lenne fegyver.

Enélkül csak döglött vásári petárda.

Nem tudni mikor robban.

 

Szemi idősebb kutya, ő tudja, mit kell csinálni. Tapasztalt. A kiképzése nem volt több, mint Pofásé, de ő már rájött, hogy ez színjáték.
Kiszalad középre egy vaskos valami, utána szaladok, amikor mondják, rángatom, elengedem és kész is. Megdicsérnek és megyek is vissza a kennelbe. És akkor megint nyugtom van.

Ezt látom minden mozdulatában, amikor szaladok előtte, meg amikor cibáljuk egymást. Miközben cibál, forgatja a szemét és amint Misike felbukkan a periférikus látásában, elereszt és ugyanolyan egykedvű lesz, mint előtte. Azt persze, hogy ilyen szépen elengedje, lehet, hogy amiatt is tudja, mert most Misikének a nadrágszíjába van dugva egy régi megkeményedett bőr póráz félméteres darabja. Mondja is, hogy az előbb elfelejtette elhozni, pedig Pofást sokkal egyszerűbb lett volna leszedni, pusztán csak jó erősen rá kellett volna verni az orrára.

Itt időt kérek, elmondom Misinek, hogy bele fogok ájulni ebbe a szarba és vegyük le.

Segített kimászni belőle. Míg én elpakolásztam, láttam, hogy kihozta Luxot és próbál vele gyalogolni. De nem járt sikerrel, Lux ugyanazt csinálja, mint velem tegnap, hogy akárhogy rángattam, folyton játszott. Misike gyorsabban lett ideges mint én, kiabált és rángatta a kutyát. Kivettem a kezéből, elmondtam, hogy egész délelőtt vele foglalkoztam, hátha nekem sikerül. És tényleg, amikor meglátott nagyon megörült és készséggel eljött velem. Olyan volt, mintha kimentettem volna, egészen felszabadult. Reméltem, hogy ez valami erősebb bizalom jele lesz, mindenesetre példásan viselkedett.

Még néhány ülő gyakorlatot is bemutattunk, már nem kellett a fenekét sem nyomogatni, bár úgy viselkedett, mintha semmit nem értene és miután mindketten mozdulatlanul figyeljük mi lesz, ő ezt megunva nézelődni kezd, majd miután úgy tapasztalja, hogy biztos nem megyünk semerre, lehuppan a fenekére. Misike nincs meggyőzve, de én tudtam, hogy vezényszóra ült le, mert amúgy nem az a fajta, aki, ha nincs körülötte mozgás, akkor úgy dönt, hogy leül, nem pedig úgy, hogy arrébb áll szaglászni, vagy világot látni.

Ma tökéletesen kiderült számomra, hogy most már minden csak rajta múlik, hogy úgy viselkedik-e ezentúl, ahogy tegnap, vagyis számomra kezelhetetlen lesz vagy olyan lesz, amilyen ma, hogy kezes. Ebbe nekem már nincs beleszólásom. Mivel nem én váltottam ki a változást nem tudom, hogy meddig tart, és ha elmúlik, hogy hozzam vissza ebbe az állapotba. Szóval, ha ő akarja, ki fogom tudni képezni, ha nem akarja, nem.

Épp visszafele terelgettem a kennelbe Lux-ot, mikor befékezett az egyik kutügy UAZ, hogy felvisz a századhoz, mert megyek F2-re éjszakás szolgálatba. Fél hatra értem a laktanyába, hattól vacsoráztam, valamivel fél hét előtt voltam ágyban. Nyolc negyvenkor ébresztettek, borotválkoztam, összekészültem. 10-kor fenn voltam szolgálatban. Vagyis két óra húsz percet aludtam.
Ez egy igazi Ultrarövid Ugrás.

 

süti beállítások módosítása