212

Október 20. Kedd

Na aztán itt van a mai nap.
Szinte tökéletes példa arra, amin tegnap gondolkodtam.
Hogy nem büntetnek engem, hanem jutalmaznak.
Fura Pavlovi reflex fog így kialakulni.

A tegnapi külső körlettakarítás után nem osztottak be szolgálatba éjszakára sem, meg ma délelőttre sem, délután viszont kiengedtek szabadnapra.
Az ébresztővel sem siettek, délelőtt semmilyen feladatot nem kaptam, vagyis aludtam, pihentem, olvastam. Hogy érezzem magam így megbüntetve?
Jól láthatóan valamifajta megkülönböztetett elbánásban részesülök, kicsit másképp tesznek szolgálatba, mint annak előtte, vagy mint most a többieket, de ettől teljesen úgy néz ki, mintha csókos lennék.

Semmi nem áll távolabb az elmúlt néhány hét beosztásai és a pihenőnapok arányától, milyenségétől, mint a büntetés.
Pedig a tisztekben más szándék nem nagyon lehet.
Annyira nem lehetnek hülyék, hogy azt gondolják attól veszek majd vissza, hogy jobb dolgom van.

Amúgy, hogy jobb dolgom van, az nézőpont kérdése.
Ha azt veszem alapul, hogy mennyi ember irigyel és mennyinél fordult ez át nyílt utálatba, máris kiderül, hogy sokkal jobb nem lett nekem. Húzódott egy fal közém és a társaim nagy része közé. Néha ez nagyon jól jön, meg néha még élvezem is. Hogyha közel helyezkedem a falhoz, senkit nem látok mögüle, mindenkit elrejt és ez jó. Megint azt az általános utálatot érzem, amit Adyligeten.

És még néha ezt is élvezem. Csak ez nagyon veszélyes.
Mert ha elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy ezt állandóan elviseljem, akkor az így marad, berögzül. Nem lesz motivációm változtatni, vagyis rutinná válik majd az, hogy nem érdekel senki.
Nem lesz bennem kíváncsiság senki iránt, nem lesz bennem vágy megosztani a gondolataim, nem létezik majd számomra senki más, csak én.

Ebben az állapotban az ember többnek gondolja magát a többieknél, ez talán ösztönös védekezési mechanizmus. Hogy azért utálják, mert ő különb.
Ez a gondolat rögzül.
Vagyis mindenkit lenéz. Aki utálja, az ezzel a cselekedettel be is ismeri az alacsonyabb rendűségét.
És mivel a fal mögött csak ő él egyedül, senki másra nem kell tekintettel lennie, mások másodrendűek, csak magával foglalkozik, másokat látványosan tekint semminek, vagy egyenesen szarnak.

Ezt nem veszi jól a környezet, lassan elmosódik, hogy kezdetben a kivételezett helyzetét utálták, nem őt magát. Az utálat tökéletes tárgya, mintája lesz, azzá válik amilyennek utálják, de amilyen nem volt valójában.

És itt tartok én most.
Nem azért irigyelnek, mert bátor vagyok és olyasmiket teszek, amit sose mernének, hanem azért, mert nem büntetnek, hanem jutalmaznak és én úgy pöffeszkedem ebben a helyzetben, mintha ez  engem megilletne, más a nyomomba sem ér.

Ettől azért sokaknak kinyílik a bicska a zsebében. Kibírom ezt így, élvezem is, de torzít.
Ha ez általános életvezetési alapelv lesz, mindig utálni fognak, mindig kevesebbnek, érdektelennek gondolok másokat, lényegében az a fajta nagyképű barom leszek, akiket a legjobban utálok én is.
Talán az öregség megoldja. Talán, ha majd nem osztanak be úgy és olyan feladatokra, amit derogál elvégeznem, ha már nem az akaratom megtörése a cél, hanem amikor a feladatot azért végzi az ember, mert telik vele az idő, szinte saját akaratból, akkor talán újra kisember leszek, újra szerethető.
Elvégezném csendben a dolgomat, szarnék mindenre, de nem mutatnám fitogtatva, hogy nekem mindent lehet. Sztoikus nyugalommal tűrnék, várnám, hogy elteljen az egész és a barátaimmal, az itt még megszerzendő barátaimmal tennénk elviselhetővé egymásnak a hátralévő időt.
Nem harcolnék velük, hanem viccelődnénk, sztorizgatnánk naphosszat.

Hátha öregként be tudok majd állni a sorba, hátha már csak nevetséges, de viselhető rituálénak gondolom a kötelező elemeket, megfelelek a szocialista haza, a katonaság, a feletteseim elvárásainak.

Remélem, majd látszólag idomulok, hasznos tag leszek, egy a sok közül, szürke, arctalan, de ezt szükséges rossznak, változtathatatlannak gondolva, nem is támadok, nem lázadok. De hogy amúgy mit gondolok, hogy élek, azt ez nem befolyásolja, békés, barátságos közkedvelt fickó kellene legyek. Hátha ezt hozza el az öregség. Nem vagyok messze, pár hét és öreg leszek.

De ha azt nézem, belül most hogy állok ezzel, akkor azt látom, istentelen messze.
Mindenkit lenézek, ezért mindenki utál, ezért mindenkit utálok.

337

Június 17. Szerda

29 hét telt el, 49 van hátra.

Nagyon kegyesek hozzám a feletteseim, mert ma megint 16 órát pihentem, ami persze a szolgálatba indulás-érkezés, fegyver leadás, étkezések miatt inkább csak 13, de ebben benne van legalább 7 óra alvás, meg persze körlet vagy folyosótakarítás is. Tehát délelőtt mentem szolgálatra Ferihegy 1-re. Valamiért hirtelen nagyon sok SU, vagyis szovjet gép jön. Emiatt rövidített pihenőkkel őrködtünk.

Ma kutyás szolgálatban vagyok, Fjordot hoztam ki magammal. Ezt most Gyuri, a kutyások vezetője javasolta, mert véleménye szerint minden kutyát ki kellene vinnem egyszer, hogy tudjam melyik, hogyan viselkedik őrszolgálatban, meg hogy a kutyák is megszokjanak engem, ebben a helyzetben is. És kezdjem a legidősebbel. Tehát Fjordot hoztam ki.
Ezt később nagyon megbántam.

A szovjet gépeket fokozottabban kell védeni, ezért ha szovjet gép érkezik, ahhoz mindig ki kell menni kutyával. Ez azt jelenti, hogy a beton távolabbi részénél a füves területen, a SU gép mögött kell járőröznöm. A kutyás szolgálatnak az a hátránya, hogy ilyenkor távol van az ember mindentől, minden esemény messze zajlik, olyan érzés, mintha elfelejtett volna a világ. De ha bemerészkedem a betonra, az szolgálati hely elhagyásnak minősül. Ma rajzottak a szovjet gépek, és emiatt Fjorddal 6 és fél órát álltunk kinn egyfolytában.
Szegény Fjordot nagyon sajnáltam.

Nem látszik rajta, de azért már öreg. Ha a szabályzathoz tartani akarom magam, akkor járőröznöm kell, folyamatosan mozgásban kell legyek. De hat és fél óra rengeteg. Óráról órára láttam Fjord mozgásán, hogy lassul, és a gerince megereszkedik. Igyekeztem sokszor megállni úgy, hogy a kutügy felől takarásban legyek, valamelyik gép elrejtsen a szemük elől. Viszont ha Fjord le is tud feküdni, nekem állnom kell. Így még jobban érzem a hőséget. Időnként leguggoltam és megsimogattam, úgy éreztem ez hűti a testét.
Az ötödik óra után beszóltam rádión, hogy be kellene mennem megitatni a kutyát, de a küti azt válaszolta, hogy sok a gép, nem mehetek be.
Érveltem, hogy a kutya állapota az én felelősségem, és úgy látom muszáj inni adnom neki, de nem engedtek be. Nagyon szarul éreztem magam, nem is nagyon mertem Fjord szemébe nézni, muszáj volt kínoznom.
A szolgálat végére Fjord nagyon megroggyant, lassú, csoszogós léptekkel araszoltunk a kutügy felé, igyekeztem füvön menni, amíg lehetett, nehogy kidörzsölje a forró beton a lábát.

Szerencsétlen, mikor bevittem és pihentünk egy kicsit, olyan hosszan ivott, hogy nem értettem miért nem folyik ki belőle, aztán bezuhant a kutyaházba, és megtörten, szomorúan nézett a szemembe.

Benn a századnál variálnak a szabadnapokkal, sok a beteg. Kaptunk többen is kimenőt, de a készülődés előtt nekem és Balga Gyurinak is megvonták, mert kevés az ember, szolgálatba kell menni. Az, hogy nincs elég ember, azt jelenti, hogy jóval több Rövid Ugrásunk lesz.