307

Július 17. Péntek

Délelőtt Fjorddal kutyáztam F1-en. A betonon egyszercsak filmesek leptek meg. Senki nem szólt előre, hanem csak látom, hogy több autó is felém veszi az irányt. Azon gondolkodtam, hogy mikor kell ezt támadásnak értelmezem, levegyem-e a fegyvert és kibiztosítsam, hogy ne érjen váratlanul? A filmeken szokott ez így megjelenni, néhány autó több irányból, az egyik egy kis mikrobusz, pont úgy, ahogy terrorakció közben. Nagy sebességgel jöttek, siettek. De ki siet a reptéren? Csak akinek dolga van. De azokat mind felismerem messziről.  Kerozinosok, rampások, MALÉV dolgozók, mind-mind a jól ismert kocsikkal. Ezeket nem ismerem.

Leemeltem a rádiót a vállamról, de pont ebben a pillanatban megszólalt. A csüti tájékoztatott, hogy filmesek mennek ki hozzám, egy kutyás őrt is fel akarnak venni. Csináljam, amit mondanak, de a fegyvert oda ne adjam senkinek.

Mire végzett, már rég pakolásztak ki a kocsiból, állványok, derítő vásznak, kamerák kerültek elő. Én, mint főszereplő, elég sokáig táthattam a szám nézőként, néha félre tologattak, ha útban voltam, és úgy egyáltalán, senki nem szólt hozzám. Szaladgálás, pakolászás ment egyre vadabbul.

– Nem látta valaki az akkumulátort? Van valakinél szigetelő szalag? Ezt ki tette ide?

Csattogtak össze a tartószerkezetek, a kamerák konzoljaival, statívokkal, az állványok vetítő vászonhoz hasonló elemeivel.

Majd valaki odakiáltott, hogy na akkor induljak feléjük.

Se köszönés, se kezdjük téged veszünk.

– Ne! Nem jó, ne onnan. Hát hátrébbról. Így sréhen felénk. Illetve inkább tőlünk jobbra. A kutya is jön? Nem akarná közelebb húzni magához? Egyenletesen! Hova rohan? Nem tud csak úgy járőrözni?

Na a kurva anyádat!

Lenéztem Fjordra, hogy készen van-e, mehetünk? Majd hátat fordítottunk és kigyalogoltunk messze a beton szélére.

– Itt tudok. – kiáltottam vissza.

Én ne tudnék? Rohadj meg! Örülök, ha elfelejtem valaha.

Nem mozdultam, akármit kiabáltak nekem, mígnem az egyik odajött. Most komolyan ezt csinálom velük? Mindent hordjanak ide át? Láttam mennyi meló volt beállítani, ne csináljam ezt velük. Nem is ilyen bokros helyen akarják, mégiscsak a reptérről szólna a film.

Nagy mákja van, hogy nem említette azt, hogy szólnak a csütinek, mert valószínűleg azt megvártam volna. Dühös voltam. Szerepelni se nagyon szeretek és meg se kérdeztek. Mindenesetre végül visszamentem vele. Gyalogolni kellett egy kicsit, meg a természetes őrszolgálati testtartásban vagyis vigyázz állásban feszíteni, miközben felszállt mögöttem egy szovjet (SU) gép. Jeleztem, hogy nem állunk vigyázzban, sose csináljuk. Nemhogy természetes lenne. Nem baj, csináljam. Most induljak el.

Díszlépésben?

Nem azt nem kell.

Miért nem?

Jó lesz így! Elég is. Srácok, végeztünk!

Úristen, milyen film lesz ez? Melyik mozi vetíti majd?

318

Július 6. Hétfő

Újabb Rövid Ugrás, tegnap délutánból ma délelőtt jöttem kampós szolgálatra Ferihegy 1-re.

Megint előtérszolgálatra küldtek ki. Figyelgettem a buszokra szálló utasokat. Nincs erre sok időm, az épület lépcsőjétől másfél méterre áll meg a busz, kinyitja az ajtókat, ekkor nyílnak az épületek kapui is, kiözönlenek az utasok, két lépés után benn is vannak a buszban.

Viszont színesek, jól öltözöttek. Még a csehszlovákok is. Ma két gép is érkezett Prágából, karattyolnak a hülye nyelvükön, de ruházatukban inkább hasonlítanak a nyugatiakra, mint a szovjetekre. Gyerekként sokáig gondoltam, hogy a csehszlovák nyelv valami paródia. Amikor tévében láttam, igazából mindig vicces halandzsanyelvvel aláfestett némafilmnek éreztem, sose gondoltam, hogy jelentése van a bugyborékolásnak. Most meg látom, hogy egész komoly emberek, még a pilóták is egész folyamatosan beszélik röhögés nélkül.

Egy ideje egyedül álltam, mikor felbukkant a zöld tiszti Latvia a távolban, de veszett gyorsasággal közeledett.

Egyenesen felém.

Már kivehető volt Gitti vörös feje, az ijedtség legalább 50 méterről sütött róla. Megnyugodtam, mert én nem csináltam olyat, amitől ő meg lehetne ijedve, tehát nem miattam jön.

Nem tudtam, hogy mikor lépjek félre, mikor jogos, hogy félreállok egy felém, voltaképpen pedig a mögöttem álló épület felé robogó kocsi elől. Attól, ahogy igyekeztek, Gitti igen be lehet szarva, de nem hiszem, hogy csak ezért jöttek ki, valami egyéb okuk biztos van, mert ha nem lenne, Gitti annyit csak el tudna intézni a sofőrnél, hogy lassítson, de láthatóan a sietség fontosabb mindennél. Hatalmasat fékezett előttem a kocsi, a Latvia egy elcseszett találmány, olyan orrnehéz, azt hittem át fog bukfencezni rajtam, Gitti mintha fejest akarna ugrani a kocsiból, tányérsapkája a szélvédőre lapult, aztán nyílt is az ajtó a sapka kigurult a betonra.

Nézem Gitti feje benne van-e, de nem, csak a sapka esett le a nagy sietségben.

Vigyázz-ba vágom magam, hajlongjon ő a sapkájáért, de legyint, hogy nem kell foglalkoznom a formaságokkal.

– Dvorszky! Látott valamit, mióta szolgálatba lépett?

Ez meg milyen hülye kérdés? Hogy-hogy láttam-e valamit? Semmi mást nem csinálok, mint nézek, meg látok. Például nemrég egy csomó csehszlovákot. Előtte nagyon messziről láttam egy ismeretlen típusú, de nagyon jó formájú sárga kocsit. Meg valószínűleg Dajkának a Berben váltótársamnak a zsiráf alakú csuláját itt a lépcső mellett. Azt meg tudom mutatni, ha kell.

De végül is Gitti nem várta meg míg válaszolok.

– Nagyon fontos, hogy nyitva tartsa a szemét, mert a szolnoki börtönből elszökött négy rab, fegyver van náluk és valószínűleg erre tartanak. Nemsokára jön erősítés, addig maga tartja a frontot, nagyon figyeljen oda!

– Értettem! – kiáltottam propagandafilmbe illő tettrekészséggel és nagyon odafigyeltem, míg visszaszállt a kocsiba és elviharzott a betonon járőröző társaim felé. Süket csend lett megint, a szám megtelt nyállal, ezért hátrébb mentem a lépcsőhöz, és megpróbáltam többször is Gitti alakút csulázni.

Nem sokkal később felbukkant az IFA és a káromkodó Dajkát lökték ki mellém.

– A kurva életbe, alig egy órája, hogy eljöttem erről a helyről, basszátok meg! Nem vihettetek volna másik posztra?

De már robogott is tovább a kocsi, Dajka hiába dohogott. Jogosan, mert egész délelőtt szolgálatban volt, most meg riadókészültségbe helyezték és visszahozták.

– Na mi van? Mit bámulsz kopasz?

– Apád fasza a kopasz, Fiatal vagyok! – feleseltem, de nem győztem meg.

– Nekem, amíg élsz kopasz maradsz!

Nem indult valami jól a közös szolgálat, de aztán kiszedtem belőle, hogy az van, hogy a szolnoki fegyházban néhány cigány megtámadta az őröket, kettőtől elvették a pisztolyokat, meg szereztek egy AMD-t is, aztán kereket oldottak négyen. Feltételezhetően Pestre igyekeznek, onnan meg valahova nyugatra.

Valahogy sose kedveltem a cigányokat. Nem tudom miért, holott Apu és Anyu is nagyon szerette az autentikus cigányzenét, például a „szabolcsi cigánybotoló” elnevezésű dal Sebő előadásában mindig megállásra késztetett engem is az egyszerű szépségével. Na de a suliban az egyetlen cigánygyerek rossz volt, verekedős, én féltem tőle, bár akit kedvelt, az se szerette, csak rettegve tűrte. Demoklész kard volt, kerülendő. A másik velem egykorú cigánygyerek a telepen a Csillagvizsgáló. Valami születési rendellenességgel jött világra, úgy állt a nyaka, hogy csak felfelé tudott nézni. A testvérei miatt szembe csúfolni nem mertük, de rezegve kuncogott a játszótér, ha megjelent.

És most elképzeltem, ahogy a géppisztolyos cigány repülőgéppel akar szökni. Röhögtünk ezen Dajkával, messziről figyeltük, ahogy Gitti meg aztán még néhány tiszt körbe rohant, és időnként hozzánk is. Az a nyugalom, ami bennünk lappangott, attól, hogy ketten vagyunk, szöges ellentétben állt a tisztek kétségbeesett rémületével. Gitti jött és Korlát százados. Tisztelegtünk, Dajka jelentett, mint rangidős, én pukkadoztam, amikor azt mondta, hogy cigány, keréken, kerék nélkül előttünk rejtve nem marad, de ők annyira be voltak szarva, hogy semmit nem fogtak.

Dajka béna, nem tudja megismételni, nem tud újra zsiráf alakút köpni, állítása szerint az előbb is csak véletlen lehetett, de a fülébe tettem a bogarat, mert időnként félrevonult gyakorolni.

Miután bevittek bennünket derül ki, hogy sokkal nagyobb felhajtás volt, mint mi gondoltuk, óriási készültség volt, benn a laktanyában a fegyvereket is kiosztották és azzal ültek benn a stokin akiket nem hoztak a reptérre.

De nem történt semmi, soha többet nem hallottunk a reptér környékén kolbászoló cigányokról.

17-től szabadnapra engedtek.

331

Június 23. Kedd

A hatodik Rövid Ugrásom ez a mai. Este 10-kor adtam le, ma reggel 6-kor már megint felvettem a szolgálatot. Ferihegy 1-re osztottak be újra. De végre ez most kutyás szolgálat, Szemit vittem magammal.

Mike törzsőrmester a kutató ügyeletes tiszt. Sosem igazodom ki rajta. Igazából rendes, de valahogy nem következetes. De persze nem elvárás, miért lenne? Ma két szovjet és egy iráni gép jött, amihez nekem ki kellett menni, de sokkal tovább hagyott kinn a betonon, mint, ahogy vártam. Először jött a két szovjet, majd három óra múlva az iráni. Az érkezések közt behívhatott volna, de nem tette.
A két Aeroflot gépen csak feketék utaztak, ennyit sose láttam egyszerre. Hangosak, zajosak, a földi utaskísérőknek folyamatosan instruálni kell őket, hogy ne széledjenek szét. A kopasz Tokos van kinn mellettük. Enyhén köpcös kis fürge szemű srác, láthatóan nem tud hatásosan megjelenni, hogy a látványától a feketék jobban viselkedjenek. Nem egyenesen indultak el a lépcsőtől a buszhoz, hanem megnézegették többen a kerekeket, a hajtóművet. Ez érthető, engem is érdekelt, úgy meg pláne értem, hogy otthon beszállnak ebbe a gépbe a szavannán és azt még értik, hogy mitől megy az elefánt, de hogy mitől megy ez, azt nyilván kevéssé. Már ott tartanak, hogy az egyik bakot tart a másiknak, hogy az jobban belásson a hajtómű kráterébe. A földi utaskísérőt teljesen figyelmen kívül hagyták, hiába magyarázott nekik, szélesen gesztikulálva. Tokos kiinteget, hogy segítsek, mert ő inkább foglalkozik a rendesebbekkel, akiket nehezen bár, de kézjelekkel, és a „kurva anyád, szállj már fel a buszba” vezényszavakkal a helyükre lehet küldeni.
Határozott léptekkel indultam fel a betonra a fű széléről és amikor már viszonylag közel voltam a két igazi renitenstől, amilyen mély hangon csak tudtam, rájuk kiáltottam és egy náci karlendítés-szerű mozdulattal leparancsoltam őket egymásról. Szemi a kiáltásomra felkapta a fejét, meg valószínűleg a szokásostól eltérő mozgás is felkeltette a figyelmét, mert kihúzta magát, a farkát magasra emelte, fülei dárdaként meredtek felfelé és iszonyú szigorúan nézett a két feketére. Hosszú szőre az erőltetett menetben ütemesen rezgett rajta és sokkal robosztusabbnak mutatta, mint amilyen valójában volt. Ez így együtt megtette a hatását, a renitens négerek tízpontos levegőgyakorlattal ugrottak le egymásról és sprinttel vegyültek a többiek közé. Így, hogy sok feketét láttam együtt, ijesztően egyformának tűntek. Ráadásul valami sportklub vagy egyetemi válogatott tagjai lehetnek, mert mindegyik drapp nadrágot és fehér inget visel.

Én megtiltanám nekik az egyenruhát. Megkülönböztethetetlenek.

Nem tudom mi ütött belém, talán karlendítéstől, de mindenesetre kirobban belőlem a kápó. Nem akartam ezektől semmit, de egy intés tőlük, hogy bocsi, az valahogy hiányzott. Annyira, hogy odatrappoltam a csoporthoz, megint kiáltottam, hogy hé, és mivel nem ismertem meg, kik rendetlenkedtek, találomra rámutattam közülük kettőre, majd egyenes karral magam elé döftem az ujjammal, hogy ide álljanak. A vidám csoport egy pillanat alatt kővé dermedt, a mosolyok lefagytak. Ahogy csukódtak be a szájak és halt el a fogak fénye, úgy lett egyre csillogóbb az a sok biliárdgolyó a szemgödrükben. És a tágra nyílt szemhéjak alól a rémület vibrált. Akikre rámutattam, hirtelen egyszerre szólaltak meg, magyarázták, hogy nem ők voltak, és tényleg látszott, hogy be vannak rezelve.
Féltek.
Ez most szarul esett, ellenkezésre, pimasz pökhendiségre számítottam. Erélyes akartam lenni, ellentmondást nem tűrő, de ezt most így hogy? Még mérgesebb lettem rájuk.

– Menjetek a picsába! – legyintettem feléjük és valóban nekikezdtek, mert villámgyorsan felpattant mindkettő a buszra.

Miután elmentek Tokos odajött és belecsapott a kezembe, hogy ez nagy volt öregem! Azért a kutyától, hogy beszartak!

Nem tudom, nem lett jókedvem. Mindig azonnal az orromra koppintanak fentről. Vagy bentről, vagy mittudomén. Ahogy valami olyat csinálok, amit nem annyira érzek én sem helyénvalónak, azonnal kapok valami pofont. Miért nem lehettem egy kicsit geci? Nem lehetett volna, hogy ellenkeznek, én meg kipróbálom végre egyszer, hogy milyen élni a rám ruházott hatalommal? Esetleg visszaélni? Honnan jönnek ezek, hogy egy kiáltástól teli rakják a gatyájukat? Nem lehetett volna, hogy kipróbálom és csak később szégyellem el magam? Magamtól. Amit én csinálok, amiatt? Nem pedig az ő reakciójuktól? Azt képzeltem, geci leszek, ők szemtelenek, erőlködünk egy kicsit egymással, de aztán ők így is, úgy is felszállnak a buszra, majd amikor elmennek, én átgondolom, mit műveltem és elszörnyülködöm magam és lelkiismeret furdalásom lesz.

De nem, mindig azonnal pofára esem. Ha megfordulok kocsival záróvonalon, akármennyire nézek körül, mindig a rendőrök karjaiba kanyarodom rögtön. Még az a gondolat sem suhanhat át az agyamon, hogy na, ez meg van. De amúgy ez valahogy a vezetésnél rögtön elkezdődött velem. Korengedménnyel alig több, mint tizenhét évesen jogsit szereztem.
Apu kisgyerekként megtanított vezetni, a KRESZ nagy részét az utazásainknál tőle ellestem, így a jogosítvány megszerzése gyerekjáték volt. És Apu hihetetlen ajándékkal lepett meg. Aznap amikor délután végre az okmányirodában átvehettem az vezetői engedélyt, előtte délelőtt elvitt egy közeli ház parkolójához, ahol egy Trabant eladója várt ránk.
Húszezer forintért megvettük az öregecske, de patent kis okkersárga autóját. Apu nekem vette. Majd kiugrottam a bőrömből, kínszenvedés volt kivárni a délutáni ügyfélfogadási időt. Átvettem a jogsit és rohantam haza, hogy beülhessek a kocsimba.
Apu olyannyira megbízott bennem, hogy fel sem merült, hogy beül mellém. Én emiatt nagyon hálás voltam, mert úgy szerettem volna menni először, mint aki a maga ura. Úrvezetőként megízlelni az önálló helyzetváltoztatás élményét. Tettem egy kört a kerületben és életemben először tankoltam. Elvarázsolt, hogy amint elfordítom a fényszóró kapcsolókarját, felgyullad a műszerfal világítás és megmutatja mennyivel megyek, meg, hogy hány kilométer van benne. Egy komplett űrsikló pilótafülkéjében éreztem magam. Persze minden autónk ilyen volt, de ez az enyém volt, minden kar és pedál meg persze a kormány engem szolgált.
Másnap este újra kocsikázni akartam, persze elvittem Aput egy körre, akkor, amikor azt éreztem, teljesen belaktam a kocsimat és nem vizsgadrukkal mutatom neki forgalomban a vezetési tudásom, hanem meginvitálom egy kicsit csavarogni együtt a környéken. Akkor azt éreztem felnőttem. De ez nem tartott sokáig, mert már másnap vad huligán lettem, próbálgattam a kocsi határait és meg voltam győződve, hogy az enyémek messze azon túl húzódnak. Bőven a megengedett sebesség felett száguldoztam, igyekeztem csikorgó kerekekkel bevenni a kanyart. Azt utáltam, hogy tél lévén figyelnem kellett, hogy csak száraz úton haladjak. Az Erzsébet királyné útján döngettem a Bosnyák tér felé, közben minden gyalogost megnéztem, hátha engem figyelnek, ahogy száguldok. Büszke voltam nagyon. Néztem oldalra hosszan, majd amikor visszafordítottam a fejem, felkiáltottam.

– Bassza meg!

Állt előttem a kocsisor. Rémülten tapostam a fékbe, de tisztán látszott, hogy ez nem elég. Meg is csúsztam, oldalra fordult az autó, úgy sodródott előre, ekkor önkéntelen felengedtem a féket, és amint megtapadtak a gumik, belőttek a sínek közé.

Az út jobb oldalán közlekedik a 62-es villamos, felugrattam az utat a villamos pályától elválasztó, méter széles járdaszigetre, átrepültem rajta és pont a villamosút közepén landoltam. Mindkét villamos pályára belógtam. A sín megütötte a trabi alját, megnyomta a küszöböt, emiatt nem nyíltak az ajtók, rémülten pislogtam a távolba, nem jelenik-e meg villamos.

Ekkor hangosan kocogtattak az ablakomon. Négy marcona kőműves állt kinn. A mögöttem haladó IFA utasai jöttek segíteni.

Letekertem az ablakot.

Egy mély dörmögő hang rezgette meg mellkasom, meg a kasznit.

– Jól vagy, öcsi?

Mi az, hogy öcsi? Jogsim van!

– Nem nyílik az ajtó. – mondtam kicsit vékonyabb hangon, mint szerettem volna.

– Annál nagyobb baj ne legyen! – röhögtek fel mindannyian, de akkor már levegőben voltam újra, mert a négy kerék felett megragadták a kasznit, megemeltek és egyszerűen kisétáltak velem az útra.

De azért megadták a kegyelemdöfést.

– Merre mennél, öcsi?

– Amerre az orra áll. – úgy éreztem, mintha egy lendkerekes kisautóban ülnék és a megfelelő sávba téve majd meglöknek, elindítanak. Hogy ne forgolódjon itt a kis hülye, állítsuk irányba.

El se köszöntek, letettek és mentek is vissza a teherautójukba. Szóval minden alkalommal, amikor fejembe száll „a király vagyok” érzése, pofán vág egy hülye szitu. Persze azért még nem lettem ezzel megszelídítve, mert két nap múlva csak összetörtem a trabit.

Amint a feketéket elvitték, leciháztuk Tokossal a gépeket, kaptunk szendvicset meg üdítőt. Tudom, hogy nagyon nem lett volna szabad, de a szendvicset megfeleztem Szemivel. Nem hiszem, hogy jót tesz neki, ha nem a megfelelő kajaidőben adok neki enni, nehogy elkezdjen rákattanni a kajára, aztán a kéregetésre. De valahogy így éreztem korrektnek, együtt érdemeltük ki, együtt szolgálunk, testvérek vagyunk. Mivel Mike nem hívott be, kinn töltöttem az időt amíg az iráni gép meg nem jött, ott maradtam a betonon Tokossal. Röhörésztünk, beszélgettünk, sokkal gyorsabban telik így az idő. Az iráni gépről nem adtak le nekünk semmit. Egyszer csak Mike törzs kiszólt nekem rádión, hogy azonnal menjek be. Közben láttuk, hogy jön Tokos váltása is. Messziről mondja is, hogy Mike távcsövön látta, hogy összeálltunk. Vagyis megbuktunk. Nem lehet a szolgálati helyet elhagyni, nem lehet két szolgálatot teljesítő katonának beszélgetni, együtt időt tölteni. De azért mi együtt is ballagtunk be. Mike alaposan leteremt bennünket és az a büntetésünk, hogy aznap nem megyünk már ki szolgálatba. Tényleg nem értem a tiszteket. Mennyire látják azt büntetésnek, hogy mások szívnak kinn helyettünk is? Igaz, hogy beígéri, hogy jelenteni fogja az esetet, szóval lehet ez rosszabb még. De délután szó sem volt erről a bukásomról benn a laktanyában, viszont betettek újra éjszakára kutyázni F1-re.

A hetedik Rövid Ugrás.

336

Június 18. Csütörtök

Ma megint 16 órát pihentem! Nem értem, pont tegnap mondták a tisztek, hogy töméntelen Rövid Ugrás jön. Megint mákom van.
Délelőtt kampóztam, újból F1-en. Nem tudom mi történt, de már nagyon régóta csak Ferihegy 1-re tesznek, holott F2 nekem sokkal érdekesebbnek tűnik. Minden része korszerű, letisztult, átgondolt. Olyan érzés ott lenni, mintha egy másik világban, egy másik korszakban jelentem volna meg. Ferihegy 1 ehhez képest egy vidéki vasútállomás. Érdekes, hogy ide a külföldi gépek jönnek, mert Ferihegy 2-t csak Malév gépek használják. Kicsit meg is vagyok lepődve, mert ha jó képet akarnánk magunkról mutatni a világnak, Ferihegy 2-re kellene érkezniük a külföldieknek, különösen a nyugatiaknak. De nincs ilyen szándék, kiemelt figyelemben is a szovjet gépeket részesítjük inkább, de ez is csak azt jelenti, hogy két gép közül a szovjet mellé kell állnom, azt kell biztosítani. A szovjeteket hímes tojásként kezeljük, a nyugatiakat épphogy megtűrjük. Mindenesetre itt kopott ruhájú, fegyveres börtönlakónak, Ferihegy 2-n meg birodalmi rohamosztagosnak érzem magam. És az is nagyon jó érzés ott, hogy ez a modern űrkikötő teljesen magyar, az összes gép, az összes pilóta, stewardess is magyar. Mintha valami ultramodern, rendkívül fejlett ország lennénk. Jó ott, de állandóan Ferihegy 1-re küldenek.

Ma azt csináltam, hogy megnéztem a különböző népeket. Nem utaztam még soha sehova, külföldit is igazából itt láttam először, most van lehetőségem megvizsgálni milyenek a másmilyenek.

Sok Aeroflot gép jött ma, az oroszok olyanok, mint a filmekben, hangosan, vodkától kipirult arccal csődülnek le a lépcsőn, mintha rohamoznának valamit. Ugyanúgy ahogy a háborús filmjeikben, ahol „hurrá” kiáltás mellett magasra tartott dobtáras géppisztollyal özönlenek. Itt ugyanúgy, csak nincs náluk fegyver. Kese haja és kék, egymástól távol álló, buta szeme van mindnek. Olyan szedett-vedett ruhában utaznak, hogy kicsit össze is zavarodom. Azt gondoltam, hogy az utazás az valamiféle ünnep. Amikor az ember az esemény tiszteletére és az élmény erősebbé, mélyebbé tétele miatt szebb, elegánsabb ruhát vesz fel. Ahogy a nyugatiak. Nem kisestélyiben jelennek meg, de a kifejezetten sportos ruházatot is eleganciával viselik. Messziről lerí az utasokról, hogy keletről vagy nyugatról jöttek.
Meg azt is gondoltam, hogy az utazás drága, hogy csak a gazdagabbak engedhetik meg maguknak. De az oroszok olyan melegítőgatyákban, pólókban, ingekben utaznak, amiben már itthon is csak autót szerel az ember. Nem értem, hogy kerülnek repülőre. Hogy lehet, hogy jegyre van pénze, nadrágra nincs? De amúgy jó kedélyű bagázs, többen vigyázzba vágják magukat előttem és nevetve tisztelegnek nekem. Az egyikük egy idősebb férfi egy becsomagolt Aeroflot feliratú cukorkát nyom a markomba és megveregeti a vállam, mosolygunk és még a buszból is visszaint nekem. Fura szerzet az ember. Nem tudom, hogy már itt nevelték belém, vagy amúgy is van egy adag üldözési mánia bennem, mert rögtön az bukkan fel gondolataim közt, hogy meg akar mérgezni. Ebben semmi logika, nem is értem miért ugrott be, csak valahogy gyanús volt, hogy olyan szívélyesen mosolygott, hogy nem hittem el, tiszták a szándékai. Kicsit arrébb megyek és vizsgálgatni kezdem a csomagolást, de teljesen épnek látszik. Olyannyira, hogy azon gondolkodom, elrakom emlékbe. De ha mérgezett, akkor ez felelőtlenség, bárki megtalálhatja később és baj lehet belőle. Ha meg nem mérgezett, miért ne enném meg?

Aztán meg el is szégyellem magam, mert olyan jóindulat volt az öreg szemében, olyan atyai féltés vagy inkább együttérzés sugárzott belőle, hogy összeszorul a torkom. Rosszul érzem magam az indokolatlan gyanakvás miatt. Mintha elárultam volna. Nem értem, mi ütött belém, kezdek becsavarodni?
Ráadásul finom a cukorka. Nem málnás, meg narancsos, mint amiket itthon kapni, hanem valami fura, egyszerre édes és savanyú íz.

Megnéztem a románokat is. A román légitársaság, a Tarom gépével jöttek. Semmivel sem jobbak az oroszoknál, sőt még az is felmerült bennem, hogy valami tévedés van, mert a sok bőrkabátos, élezett bokalengő nadrágos, papucscipős barna bőrű alak változtatás nélkül beillene az ecseri úti autópiac cigány nepperei közé.

Próbáltam kideríteni, hogy pontosan honnan jött, esetleg Törökországból vagy Pakisztánból, hátha ezek tényleg nem románok, de nem tudtam meg, illetve amit megtudtam, nem értettem.

Megkérdeztem egy pilótát valahogy így, hogy Szófia, Isztambul, Teherán? Láthatóan nem értette, de én csak ennyit tudok angolul.

Végül annyit, hogy mondott, hogy Rumania, Rumania, és böködött a gép felé. Viszont valamivel világosabb volt a bőre, mint az utasoknak, tehát lehet, hogy külföldi vendégpilóta, nem tud se románul, se angolul, meg sehogy se, azért nem érette meg, mit akarok.

Aztán még megnéztem egy Swissair gépet.

Svájciak.

Mindegyik karót nyelt.

Csinosak, jól öltözöttek, még az öregek is olyan ruhában vannak, amitől sokkal fiatalabbnak néztek ki. Szakállast például egyáltalán nem láttam köztük. De rám egyik se nézett, mintha ott sem lettem volna. Ennyire nem vagyok se ijesztő, se ronda látvány. Nem vagyok fenyegető, hiába van fegyverem. De senki nem fordította felém a fejét, vagy ha igen, elnéztek mellettem.

Bosszúból addig álltam a lépcső alatt, fixírozva az egyik idősebb stewardesst, míg sikerült hadisarcot kivetnem és beszedtem egy egész doboz narancslevet, meg egy sütit. Gyorsan bedugtam a hónom alá azon az oldalon, ahol a géppisztoly lóg, mert így nem annyira feltűnő, hogy dudorodik a zsávoly alatt. Ez a narancslé valami isteni finom. Nem olyan híg lötty, mint a mieink, hanem benne van a gyümölcs. Miután lenyeltem a számban maradnak a rostok. A szolgálat végéig azzal foglalkoztam, hogy egy-egy korty után ezeket egyenként levadásztam a nyelvemmel és összeharapdáltam mind.

Délután mégis kiengedtek szabadnapra.

337

Június 17. Szerda

29 hét telt el, 49 van hátra.

Nagyon kegyesek hozzám a feletteseim, mert ma megint 16 órát pihentem, ami persze a szolgálatba indulás-érkezés, fegyver leadás, étkezések miatt inkább csak 13, de ebben benne van legalább 7 óra alvás, meg persze körlet vagy folyosótakarítás is. Tehát délelőtt mentem szolgálatra Ferihegy 1-re. Valamiért hirtelen nagyon sok SU, vagyis szovjet gép jön. Emiatt rövidített pihenőkkel őrködtünk.

Ma kutyás szolgálatban vagyok, Fjordot hoztam ki magammal. Ezt most Gyuri, a kutyások vezetője javasolta, mert véleménye szerint minden kutyát ki kellene vinnem egyszer, hogy tudjam melyik, hogyan viselkedik őrszolgálatban, meg hogy a kutyák is megszokjanak engem, ebben a helyzetben is. És kezdjem a legidősebbel. Tehát Fjordot hoztam ki.
Ezt később nagyon megbántam.

A szovjet gépeket fokozottabban kell védeni, ezért ha szovjet gép érkezik, ahhoz mindig ki kell menni kutyával. Ez azt jelenti, hogy a beton távolabbi részénél a füves területen, a SU gép mögött kell járőröznöm. A kutyás szolgálatnak az a hátránya, hogy ilyenkor távol van az ember mindentől, minden esemény messze zajlik, olyan érzés, mintha elfelejtett volna a világ. De ha bemerészkedem a betonra, az szolgálati hely elhagyásnak minősül. Ma rajzottak a szovjet gépek, és emiatt Fjorddal 6 és fél órát álltunk kinn egyfolytában.
Szegény Fjordot nagyon sajnáltam.

Nem látszik rajta, de azért már öreg. Ha a szabályzathoz tartani akarom magam, akkor járőröznöm kell, folyamatosan mozgásban kell legyek. De hat és fél óra rengeteg. Óráról órára láttam Fjord mozgásán, hogy lassul, és a gerince megereszkedik. Igyekeztem sokszor megállni úgy, hogy a kutügy felől takarásban legyek, valamelyik gép elrejtsen a szemük elől. Viszont ha Fjord le is tud feküdni, nekem állnom kell. Így még jobban érzem a hőséget. Időnként leguggoltam és megsimogattam, úgy éreztem ez hűti a testét.
Az ötödik óra után beszóltam rádión, hogy be kellene mennem megitatni a kutyát, de a küti azt válaszolta, hogy sok a gép, nem mehetek be.
Érveltem, hogy a kutya állapota az én felelősségem, és úgy látom muszáj inni adnom neki, de nem engedtek be. Nagyon szarul éreztem magam, nem is nagyon mertem Fjord szemébe nézni, muszáj volt kínoznom.
A szolgálat végére Fjord nagyon megroggyant, lassú, csoszogós léptekkel araszoltunk a kutügy felé, igyekeztem füvön menni, amíg lehetett, nehogy kidörzsölje a forró beton a lábát.

Szerencsétlen, mikor bevittem és pihentünk egy kicsit, olyan hosszan ivott, hogy nem értettem miért nem folyik ki belőle, aztán bezuhant a kutyaházba, és megtörten, szomorúan nézett a szemembe.

Benn a századnál variálnak a szabadnapokkal, sok a beteg. Kaptunk többen is kimenőt, de a készülődés előtt nekem és Balga Gyurinak is megvonták, mert kevés az ember, szolgálatba kell menni. Az, hogy nincs elég ember, azt jelenti, hogy jóval több Rövid Ugrásunk lesz.

423

Március 23. Hétfő

Este összevesztem az Edittel. Azt kifogásolta, hogy keveset írok neki. Azt is mondhatnánk, hogy semmit.
Nem ezt mondta, finomabban fogalmazott, kevesli.
Hát igen. Tényleg nem írok neki. Egy ideje egyáltalán. Az általa megcímzett rózsaszín borítékot és a micimackós levélpapírt, amit az első szabadságom alatt adott, hogy abba küldjem el a leveleim, legalább egy hónapja elő sem vettem.
Igazából rá se bírok nézni.
Sopronból, Adyligetről még sokat írtam neki, de az első otthon töltött nap után egyre inkább kiderült, hogy mélységes mély a szakadék a kinti világ és az itteni közt és ez levelezéssel sem tölthető fel.

Amiről itt írnék az kinn neki nem jelent sokat és még annyit se ért belőle, önsajnálattal teli massza lenne; amit meg ő küld, a szerelmünkről, meg a vele történt eseményekről, számomra teljesen idegen. Idegesítenek azok az ügyek, amiket problémának tart. Megalázottnak érzi magát, mondja, mert az osztályfőnök - a jónak mondott dolgozatából - nem azt a részt olvasta fel a többieknek, amit ő abból szeretett volna és amikor ő szóban akarta ezt kifejteni, a tanár a felénél félbeszakította és leültette.

Így még nem tapostak a lelkivilágába.

Mondjam el neki, hogy milyen az, amikor nem leültetnek, hanem üvöltve lefektetnek a sárba, meg milyen íze van a birkaszarnak? Hogy milyen teljesen kiszolgáltatva lenni? Vagy azt, hogy mikkel viccelődünk benn?

Nem szólalok meg, vagy inkább csak közhelyeket mondok. Ő kiborul, hogy semmit nem értek, hogy semmi emberi érzés, semmi empátia nincs bennem, pedig ha tudnám, mit élt át!

Úgy éreztem magam, mint Gyula bá.
Akiről amúgy sosem derült ki, mit érzett.

Apu gyerekkori barátjának a szülei voltak Gyula bá és Jutka néni. Majdhogynem nagyszülők voltak számunkra, nyaranta náluk voltunk heteket. Imádták a kutyákat, volt is nekik sok, jellemzően boxerek. Mi meg az öcséimmel rettegtünk tőlük. Be kellet zárni őket a kennelbe ha ott voltunk. Őrjöngtek, amikor minket láttak. De ha véletlen kiszabadultak, vagy elfeledve, hogy nincsenek elzárva, kiszaladtunk az udvarra és összetalálkoztunk velük, azon kívül, hogy össze-vissza nyaltak és vakargatni kellett őket, nem csináltak semmi rosszat velünk. Akkor félelmetesnek hatott az, amiről ma tudom, hogy csak határtalan öröm volt.

Jutka néni, mint egy igazi nagymama, a kívánságainkat leste egész nap, amíg Gyula bá haza nem jött a munkából. Mert onnantól csendnek kellett lennie.

Gyula bá 9 évet töltött szovjet munkatáborban Szibériában. Onnantól ő is csendben volt.
Széles erős testalkatú öreg volt, hatalmas érdes kezekkel. Amikor megjött a munkából, leült az ágyra és nézett maga elé. Így ette meg az ételt is, amit Jutka néni behozott neki a konyhából. Bármit mondott neki Jutka néni, bólintott, a hangját nagyon ritkán hallottam. Féltem tőle, de nagyon szerettem.

Nekünk Gyula bácsi volt, és alig vártam, hogy én is úgy hívhassam, ahogy a szüleim, Gyula bá-nak.
Közel sose mentem hozzá, csak néha az ajtóban állva néztem, ahogy eszik. Őt nem zavarta, talán észre se vett, vagy ha igen, kicsit felhúzta a szemhéját. Rideg volt, egyenes és sziklaszilárd.
És mégis melegség vonta be.

Egyszer-egyszer, amikor kedves akart lenni és mondott valamit és talán a fejünket is megsimogatta, annyira nem illett hozzá, hogy miniszoknyában se mutatott volna furcsábban. De mégis valahogy jóságosnak tűnt, az ezernyi barázda, ami beszántotta az arcát, nem marconának mutatta. A Télapót képzeltem ilyennek. Amikor csak révedt maga elé, úgy láttam, gondolkodik, és nagyon szerettem volna tudni, mi jár a fejében.
Sosem derült ki.

Meg sem mertem magamtól közelíteni, de mindig lenyűgözött, hogy mennyire furcsa, mennyire magának való. Néztem azt a hatalmas hátat, azokat az erős karokat és azt éreztem ilyen akarok lenni, ilyen rettenthetetlen.
Azt, hogy mit tett vele a 9 év kényszemunka, csak most kezdem sejteni, de hogy egy szót sem tudott mondani róla az ittenieknek, azt most már tökéletesen értettem. Milyen mesze áll az, hogy az a nyavalyás zöldséges csak becsempézett néhány szottyadt paradicsomot a zacskóba attól, hogy kegyetlen hidegben, hosszú éhezés alatt minden kenyérmorzsáért szinte ölni tudna az ember.
Leírhatatlan, elmondhatatlan.

Én most éhezem és fázom, ahogy anno Gyula bá. Ő nem beszélt erről, és nekem is nehezemre esik.
Átmostak, kilúgoztak.
Katona lettem a kurva életbe!
Háborúból, hadifogságból hazatért veterán. A katonaságot nem tudom kitisztítani magamból, amikor hazajövök, még akkor sem, amikor Edittel vagyok.
Ezt érdekes módon csak Buksi kutya tudta egyszer.

Ha meg benn vagyok a laktanyában, minden impulzus kintről - legyen az akár egy szerelmes levél Edittől - felfoghatatlan, valóságtól elrugaszkodott.
A valóság, a rémisztő valóság az az, hogy ide tartozom, a laktanyába, az egyáltalán nem kedvelt társaim közé, semmilyen más valóság nincs, minden egyéb csak zavar, kizökkent. Álmodom a kinti életről, de tevőlegesen nem tudok részt venni benne, levelet is nehezemre esik írni.

Úgy tudom majd végigcsinálni, ha teljesen a részévé válok, és megismerem azokat a kiskapukat, amikkel bent tudok nagyobb szabadságot élvezni. Olvastam régebben A 290-es számú auschwitzi fogoly című könyvet. Egy lengyel zsidó srácról szól, aki úgy tölt el 5 évet a haláltáborban, ahova 290-edikként érkezik, hogy pontosan ismeri az írt és íratlan szabályokat. Ezt teszem majd én is.

Hallgatom Editet, aki szabályszerűen lecsesz. Bólogatok, mint Gyula bá. De enyhülök is egy kicsit. Megcsókolom, ez segít valamit.

Turbékolni kezd. Dörgölőzik.

– Jaj úgy hiányzol! – mondja elcsukló hangon. Miniszoknyában van, le se veszem a szemem a lábáról.

– Te is. – válaszolom, mint Gyula bá miniszoknyában. Összeöltöztünk.

– Szeretlek Tamás!

– Én is.

– Áá, ezt csak rámondod! Nem is figyelsz rám. Szeretsz te engem?

– Én is.

Most megint kiabál, vagy mi.
Ma sem fektetem le.

Délelőtt kibékültünk. Megmondtam neki, hogy szeretem. Igen, civil ruhában ennek van egy minimális realitása.

Átöltöztem a kimenő ruhámba, a buszmegállóban összefutottam Totyival. Általános iskolai osztálytársam, akkori barátom. A középiskola elsodort minket egy kicsit egymástól, de meglepően gyorsan felvesszük a ritmust. Most volt sorozáson, kicsit meg van ijedve, hogy behívják. Jelentkezett egyetemre, talán amiatt nem viszik, vagy csak majd rövidebb időre.
– Milyen amúgy? – kérdezi.
– Szar. – kezdem, de amíg jön a buszom kifejezetten jót beszélgetünk, képben vagyok, figyelek, mégiscsak tudok kommunikálni. Bár az igaz, hogy nincs miniszoknyában és őt nem akartam megdugni. Ellenben érdekelte a katonaság. És ez nagyon jól esett.

A kapuban egy korosztályombeli őr volt szolgálatban, kérdeztem tőle, hogy tudja-e milyen huszonhárom van ma?

– Hát március huszonhárom – mondja gyanakodva.

– Dehogy! – válaszolom nevetve – Négyhuszonhárom!!!

– Kurva sok, de telik, szépen telik! – csapunk egymás tenyerébe.

Vadidegen, de  a testvérem.

Ide tartozom.

Este pihenőidőm lett volna, de Basa megkért, hogy menjek le helyette a konyhára, zárjak én. Lementem, így hát este szolgálatban voltam feketén. Megbeszéltük, hogy bármi van, azonnal értesítem, nehogy lebukjunk.

(Képek forrása:
Mihail Disztergeft rajzai a GULÁG-ról. www.gulag.hu
http://www.thetutuproject.com/)