331

Június 23. Kedd

A hatodik Rövid Ugrásom ez a mai. Este 10-kor adtam le, ma reggel 6-kor már megint felvettem a szolgálatot. Ferihegy 1-re osztottak be újra. De végre ez most kutyás szolgálat, Szemit vittem magammal.

Mike törzsőrmester a kutató ügyeletes tiszt. Sosem igazodom ki rajta. Igazából rendes, de valahogy nem következetes. De persze nem elvárás, miért lenne? Ma két szovjet és egy iráni gép jött, amihez nekem ki kellett menni, de sokkal tovább hagyott kinn a betonon, mint, ahogy vártam. Először jött a két szovjet, majd három óra múlva az iráni. Az érkezések közt behívhatott volna, de nem tette.
A két Aeroflot gépen csak feketék utaztak, ennyit sose láttam egyszerre. Hangosak, zajosak, a földi utaskísérőknek folyamatosan instruálni kell őket, hogy ne széledjenek szét. A kopasz Tokos van kinn mellettük. Enyhén köpcös kis fürge szemű srác, láthatóan nem tud hatásosan megjelenni, hogy a látványától a feketék jobban viselkedjenek. Nem egyenesen indultak el a lépcsőtől a buszhoz, hanem megnézegették többen a kerekeket, a hajtóművet. Ez érthető, engem is érdekelt, úgy meg pláne értem, hogy otthon beszállnak ebbe a gépbe a szavannán és azt még értik, hogy mitől megy az elefánt, de hogy mitől megy ez, azt nyilván kevéssé. Már ott tartanak, hogy az egyik bakot tart a másiknak, hogy az jobban belásson a hajtómű kráterébe. A földi utaskísérőt teljesen figyelmen kívül hagyták, hiába magyarázott nekik, szélesen gesztikulálva. Tokos kiinteget, hogy segítsek, mert ő inkább foglalkozik a rendesebbekkel, akiket nehezen bár, de kézjelekkel, és a „kurva anyád, szállj már fel a buszba” vezényszavakkal a helyükre lehet küldeni.
Határozott léptekkel indultam fel a betonra a fű széléről és amikor már viszonylag közel voltam a két igazi renitenstől, amilyen mély hangon csak tudtam, rájuk kiáltottam és egy náci karlendítés-szerű mozdulattal leparancsoltam őket egymásról. Szemi a kiáltásomra felkapta a fejét, meg valószínűleg a szokásostól eltérő mozgás is felkeltette a figyelmét, mert kihúzta magát, a farkát magasra emelte, fülei dárdaként meredtek felfelé és iszonyú szigorúan nézett a két feketére. Hosszú szőre az erőltetett menetben ütemesen rezgett rajta és sokkal robosztusabbnak mutatta, mint amilyen valójában volt. Ez így együtt megtette a hatását, a renitens négerek tízpontos levegőgyakorlattal ugrottak le egymásról és sprinttel vegyültek a többiek közé. Így, hogy sok feketét láttam együtt, ijesztően egyformának tűntek. Ráadásul valami sportklub vagy egyetemi válogatott tagjai lehetnek, mert mindegyik drapp nadrágot és fehér inget visel.

Én megtiltanám nekik az egyenruhát. Megkülönböztethetetlenek.

Nem tudom mi ütött belém, talán karlendítéstől, de mindenesetre kirobban belőlem a kápó. Nem akartam ezektől semmit, de egy intés tőlük, hogy bocsi, az valahogy hiányzott. Annyira, hogy odatrappoltam a csoporthoz, megint kiáltottam, hogy hé, és mivel nem ismertem meg, kik rendetlenkedtek, találomra rámutattam közülük kettőre, majd egyenes karral magam elé döftem az ujjammal, hogy ide álljanak. A vidám csoport egy pillanat alatt kővé dermedt, a mosolyok lefagytak. Ahogy csukódtak be a szájak és halt el a fogak fénye, úgy lett egyre csillogóbb az a sok biliárdgolyó a szemgödrükben. És a tágra nyílt szemhéjak alól a rémület vibrált. Akikre rámutattam, hirtelen egyszerre szólaltak meg, magyarázták, hogy nem ők voltak, és tényleg látszott, hogy be vannak rezelve.
Féltek.
Ez most szarul esett, ellenkezésre, pimasz pökhendiségre számítottam. Erélyes akartam lenni, ellentmondást nem tűrő, de ezt most így hogy? Még mérgesebb lettem rájuk.

– Menjetek a picsába! – legyintettem feléjük és valóban nekikezdtek, mert villámgyorsan felpattant mindkettő a buszra.

Miután elmentek Tokos odajött és belecsapott a kezembe, hogy ez nagy volt öregem! Azért a kutyától, hogy beszartak!

Nem tudom, nem lett jókedvem. Mindig azonnal az orromra koppintanak fentről. Vagy bentről, vagy mittudomén. Ahogy valami olyat csinálok, amit nem annyira érzek én sem helyénvalónak, azonnal kapok valami pofont. Miért nem lehettem egy kicsit geci? Nem lehetett volna, hogy ellenkeznek, én meg kipróbálom végre egyszer, hogy milyen élni a rám ruházott hatalommal? Esetleg visszaélni? Honnan jönnek ezek, hogy egy kiáltástól teli rakják a gatyájukat? Nem lehetett volna, hogy kipróbálom és csak később szégyellem el magam? Magamtól. Amit én csinálok, amiatt? Nem pedig az ő reakciójuktól? Azt képzeltem, geci leszek, ők szemtelenek, erőlködünk egy kicsit egymással, de aztán ők így is, úgy is felszállnak a buszra, majd amikor elmennek, én átgondolom, mit műveltem és elszörnyülködöm magam és lelkiismeret furdalásom lesz.

De nem, mindig azonnal pofára esem. Ha megfordulok kocsival záróvonalon, akármennyire nézek körül, mindig a rendőrök karjaiba kanyarodom rögtön. Még az a gondolat sem suhanhat át az agyamon, hogy na, ez meg van. De amúgy ez valahogy a vezetésnél rögtön elkezdődött velem. Korengedménnyel alig több, mint tizenhét évesen jogsit szereztem.
Apu kisgyerekként megtanított vezetni, a KRESZ nagy részét az utazásainknál tőle ellestem, így a jogosítvány megszerzése gyerekjáték volt. És Apu hihetetlen ajándékkal lepett meg. Aznap amikor délután végre az okmányirodában átvehettem az vezetői engedélyt, előtte délelőtt elvitt egy közeli ház parkolójához, ahol egy Trabant eladója várt ránk.
Húszezer forintért megvettük az öregecske, de patent kis okkersárga autóját. Apu nekem vette. Majd kiugrottam a bőrömből, kínszenvedés volt kivárni a délutáni ügyfélfogadási időt. Átvettem a jogsit és rohantam haza, hogy beülhessek a kocsimba.
Apu olyannyira megbízott bennem, hogy fel sem merült, hogy beül mellém. Én emiatt nagyon hálás voltam, mert úgy szerettem volna menni először, mint aki a maga ura. Úrvezetőként megízlelni az önálló helyzetváltoztatás élményét. Tettem egy kört a kerületben és életemben először tankoltam. Elvarázsolt, hogy amint elfordítom a fényszóró kapcsolókarját, felgyullad a műszerfal világítás és megmutatja mennyivel megyek, meg, hogy hány kilométer van benne. Egy komplett űrsikló pilótafülkéjében éreztem magam. Persze minden autónk ilyen volt, de ez az enyém volt, minden kar és pedál meg persze a kormány engem szolgált.
Másnap este újra kocsikázni akartam, persze elvittem Aput egy körre, akkor, amikor azt éreztem, teljesen belaktam a kocsimat és nem vizsgadrukkal mutatom neki forgalomban a vezetési tudásom, hanem meginvitálom egy kicsit csavarogni együtt a környéken. Akkor azt éreztem felnőttem. De ez nem tartott sokáig, mert már másnap vad huligán lettem, próbálgattam a kocsi határait és meg voltam győződve, hogy az enyémek messze azon túl húzódnak. Bőven a megengedett sebesség felett száguldoztam, igyekeztem csikorgó kerekekkel bevenni a kanyart. Azt utáltam, hogy tél lévén figyelnem kellett, hogy csak száraz úton haladjak. Az Erzsébet királyné útján döngettem a Bosnyák tér felé, közben minden gyalogost megnéztem, hátha engem figyelnek, ahogy száguldok. Büszke voltam nagyon. Néztem oldalra hosszan, majd amikor visszafordítottam a fejem, felkiáltottam.

– Bassza meg!

Állt előttem a kocsisor. Rémülten tapostam a fékbe, de tisztán látszott, hogy ez nem elég. Meg is csúsztam, oldalra fordult az autó, úgy sodródott előre, ekkor önkéntelen felengedtem a féket, és amint megtapadtak a gumik, belőttek a sínek közé.

Az út jobb oldalán közlekedik a 62-es villamos, felugrattam az utat a villamos pályától elválasztó, méter széles járdaszigetre, átrepültem rajta és pont a villamosút közepén landoltam. Mindkét villamos pályára belógtam. A sín megütötte a trabi alját, megnyomta a küszöböt, emiatt nem nyíltak az ajtók, rémülten pislogtam a távolba, nem jelenik-e meg villamos.

Ekkor hangosan kocogtattak az ablakomon. Négy marcona kőműves állt kinn. A mögöttem haladó IFA utasai jöttek segíteni.

Letekertem az ablakot.

Egy mély dörmögő hang rezgette meg mellkasom, meg a kasznit.

– Jól vagy, öcsi?

Mi az, hogy öcsi? Jogsim van!

– Nem nyílik az ajtó. – mondtam kicsit vékonyabb hangon, mint szerettem volna.

– Annál nagyobb baj ne legyen! – röhögtek fel mindannyian, de akkor már levegőben voltam újra, mert a négy kerék felett megragadták a kasznit, megemeltek és egyszerűen kisétáltak velem az útra.

De azért megadták a kegyelemdöfést.

– Merre mennél, öcsi?

– Amerre az orra áll. – úgy éreztem, mintha egy lendkerekes kisautóban ülnék és a megfelelő sávba téve majd meglöknek, elindítanak. Hogy ne forgolódjon itt a kis hülye, állítsuk irányba.

El se köszöntek, letettek és mentek is vissza a teherautójukba. Szóval minden alkalommal, amikor fejembe száll „a király vagyok” érzése, pofán vág egy hülye szitu. Persze azért még nem lettem ezzel megszelídítve, mert két nap múlva csak összetörtem a trabit.

Amint a feketéket elvitték, leciháztuk Tokossal a gépeket, kaptunk szendvicset meg üdítőt. Tudom, hogy nagyon nem lett volna szabad, de a szendvicset megfeleztem Szemivel. Nem hiszem, hogy jót tesz neki, ha nem a megfelelő kajaidőben adok neki enni, nehogy elkezdjen rákattanni a kajára, aztán a kéregetésre. De valahogy így éreztem korrektnek, együtt érdemeltük ki, együtt szolgálunk, testvérek vagyunk. Mivel Mike nem hívott be, kinn töltöttem az időt amíg az iráni gép meg nem jött, ott maradtam a betonon Tokossal. Röhörésztünk, beszélgettünk, sokkal gyorsabban telik így az idő. Az iráni gépről nem adtak le nekünk semmit. Egyszer csak Mike törzs kiszólt nekem rádión, hogy azonnal menjek be. Közben láttuk, hogy jön Tokos váltása is. Messziről mondja is, hogy Mike távcsövön látta, hogy összeálltunk. Vagyis megbuktunk. Nem lehet a szolgálati helyet elhagyni, nem lehet két szolgálatot teljesítő katonának beszélgetni, együtt időt tölteni. De azért mi együtt is ballagtunk be. Mike alaposan leteremt bennünket és az a büntetésünk, hogy aznap nem megyünk már ki szolgálatba. Tényleg nem értem a tiszteket. Mennyire látják azt büntetésnek, hogy mások szívnak kinn helyettünk is? Igaz, hogy beígéri, hogy jelenteni fogja az esetet, szóval lehet ez rosszabb még. De délután szó sem volt erről a bukásomról benn a laktanyában, viszont betettek újra éjszakára kutyázni F1-re.

A hetedik Rövid Ugrás.

350

Június 4 Csütörtök

Kampós szolgálat délelőtt 2-n.
Nagyon érdekes amúgy a reptér élete.
Semmi más dolgom nincs, mint ezt vizslatni órák hosszat. Ma valami gond volt valami csomaggal.

Ferihegy kettőt csak Malév gépek használják, én kinn a betonon, messzebb álltam, ahova buszok viszik az utasokat a beszálláshoz. Jöttek a kis csettegő kistraktor-szerűvel a csomagosok, húztak maguk után néhány összekapcsolt vontatmányt, kis vonatnak néznek ki messziről.
Hozzák az utasok csomagjait. Villámgyorsan pakolnak be, jól láthatóan semennyire nem érdekli őket mi van a csomagokban, úgy dobálják őket, mintha azt tesztelnék mennyit bírnak.
Hány méter zuhanás után bomlanak szét, törnek össze, nyílnak ki?
Milyen erővel kell ehhez egymáshoz verni őket?

Ma valami elcseszés lehetett, mert egy bepakolt, indulásra kész gépen pakolták ki újból, vizsgálgatták, majd néhány csomaggal egy másik géphez mentek. Onnan is hoztak ide. A nagy cserélgetés végén valahogy a beton szélén maradt egy csomagos vontatmány két bőrönddel. Elment a két gép, valahogy éreztem, hogy nincs ez így jól, de az a tag, akinek megemlítettem, az aggregátoros töltőkocsi vezetőjének, a legszabályosabb vállrándítással lerázott.

Megnéztem a csomagokat, mikor egyedül maradtam velük. Olaszoké volt, az egyik gép Rómába ment.
Látok némi összefüggést.

Ahogy valószínűnek látszott, hogy a tulajdonosok épp Olaszország felé repülnek, megdöbbentő erővel tör rám a késztetés, hogy kinyissam őket. Le vannak ugyan zárva, de olyan vacak lemezekből áll a zárszerkezet, hogy az egyik kallantyút kisebb feszegetés után ki tudnám nyitni.

Épp ekkor állt meg mellettem egy Latvia. Korlát százados lépett ki belőle, és a rituális tisztelgés után jelentést kért. Egészen pontosan azt kérdezte, mi az istent csinálok itt. Jelentettem, hogy ahogy nézem ezek lemaradtak a gépről és intézkedni kellene, de lecsendesített, hogy nekem ez nem dolgom, ilyesmit nem kell figyelnem, akkor kell jelentenem az ilyesmit, ha bomba van benne.

Oké, de azt meg honnan a gyíkból találjam ki?

Végül is beküld az üres beton közepére, hogy ott a szolgálati hely, ne csámborogjak el. A betonon benn rém unalmas. Ha nem áll itt gép, akkor nagyon látszik, hogy itt semmi nincs csak egy szürke placc, néhány apróbb repedéssel, amiket lassan kezdek felismerni messziről.
A távolban látom, hogy a Kilós minden katonánál megáll, mindenkit a jellegzetes testtartásával lecsesz és egy könyvelő alaposságával vizsgálja meg a legapróbb szart is, amivel igazolni tudná azt a berögzült feltevését, hogy szarunk a szolgálatra, leülünk, beszélgetünk, bambulunk ahelyett, hogy figyelnénk. Rendkívül alapos, minden mozdulatában benne van, hogy nem azt ellenőrzi, minden rendben van-e, hanem gőzerővel keresi, ami nincs. Hogy veszettül fegyelmezni akar. A legtöbbször nem félelmetes és nem riasztó amit csinál, hanem csak szimplán röhejes. Még akkor is, ha a mi bőrünkre megy.

De ma nem talált semmit.

Még látom messziről, hogy a kopasz srác az okmányoson –mielőtt visszamenne a laktanya felé–, állóra fékezteti a Latviát és leellenőrzi a századost.

423

Március 23. Hétfő

Este összevesztem az Edittel. Azt kifogásolta, hogy keveset írok neki. Azt is mondhatnánk, hogy semmit.
Nem ezt mondta, finomabban fogalmazott, kevesli.
Hát igen. Tényleg nem írok neki. Egy ideje egyáltalán. Az általa megcímzett rózsaszín borítékot és a micimackós levélpapírt, amit az első szabadságom alatt adott, hogy abba küldjem el a leveleim, legalább egy hónapja elő sem vettem.
Igazából rá se bírok nézni.
Sopronból, Adyligetről még sokat írtam neki, de az első otthon töltött nap után egyre inkább kiderült, hogy mélységes mély a szakadék a kinti világ és az itteni közt és ez levelezéssel sem tölthető fel.

Amiről itt írnék az kinn neki nem jelent sokat és még annyit se ért belőle, önsajnálattal teli massza lenne; amit meg ő küld, a szerelmünkről, meg a vele történt eseményekről, számomra teljesen idegen. Idegesítenek azok az ügyek, amiket problémának tart. Megalázottnak érzi magát, mondja, mert az osztályfőnök - a jónak mondott dolgozatából - nem azt a részt olvasta fel a többieknek, amit ő abból szeretett volna és amikor ő szóban akarta ezt kifejteni, a tanár a felénél félbeszakította és leültette.

Így még nem tapostak a lelkivilágába.

Mondjam el neki, hogy milyen az, amikor nem leültetnek, hanem üvöltve lefektetnek a sárba, meg milyen íze van a birkaszarnak? Hogy milyen teljesen kiszolgáltatva lenni? Vagy azt, hogy mikkel viccelődünk benn?

Nem szólalok meg, vagy inkább csak közhelyeket mondok. Ő kiborul, hogy semmit nem értek, hogy semmi emberi érzés, semmi empátia nincs bennem, pedig ha tudnám, mit élt át!

Úgy éreztem magam, mint Gyula bá.
Akiről amúgy sosem derült ki, mit érzett.

Apu gyerekkori barátjának a szülei voltak Gyula bá és Jutka néni. Majdhogynem nagyszülők voltak számunkra, nyaranta náluk voltunk heteket. Imádták a kutyákat, volt is nekik sok, jellemzően boxerek. Mi meg az öcséimmel rettegtünk tőlük. Be kellet zárni őket a kennelbe ha ott voltunk. Őrjöngtek, amikor minket láttak. De ha véletlen kiszabadultak, vagy elfeledve, hogy nincsenek elzárva, kiszaladtunk az udvarra és összetalálkoztunk velük, azon kívül, hogy össze-vissza nyaltak és vakargatni kellett őket, nem csináltak semmi rosszat velünk. Akkor félelmetesnek hatott az, amiről ma tudom, hogy csak határtalan öröm volt.

Jutka néni, mint egy igazi nagymama, a kívánságainkat leste egész nap, amíg Gyula bá haza nem jött a munkából. Mert onnantól csendnek kellett lennie.

Gyula bá 9 évet töltött szovjet munkatáborban Szibériában. Onnantól ő is csendben volt.
Széles erős testalkatú öreg volt, hatalmas érdes kezekkel. Amikor megjött a munkából, leült az ágyra és nézett maga elé. Így ette meg az ételt is, amit Jutka néni behozott neki a konyhából. Bármit mondott neki Jutka néni, bólintott, a hangját nagyon ritkán hallottam. Féltem tőle, de nagyon szerettem.

Nekünk Gyula bácsi volt, és alig vártam, hogy én is úgy hívhassam, ahogy a szüleim, Gyula bá-nak.
Közel sose mentem hozzá, csak néha az ajtóban állva néztem, ahogy eszik. Őt nem zavarta, talán észre se vett, vagy ha igen, kicsit felhúzta a szemhéját. Rideg volt, egyenes és sziklaszilárd.
És mégis melegség vonta be.

Egyszer-egyszer, amikor kedves akart lenni és mondott valamit és talán a fejünket is megsimogatta, annyira nem illett hozzá, hogy miniszoknyában se mutatott volna furcsábban. De mégis valahogy jóságosnak tűnt, az ezernyi barázda, ami beszántotta az arcát, nem marconának mutatta. A Télapót képzeltem ilyennek. Amikor csak révedt maga elé, úgy láttam, gondolkodik, és nagyon szerettem volna tudni, mi jár a fejében.
Sosem derült ki.

Meg sem mertem magamtól közelíteni, de mindig lenyűgözött, hogy mennyire furcsa, mennyire magának való. Néztem azt a hatalmas hátat, azokat az erős karokat és azt éreztem ilyen akarok lenni, ilyen rettenthetetlen.
Azt, hogy mit tett vele a 9 év kényszemunka, csak most kezdem sejteni, de hogy egy szót sem tudott mondani róla az ittenieknek, azt most már tökéletesen értettem. Milyen mesze áll az, hogy az a nyavalyás zöldséges csak becsempézett néhány szottyadt paradicsomot a zacskóba attól, hogy kegyetlen hidegben, hosszú éhezés alatt minden kenyérmorzsáért szinte ölni tudna az ember.
Leírhatatlan, elmondhatatlan.

Én most éhezem és fázom, ahogy anno Gyula bá. Ő nem beszélt erről, és nekem is nehezemre esik.
Átmostak, kilúgoztak.
Katona lettem a kurva életbe!
Háborúból, hadifogságból hazatért veterán. A katonaságot nem tudom kitisztítani magamból, amikor hazajövök, még akkor sem, amikor Edittel vagyok.
Ezt érdekes módon csak Buksi kutya tudta egyszer.

Ha meg benn vagyok a laktanyában, minden impulzus kintről - legyen az akár egy szerelmes levél Edittől - felfoghatatlan, valóságtól elrugaszkodott.
A valóság, a rémisztő valóság az az, hogy ide tartozom, a laktanyába, az egyáltalán nem kedvelt társaim közé, semmilyen más valóság nincs, minden egyéb csak zavar, kizökkent. Álmodom a kinti életről, de tevőlegesen nem tudok részt venni benne, levelet is nehezemre esik írni.

Úgy tudom majd végigcsinálni, ha teljesen a részévé válok, és megismerem azokat a kiskapukat, amikkel bent tudok nagyobb szabadságot élvezni. Olvastam régebben A 290-es számú auschwitzi fogoly című könyvet. Egy lengyel zsidó srácról szól, aki úgy tölt el 5 évet a haláltáborban, ahova 290-edikként érkezik, hogy pontosan ismeri az írt és íratlan szabályokat. Ezt teszem majd én is.

Hallgatom Editet, aki szabályszerűen lecsesz. Bólogatok, mint Gyula bá. De enyhülök is egy kicsit. Megcsókolom, ez segít valamit.

Turbékolni kezd. Dörgölőzik.

– Jaj úgy hiányzol! – mondja elcsukló hangon. Miniszoknyában van, le se veszem a szemem a lábáról.

– Te is. – válaszolom, mint Gyula bá miniszoknyában. Összeöltöztünk.

– Szeretlek Tamás!

– Én is.

– Áá, ezt csak rámondod! Nem is figyelsz rám. Szeretsz te engem?

– Én is.

Most megint kiabál, vagy mi.
Ma sem fektetem le.

Délelőtt kibékültünk. Megmondtam neki, hogy szeretem. Igen, civil ruhában ennek van egy minimális realitása.

Átöltöztem a kimenő ruhámba, a buszmegállóban összefutottam Totyival. Általános iskolai osztálytársam, akkori barátom. A középiskola elsodort minket egy kicsit egymástól, de meglepően gyorsan felvesszük a ritmust. Most volt sorozáson, kicsit meg van ijedve, hogy behívják. Jelentkezett egyetemre, talán amiatt nem viszik, vagy csak majd rövidebb időre.
– Milyen amúgy? – kérdezi.
– Szar. – kezdem, de amíg jön a buszom kifejezetten jót beszélgetünk, képben vagyok, figyelek, mégiscsak tudok kommunikálni. Bár az igaz, hogy nincs miniszoknyában és őt nem akartam megdugni. Ellenben érdekelte a katonaság. És ez nagyon jól esett.

A kapuban egy korosztályombeli őr volt szolgálatban, kérdeztem tőle, hogy tudja-e milyen huszonhárom van ma?

– Hát március huszonhárom – mondja gyanakodva.

– Dehogy! – válaszolom nevetve – Négyhuszonhárom!!!

– Kurva sok, de telik, szépen telik! – csapunk egymás tenyerébe.

Vadidegen, de  a testvérem.

Ide tartozom.

Este pihenőidőm lett volna, de Basa megkért, hogy menjek le helyette a konyhára, zárjak én. Lementem, így hát este szolgálatban voltam feketén. Megbeszéltük, hogy bármi van, azonnal értesítem, nehogy lebukjunk.

(Képek forrása:
Mihail Disztergeft rajzai a GULÁG-ról. www.gulag.hu
http://www.thetutuproject.com/)

472

Február 2. Hétfő

Megint szívás benn, ki tudja meddig, mikor mehetek ki újra?

Tegnap újból irdatlan mennyiségű hó esett, a busz elakadt, nem messze a Moszkva tértől a laktanyáig végig gyalogolnom kellett. A vékony talpú, alacsony szárú kimenő cipőbe folyton belement a hó és a fülem is nagyon fázott. Ostobaság, de nem vehettünk fel téli sapkát, ebben az ultravékony tányérsapkában voltam.

Reggel jelentkeztem a gyengélkedőn, mert nagyon meg vagyok ijedve, nem érzem a füleim felső részét, akár egy tűt is átszúrhatnék rajta fájdalom nélkül.
Többen várakoztak, s ült köztük egy srác – azt hittem, elhányom magam szegénytől. Nem volt fülcimpája. Épp a többieknek ecsetelte, hogy egy hete fagyott el neki, és le kellett vágni, a kötést nem bírja, attól is fáj, jobb ha szabadon van, viszont nem tud aludni, fél, hogy ráfordul álmában. És azt mondja egy roncs lett belőle. Néztem a csonkot, tényleg az, nem túloz.

A barátnőjének még meg se írta. Nem is meri. Könnyes volt a szeme, aztán mindenkié, eléggé megijedtem én is, de a doki megnyugtatott, bár elfagyott a fülem, de azon kívül, hogy valószínűleg érzéketlen marad, nem lesz bajom vele.

Az egész konyha ragyog a többi szakács múlt heti munkája nyomán.
Most az én feladatom kevergetni a leveseket. A főzelékeket igyekeztem elkerülni, mert azt sokkal nehezebb.

Valamivel visszafogottabbak velem az öreg szakácsok, csak Kónya méreget olyan szemmel, mintha meg akarna ölni. Ilyenkor elég a bélfújásra emlékeztetnem egy arcmozdulattal, káromkodik, de elhúzza mindig a csíkot.