472

Február 2. Hétfő

Megint szívás benn, ki tudja meddig, mikor mehetek ki újra?

Tegnap újból irdatlan mennyiségű hó esett, a busz elakadt, nem messze a Moszkva tértől a laktanyáig végig gyalogolnom kellett. A vékony talpú, alacsony szárú kimenő cipőbe folyton belement a hó és a fülem is nagyon fázott. Ostobaság, de nem vehettünk fel téli sapkát, ebben az ultravékony tányérsapkában voltam.

Reggel jelentkeztem a gyengélkedőn, mert nagyon meg vagyok ijedve, nem érzem a füleim felső részét, akár egy tűt is átszúrhatnék rajta fájdalom nélkül.
Többen várakoztak, s ült köztük egy srác – azt hittem, elhányom magam szegénytől. Nem volt fülcimpája. Épp a többieknek ecsetelte, hogy egy hete fagyott el neki, és le kellett vágni, a kötést nem bírja, attól is fáj, jobb ha szabadon van, viszont nem tud aludni, fél, hogy ráfordul álmában. És azt mondja egy roncs lett belőle. Néztem a csonkot, tényleg az, nem túloz.

A barátnőjének még meg se írta. Nem is meri. Könnyes volt a szeme, aztán mindenkié, eléggé megijedtem én is, de a doki megnyugtatott, bár elfagyott a fülem, de azon kívül, hogy valószínűleg érzéketlen marad, nem lesz bajom vele.

Az egész konyha ragyog a többi szakács múlt heti munkája nyomán.
Most az én feladatom kevergetni a leveseket. A főzelékeket igyekeztem elkerülni, mert azt sokkal nehezebb.

Valamivel visszafogottabbak velem az öreg szakácsok, csak Kónya méreget olyan szemmel, mintha meg akarna ölni. Ilyenkor elég a bélfújásra emlékeztetnem egy arcmozdulattal, káromkodik, de elhúzza mindig a csíkot.