Centi_30.jpg217

 

 

 

 

 

Október 15. Csütörtök

Rá kell jönnöm, hogy hiányoznak a kutyák.
Egyrészt a folyamatos kampózás borzalmasan leszívja az ember energiáit, kutyával könnyebb volt, gyorsabban telt az idő. Másrészt éjjel könnyebb dolgom lett volna.

Engem Előtér 1-re, Prill Csabit Előtér 2-re tették, vagyis az utasvárók kijáratához, innen viszik az utasokat buszokkal a gépekhez.

Csabi korosztályom és nagy futball buzi, meg bátor is, mert kihozott magával egy kisrádiót, hogy meg tudja hallgatni a meccs eredményét. Ma van ugyanis a magyar-görög EB-selejtező, itt játsszák a Népstadionban.

A két előtér határánál összeálltunk, ő a fülére tapasztotta a rádiót, én takartam és figyeltem, hogy ne lássa meg senki. Közben folyamatosan kommentálta az eseményeket, és végül már én is egészen izgatott lettem. Nem érdekelt a foci igazából sosem, de amilyen lendülettel Csabi elmagyarázta, hogy ez most fontos dolog, ezen múlhat, hogy kijutunk-e az Európa bajnokságra, egészen fellelkesültem.

Megnyertük a meccset 3:0-ra, a gólokat Détári, Bognár és Mészáros rúgták.

Nem telt el egy óra a meccs vége után, mikor megjelent egy LRI-s tag és mondta, hogy srácok kössétek fel a gatyát, a görög szurkolók összeverekedtek a magyar szurkolókkal, aztán a rendőrökkel, de valahogy sikerült buszokba tenni őket, most éppen ide tartanak, az Olympic Airways gép emiatt két órával hamarabb indul.

A gépnek valóban elkezdődött a felkészítése, a Kutügyről Bense kiszólt, és megerősítette, hogy balhéznak a görögök, kiküldi még mellénk Kistatárt erősítésnek, és ha bármi van, azonnal jelentkezzünk be rádión.

Azt hittük viccel.
De nem.

Nem sokkal azután, hogy Kistatár a remegő térdein szállított 45 kilójával megerősített bennünket, már hallottuk is bentről az épületből a görög szurkolók öblös kántálását. Nyilván a Görögország, Görögország, Görögország Éjjjáóóó-t énekelték.
Be nem láttunk, de a kiszűrődő hangokból arra lehetett következtetni, hogy a berendezéseket erősebb igénybevételnek teszik ki.

Megint megjelent az LRI-s, vörös arccal, hogy fiúk ezek állatok, nagyon figyeljetek, perceken belül kijönnek. Beállt közben a busz, Kistatár a végén, mi ketten Prill Csabival az elejénél, az ajtóhoz közelebb eső részen vártunk és olyan érzésünk volt mint hajdanán a gladiátoroknak, akik csak akkor tudják meg mivel küzdenek majd, amikor felcsapódnak az ajtók.

Feszülten álltunk, a fegyvereket levettük a vállunkról és magunk elé tartottuk. Néhányszor erősen megdöngött az ajtó, látszott, hogy bentről megütik néha, majd kattant a zár és valósággal kirobbantak a szurkolók.
Üvöltve, csapkodva zúdultak ki az épületből, és úgy tűnt eszük ágában nincs felszállni a buszra.
Szétterjedtek mint az influenza és megállíthatatlanul jöttek felénk is. Nekünk az a dolgunk, hogy betereljük őket a buszba, és az látszott, hogy csak eréllyel tudjuk megoldani. Eszembe jutottak a feketék, akikre elég volt rákiabálni, meg akkor kutya is volt velem. Most nem látszott, hogy a kiabálás elég. Ahogy túl közel kerültek volna, Csabival elkezdtünk hátrálni, de éreztük, hogy ez nem lesz jó.
Nem is értem, Bense miért nem küldte ki a kutyást? Pont ilyen helyzetekre kellene.
Lassan, kis lépésekben hátráltunk, a görögök hangosan ordítottak a képünkbe.
Csabi kapcsolt először és olyan erővel ordított vissza, hogy leesett az állam. De ez jól jött, mert tátott szájon könnyebben jön ki a hang és én is csatlakoztam.

Valahogy visszajött megint az a gyakorlat, amikor még Robinak káromkodtam a konyhán, és Persze Csabit se kellett félteni. Még Kistatár is derekasan helytállt.

tatár2_1.jpgRepkedett a "Kurva anyátokat, menjetek vissza!", meg a "Mondom vissza!", "Állj meg te rohadék!"
De ezek nem álltak meg, hanem például az egyik előreszegett fejjel üvöltött Csabira, és folyamatosan ment felé, miközben félreérthetetlen mozdulattal döngette a mellét, hogy ide lőjj!

Lassú tyúklépésekben hátráltunk, már többen lökdösték a vállunkat, és húzogatták a mellük felé a fegyver csövét, hogy ide lőjj szarházi, nem mered úgyse! Fura, sosem hallott, talán holt, vagy az alkoholtól félholt nyelven beszéltek, vagy inkább kiabáltak eltorzult arccal, nem értettem, hogy mit, de a mozdulatok beszédesek voltak.

És amikor Csabit úgy meglökték, hogy majdnem kibillent az egyensúlyából, megelégelte.

A jó büdös kurva anyádat! – kiáltotta vészjósló hangon, majd hátra a busz vége felé fordult – Kistatár! Húzd csőre!
Majd felém horkantott
– Te is!

Egy határozott mozdulattal csőre rántotta a fegyvert és szétvetett lábakkal megállt, jól látszott, hogy eddig hátrált, nem tovább.

Jól láttam a hatást. Egy tizedmásodperc elég volt, hogy felmérjem. De azt is láttam, hogy Kistatár nem tette meg, mintha nem hallotta volna Csabit.

– Kistatár! Rántsd csőre a fegyvert! – kiáltottam, miközben én is megtettem, de úgy láttam feleslegesen kiabáltam.

Kistatár rémült volt, de nem bénult. Kis keszeg, hajlott hátú, beesett mellű srác, sose hallani a hangját, azt hittem ilyen helyzetben sokkot kap. Mégis működött.

Félt, az látszott, de az is, hogy értette mi a teendő és kettőnk fegyverének csattanása már mindenhol tisztán hallható volt. Csabi magasra, a mellek irányába, aztán konkrétan a szemek közé irányította a fegyvert és követtem a példáját, lassan az előttem álló nagyhangú baromnak az arcába toltam a csövet, és az eddigieket üvöltve, lassú tyúklépésekben elindultunk előre.
A zajongó horda meghökkent, ez a hang, a závárok fémes csattanása, olyan erősen szuggerálja a halál közelségét, hogy ők is megértették, most már nem babra megy a játék. A tárból a csőbe került az első lőszer, az ujjunk az elsütő billentyűn, ha most csak meglöknek, véletlenül is elsülhet a fegyver.
Az, hogy közel a halál, minket talán jobban riasztott. Kiabáltuk, hogy "Vissza, a kurva anyádat, vissza! Szállj fel a buszra!"
De a hangunk remegett, kicsit hisztérikusan magassá vált, legalábbis az enyém mindenképp. Nem akartunk mi embert ölni, és Csabival egy pillanatra összenéztünk, mert a másik oldalról Kistatár hangján az éreztük, hogy ő ezen túljutott.

Úgy öntötte el az agyát a düh, hogy már a keményebb szurkolókon is látszott, hogy jobbnak látják nem a közelében lenni, a vezéregyéniségek intettek a mögöttük hőzöngőknek, hogy utánam és elindultak fel a buszra. A kis vézna gyerekből mély torokhang váltakozott visításszerű hörgéssel, és csak ment és tolta fel a népet a buszra. Nem volt kérdés, rendet tett. Ekkor jutott eszembe, hogy a busz végében Kistatárt egyedül hagytuk. Látott minket a busz elejénél, de közöttünk tomboltak a szurkolók, neki nem volt választása, mi Csabival figyelhettünk kicsit egymásra, erőt meríthettünk egymásból, neki össze kellett szednie magát, egyedül kellett helyt állni és ez sikerült neki.

Meg kellett még értetni a dolgot azokkal is, akik ebből az egészből semmit nem láttak. Mivel az első turnus lassan felszállt a buszra és felszabadult a hely, végre ki tudtak jönni a többiek is az épületből. Ők még zajosak, hangosak és vagányak voltak. De már mi uraltuk a terepet, Csabi beszólt Bensének rádión, hogy csőre húztuk a géppisztolyt, vállalja-e a felelősséget, ha használnunk kell, ő rémülten kiabált, hogy ne csináljunk semmit, azonnal jön a pihenősökkel, ne lőjünk, de már nem volt rá szükség.

Kinyitottuk a válltámaszt a fegyveren és már csak annyi feladatunk maradt, hogy Kistatár után takarítsunk.
Azt csinálta, hogy ordított befelé az ajtón, hogy "kuss legyen, kifelé" és egyúttal a leghangosabb, legnagyobb szurkoló fejére, a szeme közé irányította a fegyvert. Ettől valahogy lecsendesült az egész bagázs. Mi hátráltunk néhány lépést, kicsit távolabb álltunk egymástól Csabival és mint a közlekedési rendőrök beirányítottuk őket a buszba.

Néha kellett még a "kurva anyád, kuss legyen" utasítás, de lassan kuss lett. Volt bennem olyan érzés, hogy nem beszartak ezek amúgy, hanem csak nem értették mi van, mert a zúgolódás nem halkult, csak legalább nem széledtek szét, hanem egyenesen a buszra szálltak. Ott meg a kiabálással vissza állt az alaphangulat, de már törni-zúzni nem akartak annyira.

Mire Bense teleszart gatyával kiért a többiekkel, rend volt. Vitték a buszok a gépekhez a szurkolókat. Még Csabi kiszólt rádión a betonra, hogy tartsák készenlétben a fegyvereket, figyeljenek nagyon, meg gyorsan eldarálta, mi mit csináltunk, de ott már viszonylagos rendben felszálltak a gépre. Kiabáltak, hangoskodtak, de nem csináltak nagyobb balhét.


Az LRI-s kiszaladt hozzánk egy csinos földi utaskísérő lánnyal és szorongatták a kezünket, hogy srácok ez nagy volt, ilyen agresszív bandát még sose láttak, kis híja volt, hogy szegény lánynak, aki a beszállókártyákat adta semmi baja nem lett.
Bense szólt, hogy a fegyvereinkhez ne nyúljunk, míg vissza nem jön. El is elviharzott a busz után, majd valóban visszatért megígérte, hogy ezt felterjeszti a vezérkar felé. Félrevonult velünk, ellenőrizte egyenként, hogy kivesszük a tárat és a lőszert is visszategyük a helyére, majd ettől úgy látszik más ötlete lett, mert mondta, hogy erről neki mindenképp jelentést kell írnia, de jobb lenne mindenkinek, ha abban nem szerepelne, hogy csőre kellett rántani a fegyvert, hanem csak, hogy nagyon hangosak voltak a görögök. Tehát erről kussoljunk mi is.

Majd visszament a Kutügyre, a remegő Kistatárt bevitte magával, és mintha úgy érezte volna, hogy ezzel mára nincs is más dolga, mert aznap már elfelejtett váltást csinálni, kinn hagyott minket rohadni egész éjjel.

Reggel befelé menet azon gondolkodtunk Prill Csabival, hogy csőre húzzuk-e a fegyvert neki, ha már így belejöttünk, hogy értse, figyeljen oda legközelebb.

Benn a laktanyában kiderült, hogy megint Rövidet Ugrok, megyek délután F2-re.

Centi_30.jpg331

 

 

 

Június 23. Kedd

A hatodik Rövid Ugrásom ez a mai. Este 10-kor adtam le, ma reggel 6-kor már megint felvettem a szolgálatot. Ferihegy 1-re osztottak be újra. De végre ez most kutyás szolgálat, Szemit vittem magammal.

Mike törzsőrmester a kutató ügyeletes tiszt. Sosem igazodom ki rajta. Igazából rendes, de valahogy nem következetes. De persze nem elvárás, miért lenne? Ma két szovjet és egy iráni gép jött, amihez nekem ki kellett menni, de sokkal tovább hagyott kinn a betonon, mint, ahogy vártam. Először jött a két szovjet, majd három óra múlva az iráni. Az érkezések közt behívhatott volna, de nem tette.
A két Aeroflot gépen csak feketék utaztak, ennyit sose láttam egyszerre. Hangosak, zajosak, a földi utaskísérőknek folyamatosan instruálni kell őket, hogy ne széledjenek szét. A kopasz Tokos van kinn mellettük. Enyhén köpcös kis fürge szemű srác, láthatóan nem tud hatásosan megjelenni, hogy a látványától a feketék jobban viselkedjenek. Nem egyenesen indultak el a lépcsőtől a buszhoz, hanem megnézegették többen a kerekeket, a hajtóművet. Ez érthető, engem is érdekelt, úgy meg pláne értem, hogy otthon beszállnak ebbe a gépbe a szavannán és azt még értik, hogy mitől megy az elefánt, de hogy mitől megy ez, azt nyilván kevéssé. Már ott tartanak, hogy az egyik bakot tart a másiknak, hogy az jobban belásson a hajtómű kráterébe. A földi utaskísérőt teljesen figyelmen kívül hagyták, hiába magyarázott nekik, szélesen gesztikulálva. Tokos kiinteget, hogy segítsek, mert ő inkább foglalkozik a rendesebbekkel, akiket nehezen bár, de kézjelekkel, és a „kurva anyád, szállj már fel a buszba” vezényszavakkal a helyükre lehet küldeni.
Határozott léptekkel indultam fel a betonra a fű széléről és amikor már viszonylag közel voltam a két igazi renitenstől, amilyen mély hangon csak tudtam, rájuk kiáltottam és egy náci karlendítés-szerű mozdulattal leparancsoltam őket egymásról. Szemi a kiáltásomra felkapta a fejét, meg valószínűleg a szokásostól eltérő mozgás is felkeltette a figyelmét, mert kihúzta magát, a farkát magasra emelte, fülei dárdaként meredtek felfelé és iszonyú szigorúan nézett a két feketére. Hosszú szőre az erőltetett menetben ütemesen rezgett rajta és sokkal robosztusabbnak mutatta, mint amilyen valójában volt. Ez így együtt megtette a hatását, a renitens négerek tízpontos levegőgyakorlattal ugrottak le egymásról és sprinttel vegyültek a többiek közé. Így, hogy sok feketét láttam együtt, ijesztően egyformának tűntek. Ráadásul valami sportklub vagy egyetemi válogatott tagjai lehetnek, mert mindegyik drapp nadrágot és fehér inget visel.

Én megtiltanám nekik az egyenruhát. Megkülönböztethetetlenek.

fekete kápó1.jpg

Nem tudom mi ütött belém, talán karlendítéstől, de mindenesetre kirobban belőlem a kápó. Nem akartam ezektől semmit, de egy intés tőlük, hogy bocsi, az valahogy hiányzott. Annyira, hogy odatrappoltam a csoporthoz, megint kiáltottam, hogy hé, és mivel nem ismertem meg, kik rendetlenkedtek, találomra rámutattam közülük kettőre, majd egyenes karral magam elé döftem az ujjammal, hogy ide álljanak. A vidám csoport egy pillanat alatt kővé dermedt, a mosolyok lefagytak. Ahogy csukódtak be a szájak és halt el a fogak fénye, úgy lett egyre csillogóbb az a sok biliárdgolyó a szemgödrükben. És a tágra nyílt szemhéjak alól a rémület vibrált. Akikre rámutattam, hirtelen egyszerre szólaltak meg, magyarázták, hogy nem ők voltak, és tényleg látszott, hogy be vannak rezelve.
Féltek.
Ez most szarul esett, ellenkezésre, pimasz pökhendiségre számítottam. Erélyes akartam lenni, ellentmondást nem tűrő, de ezt most így hogy? Még mérgesebb lettem rájuk.

– Menjetek a picsába! – legyintettem feléjük és valóban nekikezdtek, mert villámgyorsan felpattant mindkettő a buszra.

Miután elmentek Tokos odajött és belecsapott a kezembe, hogy ez nagy volt öregem! Azért a kutyától, hogy beszartak!

Nem tudom, nem lett jókedvem. Mindig azonnal az orromra koppintanak fentről. Vagy bentről, vagy mittudomén. Ahogy valami olyat csinálok, amit nem annyira érzek én sem helyénvalónak, azonnal kapok valami pofont. Miért nem lehettem egy kicsit geci? Nem lehetett volna, hogy ellenkeznek, én meg kipróbálom végre egyszer, hogy milyen élni a rám ruházott hatalommal? Esetleg visszaélni? Honnan jönnek ezek, hogy egy kiáltástól teli rakják a gatyájukat? Nem lehetett volna, hogy kipróbálom és csak később szégyellem el magam? Magamtól. Amit én csinálok, amiatt? Nem pedig az ő reakciójuktól? Azt képzeltem, geci leszek, ők szemtelenek, erőlködünk egy kicsit egymással, de aztán ők így is, úgy is felszállnak a buszra, majd amikor elmennek, én átgondolom, mit műveltem és elszörnyülködöm magam és lelkiismeret furdalásom lesz.

De nem, mindig azonnal pofára esem. Ha megfordulok kocsival záróvonalon, akármennyire nézek körül, mindig a rendőrök karjaiba kanyarodom rögtön. Még az a gondolat sem suhanhat át az agyamon, hogy na, ez meg van. De amúgy ez valahogy a vezetésnél rögtön elkezdődött velem. Korengedménnyel alig több, mint tizenhét évesen jogsit szereztem.
Apu kisgyerekként megtanított vezetni, a KRESZ nagy részét az utazásainknál tőle ellestem, így a jogosítvány megszerzése gyerekjáték volt. És Apu hihetetlen ajándékkal lepett meg. Aznap amikor délután végre az okmányirodában átvehettem az vezetői engedélyt, előtte délelőtt elvitt egy közeli ház parkolójához, ahol egy Trabant eladója várt ránk.
Húszezer forintért megvettük az öregecske, de patent kis okkersárga autóját. Apu nekem vette. Majd kiugrottam a bőrömből, kínszenvedés volt kivárni a délutáni ügyfélfogadási időt. Átvettem a jogsit és rohantam haza, hogy beülhessek a kocsimba.
Apu olyannyira megbízott bennem, hogy fel sem merült, hogy beül mellém. Én emiatt nagyon hálás voltam, mert úgy szerettem volna menni először, mint aki a maga ura. Úrvezetőként megízlelni az önálló helyzetváltoztatás élményét. Tettem egy kört a kerületben és életemben először tankoltam. Elvarázsolt, hogy amint elfordítom a fényszóró kapcsolókarját, felgyullad a műszerfal világítás és megmutatja mennyivel megyek, meg, hogy hány kilométer van benne. Egy komplett űrsikló pilótafülkéjében éreztem magam. Persze minden autónk ilyen volt, de ez az enyém volt, minden kar és pedál meg persze a kormány engem szolgált.
Másnap este újra kocsikázni akartam, persze elvittem Aput egy körre, akkor, amikor azt éreztem, teljesen belaktam a kocsimat és nem vizsgadrukkal mutatom neki forgalomban a vezetési tudásom, hanem meginvitálom egy kicsit csavarogni együtt a környéken. Akkor azt éreztem felnőttem. De ez nem tartott sokáig, mert már másnap vad huligán lettem, próbálgattam a kocsi határait és meg voltam győződve, hogy az enyémek messze azon túl húzódnak. Bőven a megengedett sebesség felett száguldoztam, igyekeztem csikorgó kerekekkel bevenni a kanyart. Azt utáltam, hogy tél lévén figyelnem kellett, hogy csak száraz úton haladjak. Az Erzsébet királyné útján döngettem a Bosnyák tér felé, közben minden gyalogost megnéztem, hátha engem figyelnek, ahogy száguldok. Büszke voltam nagyon. Néztem oldalra hosszan, majd amikor visszafordítottam a fejem, felkiáltottam.

– Bassza meg!

trabi.jpgÁllt előttem a kocsisor. Rémülten tapostam a fékbe, de tisztán látszott, hogy ez nem elég. Meg is csúsztam, oldalra fordult az autó, úgy sodródott előre, ekkor önkéntelen felengedtem a féket, és amint megtapadtak a gumik, belőttek a sínek közé.

Az út jobb oldalán közlekedik a 62-es villamos, felugrattam az utat a villamos pályától elválasztó, méter széles járdaszigetre, átrepültem rajta és pont a villamosút közepén landoltam. Mindkét villamos pályára belógtam. A sín megütötte a trabi alját, megnyomta a küszöböt, emiatt nem nyíltak az ajtók, rémülten pislogtam a távolba, nem jelenik-e meg villamos.

Ekkor hangosan kocogtattak az ablakomon. Négy marcona kőműves állt kinn. A mögöttem haladó IFA utasai jöttek segíteni.

Letekertem az ablakot.

Egy mély dörmögő hang rezgette meg mellkasom, meg a kasznit.

– Jól vagy, öcsi?

Mi az, hogy öcsi? Jogsim van!

– Nem nyílik az ajtó. – mondtam kicsit vékonyabb hangon, mint szerettem volna.

– Annál nagyobb baj ne legyen! – röhögtek fel mindannyian, de akkor már levegőben voltam újra, mert a négy kerék felett megragadták a kasznit, megemeltek és egyszerűen kisétáltak velem az útra.

De azért megadták a kegyelemdöfést.

– Merre mennél, öcsi?

– Amerre az orra áll. – úgy éreztem, mintha egy lendkerekes kisautóban ülnék és a megfelelő sávba téve majd meglöknek, elindítanak. Hogy ne forgolódjon itt a kis hülye, állítsuk irányba.

El se köszöntek, letettek és mentek is vissza a teherautójukba. Szóval minden alkalommal, amikor fejembe száll „a király vagyok” érzése, pofán vág egy hülye szitu. Persze azért még nem lettem ezzel megszelídítve, mert két nap múlva csak összetörtem a trabit.

 

Amint a feketéket elvitték, leciháztuk Tokossal a gépeket, kaptunk szendvicset meg üdítőt. Tudom, hogy nagyon nem lett volna szabad, de a szendvicset megfeleztem Szemivel. Nem hiszem, hogy jót tesz neki, ha nem a megfelelő kajaidőben adok neki enni, nehogy elkezdjen rákattanni a kajára, aztán a kéregetésre. De valahogy így éreztem korrektnek, együtt érdemeltük ki, együtt szolgálunk, testvérek vagyunk. Mivel Mike nem hívott be, kinn töltöttem az időt amíg az iráni gép meg nem jött, ott maradtam a betonon Tokossal. Röhörésztünk, beszélgettünk, sokkal gyorsabban telik így az idő. Az iráni gépről nem adtak le nekünk semmit. Egyszer csak Mike törzs kiszólt nekem rádión, hogy azonnal menjek be. Közben láttuk, hogy jön Tokos váltása is. Messziről mondja is, hogy Mike távcsövön látta, hogy összeálltunk. Vagyis megbuktunk. Nem lehet a szolgálati helyet elhagyni, nem lehet két szolgálatot teljesítő katonának beszélgetni, együtt időt tölteni. De azért mi együtt is ballagtunk be. Mike alaposan leteremt bennünket és az a büntetésünk, hogy aznap nem megyünk már ki szolgálatba. Tényleg nem értem a tiszteket. Mennyire látják azt büntetésnek, hogy mások szívnak kinn helyettünk is? Igaz, hogy beígéri, hogy jelenteni fogja az esetet, szóval lehet ez rosszabb még. De délután szó sem volt erről a bukásomról benn a laktanyában, viszont betettek újra éjszakára kutyázni F1-re.

A hetedik Rövid Ugrás.

süti beállítások módosítása