45

1988. április 4.   hétfő

Ma lövészetre vittek minket a piliscsabai lőtérre.
Megint a szokásos IFA-n zötykölődés, megint ponyva alá surranó kipufogógáz.

Ahogy néztem a társaim, valahogy pontosan látszott ki, milyen korosztály.
A teljesen kopaszok még kissé riadtan, gyors szemmozgásokkal követik az eseményeket, bennük van még mélyen a bevonuláskori és az azt követő hónapokat meghatározó érzés, hogy csak dobálják őket, mint darabárut.
A középidőszakosok túljátszva, fennhéjazva alakítják a pöffeszkedő urat, látszik, hogy muszáj mutatniuk, hogy már nem kopaszok.
A legidősebbek visszafogottabban társalognak, de legjobban a leszerelőkön látszik a kor. Olyan nyugalommal ül mindegyik, hogy nyilvánvaló, túl vannak már azon, hogy mutassák, hogy ők milyen korosztály.
Ők már tudják, érzik, hogy nemsokára vége, ők belül is azok, amik:
leszerelők.

Már nem nevetgélnek, nem bosszankodnak minden apróságon, úgy ülnek, hogy látszik, értik a dolgokat, semmi nem riasztja őket, jelen vannak ugyan még, de lazul a kötelék.
Ettől olyan nyugodtak.
Rettentő jó érzés így utazni most, tudva, hogy ez már nekünk semmi, csak végjáték.

A nyugalom elszállt, amikor Pest határától szakadni kezdett az eső és alaposan bevert a platóra is. Nem állt el, amikor megérkeztünk, és nem állt el akkor sem, amikor nekikezdtünk a lövészetnek.
Az idősebb korosztályokat küldték elsőként, én is elég hamar sorra kerültem. Megint szartam a feladatra, a megkapott lőszert kettesével ellődöztem. Zádori kopasz hadnagy kiabált is valamit, de oda se néztem. Gyanítom ez is oka lehetett annak, hogy beosztottak biztonsági őrnek. Hogy Bíró Zoli, aki szintén korosztályom, mit követett el nem tudom, ő se tudta, mindenesetre rajtunk kívül csak kopaszokat rendeltek ki.
Zoli magas, jó kedélyű, fekete hajú srác.
Először azt hittem, hogy Zolival együtt leszünk, de nem. Egyenként, a lőtértől és egymástól is kilométerekre dobáltak le az IFA-ról, engem valami szántóföldek közé, azzal a feladattal, hogy akadályozzuk meg a forgalmat, senkit ne engedjünk be, és az idetévedt helyieket igazítsuk útba, merre biztonságos elhúzniuk a csíkot innen. A gyanúsakat tartóztassuk fel, az ellenszegülőket fogjuk el.
Ennyi.

De legalább valamelyik megtörtént volna ma!
Csakhogy semmi ilyen nem történt, sőt semmi nem történt.
Csak zuhogott az eső.
Tökéletesen sík terepen álltam, és amint elült a teherautó hangja, tökéletesen magamra is maradtam.

Megízleltem, milyen lehet a határszélen szolgálni. Ez a környezet olyan ingerszegény, hogy percek alatt kilúgozott. Minden olyan mozdulatlan, mintha egy életlen fotón állnék. Mozogni sem érdemes, mert minden csupa sár, belesüppedek, a bakancsra ragad, csúszik.
Kaptam egy hosszú esőkabátot, de gondolom lövészetre a kidobásra ítélt darabokat hozzák ki, a kapucnija ki van lukadva, nem érdemes feltennem, mert mint egy vízcsap a konyhában úgy, olyan sugárban ontja befelé az esőt. Feltettem a rohamsisakot, az véd, legalábbis az esőtől, de a széléről pont be tud csorogni az esőkabát nyakán a víz.

És az eső úgy kong a sisakon, mintha búvárharangban lennék. Zaklatott, egyenetlen kopogás és egy óra múlva már azt éreztem, szétrobban a fejem, fülsértően hangos, mintha szöggel karistolnák a dobhártyám.
Délelőtt tizenegykor tettek ki, kettőig csak ezen idegeskedtem. Más addig eszembe sem jutott.
Akkor kezdtem érezni, hogy elég volt.
Néztem a horizontot, hátha onnét úszik felém a jeladás, hátha felbukkan az IFA, ami elvisz innen. De semmi nem mozdult, a világ megszűnt, csak ez a két dimenziós sártenger maradt meg ebben a szürke, hideg esőben.

Régen reggeliztem, egyre éhesebb lettem, és dühöngtem, hogy legalább egy kurva konzervet adhattak volna, bár lenyugodtam kissé attól a gondolattól, hogy ebben az esőben meg sem tudnám enni. Már lassan az ingem is átázott, gondolkodtam, hogy elmenjek-e ebben a marasztaló, ragadós mocsárban a távolban felsejlő egyetlen facsemetéhez.
Mivel jól látszott, hogy tán nálam sem magasabb, nem indultam neki.

Három óra körül, teli torokból ordítottam, hogy Knizner, Zádori a kurva anyátok, Korlát zászlós, Balrog és Vakondi őrnagyok rohadjatok meg.
Ilyeneket.
Ebből elég sok szereplővel és elég változatosan.
De meguntam ezt is.
Ráadásul azt éreztem, ettől is csak lassul az idő.
Illetve nem, nem lassult, hanem talán már régóta meg is állt. Verte a sisakot az eső, már fájt a fülem, de más jele nem volt annak, hogy az idő létezik. Nem mozdultam, mert semmi értelme nem volt, minden lépésnél kilós sárgöröngyök tapadtak a bakancsra, és a legkisebb mozdulattól is ömlött be az esőkabát szakadásain a víz. Majdhogynem vigyázz állásban őrködtem. Sose gondoltam, hogy egyszer ez lesz a legkényelmesebb póz.

Négy óra körül azt gondoltam, hogy valakit meg fogok ölni. Ha idedugja bárki is a képét, én lelövöm.
Az eső elmossa a nyomokat, azt mondom rám támadt, leadok egy figyelmeztető lövést, okosan, ahogy kell, de aztán kíméletlenül megölöm, bárki jön ide.
A legjobb az lenne, ha valamelyik tiszt jönne ellenőrzést tartani, lökni. Bár nyilván kocsival érkezne, benne a sofőrrel, az meg sorállományú. Sorállományút nem akarnék ölni.
Igazából helyi embert sem.
Csak tisztet akarok ölni.
Sokat és hatékonyan.

Ezt nem valami nyugodt, higgadt értékelés közben gondoltam ki, hanem ordítottam újra, hogy gyere te geci Szilasi, gyere baszd meg, megöllek.

Előszedtem a fegyvert az esőkabát alól, nem érdekelt, hogy ha víz éri, órák alatt bizonyos részein rozsdás lehet, és már az sem érdekelt, hogy tiszta sár leszek ha megmozdulok, csúszkálva és szitkozódva kergettem fantomokat, hadonásztam a fegyverrel, majd egy őrjöngő roham közepén, öntudatlanul csőre rántottam a géppisztolyom.
A fémek csattanása kissé lehűtött, most már csak az elsütőbillentyűt kell meghúzni, és eldördül a fegyver.
Életet olthatnék ki.
Persze ha lenne.
Élet csak bennem van, és bennem is egyre kevésbé van értelme.
De egyszer megfogadtam, magamnak én többet nem leszek célpont.
Most nevetségesen tehetetlennek éreztem magam. Hirtelen, hogy azért a fegyvernek is legyen feladata, és én is úgy érezzem, használom, újból felhúztam a závárt.
Ilyenkor a csőbe lévő lőszer kirepül a fegyverből.
Normál esetben nem a lőszer, hanem az elsütés után csak a hüvely távozik így, de nem sütöttem el, csak húzgáltam a závárzatot, a csőbe lévő hüvely kirepült, a helyére pedig bekerült a következő a tárból. Hangosan ordítva táraztam ki, és csak amikor az utolsó lőszer is messze elszállt, akkor ocsúdtam. Néztem körben a sáros földet, itt-ott megcsillant valamelyik töltény, de úgy látszott rohamos gyorsasággal süllyednek el, veri be az eső őket mélyen a földbe.
Megijedtem, hogy valamelyik elveszik.
Ha már nem ölök meg senkit, akkor legalább ilyen hülye hibát nem érdemes csinálnom. Leguggoltam, és mint valami arányásó átforgattam magam körül a sarat. Hosszú idő, talán húsz perc kellett mire mindegyik meglett.
A markomban a sisakról sugárban csorgó esőbe tartva lemostam őket, majd betáraztam.
Aztán az előző módszerrel újra ki.
Most higgadtan, fegyelmezetten, azt figyelve, milyen gyorsan tudom megtenni. Újabb húsz perc alatt megtaláltam az összes töltényt és kezdtem elölről.
Kb. hatig, fél hétig.
Azt figyelem, hogy a dühömet, vagy a hideg érdektelenségemet elnyomja-e a félelem, hogy elhagyok egy lőszert, vagy elsül a fegyver. Nem nyomta el, csak ciklikusan felerősödött majd elcsöndesedett.
De ezt is meguntam.

Az utolsó megtalált tölténnyel levakarásztam a sarat a bakancsaimról, majd újra vigyázzba álltam, hogy kevésbé ázzak. Igazából nem volt ez szempont, mert már szarrá áztam, de ahogy minden feladat elmúlt és megint nem volt mit csinálnom, azonnal elkezdett kongani a sisak, azonnal zavarni kezdett, hogy vizes vagyok.

Már rég besötétedett, iszonyú éhes voltam és a mozdulatlan fénytelen horizontot figyelve konstatáltam, hogy még mindig itt kinn áztatnak.
Nem jönnek értem.
Nyolc óra lehetett.

Kilencig már nem csináltam semmit csak álltam mozdulatlanul, a fejemet sem forgattam semerre, mint egy szög, olyan mereven álltam, lecsuktam a szemem, lecsuktam a tudatom, és vártam, vártam, hogy valami végre történjen.

Mindent kikapcsoltam, minden funkciót, minden érzékelést, csak az eső kopogását a sisakon, azt nem tudtam.
Mintha kárhozottat sújtó ütemes istenverés, fájó ürességben kongó törött lélekharang, vagy szíveket szaggató, ércesen csengő harsona hangja lett volna.
Éreztem, hogy megöl.
Megnyúz, kifiléz, feldarabol, ledarál.

Olyan hang ez, amit alig lehet elviselni.
Az állam befeszült, az arcom görcsbe rándult, a fogam csikorgott, miközben csukott szemmel, vigyázz állásban vártam az IFA-t.
Az körülbelül fél tíz után érkezett, a plató végéről a plató elejéhez dobtam a fegyverem, teljes erőből, és úgy szálltam fel a kocsira, mintha rögtön szét akarnám tépni a bennülőket.
De csak behúzódtam hátra, és hallgattam a többiek zúgolódását, hiszen ugyanannyit álltak, ugyanúgy az esőben, mint én. Bíró Zoli már bennült, ő mondta, hogy lerobbant az egyik IFA és emiatt az egész menetrend borult, ezért nem tudtak bennünket hamarabb összeszedni.
Dühös volt ő is.
Benn a századnál kaptunk kaját, és utána feküdtünk is le.
Előtte lezuhanyoztam, hogy átmelegedjek, de azt az érzést, hogy mindenem átázott, hogy mindenem csupa víz, még akkor is éreztem, mikor pizsamában az ágyamban feküdtem.
De aludni megint nem tudtam, olyan dühös voltam, hogy az ágyban fekve is ömlött rólam az izzadtság, a testem csatakos volt újra, összeszorított öklöm is iszamossá vált, csikorgó fogakkal, nyitott szemmel feküdtem. Csorgott a halántékomról a verejték, néha idegesen odakaptam, amikor az lett az érzésem, hogy újból egy kurva esőcsepp talált utat magának a sisak alatt, de már nincs sisak, nincs eső, csak remeg a testem és ver a víz.
De a kopogás az volt.
Egészen reggelig verte az agyam.

______________________________________________________________________________________

57

1988. március 23. szerda

Ma az Öregbetonra kerültem Ferihegy 1-en.
Télen, nem is olyan régen, az egyik legelátkozottabb hely volt ez a reptéren.

Messze van mindentől, kietlen, nyílt, szeles betonplacc. Télen gyötrelem itt lenni, nem lehet elmenekülni sehova a hideg elől.
Nyáron is szar, mert akkor meg a tűző nap elől nincs hova menni. De tavasszal jó, tavasszal nyugodt, csöndes, szinte érintetlen, ember nem lakta pampa ez.
Leülni csak akkor lehet, ha rakodás után itt felejtettek egy lépcsőt.
Mint ahogy ma is.

Ráadásul a lépcső egész messze a beton túloldalán, az épületektől a lehető legmesszebb állt, úgy forgattam, hogy ne is látszódjék, hogy én rajta ülök. A lépcső két oldala, a korlát maga fémlemezzel takart, ha ülök, épp a fejem látszik ki, ha meg leteszem a fegyvert a hátam alá támasztéknak, akkor úgy fekhetek rajta, hogy senki nem veszi észre.
Nem valami kényelmes fekhely a fegyver-lépcső kombó, de a járőrözésnél fényévekkel jobb. Ma nagyon tiszta, napos tavaszi nap van, kellemesen melenget a sárga fény, felforrósítja rajtam a ruhát és az mint valami hősugárzó, pumpálja belém a meleget, ernyeszti el az ízületeim.
A messzi légyzümmögéshez hasonlóan tompa a reptér zaja, távol vagyok minden mozgástól, itt a tavasz tart kiállítást, semmi nem zavarja.

Szinte alszom.
Tudatában vagyok, hogy hol vagyok, hol fekszem, mégis inkább álomszerű ez, tényleg szinte alszom. Aztán megzavarják a szendergésem, három pótkocsis IFA gurul be a betonra, egy LRI-s Zsiguli vezeti be őket.

Mögöttük csühög egy kis vontató, aminek a kormányát nemrég el akartam lopni. Igazából az egész akkor tudatosul, amikor a konvoj már megállt és a kis vontató sofőrje már csatolja a lépcsőt a géphez.
Felugrottam, mintha mély álomból riadtam volna tényleg, ezzel majdnem halálra rémisztettem a sofőrt, még fel is kiáltott ijedtében, de intettem, hogy csak én vagyok az, a rendíthetetlen ólomkatona.
Akinek az ólom a szemhéján van leginkább.
De nem mozdult, rájöttem, hogy épp felé tartom a fegyver csövét, de ez nem szándékos, így esett kézre, mikor felkaptam a lépcsőről. Megint intettem, hogy bocs, aztán a teherautók felé vettem az irányt. Közben az LRI-s Zsiguli elrobogott a leszállópályák felé, majd nem sokkal később egy ósdi, légcsavaros MALÉV gépet kísért be a betonra elénk.
Egy IL-18-ast.
Nagyon ritkán látni ilyet, gyakorlatilag csak a MALÉV és a román TAROM légitársaság használ ilyet. A MALÉV teherszállításra, meg élő állat szállítására, a TAROM meg csak az utóbbira, legalábbis mindig az az érzésem, ahogy ezek röhögve, óbégatva tódulnak ki a gép ajtaján, mint a barmok tényleg.
Nem sok népcsoport tud még ennél is ocsmányabbul viselkedni, az oroszok például, de tőlük időnként látni olyan járatot, amin biztos, hogy mindenki orosz, mégis normálisnak.
A románok sose.

Most épp MALÉV árusgép jön.
Ritkán van olyan, hogy egy épp érkező árusgépre már vár az újabb áru, inkább az a gyakorlat, hogy napokig itt áll lezárva, aztán egyszer csak megtöltik. De ez épphogy megáll, már jönnek is mellé az IFA-k, és elkezdik megpakolni.
Valami gebasz lehet, mert hirtelen minden abbamarad, a rakodómunkások egy részét és a sofőröket az LRI-s Zsiguli elviszi, a többiek papírokat nézegetnek, aztán befekszenek a fülkékbe aludni. A rakodás előtt minden autón feltekerték a ponyvákat és látom, hogy csirkéket visz majd a gép.
Bábolnáról szokták őket szállítani, olyan helyre, ahol kell a csirke, de frissen ám. Csakhogy ahogy nézem ezeket itt a ketrecekben, nem valami frissek.
Láttam már ilyet, akkor zárt papírdobozokban szállították a csirkéket, apró lukak biztosították a levegőt, de belátni azon nem lehetett.
De ezekben a ketrecekben látszanak, és annyira össze vannak zsúfolva, hogy alig tudnak mozogni. Ki tudja mikor indultak velük Bábolnáról, azóta se enni, se inni nem kaptak, most meg aszalják őket a napon. Nem olyan vészesen erős még a napsütés, tavasz van, de ahhoz elég, hogy kinyírja őket.
Közelebb mentem.
De nem kellett volna.
Nem tudom, hogyan töltik meg a ketreceket, de olyan mintha valami gép ömlesztené be, úgy hogy a lehető legjobban megtöltse, teljesen, a sarkokat is.
Némelyik állat már apátiába süllyedve várja a véget, mások lehetetlen módon kitekerve, rekedt hangon visonganak, több ketrecben egyetlen egyedet sem sikerült megpillantanom, nem tudtam, hol az eleje az egyiknek, hol a vége a másiknak, mintha csak tollal lenne töltve a rekesz.
Közelebbről még szörnyűbb dolgot vettem észre. Gondolom abból az okból, hogy ilyen körülmények közt ne okozzanak kárt egymásban, mindnek le lett csípve a csőre vége.
Ez még talán nem baj.
De ahogy ez megtörtént, az igen.
Nem tudom, hogy valami gép csinálja-e, vagy emberek csípőfogóval, de nem sok gondot fordítottak arra, hogy ne okozzanak fájdalmat.
Ahogy esik, úgy puffan.
Ez látszott.
Szerintem ember volt, fogóval.
Mert ezt csak azzal lehet.
Volt olyan csirke amelyiknek a csőre alsó, volt amelyiknek a felső része hiányzott teljesen, volt amelyiknek egészen a fejéig hiányzott mindene, a nyelve is, és láttam sokat, amelyiknek még a koponyáját is összeroppantották, a koponyacsont beleszúródott a szemébe, de élt, mozgott, próbált menekülni.

Én ilyen kegyetlenséget még soha nem láttam.
Megszédültem, és azt éreztem perceken belül kiengedem ezeket a meggyötört állatokat, vagy beléjük eresztem a három tár lőszert, hogy a lehető legtöbbet megszabadítsam a szenvedésétől, de aztán egyik IFA fülkéjéhez gyalogoltam, hogy most vérfürdőt rendezek.
Aludtak mind. Álltam egy darabig, vártam, hogy valamelyik felébred és flegmán kiszól, hogy na mi van öcsi, amivel megadná a jelet, az indokot, hogy tűzet nyissak, de csak horkoltak benn.

Hülyén éreztem magam, aztán inkább átgyalogoltam az előtér szolgálati helyre, olyan messze a csirkéktől, hogy ne lássam, ne halljam őket, a kopasznak, aki hevesen magyarázta, hogy húzzak innen mert meglátnak és azt hiszik beszélgetünk, intettem, hogy kuss, pont beszélgetni nincs kedvem és tényleg szartam rá, hogy bárki meglát, és rájön, hogy elhagytam a szolgálati helyem.

Öreg vagyok, abban ott, az Öregbetonon én nem veszek részt. Az előtér az a hely, ahonnan buszok viszik a géphez az utasokat, itt mindig nagy a mozgás, álltam, és azt képzeltem, hogy minden utasnak levágják az orrát benn az épületben, és mint valami hurkatöltővel ömlesztik be a buszba őket, és hallom, ahogy sikítanak, szenvednek, és ettől valamivel jobban éreztem magam.

113

1988. január 27. szerda

Tegnap ugyan a doki a Honvéd Kórházban nagyon kíméletes volt, de azért mégis megmozgatta a gyógyulófélben lévő részeket, ezért egész éjjel sajgott az arcom és az orrom. Nem örültem ennek, mert rohadt egy napot vetített előre.

Ma ugyanis lövészetre megyünk.
És igazam volt amikor ettől féltem, mert az IFA-n rázkódás és a fegyver rúgása is mind az arcom közepére összpontosult. Pedig már jó pár napja történt, hogy a fickó orrba vágott, elmúlhatna a fájdalom.

Mint utóbb kiderült, a piliscsabai lőtérre mentünk, hosszú az út, a platón is kegyetlen hideg van, és úgy összességében ez az IFA-s utazás az egyik legrosszabb, ami a katonaságnál az emberrel történhet.
Ilyenkor mindig visszajön a kopaszkor.

Igaz, hogy szolgálatba is így megyünk, de az csak fél óra, kibírható. Most viszont megint dől be a kipufogógáz, rázkódunk benn leprásként lefüggönyözve, az IFA-t körbeölelő civil világban.
Megint a feláldozhatóság, a lényegtelenség ismeretében, személyiségünket vesztve ülünk, és visznek valahova minket úgy, hogy bennünket az úti célról nem tájékoztatnak, semmibe vesznek. Ezt az érzést utálom, a gyűlöletes kopaszság jut eszembe róla és az a valóságos, de bennem jó mélyre eltemetett tudat, hogy azért vagyok katona, hogy személyiség nélkül, eszköznek használjanak, darabáruként dobáljanak, ahová és amikor csak akarnak.
Nem szeretem én ezt.

Viszont lőni szeretek. Vacak egy lötyögős szar ez az AMD, az igazi AK-val összehasonlítva meg még inkább, de azért mégis jó ezt a pusztító erőt felszabadítani.

Hideg volt kinn a lőtéren, órákat toporogtunk, mire sorra került mindenki. A tisztek, tisztesek is fáztak, ezért sokat nem tököltek, mihelyst kiosztották a 12 darab lőszert, betáraztunk, fektettek is hasra, aztán hadd menjen.

A program a szokásos.
Nappali lövészet, hat töltény egyes, célzott lövés, hat töltény rövid sorozat. Ennyi lőszert a fegyver pillanatok alatt kidobál, hamar készen voltunk, de végül mire mindenki elvégezte a feladatot, szinte fájt a lábunk, annyira elfagyott.

Én úgy éreztem, hogy megint alkalmas a helyzet, hogy változtassak a szabályokon. Azt csináltam, hogy most igyekeztem pontosan célozni, és párosával lőni ki a lőszert. Valahogy azt éreztem, hogy ez lenne a hatékony, tádám, tádám, tádám.
Célzok, kettőt ellövök, újra célzok.
És jól tettem ezt, mert szartak most rám, hideg van, senkit nem érdekelt, hogy hogyan puffogtatok, és még élveztem is. Igaz, hogy minden rándulásnál megrázta a fejem, és olyan érzésem volt, mintha újból orrba vágtak volna, meg könnybe is lábadt a szemem, de tetszett mégis.

Jó érzés ekkora erőt uralni.
Nagyot üt a fegyver hátra, felszabadul némi füst, jellegzetes szagot borítva ránk, és mindenekelőtt fülsüketítő hanggal kelepel.

Hogy fülsüketítő, azt Sípos hiába mondta a gyakorlat után bárkinek, mindenki csak legyintett.
Cseng a füle?
Mindenkinek cseng! Ilyen a lövészet.

De Síposnak este is cseng a füle.
Amikor már senki másnak nem.

320

Július 4. Szombat

A tegnap délutánból újabb Rövid Ugrással ma délelőttre mentem Luc-cal, és utána egy Ultra Rövid Ugrással mentem délután kutyakonyhára. Az égvilágon semmit nem tudtam meg arról, hogy Gézának mi volt az utolsó döntése tegnap, vagy hogy ellenállt-e a kutyás körlet ennek a puccsnak.

Egész nap esett, hat órát álltam kinn. Kutyával voltam, távol a beton mögé kellett mennem, nem találtam semmit, ami alá behúzódhattunk volna. Rajtam volt valami vacak szolgálati esőköpeny, de a kutya szarrá ázott. Próbáltam a poncsó aljával beteríteni, de nem segített, hangosan verte Luc orrát a nagy szemű eső. Mondhatnánk, hogy a kutya természetes közege a természet, abban meg van nyár, van tél, van napsütés meg eső is, bírnia kellene. Csakhogy az állatnak van annyi esze, hogy ha a körülmények nem komfortosak, akkor csökkenteni próbálja a hatásukat. Például esőben bekuckózik valami alá.

De egy őrkutya nem teheti meg.

Igazából Luc bírta is rendben, én viseltem nehezen, hogy folyik be a szájába, szemébe a víz, és hogy amikor megrázza magát időnként, csak fellazítja a szőrét, így a víz még mélyebb rétegeket tud átáztatni.

Aztán amikor az őrszolgálat után két órával a kutyakonyhán felvettem a szolgálatot, éreztem minden kutyán, hogy tudják, ilyen időben is kivisszük őket ha kell, mert egyik sem akar mozdulni, amennyiben közelítek a kennelekhez, behúzódnak mélyen a vackaik mélyére, némelyik háttal, ne is lásson, észre ne vegyem. Nem is piszkáltam őket, csak Luchoz mentem be, kiimádkoztam a kutyaházból és gyorsan átdörzsöltem egy pokrócszerű anyaggal, amit az épületben találtam. Több órája behoztam, de még mindig csorgott belőle a víz, a kutyaházban is tócsákban állt. Beterítettem a pokrócot, de így is toccsant a könyöke, hasa, ahogy belefeküdt.

Nem tudom.

Bizonytalan kezdek lenni.

Lehet, hogy ez az ipari kutyatartás nem nekem való.

Késő délután megállt egy IFA a kutyakonyha előtt. Hoztak megint egy kutyát, egy ónémet-juhászt. Két idősebb sorállományú srác jött, siettek, azt se árulták el, mit tegyek vele, meddig marad, miért kerül ide. Azt se, hogy honnan jöttek.

Kérdem, hogyha épp nincs üres kennel, akkor mit csináljak?

A vállukat vonogatják, őket ez nem érdekli, parancsba kapták, itt írjam alá, de ha nem írom, akkor is itt hagyják, menniük kell.

Percek alatt otthagynak. Állunk az új kutyával, sokat dobálhatják ide-oda, mert én a póráz végén a legkevésbé sem érdeklem. Ha elindulok, jön, ha megállok, megáll, olyan természetességgel, ahogy a szemerkélő esőben ázik.

Hogy ez van.

Mindegy.

De amikor beszélek hozzá, leguggolok, akkor sem hagyja magát, csak látszik, hogy ideges, ne basztassam, távolodik, elfordítja a fejét, és amikor kicsit magamhoz húznám, rám mordul.

Kikötöttem a konyha mellett, kitakarítottam az utolsó üres kennelt. Nem véletlenül üres, a kutyaházba csöpög a víz, repedezett a beton, pereg, nem tócsa van benn, hanem sár.

Amikor beengedtem az új kutyát ide, körbe sem nézett, nem szaglászott, beszaladt a házba lefeküdt és többet nem törődött a külvilággal.

Nem tudom miért került ide.

Ebből mi lesz?

Vajon Géza mit fog szólni?

331

Június 23. Kedd

A hatodik Rövid Ugrásom ez a mai. Este 10-kor adtam le, ma reggel 6-kor már megint felvettem a szolgálatot. Ferihegy 1-re osztottak be újra. De végre ez most kutyás szolgálat, Szemit vittem magammal.

Mike törzsőrmester a kutató ügyeletes tiszt. Sosem igazodom ki rajta. Igazából rendes, de valahogy nem következetes. De persze nem elvárás, miért lenne? Ma két szovjet és egy iráni gép jött, amihez nekem ki kellett menni, de sokkal tovább hagyott kinn a betonon, mint, ahogy vártam. Először jött a két szovjet, majd három óra múlva az iráni. Az érkezések közt behívhatott volna, de nem tette.
A két Aeroflot gépen csak feketék utaztak, ennyit sose láttam egyszerre. Hangosak, zajosak, a földi utaskísérőknek folyamatosan instruálni kell őket, hogy ne széledjenek szét. A kopasz Tokos van kinn mellettük. Enyhén köpcös kis fürge szemű srác, láthatóan nem tud hatásosan megjelenni, hogy a látványától a feketék jobban viselkedjenek. Nem egyenesen indultak el a lépcsőtől a buszhoz, hanem megnézegették többen a kerekeket, a hajtóművet. Ez érthető, engem is érdekelt, úgy meg pláne értem, hogy otthon beszállnak ebbe a gépbe a szavannán és azt még értik, hogy mitől megy az elefánt, de hogy mitől megy ez, azt nyilván kevéssé. Már ott tartanak, hogy az egyik bakot tart a másiknak, hogy az jobban belásson a hajtómű kráterébe. A földi utaskísérőt teljesen figyelmen kívül hagyták, hiába magyarázott nekik, szélesen gesztikulálva. Tokos kiinteget, hogy segítsek, mert ő inkább foglalkozik a rendesebbekkel, akiket nehezen bár, de kézjelekkel, és a „kurva anyád, szállj már fel a buszba” vezényszavakkal a helyükre lehet küldeni.
Határozott léptekkel indultam fel a betonra a fű széléről és amikor már viszonylag közel voltam a két igazi renitenstől, amilyen mély hangon csak tudtam, rájuk kiáltottam és egy náci karlendítés-szerű mozdulattal leparancsoltam őket egymásról. Szemi a kiáltásomra felkapta a fejét, meg valószínűleg a szokásostól eltérő mozgás is felkeltette a figyelmét, mert kihúzta magát, a farkát magasra emelte, fülei dárdaként meredtek felfelé és iszonyú szigorúan nézett a két feketére. Hosszú szőre az erőltetett menetben ütemesen rezgett rajta és sokkal robosztusabbnak mutatta, mint amilyen valójában volt. Ez így együtt megtette a hatását, a renitens négerek tízpontos levegőgyakorlattal ugrottak le egymásról és sprinttel vegyültek a többiek közé. Így, hogy sok feketét láttam együtt, ijesztően egyformának tűntek. Ráadásul valami sportklub vagy egyetemi válogatott tagjai lehetnek, mert mindegyik drapp nadrágot és fehér inget visel.

Én megtiltanám nekik az egyenruhát. Megkülönböztethetetlenek.

Nem tudom mi ütött belém, talán karlendítéstől, de mindenesetre kirobban belőlem a kápó. Nem akartam ezektől semmit, de egy intés tőlük, hogy bocsi, az valahogy hiányzott. Annyira, hogy odatrappoltam a csoporthoz, megint kiáltottam, hogy hé, és mivel nem ismertem meg, kik rendetlenkedtek, találomra rámutattam közülük kettőre, majd egyenes karral magam elé döftem az ujjammal, hogy ide álljanak. A vidám csoport egy pillanat alatt kővé dermedt, a mosolyok lefagytak. Ahogy csukódtak be a szájak és halt el a fogak fénye, úgy lett egyre csillogóbb az a sok biliárdgolyó a szemgödrükben. És a tágra nyílt szemhéjak alól a rémület vibrált. Akikre rámutattam, hirtelen egyszerre szólaltak meg, magyarázták, hogy nem ők voltak, és tényleg látszott, hogy be vannak rezelve.
Féltek.
Ez most szarul esett, ellenkezésre, pimasz pökhendiségre számítottam. Erélyes akartam lenni, ellentmondást nem tűrő, de ezt most így hogy? Még mérgesebb lettem rájuk.

– Menjetek a picsába! – legyintettem feléjük és valóban nekikezdtek, mert villámgyorsan felpattant mindkettő a buszra.

Miután elmentek Tokos odajött és belecsapott a kezembe, hogy ez nagy volt öregem! Azért a kutyától, hogy beszartak!

Nem tudom, nem lett jókedvem. Mindig azonnal az orromra koppintanak fentről. Vagy bentről, vagy mittudomén. Ahogy valami olyat csinálok, amit nem annyira érzek én sem helyénvalónak, azonnal kapok valami pofont. Miért nem lehettem egy kicsit geci? Nem lehetett volna, hogy ellenkeznek, én meg kipróbálom végre egyszer, hogy milyen élni a rám ruházott hatalommal? Esetleg visszaélni? Honnan jönnek ezek, hogy egy kiáltástól teli rakják a gatyájukat? Nem lehetett volna, hogy kipróbálom és csak később szégyellem el magam? Magamtól. Amit én csinálok, amiatt? Nem pedig az ő reakciójuktól? Azt képzeltem, geci leszek, ők szemtelenek, erőlködünk egy kicsit egymással, de aztán ők így is, úgy is felszállnak a buszra, majd amikor elmennek, én átgondolom, mit műveltem és elszörnyülködöm magam és lelkiismeret furdalásom lesz.

De nem, mindig azonnal pofára esem. Ha megfordulok kocsival záróvonalon, akármennyire nézek körül, mindig a rendőrök karjaiba kanyarodom rögtön. Még az a gondolat sem suhanhat át az agyamon, hogy na, ez meg van. De amúgy ez valahogy a vezetésnél rögtön elkezdődött velem. Korengedménnyel alig több, mint tizenhét évesen jogsit szereztem.
Apu kisgyerekként megtanított vezetni, a KRESZ nagy részét az utazásainknál tőle ellestem, így a jogosítvány megszerzése gyerekjáték volt. És Apu hihetetlen ajándékkal lepett meg. Aznap amikor délután végre az okmányirodában átvehettem az vezetői engedélyt, előtte délelőtt elvitt egy közeli ház parkolójához, ahol egy Trabant eladója várt ránk.
Húszezer forintért megvettük az öregecske, de patent kis okkersárga autóját. Apu nekem vette. Majd kiugrottam a bőrömből, kínszenvedés volt kivárni a délutáni ügyfélfogadási időt. Átvettem a jogsit és rohantam haza, hogy beülhessek a kocsimba.
Apu olyannyira megbízott bennem, hogy fel sem merült, hogy beül mellém. Én emiatt nagyon hálás voltam, mert úgy szerettem volna menni először, mint aki a maga ura. Úrvezetőként megízlelni az önálló helyzetváltoztatás élményét. Tettem egy kört a kerületben és életemben először tankoltam. Elvarázsolt, hogy amint elfordítom a fényszóró kapcsolókarját, felgyullad a műszerfal világítás és megmutatja mennyivel megyek, meg, hogy hány kilométer van benne. Egy komplett űrsikló pilótafülkéjében éreztem magam. Persze minden autónk ilyen volt, de ez az enyém volt, minden kar és pedál meg persze a kormány engem szolgált.
Másnap este újra kocsikázni akartam, persze elvittem Aput egy körre, akkor, amikor azt éreztem, teljesen belaktam a kocsimat és nem vizsgadrukkal mutatom neki forgalomban a vezetési tudásom, hanem meginvitálom egy kicsit csavarogni együtt a környéken. Akkor azt éreztem felnőttem. De ez nem tartott sokáig, mert már másnap vad huligán lettem, próbálgattam a kocsi határait és meg voltam győződve, hogy az enyémek messze azon túl húzódnak. Bőven a megengedett sebesség felett száguldoztam, igyekeztem csikorgó kerekekkel bevenni a kanyart. Azt utáltam, hogy tél lévén figyelnem kellett, hogy csak száraz úton haladjak. Az Erzsébet királyné útján döngettem a Bosnyák tér felé, közben minden gyalogost megnéztem, hátha engem figyelnek, ahogy száguldok. Büszke voltam nagyon. Néztem oldalra hosszan, majd amikor visszafordítottam a fejem, felkiáltottam.

– Bassza meg!

Állt előttem a kocsisor. Rémülten tapostam a fékbe, de tisztán látszott, hogy ez nem elég. Meg is csúsztam, oldalra fordult az autó, úgy sodródott előre, ekkor önkéntelen felengedtem a féket, és amint megtapadtak a gumik, belőttek a sínek közé.

Az út jobb oldalán közlekedik a 62-es villamos, felugrattam az utat a villamos pályától elválasztó, méter széles járdaszigetre, átrepültem rajta és pont a villamosút közepén landoltam. Mindkét villamos pályára belógtam. A sín megütötte a trabi alját, megnyomta a küszöböt, emiatt nem nyíltak az ajtók, rémülten pislogtam a távolba, nem jelenik-e meg villamos.

Ekkor hangosan kocogtattak az ablakomon. Négy marcona kőműves állt kinn. A mögöttem haladó IFA utasai jöttek segíteni.

Letekertem az ablakot.

Egy mély dörmögő hang rezgette meg mellkasom, meg a kasznit.

– Jól vagy, öcsi?

Mi az, hogy öcsi? Jogsim van!

– Nem nyílik az ajtó. – mondtam kicsit vékonyabb hangon, mint szerettem volna.

– Annál nagyobb baj ne legyen! – röhögtek fel mindannyian, de akkor már levegőben voltam újra, mert a négy kerék felett megragadták a kasznit, megemeltek és egyszerűen kisétáltak velem az útra.

De azért megadták a kegyelemdöfést.

– Merre mennél, öcsi?

– Amerre az orra áll. – úgy éreztem, mintha egy lendkerekes kisautóban ülnék és a megfelelő sávba téve majd meglöknek, elindítanak. Hogy ne forgolódjon itt a kis hülye, állítsuk irányba.

El se köszöntek, letettek és mentek is vissza a teherautójukba. Szóval minden alkalommal, amikor fejembe száll „a király vagyok” érzése, pofán vág egy hülye szitu. Persze azért még nem lettem ezzel megszelídítve, mert két nap múlva csak összetörtem a trabit.

Amint a feketéket elvitték, leciháztuk Tokossal a gépeket, kaptunk szendvicset meg üdítőt. Tudom, hogy nagyon nem lett volna szabad, de a szendvicset megfeleztem Szemivel. Nem hiszem, hogy jót tesz neki, ha nem a megfelelő kajaidőben adok neki enni, nehogy elkezdjen rákattanni a kajára, aztán a kéregetésre. De valahogy így éreztem korrektnek, együtt érdemeltük ki, együtt szolgálunk, testvérek vagyunk. Mivel Mike nem hívott be, kinn töltöttem az időt amíg az iráni gép meg nem jött, ott maradtam a betonon Tokossal. Röhörésztünk, beszélgettünk, sokkal gyorsabban telik így az idő. Az iráni gépről nem adtak le nekünk semmit. Egyszer csak Mike törzs kiszólt nekem rádión, hogy azonnal menjek be. Közben láttuk, hogy jön Tokos váltása is. Messziről mondja is, hogy Mike távcsövön látta, hogy összeálltunk. Vagyis megbuktunk. Nem lehet a szolgálati helyet elhagyni, nem lehet két szolgálatot teljesítő katonának beszélgetni, együtt időt tölteni. De azért mi együtt is ballagtunk be. Mike alaposan leteremt bennünket és az a büntetésünk, hogy aznap nem megyünk már ki szolgálatba. Tényleg nem értem a tiszteket. Mennyire látják azt büntetésnek, hogy mások szívnak kinn helyettünk is? Igaz, hogy beígéri, hogy jelenteni fogja az esetet, szóval lehet ez rosszabb még. De délután szó sem volt erről a bukásomról benn a laktanyában, viszont betettek újra éjszakára kutyázni F1-re.

A hetedik Rövid Ugrás.

424

Március 22. Vasárnap

17-től szabadnapra mehettem ismét. A délelőttös szolgálat alatt volt egy kisebb fennakadás, Dinót valami városi fuvarra rendelték a dobozos UAZ-zal, emiatt az egyik kopasz sofőrt küldték el IFÁ-val a kajáért. Rosszul pakolták fel a platóra a reptéri konyhán azokat a nagy alumínium bödönöket, amiben az ételt hozták át hozzánk, és emiatt egy kanyarban összeborultak. Mikor ideértek és lenyitottuk a nagy deszkaajtót, akkor láttuk, hogy a csőtészta beborítja az egész platót, ázik a húslevesben és kis szigetekben felhalmozódva áll benne a sertéspörkölt.

Két bödön tartalma volt menthető, de vészesen közelgett az ebéd ideje, a szolgálatba indulóknak enni kellett adni, de ez nem volt elég. Basa szabadnapon volt, Robi persze sehol és az az állat Koltay volt a csüti. A korosztályombeli sofőr, amúgy vagány, tuti, hogy ő vadult az IFÁ-val, de annyira beszart, hogy bár én is meg voltam ijedve, meg kellett ígérnem, hogy valamit kitalálok. Azt találtam, ki, hogy a balesetet tényként kezelem és inkább már a megoldással hívom fel a Koltayt.

Megnéztem, hogy a raktárban milyen hideg élelem van, lekvár, konzervek. Ebből mindig valamivel többet kapunk, meg Hortományi alhadnagy néha külön is rendel, hogy ha esetleg riadó van, akkor zökkenőmentes legyen a megnövekedett igény ellátása. Amikor valami baj volt mindig ehhez nyúltunk.

Azzal hívtam Koltayt, hogy a bödönök zárhatóságára ki kellene találni valamit, mert a lazán rátett fedő nem tartja meg a tartalmat, ha egy IFA platón csúszkálva kell elhozni. De ha már IFÁ-t küldünk, akkor biztosítani kellene a sofőr számára valami eszközt, amivel rögzíteni tudja ezeket a kör alakú vékony, magas edényeket.

Mert különben az történik, ami ma.

Hogy nincs ebéd.

Azonnal átjött, de már azzal fogadtam, mielőtt kinyithatta volna a száját, hogy kérek engedélyt a szolgálatba menőknek kiosztani a megmaradt ételt, csökkentett adaggal, de kenyeret és lekvárt adnék nekik mellé. A pihenősöknek később lenne ebéd, addig a sofőrt vissza kéne küldeni és amilyen maradékot csak lehet, össze kellene gyűjtetni a reptéri konyhán. Minden adag mellé tudok löncshúst adni, és ha többféle kaját kapunk, akkor szakaszonként vezényeljék az alegység ügyeletesek enni a katonákat és akkor nem lesz baj abból, hogy nem egyformát kapnak. Az IFÁ-ra meg rendeljenek a platóra néhány embert, akik arra felügyelnek, hogy ne boruljanak ki a bödönök.

Koltaynak nagyon tetszett a dolog, még azt is elfelejtette megkérdezni a sofőrtől, hogy mi is történt valójában, mert azért az a bödön nem borul könnyen.

Leereszkedőn mondta neki, hogy fiam, maga szedjen össze néhány embert, aztán induljon máris, én addigra odaszólok, hogy mire van szükségünk.

Délután szabadnapot kaptam, és kihirdették a köteléken, hogy ma kisebb zavar volt az élelmezésben, de szerencsére Koltay zászlós évtizedes határőrizeti tapasztalata kihúzta a bajból a laktanyát.

Vivát Herr Koltay!

426

Március 20. Péntek

Ma riccs (riadó) volt a FEP-en.

De előtte még Nitró lehívatott a csapatügyeleteshez.

Sugárzott az arca, az ő szája is mozgott, lekövetve, amit a csüti nekem mondott. Bólogatott, grimaszolt.

A csüti vagyis Gitti főtörzs, aki amúgy mindentől retteg és a katonai szabályzat minden betűjét komolyan veszi, hosszan taglalta a tényállást. Az volt a vád, hogy visszaélek a konyhai szolgálat nyújtotta lehetőségekkel, nem adhatok ehetetlen dolgokat a katonáknak, gondoljak bele, hogy míg én a konyhán vagyok, ők fegyveres szolgálatot teljesítenek, joguk van rendesen enni, ezen én nem változtathatok, és nekem ehhez kell tartanom magam, a konyhai szolgálat ugyanolyan felelősséggel jár, ugyanolyan katona vagyok, mint ők.

Mikor végre szóhoz jutottam, jelentés formájában tájékoztattam őket a konyhai szolgálat mibenlétéről, hogy nekem az a feladatom, hogy mindenkinek, a kiírt mennyiségű ételt osszam ki, és azt kell kiosztanom, amit nekem idehoznak, ezen senki nem változtathat. Az ételek minősége eltérő lehet, ebbe nekem sincs beleszólásom, és nem garantálhatom minden egyes adag étel azonos minőségét. Ha tehetem, az ehetetlen dolgokat nem osztom ki, de ehetetlen dologgal nem nagyon találkozom. Van olyan, hogy igen kicsit zsírosabb a hús az egyik tányéron, mint a másikon, de egy állat sem csak bélszínből áll, ráadásul az ország egyik legjobban ellátott laktanyája vagyunk, a reptéri dolgozóknak készített magas minőségű ételt esszük, de itt ez katonaság, nem kivételezhetek senkivel!

A csüti higgadtan hallgatott, bólogatott is, aztán még azt a nyomaték kedvéért hozzátettem:

– Ahogy tapasztalom, itt nem az van, amit én, vagy bármelyik társam akar, ez katonaság!

Itt egy leheletnyit Nitró felé biccentettem, hogy értse.

– Az élelmezésben nincs kivételezés, én sem tehetem meg, bármennyire is finnyás valaki, bármennyire máshoz van is szokva, nem a mi kényelmünket szolgálja a határőrség!

A barom Gittinek nagyon tetszett, amit mondtam, a végén teljesen fellelkesült.

– Jól van, jól van. Igaz!

– De persze gyomorbántalmak esetén, orvosi papírral igazolva, Hortományi alhadnagy elvtárs dönthet másként. Ha ilyesmiről van szó, nem lehet akadály. – mondtam olyan simulékony hangon amennyire csak tudtam, lássa, hogy konstruktív vagyok.

Nitró majd szétrobbant, de mivel a csütinek nagyon megnyerte a tetszését a hozzáállásom, semmit nem tehetett. Leléptettek.

– Jöjjön csak szakaszvezető…

Gitti karon ragadta Nitrót és elindult vele az iroda felé. Az, mint egy sérült kirakat bábú kitekert nyakkal nézett utánam, méterekről is látszott, hogy zihál, jár a mellkasa, aztán mosolyogva intettem neki és eltűntem a lépcsőfordulóban.

Délelőtt voltam szolgálatban, a pihenőidőmet töltöttem a körletben. Nem sokkal később, hogy feljöttem a csütitől, felbőg a sziréna, hallom az ügyeleteseket ordítani a folyosóról.

– Riadó! Mindenki fegyverben két percen belül az alakulótéren!

A körlettársaim leugrálnak az ágyakról.

– Te nem jössz? – kérdezi Kiss Gyuri.

– Szakács vagyok. – válaszolom és kedélyesen nézegetem a felső ágyról, ahogy kapkodnak a többiek. Faszom! Szakács vagyok.

De már hallom is Nitrót, túlüvölti a szirénát:

– Dvorszkíííííííííííííí! Fegyverbe!

Betoppan a körletbe és földbe gyökerezik a lába.

Fekszem ugyanis.

– Dvorszky kifelé a fegyverszobába, már egy perced sincs! – jön meg a hangja.

Nem érti, hogy mit mondok, pedig azt mondom, hogy pihenőidős szakács vagyok.

Üvölt, hogy a riccs az mindenkire vonatkozik, és már ezért a késlekedésért felnyom, köteles vagyok a sziréna hangjára azonnal ugrani.

Megteszem, erre nem tudok mit mondani, még az is lehet, hogy igaza van. A sisakom úgy veszem le a szekrény tetejéről, mintha hozzá akarnám vágni, ebben van is valami. Kirohan, aztán én is. A fegyverszobában nem találjuk a fegyverem, egyszer volt nálam, amikor átvettem, de csak annyi ideig, míg a számát bediktáltam. Még szerencsétlenkedünk a raktárossal, hogy milyen tártáskát adjon, éles lőszer kell ugyanis, de nekem nincs külön tártáskám, ritkán visznek szakácsot riadókor. Valami tártáskát mégis kapok, 60 éles töltény kerül a kezembe, de még le kell papírozni. Nitró tajtékzik, de még nem vagyunk elkésve, mert Gitti annyira berezelt a riadótól, hogy jobb ötlete nincs, minthogy a riadósokat lenn sorba állítva leellenőrzi a surranók tisztaságát. Hebeg-habog, vörösen izzó arccal mered a surranókra, a sziréna üvölt, aztán valamelyik szakaszparancsnok, miután az IFÁ-k betolattak a bejárat elé, bekiabál, hogy járműre. Ettől a csüti is észbe kap, járműre, járműre, kiabálja ő is, látható megkönnyebbüléssel, hogy valaki megoldotta helyette a helyzetet.

Robog velünk ki az IFA a reptérre, Ferihegy 1-re. A gékápéká, vagyis a gépkocsiparancsnok, egy öreg Mamut szakaszvezető tart eligazítást a platón menet közben.

– Néhány örmény eltérített egy szovjet IL 62-es gépet. – mondta – A rendőrség különleges erői már itt vannak a reptéren, nekünk az a feladatunk, hogy második lépcsőben biztosítsuk a helyszínt. Egy távolabbi leszállópályára irányítják a gépet majd és nekünk egy áthatolhatatlan zárást kell végrehajtani. Akit leteszünk, az nem mozdul és senkit nem enged át a záron se ki, se be. Aki él és mozog ki lett rendelve a reptérre, mindenki szeme rajtunk csüng, el ne csesszétek!

Meghatározott helyekre tesznek ki bennünket és ott kell állnunk. Mit lehet ezen elcseszni?

Még elmondja, hogy egyelőre tárgyalások folynak, mert az örmények fel akarják robbantani a gépet Budapest felett, ha nem teljesítik a követeléseiket (amikről nem tudjuk meg mik is). Viszont lassan le kell szállniuk, mert 40 perce köröznek a város felett, lassan elfogy a kerozinjuk.

Ahogy a kifutópálya betonjára kiérünk, lenyitják a plató hátulját. Nagyjából 50 méterenként megállunk, a riadó parancsnok rámutat valakire, az leugrik és már robog is tovább az IFA.

Ledobnak engem is, be kell tennem egy tele tárat az AK-ba és innen kezdve figyelni.

Azt tudtam megfigyelni, hogy végül leszáll a gép, és tőlem meglehetős távolságban megáll. Hosszú ideig semmi nem történik, majd odatolnak egy lépcsőt és lassanként leszállnak az utasok, majd felmegy néhány kommandós és négy vagy öt embert bilincsben lehoznak.

Még vagy másfél órát álltunk kinn. Láttam az IFÁ-t közeledni, majd távolodni, logikátlan sorrendben szedték össze a srácokat körülöttem, aztán felfedeztem Nitrót. A plató hátulján lógott ki, vigyorgott rám minden fordulóban, kiabált, hogy ott fogok megszáradni, ahol vagyok. Engem szedett össze utolsónak, elégedett vigyorral ült velem szemben, kérdezgetett, hogy hogy ízlett a katonaság, úgy hallotta az akarok lenni, nem szakács. Majd szétrobbantam, tűrtem, de folyamatosan piszkált, hogy így fog megszopatni mindig, amikor csak teheti. Csikorgott a fogam, látta rajtam, hogy tehetetlen vagyok és élvezte. De aztán valamelyik idősebb katona, rászólt.

– Nitró, fejezd be mert kihajítalak a kocsiból. Biztos tudod, hogy egy órája mindenkinek benn kellene lennie a körletben, nemcsak ezt az egy kopaszt szopattad, hanem egy egész rajt. Kussolj most már, a hangodat ne halljam!

ÓÓÓ zene volt füleimnek! Ilyen sokat és alaposan nem mosolyogtam még pasira. Nitró kussolt és vöröslött.

Este beszélgetések zajlottak minden sarokban, mit akarhattak az örmények?

Mindenki számára érthetetlen okból adták fel magukat. Annyit máris tudni, hogy az orosz hatóságok már másnap viszik is őket haza, és mindenkinek az volt a véleménye, hogy jobb lett volna nekik itt tűzharcban megdögleni, mint ahogy majd otthon fognak. De hogy volt-e náluk fegyver, robbanóanyag és mit akartak tulajdonképpen és azt miért pont Budapesten, nem derült ki.

531

December 5. Péntek

Reggel jeleztem a rajparancsnokomnak, hogy nem tudom felvenni azt a kurva gumicsizmát, mert széttrancsírozta a lábam. Kiderült, hogy nem is kötelező hordani.
Ezt tegnap miért nem mondta senki?

Többet soha nem vettem fel.

A reggeli torna után gépjárműre ültünk, a homályban terjengett a hihetetlen hír.

– Egy cigánygyerek megijedt az IFA-tól! – hallottam mindenhonnan.

– Mi történt? Mi volt? – kérdezgettem.

A mellettem ülő zöld ruhás alak fogott a mesébe.

– Van itt egy kopasz cigánygyerek és a szerencsétlen nem járt még városban, ki se mozdult a falujából, nem látott ekkora autót, mint ez! – bökött a beszélgetőtársam a plató felé. – Hol élnek ezek?!

– Ja! És a család meg adott neki egy kalapba százhúszezer forintot, hogy az biztos elég másfél évre. Azt gondolták, végig nem megy majd haza.

– Ne csináld! Százhúszezer forintot?

– Mennyi a havi zsold?

– 920 forint.

Elhúztam a szám.

– Százhúszezer!

– Ja! Hihetetlen.

Aztán csönd, a lőtérig.

535

December 1. Hétfő

Hajnalban kirugdostak az ágyból, a szemem alig tudtam kinyitni. Villanyt megint nem kapcsoltak, csak az ajtóban álló tisztesek mögül beszűrődő fény nyújtott segítséget a tegnap szintén sötétben lepakolt holmik eléréséhez.

Két perc alatt sorakozó, egyre több tisztes áll a körletünkben, a lassabbakhoz személyi edzőként csatlakozva, teli torokból igazgatnak minket.

– Húzza fel a nadrágját! Gombolja már be! Még mindig pizsamában van? Kérvényt kell benyújtani? Mozduljon meg! Kifelé innen! Mindenki! Még 10 másodperc!

A vitatott tulajdonú sapkák, kesztyűk, kabátok megszerzése érdekében fojtott dulakodás alakult ki az ágyak közt több helyen, nekem a derékszíjamat ragadta meg egy kéz. Pillanatok alatt felmértem, hogy a kis vékony hangú szemüveges srác tart rá igényt. Akkor az enyém marad az öv. Én a csatos végét fogtam, ő a másikat, huzigáltuk, ráfogtam hát a szíj közepére, a csattal meg jó nagyot suhintottam a kezére. Belesziszegtem még gyorsan a vinnyogásába, hogy meg ne merje közelíteni a cuccaim.

A lófogúval maradtunk ketten legutolsónak, az egyik zoknim valaki elcserélte, azt keresgéltem, de végül az egyik lábamra idegen és nagyobb méretű zokni került. Fejenként négy tisztes ordításával keretezve szaladtunk az alakuló térre.

IFA-ra pakoltak és a fagyos reggelt keresztülhasítva robogtunk valamerre. Kék villogós motorosok biztosították az utunkat, amennyire láttam a ponyva alól. Süvített a hideg szél az arcunkba, dőlt be vele a kipufogógáz, szemben a többiek szemében az a riadalom látszik, amit én érzek.

A Déli pályaudvaron vonatokra taszigálnak fel, a tisztek, tisztesek nem válaszolnak a kérdésekre, ridegen utasítanak csendre. Nem tudom hova rohan velem a vonat. Felbukkant egy kalauz, de Ő is csak annyit válaszolt, hogy nyugatra tartunk. Az a gyanúm, meg akartak minket félemlíteni egy kicsit.

Néhány óra bizonytalanság után egy magas őrmester lépett be a kabinba.

– Aki a nevét hallja, szedi a cuccát, és gyülekezik kinn a peronon!

Én maradtam egyedül.

– Velem mi lesz? – kérdeztem.

– Először is, kérek engedélyt jelenteni őrmester elvtárs, másodszor pedig maradjon a seggén, amíg nem keresik! – Undorral mért végig, aztán elviharzott.

Két órán át zötyögtem még csendben. Hirtelen egy széles pofacsontú, vágott szemű tizedes rontott rám.

– Maga a Dvorszky határőr?

– Igen. – rezzentem össze.

A tizedes leengedte a kezét, nagy levegőt vett.

– Igen, tizedes elvtárs! Szokja már meg! Hol a fenében tekergett idáig? Már mindenhol kerestem! Tudja, hogy nagy szerencséje van? Pár perc múlva szökevénynek nyilvánítottam volna!

Az ölembe dobta a zsákomat.

– Na lóduljon már meg vagy külön kérvényt nyújtsak be?

Lenn sorba taszigáltak bennünket, többen rebesgették, hogy Sopronban vagyunk, de akadtak olyanok, akik Kőszeget tartották valószínűbbnek.

Hosszú sötét utcán hajszoltak végig a tisztesek. Bal oldalt, bokáig érő mogyoróbarna szőrmében gúnyosan kiáltott felénk egy lány:

– Nekünk 9 hónap, nektek 18.

Egyikünk sem válaszolt, csend szállta meg a csapatot, csak hátulról kérdezte valaki:

– Mit mondott? Mit akart?

Döngött a lábunk alatt a föld, visszhangzott az utca.

S a sötétből lassan kirajzolódott a kapu, amely elnyel bennünket 18 hónapra.

540

1986. november 26.-án szerdán reggel hatkor megkezdtem a sorkatonai szolgálatot.

A BM Határőrség állományába kerültem.

Az udvaron álló két-háromezres tömeget, – név szerint szólítgatva-, valami szisztéma alapján szétosztogatták. Volt, aki rögtön IFA-ra került, volt, akit különböző épületek felé tereltek. Felesleges volt bárkinek az arcát megjegyeznem, bárkihez szóltam, azonnal elrángatták mellőlem. Apu csak az Adyligeti laktanya kapujáig jött. Elhozott autóval, nehéz csendben ültünk, mikor új slágerként megszólalt az “You’re In the Army” című Status Quo dal. Akkor hallottam először.

Engem nem szállítottak sehova, délig álltam az udvaron, addigra csak húszan-harmincan maradtunk. Merevre fagyva szedett össze bennünket egy alacsony tizedes. Sorba állított minket, csodálkoztam, hogy milyen egyszerű dolga van. Eszembe sem jutott ellenkezni. Bekísért egy hatalmas épületbe.

– Itt megkapják a gyakorlót! Maguk az én szakaszom, este a Jacksonban találkozunk! – mondta, aztán eltűnt.

Mi az a Jackson?

A felszerelést darabonként külön teremben kaptuk meg. Az első szobában kellett leadni a behívót. Az enyémen ott virított egy nagybetűs FEP felirat. Az ott ülő őrvezető jóindulatú mosollyal tanácsolta, hogy minden szobában hangosan jelezzem: FEP-es vagyok.

Végre egy jóindulatú srác.

Bementem a következő terembe.

– FEP-es vagyok – szóltam hangosan.

– FEP-es?

– Igen! – mondtam örömmel az ott unatkozó társaságnak, jól esett, hogy értenek, de nem volt időm gondolkodni. Egy magas tizedes teljes erejével vágott az arcomba egy bakancsot, majd felrepedt a szám.

– Dugd fel magadnak a surranót FEP-es! – röhögtek többen – Na, tünés a nadrágért!

Itt is benyögtem a FEP szócskát, már repült is felém a nadrág.

Következő részleg, óvatos vagyok, de nem eléggé.

– Mi az a FEP?

A raktáros felnézett rám.

– FEP-es vagy?

– Igen. – szaladt ki a számon. Most egy övet kaptam a képembe, a csatja hangosat koppant a homlokomon.

A legközelebbi teremben már ügyesebb voltam.

Odahajoltam egy nagytestű tiszteshez.

– Az a srác mögöttem, minden szobába beszól, hogy FEP-es, mi a szart jelent ez?

A tisztes elhúzta a száját.

– Forgalom Ellenőrző Pont. A rohadt mázlista. Ezek a szemetek kerülnek Ferihegyre. Tudod, milyen Hawaii ott lenni? Az nem ez a szarság!

Elköszönök, de még hallom, hogy a csajka koppan a mögöttem jövő srác fején.

Már szinte minden felszerelést megkaptunk, le kellett vetkőznünk meztelenre.

Te jó ég! Én is ennyire ronda lennék? Kacska lábak, inas hátsók, keszeg, beesett mell, szőrtelen, csupasz, kövér, esetlen testek, görbe hátak, hihetetlen!

És ennyifajta hímtag létezik? Hogy lehet olyan görbe vagy kicsi vagy nagy? Borzalom! Mit szeretnek rajtunk a nők?

Lopva néztem a társaim, ahogy ők is engem és egymást, mindannyian valahogy takargatni próbáltuk a vélt és valós hiányosságainkat. Tétova, bizonytalan mozdulatokkal adtuk le a civil ruhákat, riadtan figyeltem, ahogy egy kék nylonzsákban tűnnek el a holmijaim. Nem messze tőlem egy kövér, szemüveges srác –az a fajta, akivel mindig, mindenhol előszeretettel kegyetlenkednek-, ügyetlenül tömködte a zsákját, ijedt volt, remegett a keze, a szája is, lassan kiborulni látszott.

– Gyerünk dagadt, feltartod a sort. Itt nem segít anyuci! – kiáltott rá a felelős tisztes – Ne szarozz annyit, nyomd be a zsákba, aztán tűnés innen!

A kövér fiú vadabbul, nagyobb igyekezettel pakolta a cuccait, külön-külön összehajtogatta a ruhadarabokat, s kínos gonddal, próbálta elhelyezni őket, de a sietségtől összegyűrődtek a ruhái, s kezdte volna újrahajtogatni. Lába között szorította a kabátját, izzadságcseppek jelentek meg homlokán, a hátán, s egyre hangosabban szuszogott. Mellélépett a tisztes, meghökkenten figyelte a szerencsétlenkedést.

– Jóember! Ezt ugye nem gondolja komolyan? Ugye csak engem akar bosszantani? – széttárta a karjait – Mit művel azzal az inggel?

A kövér srác szinte eszelősen igyekezett összehajtogatni, de még a gombokkal is sokat bíbelődött. Hirtelen közelebb lépett a tisztes, földre dobta az inget és nagy ívben a már összekötözött zsákok felé rúgta.

– Na, ez már úton van! Akarja-e a többit is így hazajuttatni, vagy beleteszi végre a holmikat a zsákba? Az alsógatyát is tolja le, mit szégyenlősködik?  A lányok is így könyörögnek magának? Fogadok, még sose tolta le, nő előtt!

Lehullott az említett ruhadarab, könny szökött a fiú szemébe. Kabátját ügyetlenül tömögette bele a zsákba, ami egy hirtelen mozdulattól oldalt felrepedt. A tisztes rögtön ott termett, felkapta a holmikat, meglendítette – s mintha magot vetni készült volna –, beterítette velük a szobát.

– A kurva életbe, katona! Mondja a nevét! Már itt ilyen trehány? Nézze meg, hogy néz ki a terem? Azonnal szedje össze, aztán jelentse, ha kész van! Kezdje már, mit bámul?

Vastag sávban csorgott a kövér fiú könnye a szájába, kezét összekulcsolta puha, nagy mellén, a lába megroggyant, s egész testében remegett. Attól féltem, sokkot kap. Mi, a többiek széthúzódtunk a terem szélére, megrettenve figyeltünk.

– Kérvényt nyújtsak be? – kezdte újra a tisztes – Mi a neve, katona? Mi a neve?

– Bakos István – bugyborékolt a fiú, a hangja megbicsaklott.

– Bakos István olyan nincs! Olyan van, hogy Bakos határőr! Megértette? Imádkozzon Bakos határőr, hogy ne lássuk többet egymást.

Közelebb rúgta az előbbi inget a kövér fiúhoz, aki lassan leereszkedett és remegő kézzel húzta össze a holmijait egy kupacba. Hatalmas ülepe jószerivel eltakarta őt magát. A tisztes elé dobott egy üres zsákot, a fiú csöndben töltötte meg. Becsomózta a tetejét, felemelte és átkarolta. A tisztes messzebbről figyelte.

– Na, Bakos határőr, leadja, aztán átmegy a következő helységbe!

Bakos rettentő erővel szorította össze a zsákját. Bizonytalan lépésekkel indult a pulthoz. Az ott szolgálatot teljesítő katona belemarkolt a zsákjába és közelharcba bocsátkoztak. Bakos nem nagyon engedte a cuccait, rezgett a hátán a háj, ahogy rángatta az ellenfele. A tisztes egy kis ideig figyelte, aztán vett egy nagy levegőt és a Bakos felé indult.

Állt a pult jobb oldalán egy magas – nálamnál kétszer nagyobb –, vágott szemű parasztgyerek. Csöndesen figyelte a küzdelmet, de a tisztes közeledtekor a Bakos mellé lépett és megfogta a karját.

– Figyelj testvér! Add oda a zsákod, még bajod lesz ebből.

A tisztes is megtorpant a jóindulatú, barátságos hang hallatán.

– Gyere, nem tehetsz semmit. Add csak oda.

Bakos – mintha álomból riadt volna-, a vágott szeműre nézett. Keze szorítása megenyhült, raktáros pedig határozott mozdulattal kitépte közüle a zsákot.

A tisztes nem bírta ki, rájuk kiáltott.

– Szép kis szerelem szövődött, de itt meg ne próbáljatok buzulni, mert letépem a tökötöket. Értve? –aztán felénk fordult – Ez rátok is vonatkozik! Rühellem a köcsögöket. Húzás innen a picsába, ne bámuljatok!

Ezt követően a vadállat áthajszolt minket a mosdóba pucéran, kezünkben a katonaruhával. Bent egy tohonya, szemüveges srác, szívfájdalom nélkül, kaján vigyorral a képén nyírta egyformára a hajunk. A hosszú hajúakat szadista módon, vadul, közben erős hangon ordított, ha valaki túlontúl sivalkodni mert a keze alatt. Aztán futás a következő állomáshoz, ott ketten szórták be a jónépet tetűírtószerrel. Folyamatosan kiabáltak.

– Lehajolni! Széthúzza a seggét! Úristen, maga nem szokott tisztálkodni? Takarodjon, mossa ki rendesen! Ez meg mi? Maga ezen keresztül szarik? Elhányom magam! Megfordulni! Emelje fel a farkát! Atyaég! Ez mi? Boldogtalan lehet a barátnője!

Sorra kerültem, beporozták a fenekem, a heréim.

Az előbbi móka jutott az eszembe.

– A srác mögöttem FEP-es!

– A kurva anyját! – hördültek fel a srácok, felhúzták a szemöldöküket, a homlokukon elkent – a seggünkbe szánt porba-, csíkokat húztak a ráncok. Kisurrantam és lopva sandítottam hátra.

– Adja ide a derékszíját!

A srác gyanútlanul engedelmeskedett.

– Emelje fel a farkát! Fektesse a tenyerére!  

A srác még mindig gyanútlan állt. Hirtelen – miután jó nagyot csattant rajta a bőrszíj-, fájdalmas üvöltéssel ugrott hátra.

Elszégyelltem magam a szerencsétlen görnyedt alak láttán. Ezt nem csinálom többet.

Ezek után kerültünk a Jacksonba. Most kiderült mi is ez. Egy hatalmas épület, a Keltető, vagyis a kopaszok szállása.

(Fotó: Túry Gergely / HVG)

Este nem ismertem fel a civilben még olyan különböző társaim. Idegen mindegyik. Sokáig forgolódtunk álmatlanul, de nem volt mondanivalónk.

https://www.youtube.com/watch?v=ObntvRcKMrE