194

November 7. Szombat


Ma megint nagyon rosszul éreztem magam.
Lassan a szkander őrület is lecsengeni látszik. Igazából nem szerettem, de volt valami fura hozadéka, aminek az eltűnése nagyon fog hiányozni.
Amolyan kiválasztottság érzés.

Gyakorlatilag az előző hónap ilyenekkel volt tele és kezd mind kikopni, és felszívódni a hatása.

A szkanderban mostanra már szinte mindenkit lenyomtunk, illetve mindenkivel megmérkőztünk, aki számít, vagy aki nagyon akarta. Abszolút első helyezettként a ranglista élén mi ketten álltunk Répával, ezért egyre ritkábban hívtak ki minket. Azt is mondhatnám, hogy már egyáltalán nem.
Zajlottak az esti küzdelmek ugyanúgy, mint eddig, de nélkülünk, mert már csak az alsóbb helyezésekért ment a vetélkedés. Csinálni még csak-csak élveztem, de nézni nem akartam, tehát ha tudtam is, hogy melyik körletben folyik épp, már nem mentem át.

Igazából teljesen jogos, hogy nem vagyunk ott, semmi értelme, Répát se érdekelte ki a legerősebb a nála gyengébbek közt, így ezekből az esti fülledt, izzadt estékből lassan kimaradtunk. A versengők sem örültek a jelenlétünknek, bármennyire is fordult ilyenkor az egész esetenként jókedvű kacagásba, a győzteseket zavarta a tudat, hogy nem abszolút győztesként mozognak a körletben. Ha nem voltunk jelen, akkor nem is léteztünk, besöpörhették az elismeréseket, tetszeleghettek az értékesebb ember szerepében. Ha nem vettek minket számításba, akkor az első lett hirtelen a legerősebb, minden ugyanolyan, mint régen, csak a szereplők mások. Ezért csak tessék-lássék tettek említést arról, hogy ja, ma versengés várható, de hívni, nem hívtak.
Tehát ez is elmúlt.

És ma azért éreztem magam rosszul, mert először zajlott úgy, hogy egyáltalán nem tudtam róla. Petró Dezső, a körletünkben lakó kisberben jött be este izzadtan, hogy a mai bajnokság nagyon jó volt. Lelkesen mesélte kikkel mérkőzött, ki kit győzött le.

És ekkor élesen belém hasított az irigység.
Vagy a féltékenység.
Nem tudom, de szinte beleszédültem.
Az olyan történetek, amik pár hete rólam szóltak, már csak közvetve jutnak hozzám, talán holnap, holnapután már nem is fogom tudni egyáltalán, mi zajlik esténként.
Jobb lettem és emiatt kitaszított.
Fura, hogy ez a helyzet rosszul esik.
Amikor én magam okozom magamnak nem zavar, sőt néha tetszik is, de hogy kivessen a közegem az én akaratomtól függetlenül, az nehezen emészthető.
Pedig a szkanderozásba nem is akartam belekeveredni, de végül megszerettem ezeket az estéket, valahogy kiegészítette a szökéseink által gerjesztett izgalmat. Mivel azt, hogy kilógunk, nem mondhattuk el senkinek, valahogy a szkanderben sikerült a tudtukra adni a többieknek, hogy a nyomukba se érnek.
Mindig arra gondoltam, hogy ez, hogy leteszlek szkanderban, vagy nem hagyom magam legyőzni, az semmi. Ha tudnád öcsém, hogy amúgy mi mindet teszek én, teszünk mi, nem próbálnál meg itt erőlködni, hanem áhítattal csodálnál.
Talán ez adta az erőm jelentős részét.
Hogy tényleg az lettem, aminek tartottam magam, egy kiválasztott, egy Übermensch.

Azt meg nem győzik le.
Tehát nem is sikerült senkinek.
De most nem vagyok biztos ebben, nem vagyok biztos magamban.
Talán nem is baj, hogy mindez véget ért, mert már nem is tudom, hogy most milyen eredményeim lennének. Lehet, hogy csúfos vereségek várnának rám.
Fizikailag tán erős vagyok, de motiválatlan.
Ez rossz kompozíció.

Meg nagyon is meglehet, hogy nem is az én erőm volt bennem, hanem Répával alkotott mikroközösségünk ereje. De most valahogy semmi ilyet nem érzek.

Répa napok óta más beosztásban megy szolgálatba, nem is látom, és én valami fura apátiába estem.
Most üres vagyok újra.
Nagyon klassz volt a szkander, élveztem, de most hirtelen ugyanazt az ürességet éreztem, mint pár napja, amikor a szökéseknek lett nyilvánvalóan vége. Ugyanúgy fájt ennek a korszaknak az eltűnése, ugyanúgy a kényszerű búcsú érzése szorította a torkom. És ahogy ezeket az eseményeket újra felidéztem, a napnál világosabb lett az a tény, hogy ezt az élményt is kétségkívül Répának köszönhetem.

Ő cseszegetett, hogy gyúrjak komolyabban, fejlődjek.
És én szépen kikupálódtam az ő hatására tényleg.
Aztán vele kezdtünk szkanderozni és vele lettem egy ebben is legyőzhetetlen egység része.
Összeforrtunk teljesen.

És most megint azt éreztem, hogy meg kéne köszönnöm Répának, hogy társam, bajtársam volt, hogy megmutatta milyen erős érzés is ez, meg kellett volna szorítanom a kezét, a szemébe néznem, és annyit mondanom, köszönöm. Pátosz nélkül, kísérőszöveg nélkül, ahogy két férfi, két katona, két igaz ember teszi.

De amikor pár percre találkoztunk, mikor tök véletlenül pont én váltottam le őt a betonon, újra elnevetgéltük az egészet, mint a sületlen kamaszok.
Volt valami cinkos összekacsintás, meg Répa úgy köszöntött, hogy "mi van Monte Christo", de éreztem, hogy ez is eltűnik nemsokára.
És én már csak kinn a betonon, éjszaka jöttem rá, hogy tényleg gyáva vagyok.
Azt, akit bajtársamnak tartok sem merem és tudom megtisztelni azzal, hogy a tudtára adom, mivé vált nekem.

Ettől a gondolattól kihűltem, rázott a hideg és csak nagyon sokára jöttem rá, hogy már nem gondolkodom, már nincs bennem semmi, csak állok, de a hideg még mindig ráz. Aztán felfedeztem, hogy egy gép feltöltésekor mellé csörgött vízből keletkezett pici tó felszínén hártyavékony jégréteg keletkezett, rájöttem, hogy fagy.
Ettől fázom.
Nem értem, még csak november eleje van, nem később kellene kezdődnie a télnek?

Szilasi volt a Csüti, nem feltételezek róla ekkora direkt genyóságot, ő alapból fasz, de így ebben a formában nem szopat. Beír kihallgatásra, jelentést ír, felnyom, de azzal nem szívat meg senkit, hogy direkt sok időre kitesz valakit a betonra.
Vagyis egyszerűen csak elkúrta a váltást, mert hét és fél órát álltam kinn éjszaka.

Ez rohadt sok! Ebben a hidegben meg egészen embertelen.

Ferihegy 1-en álltam, az Öregbetonon, semmi nem volt itt ma, csak a lassan teljesen átfagyott tócsa. Remegett minden tagom, akármit csináltam. Gyalogoltam, futottam, guggoltam, de a hideg úgy bekúszott a csontjaim közé, hogy reggelig nem hagyott el.


Csak a forró áttetsző, híg lötty, a tea a laktanyában hozott enyhülést kicsit, de aztán még egész délelőtt remegtem a takaró alatt, el se tudtam aludni.

424

Március 22. Vasárnap

17-től szabadnapra mehettem ismét. A délelőttös szolgálat alatt volt egy kisebb fennakadás, Dinót valami városi fuvarra rendelték a dobozos UAZ-zal, emiatt az egyik kopasz sofőrt küldték el IFÁ-val a kajáért. Rosszul pakolták fel a platóra a reptéri konyhán azokat a nagy alumínium bödönöket, amiben az ételt hozták át hozzánk, és emiatt egy kanyarban összeborultak. Mikor ideértek és lenyitottuk a nagy deszkaajtót, akkor láttuk, hogy a csőtészta beborítja az egész platót, ázik a húslevesben és kis szigetekben felhalmozódva áll benne a sertéspörkölt.

Két bödön tartalma volt menthető, de vészesen közelgett az ebéd ideje, a szolgálatba indulóknak enni kellett adni, de ez nem volt elég. Basa szabadnapon volt, Robi persze sehol és az az állat Koltay volt a csüti. A korosztályombeli sofőr, amúgy vagány, tuti, hogy ő vadult az IFÁ-val, de annyira beszart, hogy bár én is meg voltam ijedve, meg kellett ígérnem, hogy valamit kitalálok. Azt találtam, ki, hogy a balesetet tényként kezelem és inkább már a megoldással hívom fel a Koltayt.

Megnéztem, hogy a raktárban milyen hideg élelem van, lekvár, konzervek. Ebből mindig valamivel többet kapunk, meg Hortományi alhadnagy néha külön is rendel, hogy ha esetleg riadó van, akkor zökkenőmentes legyen a megnövekedett igény ellátása. Amikor valami baj volt mindig ehhez nyúltunk.

Azzal hívtam Koltayt, hogy a bödönök zárhatóságára ki kellene találni valamit, mert a lazán rátett fedő nem tartja meg a tartalmat, ha egy IFA platón csúszkálva kell elhozni. De ha már IFÁ-t küldünk, akkor biztosítani kellene a sofőr számára valami eszközt, amivel rögzíteni tudja ezeket a kör alakú vékony, magas edényeket.

Mert különben az történik, ami ma.

Hogy nincs ebéd.

Azonnal átjött, de már azzal fogadtam, mielőtt kinyithatta volna a száját, hogy kérek engedélyt a szolgálatba menőknek kiosztani a megmaradt ételt, csökkentett adaggal, de kenyeret és lekvárt adnék nekik mellé. A pihenősöknek később lenne ebéd, addig a sofőrt vissza kéne küldeni és amilyen maradékot csak lehet, össze kellene gyűjtetni a reptéri konyhán. Minden adag mellé tudok löncshúst adni, és ha többféle kaját kapunk, akkor szakaszonként vezényeljék az alegység ügyeletesek enni a katonákat és akkor nem lesz baj abból, hogy nem egyformát kapnak. Az IFÁ-ra meg rendeljenek a platóra néhány embert, akik arra felügyelnek, hogy ne boruljanak ki a bödönök.

Koltaynak nagyon tetszett a dolog, még azt is elfelejtette megkérdezni a sofőrtől, hogy mi is történt valójában, mert azért az a bödön nem borul könnyen.

Leereszkedőn mondta neki, hogy fiam, maga szedjen össze néhány embert, aztán induljon máris, én addigra odaszólok, hogy mire van szükségünk.

Délután szabadnapot kaptam, és kihirdették a köteléken, hogy ma kisebb zavar volt az élelmezésben, de szerencsére Koltay zászlós évtizedes határőrizeti tapasztalata kihúzta a bajból a laktanyát.

Vivát Herr Koltay!