157

December 14. Hétfő

 
Ma már rendesen be voltam írva szolgálatba, délután mentem is Ferihegy 1-re.

Megint nagy a szaladgálás, mert ma újból érkezik a Concorde.
A Brithish Airways Concorde-ja.

Csak messziről látom, ahogy közeledik, ahogy kecsesen leszáll, és ahogy beterelik egy tőlem távoli gépállóhelyre. Egy szerelővel kezdtem beszélgetni, hogy milyen gyönyörű gép, aztán belemelegedtünk, elmondta, hogy mint minden szerelőnek neki is az az álma, hogy szuperszonikus gépet szerelhessen. Mesélt sokat róla, például kétszer gyorsabban repül a hangnál és 18000 méter a repülési magassága. Emiatt például a London-New York út menetideje mindössze három óra húsz perc volt. Vagyis az ötórás időeltérés miatt a Concorde előbb ért a célba, mint, ahogy felszállt.
Szájtátva hallgattam, hihetetlen.

Aztán van ugyanilyen szovjet gyártmány is, mesélte, a TU-144-es, de az szerinte még nem járt Magyarországon. Az egyetlen dolog ami miatt innen - ebből az országból - kimenne, az ez, hogy ilyen gépekkel foglalkozhasson.
Még az is az eszébe jutott, hogy eltérít egy gépet.

Hunyorogva néztem rá.
Aztán a Concordra.
Most ezt vajon tényleg nekem kell elmondania? Vagy tesztel?

De észrevette a meghökkenésem, aztán nevetve folytatta, hogy amióta engem ismer, azóta ez fel sem merülhet.
Vagyis ebben a négy percben.

Amíg ilyen rettenthetetlen vitézek védik a hont, nem kockáztatná meg, mondta.
Ráadásul családja is van.
De azt tudom-e, hogy volt már itthon sikeres gépeltérítés?
Régen, amikor még voltak belső repülőjáratok. Erről nem szabad beszélni, mondja, de persze itt a reptéren mindenki ismeri a történetet. Egy csapat fiatal megcsinálta.

– Azzal meg még gyorsabb is lenne! – bökött a Concorde felé.

TU-144:

426

Március 20. Péntek

Ma riccs (riadó) volt a FEP-en.

De előtte még Nitró lehívatott a csapatügyeleteshez.

Sugárzott az arca, az ő szája is mozgott, lekövetve, amit a csüti nekem mondott. Bólogatott, grimaszolt.

A csüti vagyis Gitti főtörzs, aki amúgy mindentől retteg és a katonai szabályzat minden betűjét komolyan veszi, hosszan taglalta a tényállást. Az volt a vád, hogy visszaélek a konyhai szolgálat nyújtotta lehetőségekkel, nem adhatok ehetetlen dolgokat a katonáknak, gondoljak bele, hogy míg én a konyhán vagyok, ők fegyveres szolgálatot teljesítenek, joguk van rendesen enni, ezen én nem változtathatok, és nekem ehhez kell tartanom magam, a konyhai szolgálat ugyanolyan felelősséggel jár, ugyanolyan katona vagyok, mint ők.

Mikor végre szóhoz jutottam, jelentés formájában tájékoztattam őket a konyhai szolgálat mibenlétéről, hogy nekem az a feladatom, hogy mindenkinek, a kiírt mennyiségű ételt osszam ki, és azt kell kiosztanom, amit nekem idehoznak, ezen senki nem változtathat. Az ételek minősége eltérő lehet, ebbe nekem sincs beleszólásom, és nem garantálhatom minden egyes adag étel azonos minőségét. Ha tehetem, az ehetetlen dolgokat nem osztom ki, de ehetetlen dologgal nem nagyon találkozom. Van olyan, hogy igen kicsit zsírosabb a hús az egyik tányéron, mint a másikon, de egy állat sem csak bélszínből áll, ráadásul az ország egyik legjobban ellátott laktanyája vagyunk, a reptéri dolgozóknak készített magas minőségű ételt esszük, de itt ez katonaság, nem kivételezhetek senkivel!

A csüti higgadtan hallgatott, bólogatott is, aztán még azt a nyomaték kedvéért hozzátettem:

– Ahogy tapasztalom, itt nem az van, amit én, vagy bármelyik társam akar, ez katonaság!

Itt egy leheletnyit Nitró felé biccentettem, hogy értse.

– Az élelmezésben nincs kivételezés, én sem tehetem meg, bármennyire is finnyás valaki, bármennyire máshoz van is szokva, nem a mi kényelmünket szolgálja a határőrség!

A barom Gittinek nagyon tetszett, amit mondtam, a végén teljesen fellelkesült.

– Jól van, jól van. Igaz!

– De persze gyomorbántalmak esetén, orvosi papírral igazolva, Hortományi alhadnagy elvtárs dönthet másként. Ha ilyesmiről van szó, nem lehet akadály. – mondtam olyan simulékony hangon amennyire csak tudtam, lássa, hogy konstruktív vagyok.

Nitró majd szétrobbant, de mivel a csütinek nagyon megnyerte a tetszését a hozzáállásom, semmit nem tehetett. Leléptettek.

– Jöjjön csak szakaszvezető…

Gitti karon ragadta Nitrót és elindult vele az iroda felé. Az, mint egy sérült kirakat bábú kitekert nyakkal nézett utánam, méterekről is látszott, hogy zihál, jár a mellkasa, aztán mosolyogva intettem neki és eltűntem a lépcsőfordulóban.

Délelőtt voltam szolgálatban, a pihenőidőmet töltöttem a körletben. Nem sokkal később, hogy feljöttem a csütitől, felbőg a sziréna, hallom az ügyeleteseket ordítani a folyosóról.

– Riadó! Mindenki fegyverben két percen belül az alakulótéren!

A körlettársaim leugrálnak az ágyakról.

– Te nem jössz? – kérdezi Kiss Gyuri.

– Szakács vagyok. – válaszolom és kedélyesen nézegetem a felső ágyról, ahogy kapkodnak a többiek. Faszom! Szakács vagyok.

De már hallom is Nitrót, túlüvölti a szirénát:

– Dvorszkíííííííííííííí! Fegyverbe!

Betoppan a körletbe és földbe gyökerezik a lába.

Fekszem ugyanis.

– Dvorszky kifelé a fegyverszobába, már egy perced sincs! – jön meg a hangja.

Nem érti, hogy mit mondok, pedig azt mondom, hogy pihenőidős szakács vagyok.

Üvölt, hogy a riccs az mindenkire vonatkozik, és már ezért a késlekedésért felnyom, köteles vagyok a sziréna hangjára azonnal ugrani.

Megteszem, erre nem tudok mit mondani, még az is lehet, hogy igaza van. A sisakom úgy veszem le a szekrény tetejéről, mintha hozzá akarnám vágni, ebben van is valami. Kirohan, aztán én is. A fegyverszobában nem találjuk a fegyverem, egyszer volt nálam, amikor átvettem, de csak annyi ideig, míg a számát bediktáltam. Még szerencsétlenkedünk a raktárossal, hogy milyen tártáskát adjon, éles lőszer kell ugyanis, de nekem nincs külön tártáskám, ritkán visznek szakácsot riadókor. Valami tártáskát mégis kapok, 60 éles töltény kerül a kezembe, de még le kell papírozni. Nitró tajtékzik, de még nem vagyunk elkésve, mert Gitti annyira berezelt a riadótól, hogy jobb ötlete nincs, minthogy a riadósokat lenn sorba állítva leellenőrzi a surranók tisztaságát. Hebeg-habog, vörösen izzó arccal mered a surranókra, a sziréna üvölt, aztán valamelyik szakaszparancsnok, miután az IFÁ-k betolattak a bejárat elé, bekiabál, hogy járműre. Ettől a csüti is észbe kap, járműre, járműre, kiabálja ő is, látható megkönnyebbüléssel, hogy valaki megoldotta helyette a helyzetet.

Robog velünk ki az IFA a reptérre, Ferihegy 1-re. A gékápéká, vagyis a gépkocsiparancsnok, egy öreg Mamut szakaszvezető tart eligazítást a platón menet közben.

– Néhány örmény eltérített egy szovjet IL 62-es gépet. – mondta – A rendőrség különleges erői már itt vannak a reptéren, nekünk az a feladatunk, hogy második lépcsőben biztosítsuk a helyszínt. Egy távolabbi leszállópályára irányítják a gépet majd és nekünk egy áthatolhatatlan zárást kell végrehajtani. Akit leteszünk, az nem mozdul és senkit nem enged át a záron se ki, se be. Aki él és mozog ki lett rendelve a reptérre, mindenki szeme rajtunk csüng, el ne csesszétek!

Meghatározott helyekre tesznek ki bennünket és ott kell állnunk. Mit lehet ezen elcseszni?

Még elmondja, hogy egyelőre tárgyalások folynak, mert az örmények fel akarják robbantani a gépet Budapest felett, ha nem teljesítik a követeléseiket (amikről nem tudjuk meg mik is). Viszont lassan le kell szállniuk, mert 40 perce köröznek a város felett, lassan elfogy a kerozinjuk.

Ahogy a kifutópálya betonjára kiérünk, lenyitják a plató hátulját. Nagyjából 50 méterenként megállunk, a riadó parancsnok rámutat valakire, az leugrik és már robog is tovább az IFA.

Ledobnak engem is, be kell tennem egy tele tárat az AK-ba és innen kezdve figyelni.

Azt tudtam megfigyelni, hogy végül leszáll a gép, és tőlem meglehetős távolságban megáll. Hosszú ideig semmi nem történik, majd odatolnak egy lépcsőt és lassanként leszállnak az utasok, majd felmegy néhány kommandós és négy vagy öt embert bilincsben lehoznak.

Még vagy másfél órát álltunk kinn. Láttam az IFÁ-t közeledni, majd távolodni, logikátlan sorrendben szedték össze a srácokat körülöttem, aztán felfedeztem Nitrót. A plató hátulján lógott ki, vigyorgott rám minden fordulóban, kiabált, hogy ott fogok megszáradni, ahol vagyok. Engem szedett össze utolsónak, elégedett vigyorral ült velem szemben, kérdezgetett, hogy hogy ízlett a katonaság, úgy hallotta az akarok lenni, nem szakács. Majd szétrobbantam, tűrtem, de folyamatosan piszkált, hogy így fog megszopatni mindig, amikor csak teheti. Csikorgott a fogam, látta rajtam, hogy tehetetlen vagyok és élvezte. De aztán valamelyik idősebb katona, rászólt.

– Nitró, fejezd be mert kihajítalak a kocsiból. Biztos tudod, hogy egy órája mindenkinek benn kellene lennie a körletben, nemcsak ezt az egy kopaszt szopattad, hanem egy egész rajt. Kussolj most már, a hangodat ne halljam!

ÓÓÓ zene volt füleimnek! Ilyen sokat és alaposan nem mosolyogtam még pasira. Nitró kussolt és vöröslött.

Este beszélgetések zajlottak minden sarokban, mit akarhattak az örmények?

Mindenki számára érthetetlen okból adták fel magukat. Annyit máris tudni, hogy az orosz hatóságok már másnap viszik is őket haza, és mindenkinek az volt a véleménye, hogy jobb lett volna nekik itt tűzharcban megdögleni, mint ahogy majd otthon fognak. De hogy volt-e náluk fegyver, robbanóanyag és mit akartak tulajdonképpen és azt miért pont Budapesten, nem derült ki.