Centi_30.jpg 535

 

 

 

December 1. Hétfő

 

Hajnalban kirugdostak az ágyból, a szemem alig tudtam kinyitni. Villanyt megint nem kapcsoltak, csak az ajtóban álló tisztesek mögül beszűrődő fény nyújtott segítséget a tegnap szintén sötétben lepakolt holmik eléréséhez.

Két perc alatt sorakozó, egyre több tisztes áll a körletünkben, a lassabbakhoz személyi edzőként csatlakozva, teli torokból igazgatnak minket.

– Húzza fel a nadrágját! Gombolja már be! Még mindig pizsamában van? Kérvényt kell benyújtani? Mozduljon meg! Kifelé innen! Mindenki! Még 10 másodperc!

A vitatott tulajdonú sapkák, kesztyűk, kabátok megszerzése érdekében fojtott dulakodás alakult ki az ágyak közt több helyen, nekem a derékszíjamat ragadta meg egy kéz. Pillanatok alatt felmértem, hogy a kis vékony hangú szemüveges srác tart rá igényt. Akkor az enyém marad az öv. Én a csatos végét fogtam, ő a másikat, huzigáltuk, ráfogtam hát a szíj közepére, a csattal meg jó nagyot suhintottam a kezére. Belesziszegtem még gyorsan a vinnyogásába, hogy meg ne merje közelíteni a cuccaim.

A lófogúval maradtunk ketten legutolsónak, az egyik zoknim valaki elcserélte, azt keresgéltem, de végül az egyik lábamra idegen és nagyobb méretű zokni került. Fejenként négy tisztes ordításával keretezve szaladtunk az alakuló térre.

IFA-ra pakoltak és a fagyos reggelt keresztülhasítva robogtunk valamerre. Kék villogós motorosok biztosították az utunkat, amennyire láttam a ponyva alól. Süvített a hideg szél az arcunkba, dőlt be vele a kipufogógáz, szemben a többiek szemében az a riadalom látszik, amit én érzek.

IFA_kicsi.jpg

A Déli pályaudvaron vonatokra taszigálnak fel, a tisztek, tisztesek nem válaszolnak a kérdésekre, ridegen utasítanak csendre. Nem tudom hova rohan velem a vonat. Felbukkant egy kalauz, de Ő is csak annyit válaszolt, hogy nyugatra tartunk. Az a gyanúm, meg akartak minket félemlíteni egy kicsit.

Néhány óra bizonytalanság után egy magas őrmester lépett be a kabinba.

– Aki a nevét hallja, szedi a cuccát, és gyülekezik kinn a peronon!

Én maradtam egyedül.

– Velem mi lesz? – kérdeztem.

– Először is, kérek engedélyt jelenteni őrmester elvtárs, másodszor pedig maradjon a seggén, amíg nem keresik! – Undorral mért végig, aztán elviharzott.

Két órán át zötyögtem még csendben. Hirtelen egy széles pofacsontú, vágott szemű tizedes rontott rám.

– Maga a Dvorszky határőr?

– Igen. – rezzentem össze.

A tizedes leengedte a kezét, nagy levegőt vett.

– Igen, tizedes elvtárs! Szokja már meg! Hol a fenében tekergett idáig? Már mindenhol kerestem! Tudja, hogy nagy szerencséje van? Pár perc múlva szökevénynek nyilvánítottam volna!

Az ölembe dobta a zsákomat.

– Na lóduljon már meg vagy külön kérvényt nyújtsak be?

Lenn sorba taszigáltak bennünket, többen rebesgették, hogy Sopronban vagyunk, de akadtak olyanok, akik Kőszeget tartották valószínűbbnek.

Hosszú sötét utcán hajszoltak végig a tisztesek. Bal oldalt, bokáig érő mogyoróbarna szőrmében gúnyosan kiáltott felénk egy lány:

– Nekünk 9 hónap, nektek 18.

Egyikünk sem válaszolt, csend szállta meg a csapatot, csak hátulról kérdezte valaki:

– Mit mondott? Mit akart?

 

Döngött a lábunk alatt a föld, visszhangzott az utca.

S a sötétből lassan kirajzolódott a kapu, amely elnyel bennünket 18 hónapra.

süti beállítások módosítása