Centi_30.jpg47

 

 

 

 

1988. április 2. szombat


Gyönyörű tavaszi napunk van ma.
Úgy sütött a nap, hogy mindent az élet színével töltött fel, minden tárgy, minden növény, minden katonatársam  fénylőbb, kontúrosabb lett, minden mosoly életigenlő jellé vált.

A kisMágusokat ma külső körlet takarításra rendelték, és én önként csatlakoztam hozzájuk.
Nem dolgozni, hanem csak herézni mentem, téblábolni.
Élveztem ezt a napsütést.
Binder, akit a kopaszok felügyeletével bíztak meg, megint ember volt, pontosan tudta, hogy ez a nap erre van, erre kell. Olyan feladatokat adott a kopaszoknak, ami szintén inkább csak külső szemmel látszott szorgoskodásnak. Két részre osztva és gyakran váltogatva őket az egyik csoporttal az ablakokból látható helyen kapirgáltatott, a másikat meg a lőszerraktár takarásában hagyta üldögélni, beszélgetni.

Mi is melléjük feküdtünk és az eget fürkészve susmorogtunk arról, milyennek képzeljük a civil életet. Nem tervekről beszéltünk, nem a jövő gondjait elemeztük. Azt feszegettük, hogy ilyennek képzeljük, színesnek, élettelinek, melengetőnek.
Olyannak, mint ez a nap.
Hogy csak messze, alig hallhatóan duruzsol a társadalom, zakatol a szocializmust építő lázas munka zaja, ami csak alaphang, harmonikusan illik a szélfútta fű hajladozása és a tücskök éles reszelésének hangjába.

A Nap, mint valami kohó ontotta ránk a melegét, ellazított és felpezsdített egyszerre. Úgy éreztem, így akarok élni, magas frekvencián, szenzitíven rezegve, de görcs nélkül, jó néhány lépésre a társadalom elvárásaitól, az állampolgári kötelezettségektől, a létfenntartás fárasztó feladataitól.

Azt gondoltam, az állam által megkövetelt kötelességemnek egyszer és mindenkorra eleget tettem itt a katonaságnál, rááldoztam kényszerű rabságban másfél évet, az életem tíz százalékát, az iskola után, öntudattal élt fiatalságom kilencven százalékát, ha leszerelek, utána csak én leszek, csak magamnak élek, bepótolom, amit elvettek tőlem, visszaszerzem, amit az életemből elloptak.

Mondom is Bindernek, hogy én nem akarok dolgozni.

– Hát akkor mit csinálsz majd?
– Nem tudom, nem érdekel, festek, írok, csencselek valami szarral, nem érdekel, miből lesz pénzem, használni akarom.
– Akkor te simán csak gazdag akarsz lenni.
– Á nem, a sok pénz nem gazdagság, elég pénz kell, nem pedig sok.
– Akkor te valami lumpenproletár leszel.
– Igen, lumpenproletár. Valami ilyesmi, igen. Élményekben akarok gazdag lenni, semmiképp nem mondjuk konyhán, zsíros gőzben meglágyult agyú munkagép.
– Nem, munkagép én se akarok lenni.
– Ha az ostobák rafináltsága bennem lenne, katonatiszt lennék. Ennyire lógós életet nehéz elképzelni, mint az övék. Ha tompa lennék, mint az ebédlői kések, maradnék katona.
– Te most viccelsz! – fordítja fektében felém a fejét Binder.
– Dehogy viccelek. Azt mondtam, ha tompa lennék. De nem vagyok.
– A francot nem vagy, itt fekszel hanyatt, mint valami megfordított teknős és egyre halkabban beszélsz, mindjárt elalszol.

És nemsokkal ezután valóban elszenderedtem, Binder bökött meg egy óra múlva, hogy menni kell be az épületbe.
Pedig még álmodtam is.
Valami olyasmit, hogy mesében akarok élni.
Királynők, hősök, sárkányok közt.
De Binder mellett nem voltak királynők, sárkányok, szuperhősök.
Legfeljebb kis hősök, akik kopaszként a velük szemben álló irdatlan idővel küzdenek majd még több mint egy évig.
Miután én leszerelek, ők pontosan egy évet töltenek el utánam ugyanitt.
Pontosan egy év múlva ábrándoznak majd ugyanígy, mint én, elképzelve a szabadság ízét.

 

mazs4.jpgÉjszakára Ferihegy 2-re tettek, annyira meleg volt még tíz óra után is, hogy nyugodtan leülhettem a betonra. Bekucorodtam egy TU-154-es alá, és a hátamat a gép kerekének támasztva ábrándoztam a civil meséről, csukott szemmel képzelve el hercegnőket és legyőzhető, egyáltalán nem ijesztő démonokat.

Hősként küzdöttem kegyekért, fele királyságokért, jó messze a valóságtól.
Egy hosszú félálomszerű lebegés után kinyitottam a szemem.

A gép mögött világító reflektor fénye hosszan elnyújtotta a repülőgép alakjának árnyékát, ovális nagy plecsni lett a kerék aminek támaszkodtam, hórihorgas langaléta lett az én árnyékom is.

Hunyorognom kellett, hogy lássam jól, meg értsem is, ami még megjelent.

Mert egy sárkány árnyéka látszott az enyém felett, mintha épp mögöttem lenne.
Nem is sárkány, hanem valami hosszú karú, ideges ártány az.

Nem ijedek meg, gondoltam, szoktam álmodni meséről. Felnőttnek mondhatnám magam, de tényleg sokszor álmodom, hogy szörnyekkel küzdöm. De arról pontosan tudom, hogy álom, tehát ha most valami szörny árnyékát látom, nem lehetek ébren.

Nagyon ritkán álmodom magam a reptérre katonának.
Az igazi hülyeség lenne, mert ehhez csak ébren kell lenni és meg is van, ott vagyok.
Mint ahogy szerintem most is.
De az ártány nagyon nyújthatja a karjait, és ezt látom inkább, mint álmodom.
De ilyen nincs.
Szörnyek a katonaságnál nincsenek. Legalábbis ilyen alakban nem.
Mert amúgy van rengeteg, Knizner hadnagy, Korlát százados, Balrog őrnagy, Vakondi őrnagy, akad itt szép számmal, de ők löketként jönnek, nem sárkányként.

Látom az árnyékot, de nem hiszem.
Lassan elforgattam a fejem, mert attól még, hogy nem hittem benne, nagyon is úgy tűnt, hogy létezik.
És ahogy balra néztem, megláttam a vállamon.

Akkorát ugrottam, mint egy hegyi kecske, talán kiáltottam is ijedtemben.
De a szörny maradt a vállamon.
Már ugrás közben éreztem, hogy nincs okom beszarni és ahogy láttam, hogy nem mozdult a vállamról, meg is nyugodtam.
Épp a fegyver szíján trónolt, így ahogy az ugrás lendülete elhalt, szép lassan lejjebb húztam, hogy messzebb legyen a fejemtől, de azért maradjon a vállamon.
Egy kecses imádkozó sáska ült ott épp.
Békésen nyújtogatta a hosszú, markolószerű karjait és kedélyesen forgatta a fejét. Nem éreztem félelmet, viszolygást. Ha történetesen valami egyéb sáskafaj egyede lett volna, már biztos megöltem volna mostanra, sikítva söpörtem volna le a vállamról, talpra ugrottam volna és hisztérikusan tapostam volna laposra. De ez a jószág kicsit inkább apró tündérnek tűnt, vagy barátságos manónak.
Mintha megvalósult volna egy mese.
imádkozó sáska.jpgVártam, hogy hozzám szóljon. Valamiért azt feltételezem, hogy miattam jelent meg, ugyanis körbenézve közel-távol csak én vagyok itt és nekem ül a vállamon.
És felém fordulva engem vizslat.
Tehát vártam, hogy mondjon nekem valamit, hogy mondjuk miért jött.
De nem mondta.
Miután kérdeztem, azután se.
Hosszú nógatás után se.

Kuka vagy te, mondtam neki, aztán meg azt is, hogy ma simán jöhetett volna az álmaimban is, pont ilyesmik szerepeltek benne, de ahogy beszéltem neki erről, ideges lett, vadabbul kalimpált a karjaival és lejjebb mászott a fegyverszíjon.
Levettem a vállamról a szíjat és a manót a gumira irányítottam. Ő elrugaszkodott a kerékről, ahogy a TU-154-es fog holnap ugyanezekről a kerekekről, és hangos zúgás mellett tovaröppent.

Vitte az álmosságot, és én egész addig figyeltem amíg a zúgó rotorjaival el nem tűnt a lámpafény határain túl. Határőr vagyok, de mégis hagytam átszökni.

Felszabadultan járőrözni kezdtem. Azért a reptérnek van valami megmagyarázhatatlan varázsa, amivel mesét csinál, hatalmas madarak tojnak csivitelő utasokat, aztán csendesen szunnyadoznak egy sík fészekben.
És most éreztem életemben először, hogy nem csupán érdekesnek tartom mindezt, hanem igazán örülök, hogy ebben a mesében mesehős lehettem, hogy olyan dolgokat láttam itt, amit soha máshogy nem tudtam volna.

A gépmadarak vándorlását, a sebesüléseiket gyógyító szerelők munkafolyamatait, a rampásokat, mint idomárokat, a csápon keresztül történő etetést.
Igazi mese ez.
El se nagyon lehet mondani.

 

 

 

 

 

 

                       

Centi_30.jpg57

 

 

 

 

 

1988. március 23. szerda

Ma az Öregbetonra kerültem Ferihegy 1-en.
Télen, nem is olyan régen, az egyik legelátkozottabb hely volt ez a reptéren.

Messze van mindentől, kietlen, nyílt, szeles betonplacc. Télen gyötrelem itt lenni, nem lehet elmenekülni sehova a hideg elől.
Nyáron is szar, mert akkor meg a tűző nap elől nincs hova menni. De tavasszal jó, tavasszal nyugodt, csöndes, szinte érintetlen, ember nem lakta pampa ez.
Leülni csak akkor lehet, ha rakodás után itt felejtettek egy lépcsőt.
Mint ahogy ma is.

Ráadásul a lépcső egész messze a beton túloldalán, az épületektől a lehető legmesszebb állt, úgy forgattam, hogy ne is látszódjék, hogy én rajta ülök. A lépcső két oldala, a korlát maga fémlemezzel takart, ha ülök, épp a fejem látszik ki, ha meg leteszem a fegyvert a hátam alá támasztéknak, akkor úgy fekhetek rajta, hogy senki nem veszi észre.
Nem valami kényelmes fekhely a fegyver-lépcső kombó, de a járőrözésnél fényévekkel jobb. Ma nagyon tiszta, napos tavaszi nap van, kellemesen melenget a sárga fény, felforrósítja rajtam a ruhát és az mint valami hősugárzó, pumpálja belém a meleget, ernyeszti el az ízületeim.
A messzi légyzümmögéshez hasonlóan tompa a reptér zaja, távol vagyok minden mozgástól, itt a tavasz tart kiállítást, semmi nem zavarja.

Szinte alszom.
Tudatában vagyok, hogy hol vagyok, hol fekszem, mégis inkább álomszerű ez, tényleg szinte alszom. Aztán megzavarják a szendergésem, három pótkocsis IFA gurul be a betonra, egy LRI-s Zsiguli vezeti be őket.

Mögöttük csühög egy kis vontató, aminek a kormányát nemrég el akartam lopni. Igazából az egész akkor tudatosul, amikor a konvoj már megállt és a kis vontató sofőrje már csatolja a lépcsőt a géphez.
Felugrottam, mintha mély álomból riadtam volna tényleg, ezzel majdnem halálra rémisztettem a sofőrt, még fel is kiáltott ijedtében, de intettem, hogy csak én vagyok az, a rendíthetetlen ólomkatona.
Akinek az ólom a szemhéján van leginkább.
De nem mozdult, rájöttem, hogy épp felé tartom a fegyver csövét, de ez nem szándékos, így esett kézre, mikor felkaptam a lépcsőről. Megint intettem, hogy bocs, aztán a teherautók felé vettem az irányt. Közben az LRI-s Zsiguli elrobogott a leszállópályák felé, majd nem sokkal később egy ósdi, légcsavaros MALÉV gépet kísért be a betonra elénk.
Egy IL-18-ast.
Nagyon ritkán látni ilyet, gyakorlatilag csak a MALÉV és a román TAROM légitársaság használ ilyet. A MALÉV teherszállításra, meg élő állat szállítására, a TAROM meg csak az utóbbira, legalábbis mindig az az érzésem, ahogy ezek röhögve, óbégatva tódulnak ki a gép ajtaján, mint a barmok tényleg.
Nem sok népcsoport tud még ennél is ocsmányabbul viselkedni, az oroszok például, de tőlük időnként látni olyan járatot, amin biztos, hogy mindenki orosz, mégis normálisnak.
A románok sose.

Most épp MALÉV árusgép jön.
Ritkán van olyan, hogy egy épp érkező árusgépre már vár az újabb áru, inkább az a gyakorlat, hogy napokig itt áll lezárva, aztán egyszer csak megtöltik. De ez épphogy megáll, már jönnek is mellé az IFA-k, és elkezdik megpakolni.
Valami gebasz lehet, mert hirtelen minden abbamarad, a rakodómunkások egy részét és a sofőröket az LRI-s Zsiguli elviszi, a többiek papírokat nézegetnek, aztán befekszenek a fülkékbe aludni. A rakodás előtt minden autón feltekerték a ponyvákat és látom, hogy csirkéket visz majd a gép.
Bábolnáról szokták őket szállítani, olyan helyre, ahol kell a csirke, de frissen ám. Csakhogy ahogy nézem ezeket itt a ketrecekben, nem valami frissek.
csirke.jpgLáttam már ilyet, akkor zárt papírdobozokban szállították a csirkéket, apró lukak biztosították a levegőt, de belátni azon nem lehetett.
De ezekben a ketrecekben látszanak, és annyira össze vannak zsúfolva, hogy alig tudnak mozogni. Ki tudja mikor indultak velük Bábolnáról, azóta se enni, se inni nem kaptak, most meg aszalják őket a napon. Nem olyan vészesen erős még a napsütés, tavasz van, de ahhoz elég, hogy kinyírja őket.
Közelebb mentem.
De nem kellett volna.
kukori.jpgNem tudom, hogyan töltik meg a ketreceket, de olyan mintha valami gép ömlesztené be, úgy hogy a lehető legjobban megtöltse, teljesen, a sarkokat is.
Némelyik állat már apátiába süllyedve várja a véget, mások lehetetlen módon kitekerve, rekedt hangon visonganak, több ketrecben egyetlen egyedet sem sikerült megpillantanom, nem tudtam, hol az eleje az egyiknek, hol a vége a másiknak, mintha csak tollal lenne töltve a rekesz.
Közelebbről még szörnyűbb dolgot vettem észre. Gondolom abból az okból, hogy ilyen körülmények közt ne okozzanak kárt egymásban, mindnek le lett csípve a csőre vége.
Ez még talán nem baj.
De ahogy ez megtörtént, az igen.
Nem tudom, hogy valami gép csinálja-e, vagy emberek csípőfogóval, de nem sok gondot fordítottak arra, hogy ne okozzanak fájdalmat.
Ahogy esik, úgy puffan.
Ez látszott.
Szerintem ember volt, fogóval.
Mert ezt csak azzal lehet.
Volt olyan csirke amelyiknek a csőre alsó, volt amelyiknek a felső része hiányzott teljesen, volt amelyiknek egészen a fejéig hiányzott mindene, a nyelve is, és láttam sokat, amelyiknek még a koponyáját is összeroppantották, a koponyacsont beleszúródott a szemébe, de élt, mozgott, próbált menekülni.

Én ilyen kegyetlenséget még soha nem láttam.
Megszédültem, és azt éreztem perceken belül kiengedem ezeket a meggyötört állatokat, vagy beléjük eresztem a három tár lőszert, hogy a lehető legtöbbet megszabadítsam a szenvedésétől, de aztán egyik IFA fülkéjéhez gyalogoltam, hogy most vérfürdőt rendezek.
Aludtak mind. Álltam egy darabig, vártam, hogy valamelyik felébred és flegmán kiszól, hogy na mi van öcsi, amivel megadná a jelet, az indokot, hogy tűzet nyissak, de csak horkoltak benn.

Hülyén éreztem magam, aztán inkább átgyalogoltam az előtér szolgálati helyre, olyan messze a csirkéktől, hogy ne lássam, ne halljam őket, a kopasznak, aki hevesen magyarázta, hogy húzzak innen mert meglátnak és azt hiszik beszélgetünk, intettem, hogy kuss, pont beszélgetni nincs kedvem és tényleg szartam rá, hogy bárki meglát, és rájön, hogy elhagytam a szolgálati helyem.

Öreg vagyok, abban ott, az Öregbetonon én nem veszek részt. Az előtér az a hely, ahonnan buszok viszik a géphez az utasokat, itt mindig nagy a mozgás, álltam, és azt képzeltem, hogy minden utasnak levágják az orrát benn az épületben, és mint valami hurkatöltővel ömlesztik be a buszba őket, és hallom, ahogy sikítanak, szenvednek, és ettől valamivel jobban éreztem magam.

 

 

Centi_30.jpg58

 

 

 

 

1988. március 22. kedd

Ez elmúlt hetekben egészen tavaszias napok is voltak, így Guttyán már egy ideje nagy lendülettel kezdett a tavaly kialakított kiskertje rendbetételéhez. Hogy honnan szerzett virágot nem tudni, de múlt héten elkérte az egyik IFA-t, kimentek a sofőrrel a városba, és egy rakat virág vagy bokor palántájával tértek vissza. Azóta Guttyán naponta parancsol maga mellé embert, hogy tisztítsa ki azt a retkes, kavicsos, betontörmelékkel teli szart, amit kiskertnek hív. Bele kellett ültetni a palántákat, de olyan gonddal, hogyha meghajolni látta a szárát bármelyiknek, képes volt a gondatlan katonát az egész udvaron végig kergetni és ütlegelni, azzal a hatalmas tenyerével.

Kezdett népi sportággá válni a bújócska. Amikor megjelent Guttyán, már a testtartásán látszott, hogy embert keres a kiskerthez.
Pontosan lehetett tudni a menetrendet.
Reggel bejön, bemegy a tisztek épületébe, ott szöszmötöl egy darabig, talán eligazítást kap, de onnan egyszer csak előbukkan, tekintete már a virágágyáson, testtartása zsákmányszerző üzemmódban, és öles léptekkel közeledik a mi épületünk felé.

Van bennünk valami belső szeizmográf, ami a lábdobogásra figyelmeztet, vagy ha egyenesen látja is valaki közeledni, leadja a drótot, de mire belép üresen konganak a folyosók.

De Guttyán nem esik kétségbe.

– Hol a kurva anyjukban vannak? Azonnal lépjenek elő! Nem fogom én szobáról szobára felkutatni magukat! – ordítja, miközben szobáról szobára kutat fel bennünket.
Mindenki igyekszik menedéket találni, van, aki takarásban álló felső ágyon, szekrény, vagy szekrényajtó mögött, vécén, a zuhanyzóban.
Igazából a kopaszoknak van okuk bujkálni.
Ha őket megtalálja, akkor ők fognak melózni. Ugyanis ha Gutyi öregkatonát talál meg, ugyan azt is lepofozza a kiskerthez, de azok elszabotálhatják a munkát. Nem annyira, hogy Guttyánnak szemet szúrjon, bár ahhoz az Eiffel-torony se biztos, hogy elég, de annyira igen, hogy a kopasz csináljon mindent.

Ezért öreg katonának a bújócska még szórakozás is lehet, szóval néha rájátszanak, hogy Guttyán mindenképp rájuk találjon. Mondjuk szándékosan olyan helyre állnak, például a kongó folyosón a teljesen üres, ajtó nélküli poroltó szekrényke mögé, ami csak a felsőtestet takarja, Guttyán ordít, hogy ki az a hülye ott a szekrény mögött, hát azt hiszi nem látom?

– Az idiótája! Melyik az?

Ezek az utolsó pillanatig tartják az állásaikat, és amikor odaér eléjük, összehúzott vállal néznek már Guttyán szemébe, hátha még nem veszi őket észre és vihognak, aztán menekülőre fogják, de Guttyán éber szeme észreveszi őket mégis és üvölt tovább.

És attól függően, hogy előkelő, netán lenéző, vagy szelíden elnéző akar lenni, azzal folytatja, hogy maga fiam agyilag vídiafúró, maga fiam agyilag zokni, vagy maga fiam agyilag bambi.

Guttyán rendkívül precíz műszer. Pontosan tudja, mikor melyiket kell mondani, mindig az alkalomhoz illő értékelést nyilatkoztatja ki. Aztán a nyomába ered a menekülőnek, és hatalmas tenyerével hangos puffanásokkal a delikvens hátát verve, megállásra igyekszik bírni. Az öreg röhögve kiabál neki, hogy főtörzs elvtárs kegyelem, nem bújtam el, a szekrény oldalát tisztítottam, épp felmosórongyért megyek most, ne bántson!

–  Felmosórongyért? Minek ahhoz, maga idióta?

–  Benne van a szolgálati szabályzatban, mindig is így kellett csinálni.

És abban a pár pillanatban, míg Guttyán megtorpanva azon töpreng, hogy benne van-e valóban, kereket lehet oldani, vagy időt lehet nyerni.
Shrek1.jpgEz a koreográfia.

Így megy minden alkalommal.

Ma olyan töketlen társaságot sikerült összeszednie, akik mindegyike agyilag vídiafúró, zokni, vagy bambi. A közelgő eső elég ezeknek, hogy elbasszák az egészet, hogy képtelenek legyenek egy egyszerű utasítást végrehajtani, hogy több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hoznak, ezért neki magának kell csinálnia, ezt a töketlen bagázst muszáj elzavarnia.
Ezek nem tudják ezeket a szerencsétlen virágokat meglocsolni. És Guttyán becsülettel küzd, az amúgy kopasz ember, kétoldalt hosszan meghagyott esővíztől csatakos haja gondterhelt arcába tapad, húzza a slagot, de rövid, nem ér el mindenhova, szaladnia kell be a tűzcsap végéhez, hogy többet kiengedjen, hogy alaposan meg tudja locsolni a hátul lévő részeket is. A zsávolya az alsógatyájáig átázik, az eső ömlik, a főtörzs küzd az elemekkel, locsol, de az élet kegyetlen, a vízsugár sorra forgatja ki a virágokat a felázott földből, végül ordításban közli a néppel, aki nem átállja az ablakból figyelni a küzdelmét, hogy itt senkire nem lehet számítani, ő ehhez egyedül kevés volt, elkelt volna a segítség, de itt semmit nem lehet senkire rábízni, nézzük meg, hogy tönkrebasztuk a kertet, nem győzi majd holnap az egészet helyrehozni, de ne gondoljuk, hogy abból kihúzhatjuk magunkat, holnap jó idő lesz, nem kell ilyen kurva esőben egyedül neki locsolnia! Ez a laktanya lesz a legszebb laktanya, ha beledöglünk is.

Ja.
De az holnap lesz.

Ma a röhögésbe döglöttünk majdnem bele.

 

 

 

Centi_30.jpg360

 

 

 

Május 25. Hétfő

FIATAL vagyok!!!

Vége a KOPASZSÁGNAK!!!!!

A határőrségnél a negyedéves bevonulási rendszer miatt mindenki 6 hónapig kopasz, 6 hónapig fiatal, 3 hónapig öregedő és 3 hónapig öreg. Fiatal lettem, léptem előre egyet.

Egy nagyot.

Most már senki nem hívhat kopasznak, még az öregek sem. Előléptettek.

Fiatalnak lenni rang.

Méltósággal kell viselni.

Le lehet egy kicsit lassítani, lehet egy kicsit elnyújtottabb mozdulatokkal létezni.

Mint az üdvösség felé vezető úton. Minél többet töltesz rajta, annál jobban ismered, annál jobban tudod, mit kell tenned, mi legyen a következő lépés közelebb kerülni, még közelebb a végállomáshoz. Mindig felismered már, mindig tudod rögtön, amint eléd kerül, hogy mi a teendő. Ettől nyugodtabb leszel, lelassulsz, letisztulsz. És még egy kicsit pontosabban látsz mindent. A mozdulataid elegánsak, atyaiak és megbocsátóak.

És persze az üdvösség felé vezető úton vannak nehezebb szakaszok, vannak, sorsfordító állomások. Olyan sarokpontok, ahonnan az ember visszatekinthet, értékelhet, és a jövőbe nézhet. Ahonnan semmi nem ugyanaz már, mint addig. Ilyen állomás a határőrségnél a Fiatalság.

És én most Fiatal lettem.

Kicsit ront az összképen, hogy ugyanazt tanulom, mint a kopaszok.

 

Délelőtt voltam szolgálatban, vagyis reggel hatra kinn voltunk a betonon, és kettőkor adtuk le a szolgálatot. Persze vannak benne pihenők. Ma sima kampós szolgálatot tanultam, vagyis a kutya nélküli reptéri őrszolgálatot. Egy idősebb katonával megyek ki, aki elmagyaráz mindent. Nem sok magyarázni való van. Ferihegy 1-en elől az utasvárók előtt az a feladat, hogy figyelni az utasokat, amikor kiengedik őket az épületből, hogy beszálljanak a buszba, ami elviszi őket a gépükhöz. Nehogy elkóricáljanak.

Kárt ne okozzanak a szocialista hazánknak. Igaz, hogy mindegyik tülekszik a busz ajtajában, hogy biztosítsa magának a repülőgépre jutás mielőbbi bekövetkeztét. Nem kóricál egyik se.

Nem baj, figyelni kell. Azt figyelem épp, hogy remeg mindegyik, hogy minél előbb a gépre jusson.

Szarik az akkor a szocialista hazánkra.

Szóval ezeket kell figyelni. Eszébe se jut renitenskedni. Meg azért persze jól láthatóan ott állunk, gyakorló ruhában vagyunk, nem díszegyenruhában, és nem útbaigazító tábla, hanem géppisztoly van a nyakunkban. Azzal a paranccsal van nálunk, hogy használjuk, hogyha úgy ítéljük meg. Dehogy fog ezek mellett bárki is randalírozni a reptéren.

Mondjuk azt nem látom, hogy bombát visz-e magával. Lehet a zsebében, a táskájában, a testére erősítve, vagy feldugva a seggébe.

Ennyit érünk.

Tehát nem teljesen értem, mit csinálunk itt. Legalábbis ennyien. Itt az utasváróknál az úgynevezett előtérszolgálatnál két szolgálati hely van. A betonon más néven a rampán, ahol a gépeket szolgálják ki a rampások, a személyszállító gépeknél szintén kettő. Van egy a be- és kivezető úton, egy az Öregbetonon, ahol a teherszállító gépek állnak és egy az úgynevezett 25-ösön. Meg hátul, mindezek mögött a kutyás. Ez nyolc ember. Ez elég sok, ahhoz képest, hogy ugyan nagy, de azért elég belátható a terep. Sok a jármű, sok a mozgás, de áttekinthető. Két kutyás, meg egy sima gyalog elég lenne. Meg olyan nagyon vad tűzharcba nem keveredhet az ember itt a kerozinnal feltöltött gépek közt. A nyolc ember sok, de ha komoly baj van, akkor meg kevés, olyankor úgyis mindenképp kirendelik az egész laktanyát. Szóval nem nagyon értem.

 Ferihegyi szolgálati helyek_kicsike.jpg

Viszont kiengednek szabadnapra. Azt értem.

Úgy éreztem, ma kell hazalopnom zsávolyt. A táskában nem vihetem, rendszeresen belenéz a csüti. Nem tudom, mi járna ezért, de nem akarom megtudni. Viszont benn már nem nagyon tarthatom. Egy alaposabb szekrényrend ellenőrzésnél kiderülne, bár a felsőt nagyon klasszul elrejtettem. Azt most nem tudom kivinni, mert csak úgy lehetne, hogy felveszem. Sajnos ezt már nem tehetem, mert már csak a vékony kimenőing van rajtunk. A téli kimenőkabátot nem hordjuk mostantól legalább fél évig. Így a zsávolyfelsőt betettem a kabát külső és a kigombolható belső közé, mert ott nehezen találják meg. De a nadrággal bajban vagyok. Haza kellene lopnom. Magamra kell vennem.

A kettőt együtt  nem lehet.
Esetleg a nadrágot. De az is kérdéses.

Michelin.jpgSok időm nincs próbálgatni, mert azért ebből reklámot nem szeretnék, úgy kell felvennem egymásra a nadrágokat, hogy más ne lássa. Sajnos a körletből nem tudom kivinni, hogy esetleg a vécén, elzárva mástól próbálgassam. Viszont itt a körletben többeket jó érzéssel töltene el, ha a bukott szakács tényleg nagyot bukna valamivel. Tehát úgy kell felvennem, hogy először észrevétlen a benti és a lopott zsávolynadrágot lecserélni magamon és szépen elrendezgetni, megkötögetni az erre való zsinegekkel, hogy se a szára fel, se a dereka le ne csússzon. Aztán felvenni a kimenőinget, az a felső részét eltakarja. Kihajtani a szekrényajtót, mögé állni, és molyolni a polcokon, amíg el nem jön a pillanat, hogy akit nem kötött le teljesen a maga dolga, az kiment a körletből, aki benn maradt, elmélyülten szöszmötöl valamin. Na, akkor kell hirtelen, gyors mozdulattal felrántani a kimenő nadrágot, úgy, hogy az alsónak a derékrészét feljebb húzni mint a külsőét, be az ing alá, hogy ne legyen nagy ráncolódás az öv körül. De emiatt az alsó úgy bevág a seggembe, mint valami kés, ami karistolja az ánuszomat és feszíti szét a heréimet két oldalra a szárába szorongani.

Néhány gyors mozdulattal igyekszem helyre tenni a dolgokat, de most megcsavarodik az egész és átlósan a lábam közt feszülnek össze a dolgaim. Kimegyek a folyosóra, de a kopaszok, pont a budit takarítják, nem tudok bemenni, eligazítani. Felöltözöm kimenőbe teljesen, és már nem ülök le benn a körletben, csak járkálok fel-alá, kérdezik is hogy mi van, zabszem ment a seggembe, mit kóválygok? Bárcsak zabszem lenne, de nem magyarázom, hanem kijövök a folyosóra megint. A kopaszok nem végeztek még, ezért kiállok az ablakba. Idegesen nézelődöm. Az írnok mellém áll.

– Szép a tavasz, én szeretem. – mondja. Nem nagyon van kedvem beszélgetni, az az érzésem, hogy a nadrágok fentről is húzzák lefele a bőröm és a számat sírásra fittyesztik. Nem akarok embert most a közelemben, úgy állok, mint, aki beszart.

– Aha…– válaszolom.

Ilyenkor minden kizöldül. – mereng kifele mellettem az ablakon. Végignézek a zöld egyenruháján, meg a folyosóra pillantva még 10-15 ugyanilyen zöld alakon. Nem nagyon értem.

– Aha...– válaszolom.

Nagyon elkapja a hangulat. Bámul a semmibe.

– Úgy mennék ki innen, mint akit seggbe rúgtak. – mondja. Nekem az enyém összerándul, ettől még élesebben belevág a zsávoly, dühösen nézek vissza.

–Aha…– válaszolom.

– Honvágy mi? Már otthon lennél mi? – fordul felém – Tudom, mit érzel.

Kétségeim vannak, hogy tudja, de nem cáfolom most. Hátrapislogok a vécé felé a kopaszok még mindig ott tökölnek. És hirtelen felhangzik az alegység ügyeletes hangja.

– Kimenősök sorakozó!

Az írnok rám mosolyog, biccentek, és egy kurva nagyot káromkodom magamban.

– Minél előbb otthon, igen, az volna jó. –mondom.

 

Este már jóleső érzéssel gondoltam vissza, miután a családnak megmutattam, hogy milyen egy vadonatúj zsávoly, hogy mennyire szar volt a csüti előtt állni, hogy úgy éreztem, minden irányból égbekiáltóan feltűnő, hogy több réteg van rajtam, természetesen viselkedni, mikor iszonyú kényelmetlen volt a naci, de hogy végül kijutottam.

Kár, hogy 27 fok volt, mert a tököm megsült mire hazaértem.

Centi_30.jpg422

 

 

Március 24. Kedd

 

Már egy ideje Robi délutánra oszt be, ha teheti. Télen szeret sokáig aludni, ezért kellett nekem korán kelni, most viszont jön a jó idő, az igazi tavasz, értékessé kezd válni a délután. Tehát én maradok estig mindig. Ma nagytakarítás van a konyhán.

Robi nyilván nem nagyon serénykedett, gondolom derogált neki, viszont engem azért meg akart szopatni, ment is az ultráért a raktárba, én meg kiabáltam, hogy tudom, hogy kell konyhát takarítani, ne merészelje szétszórni, húzzon fel inkább a körletbe, de nevetve haladt a konyha felé.

Benn Basával találkozott, aki tanúja volt a szóváltásunknak. Egy felmosófával a kezében állt benn.

– Ma én takarítok! – mondta kihívóan Robinak. Egyébként elvileg jóban voltak, de én KisMágus vagyok, tegnap Basa helyett voltam szolgálatban, értettem miért teszi. Meg ahogy észrevettem, Basának nem nagyon tetszett, ahogy Robi engem kezelt és némi feszültség kezdett köztük is kialakulni. A faszkalap egy öreg katonának nem rúghatta be az ultrát. Pedig látszott minden rezdülésén, hogy ez az egyetlen vágya. Még próbálkozott kicsit, Basa öreg vagy, itt a kopasz, miért te csinálnád? De Basa tántoríthatatlan volt.

– Ma én takarítok! – mondta újra.

Miközben Robi óvatosan letette a mosószert a földre, a feje felett Basa rám kacsintott. Szélesen visszamosolyogtam, és mivel láttam, hogy Robi végignézte ezt a jelenetet, vigyorogva biccentettem neki,  a fejemmel jelezve az irányt az ajtó felé.

Legnagyobb örömömre tajtékzani kezdett.

– Megszopatlak köcsög! Vért fogsz hugyozni! Holnap megnézem a konyhát és ha csak egy hajszálat találok…

Basa utána kiáltott – Mondtam, hogy ma én takarítok, tökéletes lesz, nem találsz benne hibát holnap, vagy ha igen, te csinálod meg!

Robi a kacagásomtól kísérve robogott ki.

– Na gyerünk kopasz, ne tátsd a szád! – pirított rám Basa kajánul és már repült is az ultrás zacskó. A fejem melletti falon csapódott szét.

Összeszorított szemmel szaladtam messzebb, kézzel tapogatózva.

– Kurva nénikéd, Basa! – prüszköltem felé. Ő már a vödrökbe engedte a vizet, vihorászva szaladt velük ki a mosogatóból, addigra elült az ultrapor és már-már öntötte volna fel, amikor kiértem a raktárból. Kicsit meglepett arcot vágott, ahogy szétcsattant az ő feje mellett is az ultrás zacsi. De arra még volt ereje, hogy az egyik vödör tartalmát az asztalok felett a képembe öntse.

ausztrália hab áradás2.jpg

Szitkozódtunk mindketten, tüsszögtünk, marta a torkunk az ultra, de szereztem egy vödröt én is és felváltva fröcsköltük egymást.

– Na jó, jó! Nyugi, elég! – csitítgattuk egymást mikor már tökéletesen eláztunk – kezdjünk neki!

Most habverő versenyt rendeztünk, a sikakefével akkora habot csináltunk, hogy alig látszottunk ki belőle. Én készítettem nagyobb habot, jól jött az adyligeti rutin.

Vihorászva kergetőztünk, nekem sikerült habsapkát kenni a fejére, ő szakállat akart mindenáron csinálni rám. A lámpatestekről is habos lé csöpögött. Mikor meguntuk percek alatt eltüntettük a nyomokat, levertük slaggal a habot, letöröltük, amit kellett.

– Nem kell nagyon – mondta Basa nevetve – Robi megcsinálja holnap, ha nem tetszik neki.

Az elképedt társak közt mentünk a körletbe csurom vizesen.

00021847.png

Basa eldicsekedett, hogy megszopatott, de mikor elmeséltem, hogy hogy nézett ki az általam ráadott habsapkában, megint beígért egy alapos szopást.

– Basa baszki, milyen szopatás az, ahol az öreg katona vizesebb és többet sikál, mint a kopasz? De küzdelemnek nem volt rossz! – röhögtem.

– Ja, – válaszolta – küzdelemnek nem volt rossz.

süti beállítások módosítása