58

1988. március 22. kedd

Ez elmúlt hetekben egészen tavaszias napok is voltak, így Guttyán már egy ideje nagy lendülettel kezdett a tavaly kialakított kiskertje rendbetételéhez. Hogy honnan szerzett virágot nem tudni, de múlt héten elkérte az egyik IFA-t, kimentek a sofőrrel a városba, és egy rakat virág vagy bokor palántájával tértek vissza. Azóta Guttyán naponta parancsol maga mellé embert, hogy tisztítsa ki azt a retkes, kavicsos, betontörmelékkel teli szart, amit kiskertnek hív. Bele kellett ültetni a palántákat, de olyan gonddal, hogyha meghajolni látta a szárát bármelyiknek, képes volt a gondatlan katonát az egész udvaron végig kergetni és ütlegelni, azzal a hatalmas tenyerével.

Kezdett népi sportággá válni a bújócska. Amikor megjelent Guttyán, már a testtartásán látszott, hogy embert keres a kiskerthez.
Pontosan lehetett tudni a menetrendet.
Reggel bejön, bemegy a tisztek épületébe, ott szöszmötöl egy darabig, talán eligazítást kap, de onnan egyszer csak előbukkan, tekintete már a virágágyáson, testtartása zsákmányszerző üzemmódban, és öles léptekkel közeledik a mi épületünk felé.

Van bennünk valami belső szeizmográf, ami a lábdobogásra figyelmeztet, vagy ha egyenesen látja is valaki közeledni, leadja a drótot, de mire belép üresen konganak a folyosók.

De Guttyán nem esik kétségbe.

– Hol a kurva anyjukban vannak? Azonnal lépjenek elő! Nem fogom én szobáról szobára felkutatni magukat! – ordítja, miközben szobáról szobára kutat fel bennünket.
Mindenki igyekszik menedéket találni, van, aki takarásban álló felső ágyon, szekrény, vagy szekrényajtó mögött, vécén, a zuhanyzóban.
Igazából a kopaszoknak van okuk bujkálni.
Ha őket megtalálja, akkor ők fognak melózni. Ugyanis ha Gutyi öregkatonát talál meg, ugyan azt is lepofozza a kiskerthez, de azok elszabotálhatják a munkát. Nem annyira, hogy Guttyánnak szemet szúrjon, bár ahhoz az Eiffel-torony se biztos, hogy elég, de annyira igen, hogy a kopasz csináljon mindent.

Ezért öreg katonának a bújócska még szórakozás is lehet, szóval néha rájátszanak, hogy Guttyán mindenképp rájuk találjon. Mondjuk szándékosan olyan helyre állnak, például a kongó folyosón a teljesen üres, ajtó nélküli poroltó szekrényke mögé, ami csak a felsőtestet takarja, Guttyán ordít, hogy ki az a hülye ott a szekrény mögött, hát azt hiszi nem látom?

– Az idiótája! Melyik az?

Ezek az utolsó pillanatig tartják az állásaikat, és amikor odaér eléjük, összehúzott vállal néznek már Guttyán szemébe, hátha még nem veszi őket észre és vihognak, aztán menekülőre fogják, de Guttyán éber szeme észreveszi őket mégis és üvölt tovább.

És attól függően, hogy előkelő, netán lenéző, vagy szelíden elnéző akar lenni, azzal folytatja, hogy maga fiam agyilag vídiafúró, maga fiam agyilag zokni, vagy maga fiam agyilag bambi.

Guttyán rendkívül precíz műszer. Pontosan tudja, mikor melyiket kell mondani, mindig az alkalomhoz illő értékelést nyilatkoztatja ki. Aztán a nyomába ered a menekülőnek, és hatalmas tenyerével hangos puffanásokkal a delikvens hátát verve, megállásra igyekszik bírni. Az öreg röhögve kiabál neki, hogy főtörzs elvtárs kegyelem, nem bújtam el, a szekrény oldalát tisztítottam, épp felmosórongyért megyek most, ne bántson!

–  Felmosórongyért? Minek ahhoz, maga idióta?

–  Benne van a szolgálati szabályzatban, mindig is így kellett csinálni.

És abban a pár pillanatban, míg Guttyán megtorpanva azon töpreng, hogy benne van-e valóban, kereket lehet oldani, vagy időt lehet nyerni.
Ez a koreográfia.

Így megy minden alkalommal.

Ma olyan töketlen társaságot sikerült összeszednie, akik mindegyike agyilag vídiafúró, zokni, vagy bambi. A közelgő eső elég ezeknek, hogy elbasszák az egészet, hogy képtelenek legyenek egy egyszerű utasítást végrehajtani, hogy több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hoznak, ezért neki magának kell csinálnia, ezt a töketlen bagázst muszáj elzavarnia.
Ezek nem tudják ezeket a szerencsétlen virágokat meglocsolni. És Guttyán becsülettel küzd, az amúgy kopasz ember, kétoldalt hosszan meghagyott esővíztől csatakos haja gondterhelt arcába tapad, húzza a slagot, de rövid, nem ér el mindenhova, szaladnia kell be a tűzcsap végéhez, hogy többet kiengedjen, hogy alaposan meg tudja locsolni a hátul lévő részeket is. A zsávolya az alsógatyájáig átázik, az eső ömlik, a főtörzs küzd az elemekkel, locsol, de az élet kegyetlen, a vízsugár sorra forgatja ki a virágokat a felázott földből, végül ordításban közli a néppel, aki nem átállja az ablakból figyelni a küzdelmét, hogy itt senkire nem lehet számítani, ő ehhez egyedül kevés volt, elkelt volna a segítség, de itt semmit nem lehet senkire rábízni, nézzük meg, hogy tönkrebasztuk a kertet, nem győzi majd holnap az egészet helyrehozni, de ne gondoljuk, hogy abból kihúzhatjuk magunkat, holnap jó idő lesz, nem kell ilyen kurva esőben egyedül neki locsolnia! Ez a laktanya lesz a legszebb laktanya, ha beledöglünk is.

Ja.
De az holnap lesz.

Ma a röhögésbe döglöttünk majdnem bele.

329

Június 25. Csütörtök

Hosszút ugrok, éjszakából csak majd éjszakába megyek szoliba, 16 óra pihenés!

Guttyán kitalálta, hogy a kapu melletti fákat körbeölelő betonszegélyt átmozgattatja, és hosszú téglalap alakú kiskertet csinál belőle.

Napközben a hátsó udvarból kellett földet áthoznunk és beleszitálni. Ki kellett válogatni a betonmorzsalékot, az anyacsavarokat, a pengéket, meg úgy egyáltalán mindent, ami a szétszórt sittben felbukkant.

Nem is föld volt az, hanem pergő homok, de Guttyánt ez nem zavarta, ide ő kiskertet tervezett, apróságokkal nem foglalkozott. Föld kell a növénynek? Föld. Hátul a sittes, szemetes talaj az föld tulajdonképpen? Tulajdonképpen az. Akkor jó lesz.
És mi az értékes pihenőidőt, nekem az alvásra szánt időt elhasználva lapátoltuk a talicskába, és szitáltuk nagy fémszitákban a Guttyánkertbe. Aztán jött a kötelék, a takarítások, és végül is a 16 óra pihenőidőből három órát tudtam aludni.

Ferihegy 1-re vittek újból, de most kutya nélkül, kampózni.

Nem tudom, hogy a kialvatlanság vagy az egyedüllét volt az oka, de ma nem tudtam az agyamnak parancsolni. A kialvatlanság talán nem okoz ilyet, mert az állandó résztvevője az életnek.
Azt ismerem.

Akkor meg lehet, hogy a kutya hiánya okozta. Amikor valamelyik őrkutya velem van, akkor nem vagyok egyedül. Ha baktat mellettem, beszélhetek hozzá, ha figyel valamit, én is abba az irányba fordulok, ha csak ácsorgunk, akkor is hosszan figyelem a szemét, pofáját, a füleit, amivel jelez, és látom, hogy gondolkodik. Ilyenkor a kérdés, hogy vajon mi jár a fejében, el is tünteti, vagy tompítja azt, ami az enyémben mozgott. De ma újra rám támadt az az erős szerelem, ami tegnap bekísért a laktanyába.

És borzasztó rosszul esett.

Jól gondoltam én, hogy ebbe bele lehet dögleni.

Olyan ez, mint valami észvesztő honvágy, ami bénulttá, cselekvőképtelenné teszi az embert. Ami szétrág belül, megeszi a lelket, megeszi a tudatom, megeszi az érzéseim, és megeszi magát. Belepiszkít a szívembe és a lényegem messze szalad a szagától, az összeszart dobogástól, és hátat fordít mindennek, a józan észnek, és az őrület térfelére menekül.
Katonaként, jövő májusig, csak így lehetne.
Csak ez lenne a megoldás.
Meg kellene őrülni.
Ez nem eshetőség, hanem szükséges.

Tudom, mert ma közel álltam hozzá.

Itt éreztem meg kinn a betonon, hogy milyen gyorsan ölő méreg lenne, ha maradt volna a tegnap délutáni bódító, szerelmes érzésem. Mert ma egész éjjel, végig Editen járt az eszem, és először csak úgy akartam, ahogy tegnap éjjel, hogy kiteszem a vitrinbe, tudom, hogy az enyém, és persze nem nyúlok hozzá, csak messzebbről figyelem. De ő nem hagyta magát, közel lépett és a sejtjeim legapróbb zugába is bekuckózott. Én vettem a levegőt, de ő szívta el, én gondolkodtam, de ő irányított.
Forogtam kétségbeesetten az elhagyott Swissair gép mellett, a bájos, füldugó alakú Boeing mellett és nagyon messze, nagyon elhagyatva láttam magam mindentől. Borús idő volt, kicsit szeles, nem látszottak a csillagok. Nem volt még az a negédes mentség sem, hogyha Edit felnéz az égre ott, ahol van, ugyanazt az eget, ugyanazokat a csillagokat látja, mint én, és hogy ez egy kicsit összekapcsol minket.

Nem.

Semmi nem kapcsolt össze minket.

Csak ez a torokszorító emlékezés.

Itt állok.

Istentelen messze attól, hogy a karjaimba vegyem. Istentelen messze fizikailag, istentelen messze időben, istentelen messze társadalmi funkciót tekintve. Istentelen messze mindenhogy. És ez az érzés többször is a földre nyomott, úgy megfájdult mindenem a mellkasomban, hogy le kellett térdelnem. Hogy a messze álló társaknak ne legyek furcsa, úgy tettem, mintha találtam volna valami szart a betonon, amit most vizsgálgatok, de a vizsgálat eredménye mindig csak az lett, hogy nem, ezt így nem fogom bírni.

Örültem, mikor hajnalban felbukkant egy reflektor, és egy aggregátort szállító teherautó a Swissair gép felé vette az irányt. Ha most rácsatolják a töltőre, akkor nemsokára indul és akkor megjelenik a többi szolgáltató, a kerozinos, a csomagosok, a takarítók, a légi utaskísérők, a pilóták, az utasok, a földi irányítók és a rámpások, akik kitolják a parkolópályáról a felszállópálya felé. Vagyis ez a vizuális élmény kitörli majd Editet.

De micsoda kurva világ az, ahol akkor érzem jól magam, mikor végre elfelejtem a barátnőm?