Centi_30.jpg234

 

 

 

 

Július 30. Csütörtök

Ma egy sima Rövid Ugrással kezdtem, vagyis a tegnapi délutános szolgálatból délelőttre vittek F1-re.
Na ott beleszakadtam egy 7 és felesbe. Vagyis a 8 órás szolgálati időből 7 és fél órát kinn töltöttem.

Az kegyetlenül sok.
Tűz a nap, a kihordott védőitalt rendre a bakancsba kell tölteni, mert úgy érezzük, meggyullad a lábunk. A beton továbbra is sugározza a pokoli meleget, a nadrágot teljesen átizzadjuk, és ez a forró levegő oxigént alig tartalmaz, fojtóan száraz és égeti a tüdőt. Leülni nem lehet, de ebben a hőségben a testnek más vágya sincs, mint megszabadítani az izmokat a munkától és kis csomóba olvadni a földön.

Ferihegy 1 egy kicsit talán izgalmasabb terep, mint F2, mert ide a külföldi gépek jönnek, és mindenkit buszok szállítanak be, nem csápon keresztül jutnak be az épületbe, bár F2 a modern formáival forgalom nélkül is lenyűgöző. Tegnap mondjuk nem nagyon volt mozgás, ezért is tudtam nyaralni a kaviccsal. De ma kicsit megnyugodtam, mert azért lesz itt esemény. És ma például pont egy világszenzáció!

Megérkezett az iráni JUMBO, vagyis egy Boeing 747-es!!

Sajnos a leszállásról lemaradtam, épp egy távolabb letett PAN AM  gépből kiözönlő amcsikat felügyeltem.

A Jumboról már nagyon sokat hallottam. Majdnem mindenki szerint az a világ legnagyobb gépe, bár egy-két renitens meg szokta jegyezni, hogy a szovjet IL-76-os gép van akkora, de ezeket mindig lehurrogják, hogy itt nem a szocializmushoz való lojalitás számít, hanem a nyers tények. Ami biztos volt, hogy a Jumbo púpos és ettől szenzációs. Az eddig ismert púposokat végiggondolva – a tevét, meg a matektanárt általánosban –, ezt nem tudtam hova rakni. Fogalmam sem volt, hogy képzeljem el, de amikor megláttam, kiderült, hogy úgy púpos, ahogy kell, az orrész mögötti terület egészen a szárnyig, egy magas kitüremkedésben lesz púpossá. Azt mondják kétszintes, és a púpban, a második emeleten utaznak az igazán gazdagok.

Bár ez a gép, ami most jött, ez áruszállító gép, mert Iránnak sebkötöző pólyára van szüksége. Zajlik az Irak-Iráni háború, gondolom egy csomó minden kell a háborúhoz. Tőlünk kötszert kapnak.

Nem messze mellém terelik be a Jumbot, szarok az amcsikra a PAN AM-nél, szaladok át az iráni géphez. Nem én vagyok az egyetlen, aki igyekszik, mert a sok rampa szolgálatos, kerozinos, stb. kocsi közt megy egy kék Latvia is, tele terepszínű ruhás kommandóssal. Nem nagyon értem, hogy kötszerhez minek kommandós, de a kutügyön is úgy a szánkba rágták, hogy sebkötöző pólya az amit visznek, semmi más, hogy rögtön gyanús lett az egész. Meg hogy számítsunk különleges egységre, de az ő munkájukat ne zavarjuk. Mindenre engedélyük van.

Még csak épp igazgatták a gépet a helyére, de a kommandósok már szálltak ki a kocsiból. Viszont olyannyira figyelmen kívül hagytak, hogy ez bosszantott. Én vigyázok itt mindenre, tehát odagyalogoltam hozzájuk és emelt hangon felszólítottam őket, hogy mutassák az igazolványaikat. Olyan meglepett képet vágtak, hogy majdnem elröhögtem magam.

– Milyen...milyen igazolványt, öcsi?

– Amivel beléphettek ide.

kommandós1.jpg

Az egyikük a megfelelő helyek irányába lökdöste a többieket, majd elém állt és megkérdezte, hogy nem szóltak-e nekem, hogy jönnek.

Mondtam, hogy annyit mondtak, amekkorát ők köszöntek.

Nyelt egyet, aztán kérte, hogy rádión kérdezzek utána. Markáns arcú negyvenes faszi lehetett, nem az a fajta, akinek sokszor mondanak ellent. Az is látszott, hogy a mosolyt hírből sem ismeri. Arrébb vonultam, úgy csináltam, mintha rádióznék, aztán visszagyalogoltam, ahol már mindenki tettre készen állt, csak kézzel jeleztem, hogy minden rendben, maradhatnak. Nem láttam, hogy nagyon fellélegeznének. Aztán végre kinyílt az ajtó, és az életemben látott első iráni pilóta mellett tömött csoportokban kirajzó legyek miatt én hátrébb is húzódtam, és kedvtelve figyelgettem a szemtelen rovarokat hajkurászó kommandósokat.

Visszamentem a PAN AM-hez, hogy majd jól leciházom, de Leiner Pisti már ott van, előresündörgött az Öregbetonról.

Azóta, mióta neki kellett a hányásomat feltakarítani, amikor még szakács voltam, nem nagyon kedvel. De erről igazából nem tehettem.

– Húzz a faszba innen, ha együtt meglátnak lebukunk. – köszöntött hangosan.

Tisztázom, hogy ez alapvetően az én szolgálati helyem, tehát húznia neki kellene, de szerintem szerezzünk kaját aztán mindenki megy a dolgára.

Ez remekül sikerült is, még csokit is kaptunk. Aztán Leiner Pisti visszaballagott az Öregbeton felé, és nem sokkal később ment is be a kutügyre pihenni, én a maradék öt órámban végignéztem, ahogy rajtam kívül mindenkit leváltanak, van, akit többször is, én meg fődögélek kinn.

Szopatnak?

Ja igen, Böszme a kutatóügyeletes.

De aztán benn elmondja, hogy nem akart megszopatni, de én kaptam az iráni Jumbót és azt jobb, ha nem látják sokan és én is kussoljak.

Kötszerben mi az, ami ilyen kurvára titkos? Meg én se láttam semmit, hagytam egész idő alatt a kommandósokat küzdeni a legyekkel.

Centi_30.jpg329

 

 

 

Június 25. Csütörtök

Hosszút ugrok, éjszakából csak majd éjszakába megyek szoliba, 16 óra pihenés!

Guttyán kitalálta, hogy a kapu melletti fákat körbeölelő betonszegélyt átmozgattatja, és hosszú téglalap alakú kiskertet csinál belőle.

Napközben a hátsó udvarból kellett földet áthoznunk és beleszitálni. Ki kellett válogatni a betonmorzsalékot, az anyacsavarokat, a pengéket, meg úgy egyáltalán mindent, ami a szétszórt sittben felbukkant.

Nem is föld volt az, hanem pergő homok, de Guttyánt ez nem zavarta, ide ő kiskertet tervezett, apróságokkal nem foglalkozott. Föld kell a növénynek? Föld. Hátul a sittes, szemetes talaj az föld tulajdonképpen? Tulajdonképpen az. Akkor jó lesz.
És mi az értékes pihenőidőt, nekem az alvásra szánt időt elhasználva lapátoltuk a talicskába, és szitáltuk nagy fémszitákban a Guttyánkertbe. Aztán jött a kötelék, a takarítások, és végül is a 16 óra pihenőidőből három órát tudtam aludni.

Ferihegy 1-re vittek újból, de most kutya nélkül, kampózni.



Nem tudom, hogy a kialvatlanság vagy az egyedüllét volt az oka, de ma nem tudtam az agyamnak parancsolni. A kialvatlanság talán nem okoz ilyet, mert az állandó résztvevője az életnek.
Azt ismerem.

Akkor meg lehet, hogy a kutya hiánya okozta. Amikor valamelyik őrkutya velem van, akkor nem vagyok egyedül. Ha baktat mellettem, beszélhetek hozzá, ha figyel valamit, én is abba az irányba fordulok, ha csak ácsorgunk, akkor is hosszan figyelem a szemét, pofáját, a füleit, amivel jelez, és látom, hogy gondolkodik. Ilyenkor a kérdés, hogy vajon mi jár a fejében, el is tünteti, vagy tompítja azt, ami az enyémben mozgott. De ma újra rám támadt az az erős szerelem, ami tegnap bekísért a laktanyába.

És borzasztó rosszul esett.

Jól gondoltam én, hogy ebbe bele lehet dögleni.

Olyan ez, mint valami észvesztő honvágy, ami bénulttá, cselekvőképtelenné teszi az embert. Ami szétrág belül, megeszi a lelket, megeszi a tudatom, megeszi az érzéseim, és megeszi magát. Belepiszkít a szívembe és a lényegem messze szalad a szagától, az összeszart dobogástól, és hátat fordít mindennek, a józan észnek, és az őrület térfelére menekül.
Katonaként, jövő májusig, csak így lehetne.
Csak ez lenne a megoldás.
Meg kellene őrülni.
Ez nem eshetőség, hanem szükséges.

Tudom, mert ma közel álltam hozzá.

téboly1.jpg

Itt éreztem meg kinn a betonon, hogy milyen gyorsan ölő méreg lenne, ha maradt volna a tegnap délutáni bódító, szerelmes érzésem. Mert ma egész éjjel, végig Editen járt az eszem, és először csak úgy akartam, ahogy tegnap éjjel, hogy kiteszem a vitrinbe, tudom, hogy az enyém, és persze nem nyúlok hozzá, csak messzebbről figyelem. De ő nem hagyta magát, közel lépett és a sejtjeim legapróbb zugába is bekuckózott. Én vettem a levegőt, de ő szívta el, én gondolkodtam, de ő irányított.
Forogtam kétségbeesetten az elhagyott Swissair gép mellett, a bájos, füldugó alakú Boeing mellett és nagyon messze, nagyon elhagyatva láttam magam mindentől. Borús idő volt, kicsit szeles, nem látszottak a csillagok. Nem volt még az a negédes mentség sem, hogyha Edit felnéz az égre ott, ahol van, ugyanazt az eget, ugyanazokat a csillagokat látja, mint én, és hogy ez egy kicsit összekapcsol minket.

Nem.

Semmi nem kapcsolt össze minket.

Csak ez a torokszorító emlékezés.


Itt állok.

Istentelen messze attól, hogy a karjaimba vegyem. Istentelen messze fizikailag, istentelen messze időben, istentelen messze társadalmi funkciót tekintve. Istentelen messze mindenhogy. És ez az érzés többször is a földre nyomott, úgy megfájdult mindenem a mellkasomban, hogy le kellett térdelnem. Hogy a messze álló társaknak ne legyek furcsa, úgy tettem, mintha találtam volna valami szart a betonon, amit most vizsgálgatok, de a vizsgálat eredménye mindig csak az lett, hogy nem, ezt így nem fogom bírni.

Örültem, mikor hajnalban felbukkant egy reflektor, és egy aggregátort szállító teherautó a Swissair gép felé vette az irányt. Ha most rácsatolják a töltőre, akkor nemsokára indul és akkor megjelenik a többi szolgáltató, a kerozinos, a csomagosok, a takarítók, a légi utaskísérők, a pilóták, az utasok, a földi irányítók és a rámpások, akik kitolják a parkolópályáról a felszállópálya felé. Vagyis ez a vizuális élmény kitörli majd Editet.

De micsoda kurva világ az, ahol akkor érzem jól magam, mikor végre elfelejtem a barátnőm?

süti beállítások módosítása