Centi_30.jpg57

 

 

 

 

 

1988. március 23. szerda

Ma az Öregbetonra kerültem Ferihegy 1-en.
Télen, nem is olyan régen, az egyik legelátkozottabb hely volt ez a reptéren.

Messze van mindentől, kietlen, nyílt, szeles betonplacc. Télen gyötrelem itt lenni, nem lehet elmenekülni sehova a hideg elől.
Nyáron is szar, mert akkor meg a tűző nap elől nincs hova menni. De tavasszal jó, tavasszal nyugodt, csöndes, szinte érintetlen, ember nem lakta pampa ez.
Leülni csak akkor lehet, ha rakodás után itt felejtettek egy lépcsőt.
Mint ahogy ma is.

Ráadásul a lépcső egész messze a beton túloldalán, az épületektől a lehető legmesszebb állt, úgy forgattam, hogy ne is látszódjék, hogy én rajta ülök. A lépcső két oldala, a korlát maga fémlemezzel takart, ha ülök, épp a fejem látszik ki, ha meg leteszem a fegyvert a hátam alá támasztéknak, akkor úgy fekhetek rajta, hogy senki nem veszi észre.
Nem valami kényelmes fekhely a fegyver-lépcső kombó, de a járőrözésnél fényévekkel jobb. Ma nagyon tiszta, napos tavaszi nap van, kellemesen melenget a sárga fény, felforrósítja rajtam a ruhát és az mint valami hősugárzó, pumpálja belém a meleget, ernyeszti el az ízületeim.
A messzi légyzümmögéshez hasonlóan tompa a reptér zaja, távol vagyok minden mozgástól, itt a tavasz tart kiállítást, semmi nem zavarja.

Szinte alszom.
Tudatában vagyok, hogy hol vagyok, hol fekszem, mégis inkább álomszerű ez, tényleg szinte alszom. Aztán megzavarják a szendergésem, három pótkocsis IFA gurul be a betonra, egy LRI-s Zsiguli vezeti be őket.

Mögöttük csühög egy kis vontató, aminek a kormányát nemrég el akartam lopni. Igazából az egész akkor tudatosul, amikor a konvoj már megállt és a kis vontató sofőrje már csatolja a lépcsőt a géphez.
Felugrottam, mintha mély álomból riadtam volna tényleg, ezzel majdnem halálra rémisztettem a sofőrt, még fel is kiáltott ijedtében, de intettem, hogy csak én vagyok az, a rendíthetetlen ólomkatona.
Akinek az ólom a szemhéján van leginkább.
De nem mozdult, rájöttem, hogy épp felé tartom a fegyver csövét, de ez nem szándékos, így esett kézre, mikor felkaptam a lépcsőről. Megint intettem, hogy bocs, aztán a teherautók felé vettem az irányt. Közben az LRI-s Zsiguli elrobogott a leszállópályák felé, majd nem sokkal később egy ósdi, légcsavaros MALÉV gépet kísért be a betonra elénk.
Egy IL-18-ast.
Nagyon ritkán látni ilyet, gyakorlatilag csak a MALÉV és a román TAROM légitársaság használ ilyet. A MALÉV teherszállításra, meg élő állat szállítására, a TAROM meg csak az utóbbira, legalábbis mindig az az érzésem, ahogy ezek röhögve, óbégatva tódulnak ki a gép ajtaján, mint a barmok tényleg.
Nem sok népcsoport tud még ennél is ocsmányabbul viselkedni, az oroszok például, de tőlük időnként látni olyan járatot, amin biztos, hogy mindenki orosz, mégis normálisnak.
A románok sose.

Most épp MALÉV árusgép jön.
Ritkán van olyan, hogy egy épp érkező árusgépre már vár az újabb áru, inkább az a gyakorlat, hogy napokig itt áll lezárva, aztán egyszer csak megtöltik. De ez épphogy megáll, már jönnek is mellé az IFA-k, és elkezdik megpakolni.
Valami gebasz lehet, mert hirtelen minden abbamarad, a rakodómunkások egy részét és a sofőröket az LRI-s Zsiguli elviszi, a többiek papírokat nézegetnek, aztán befekszenek a fülkékbe aludni. A rakodás előtt minden autón feltekerték a ponyvákat és látom, hogy csirkéket visz majd a gép.
Bábolnáról szokták őket szállítani, olyan helyre, ahol kell a csirke, de frissen ám. Csakhogy ahogy nézem ezeket itt a ketrecekben, nem valami frissek.
csirke.jpgLáttam már ilyet, akkor zárt papírdobozokban szállították a csirkéket, apró lukak biztosították a levegőt, de belátni azon nem lehetett.
De ezekben a ketrecekben látszanak, és annyira össze vannak zsúfolva, hogy alig tudnak mozogni. Ki tudja mikor indultak velük Bábolnáról, azóta se enni, se inni nem kaptak, most meg aszalják őket a napon. Nem olyan vészesen erős még a napsütés, tavasz van, de ahhoz elég, hogy kinyírja őket.
Közelebb mentem.
De nem kellett volna.
kukori.jpgNem tudom, hogyan töltik meg a ketreceket, de olyan mintha valami gép ömlesztené be, úgy hogy a lehető legjobban megtöltse, teljesen, a sarkokat is.
Némelyik állat már apátiába süllyedve várja a véget, mások lehetetlen módon kitekerve, rekedt hangon visonganak, több ketrecben egyetlen egyedet sem sikerült megpillantanom, nem tudtam, hol az eleje az egyiknek, hol a vége a másiknak, mintha csak tollal lenne töltve a rekesz.
Közelebbről még szörnyűbb dolgot vettem észre. Gondolom abból az okból, hogy ilyen körülmények közt ne okozzanak kárt egymásban, mindnek le lett csípve a csőre vége.
Ez még talán nem baj.
De ahogy ez megtörtént, az igen.
Nem tudom, hogy valami gép csinálja-e, vagy emberek csípőfogóval, de nem sok gondot fordítottak arra, hogy ne okozzanak fájdalmat.
Ahogy esik, úgy puffan.
Ez látszott.
Szerintem ember volt, fogóval.
Mert ezt csak azzal lehet.
Volt olyan csirke amelyiknek a csőre alsó, volt amelyiknek a felső része hiányzott teljesen, volt amelyiknek egészen a fejéig hiányzott mindene, a nyelve is, és láttam sokat, amelyiknek még a koponyáját is összeroppantották, a koponyacsont beleszúródott a szemébe, de élt, mozgott, próbált menekülni.

Én ilyen kegyetlenséget még soha nem láttam.
Megszédültem, és azt éreztem perceken belül kiengedem ezeket a meggyötört állatokat, vagy beléjük eresztem a három tár lőszert, hogy a lehető legtöbbet megszabadítsam a szenvedésétől, de aztán egyik IFA fülkéjéhez gyalogoltam, hogy most vérfürdőt rendezek.
Aludtak mind. Álltam egy darabig, vártam, hogy valamelyik felébred és flegmán kiszól, hogy na mi van öcsi, amivel megadná a jelet, az indokot, hogy tűzet nyissak, de csak horkoltak benn.

Hülyén éreztem magam, aztán inkább átgyalogoltam az előtér szolgálati helyre, olyan messze a csirkéktől, hogy ne lássam, ne halljam őket, a kopasznak, aki hevesen magyarázta, hogy húzzak innen mert meglátnak és azt hiszik beszélgetünk, intettem, hogy kuss, pont beszélgetni nincs kedvem és tényleg szartam rá, hogy bárki meglát, és rájön, hogy elhagytam a szolgálati helyem.

Öreg vagyok, abban ott, az Öregbetonon én nem veszek részt. Az előtér az a hely, ahonnan buszok viszik a géphez az utasokat, itt mindig nagy a mozgás, álltam, és azt képzeltem, hogy minden utasnak levágják az orrát benn az épületben, és mint valami hurkatöltővel ömlesztik be a buszba őket, és hallom, ahogy sikítanak, szenvednek, és ettől valamivel jobban éreztem magam.

 

 

 Centi_30.jpg248

 

 

 

 

Szeptember 14 Hétfő

Éjszakára Ferihegy 1-re tettek. Répával kerültünk egy váltásba. Ráadásul, Mészáros Pali, a Küti is nagyon kedveli Répát. Tehát Répa lett a Küti helyettes és ő állította össze a szolgálatot. Ilyenkor általában a legöregebb katona kapja ezt a posztot, de ha nincs tekintélye, vagy büntetésben van, akkor nálánál fiatalabbat bízhatnak meg, akinek lehetőségében áll megszopatni az öreget.

Mi tehát megszopattuk Lufit. Egy Sast. Idősebb, de mivel Répa állította össze a váltást, magát nem tette bele. Hogy ne unatkozzon benn, engem se. Így a maradéknak kellett ellátni a szolgálatot vagyis Lufi kinn állt, míg mi benn röhörésztünk. Sok esetben a Küti helyettes megy átkutatni a beérkező gépeket, ő a kutató szolgálatos.

Annyit csináltunk csak egész éjjel, hogy kimentünk együtt a gépekhez, és annyi kaját és piát szereztünk, amennyit csak bírtunk. Sajna gyakorlatilag csak árusgépek jöttek, kisebb választék van ezekben, de viszont bőséges. Az árusgépek mind öreg légcsavaros IL18-asok, gyorsan romló árut, növényeket, élő állatot szállítottak leginkább. Ezeken kutatni amúgy nincs sok értelme, mert ha nincs benne áru, akkor egy nagy hangár, nem lehet semmit elrejteni benne, ha meg áruval lett megrakva, akkor nem lehet semmit megtalálni.

Ma egészben sült marhahúst kaptunk pirított burgonyával. Kétszer is. Dugig ettük magunkat.
Puding és töltött keksz járt mellé, meg kóla.
És egy alkalommal sör.
Az első berúgásom is csak pár hónapja volt, de legutóbb is elég szarul voltam, nem tudom, hogy fogom bírni, de Répát nem tudtam megijeszteni, azzal hogy rosszul leszek.
Innom kellett.
Kértünk még egy sört, ezt már nem annyira lelkesen adták, de mi jó fejek akartunk lenni, mert megkerestük Lufit és a kezébe nyomtuk. Azt azért elmondtuk neki, hogy azt, hogy megszopatunk egy Sast, nem mernénk megcsinálni, ha nem Mágusok lennénk.
Engem Répa szintén nem tett szolgálatba, olyannyira nem, hogy amikor kutatni mentünk ki, én csak, mint érdeklődő mentem vele, turistaként.
De a kutató szolgálat tetszett volna. Hiszen pisztoly jár vele. Nem tudom mi ez a vonzalom a pisztolyokhoz, mindenesetre nagyon szeretem kézbe venni, vagy magamon érezni, az oldalamon.
Ezért kikönyörögtem Répától megint, magamra tettem, és iszonyú büszkén indultam ki.

csöcsök.jpg

Mikor egyik alkalommal megyünk a gépek felé, kérdi Répa, hogy láttam-e már az új takarító csajt?
Láttam-e a csöcseit?

Baglyot láttam, mondom, de Répa megáll és az arcom fürkészi.
– Mondom csöcsök, érted? – húzza összébb a szemöldökét.

Értem, persze, hogyne érteném, de erről Edité jut eszembe, viszont, ha itt a laktanyában kell erre gondolnom, akkor inkább bagoly.

süti beállítások módosítása