1

És végre itt van, elérkezett ez a nap!!!
540 napja csak ezt a mait várom, 540 napomat adtam ezért az egyért.
Ma van a leszerelés napja!
Ma egyenként elszaggatjuk a szálakat, amik a katonasághoz kötnek.
Ma este már civil leszek!

Ma leszerelek!

Ma véget ért végre!

VÉGE!!!!

1988. május 18. szerda

Reggel jutott az eszembe, hogy tegnap nem rúgtunk be.
De senki.
Ilyen józanok talán sohasem voltunk. Az utolsó esténket töltöttük együtt. Én is ezt csináltam, és láttam a többieken is.
Rögzítettünk éles kontúrokat, csatlakozási pontokat az emlékeknek.
Ez, amit együtt átéltünk, soha nem törlődik ki.
Ez biztos.

Mivel holnaptól már végérvényesen emlék lesz, az emlékezés előtti valóság utolsó pillanatai, érzetei, érzései elviselhetetlenül felértékelődtek.
Szinte fájt, hogy mindenből üvölt a "soha többet".

Soha többet nem látod.
Soha többet nem tapasztalod.
Soha többet nem érzed.

Eltűnik holnaptól egy földrajzi egység.
A ferihegyi reptér.

Soha többet nem láthatom azokat a helyeket, amelyeken a mai napig éltem, nem lesz repedés a betonon, nem rodeózom rajta, nem állok a csáp mellett, nem mehetek be többet pilótafülkébe, nem megyek soha többet hátra a füves területre, nem ciházom többet, nem mehetek be soha többet a kutatóügyeletekre, soha többet nem járok itt a laktanyában. Itt hagyom az ágyam, kipakolom a szekrényem és üresen hagyom.
Eltűnök innen.
Semmi nem marad utánam.
Talán néhány történet, egy felkarcolt vers.
És azt is itt hagyom.
Soha többet nem olvasom vissza.

Eltűnik egy nyelv.
A fegyveranyag, a jelentem, a ciha, a tisztacsere, az ugafon, az ébresztő, a surranó, még a mágus is.

És igen, a Mágus.
Eltűnik egy kultúra.

"Nemsokára itt a május,
én vagyok az öreg Mágus."

Ki fogja ezt érteni ezentúl?
Milyen közegben lesz ez adekvát mondat?
Soha nem lesz ilyen.

Ez a mondat egy komplett kultúrát ír le, ebben a mondatban minden benne van.
De csak itt benn érthető.
Benne van a sereg, a leszerelés várása, benne van az időpontja, az egyén társadalmi pozíciója, és hogy egy kiválasztott csoport, a mágusok tagja. És ez az érzés, ez a tudat, hogy ő az öreg Mágus, ez az élet szerves része.

Nem hóbort.
Nem hobbi.
Nem gyorsan megunható szakkör.
Egy hosszú élet.
Másfél év.
Egy tizennyolc évesnek az élete tizede.
Ez volt az élet.

A véres valóság.
A sorakozó, a riadó, a fegyveres szolgálat hóban-fagyban, kánikulában, ugrani, ahová és amikor akarták. És a katonának egyetlen társa van, egyetlen valódi támasza, aki egyben az ellensége is, az idő.
Az idő karon fogja a katonát és lassan, kimérten andalog végig, az első perctől az utolsóig.

A tudat sem szabadulhat, napokig, hetekig aztán hónapokig menthetetlenül csak azzal foglalkozik, ami itt a seregben történik. Kialakulnak a keretek, és ami benne némi tartalom, az az élet.
Szenvedéssel, kínlódással, félelemmel és fájdalommal, harcokkal, barátságokkal, bajtársakkal, örömmel és vidámsággal töltött teljes élet.
És ebben helye van a Mágusnak, mint identitást adó közösségnek, a valahová tartozás tudatával.

Öreg.
Leszolgálta az idejét.
A hierarchia tetején áll.
Mindezt annak teljes tudatában, hogy a katonai hierarchiában ő van legalul, a tisztek, tiszthelyettesek alatt. De, mint leszerelő mégis ezek felett áll. Ettől Mágus.
Persze, mindegyik korosztály azt gondolja magáról, hogy felette áll a többinek. A Sas azt hiszi, hogy szárnyal, de nagyon könnyen lebucskázik, a Mamut meg hatalmas, de lassú, lomha, a Berben pedig lehet kiváló törzsi harcos, de ember.
Gyarló.
Egy Mágus varázserővel bír. Mindenek felett.

Persze a Berben, Mamut, Sas, rögtön igyekszik ezeket erőtlen eszközökkel megcáfolni, erről nem tudnak leszokni, de varázserővel tűrjük.
Ez a Mágus.
Egy kultúra szerves része, alkotója, működtetője.

Ez tűnik el holnap.

Minden eltűnik, mindent újra kell kezdeni.
Segítenek a katonaság előtti emlékek, de más élet volt.
Mindent újra kell építeni.

Ma Mágus vagyok, Mágusok a társaim. Kik lesznek ők holnap, ki leszek én?
Ezt a félelemmel teli kérdést láttam a szemekben.

Vittük egymásnak az Atlast aláíratni. Aki jó gyerek, bele kell kerüljön. A fiatalabb korosztályok is. Írja be a nevét, címét és amit akar, egy sajátos gondolatot, egy üzenetet vagy semmit. Minden jó, legyen benne.

Vittem az Atlast a fiatalabbaknak, de beszélgetés hevében nem tudtam figyelni, csak azt láttam, hogy Horgos Miki a szeszek mellé beírta, hogy "Ha mindez az enyém lehetne." Tánczos is körmölt bele nekem valamit, de nem láttam mit, épp röhögtünk valamin, talán egy kicsit erőltetve is a jókedvet. Kicsit szélesebb mozdulatokkal, egyre kevésbé egymás szemébe nézve, végül valami nevetésből kiszakadó sóhajjal, hogy "hát igen". Aztán másfelé fordulunk és elkapunk egy másik szembe jövőt. Nehéz volt kimondani, hogy holnap elválunk, ő marad, én megyek.
Tánczos fél év múlva szerel le, addigra én talán hallani se akarok a katonaságról.
Lehet, hogy soha nem látjuk egymást többet.
Nehéz ezt tudomásul venni.

Mert igen, ez a legfájóbb.
Eltűnnek a bajtársak.

Mint mindenki, mindig visszatértünk egymáshoz Tánczossal, majd másokkal újrakezdtük a színjátékot.
A valóságot nem mondjuk.
Katonaviselt férfiak vagyunk.
Körülírjuk, viccelődünk, utalgatunk, nem mondjuk, csak bénultan érezzük, hogy vége, hogy soha többet.
A nagy részüket soha többet nem látod.
A testvéred, ismered, másfél évig az életed része volt, holnaptól ez megszűnik.

De ha mégis találkozol vele később, nem ő lesz.
Aki itt volt, megszűnik.
Eltűnik.

Tegnap minden szempárban benne volt a rémület, hogy ki leszek holnap.

De nem tudom, lehet, hogy ezt csak ma gondolom, lehet, hogy tegnap ebből semmi fel sem tűnt, csak ma reggel az ébresztő után kótyagosan emlékszem így. Ez az első hivatalos emlékem az élményről, ami már arról szólt, hogy emléket gyűjtök. Nagyon remélem, hogy nem hamis máris az első emlékem az egészről.

De, hogy mindenki gyűjtögetett, az igaz. Mindenki szívta be az élményt, az emlék előtti utolsót, beszélgettünk, csapatosan jártuk a körleteket, hogy na, nézzük már meg, mit csinál a Bálna? És Nagy Feró, meg Kistatár?

A legközelebbi bajtársak néha kettes, néha nagyobb csoportokban diskuráltak, nevetgéltek.

Mindenki igyekezett mindenkihez szólni valamit, és az est vége felé egyre ki nem mondott, fájó érzésektől átitatott, suta mondatok születtek, hárman négyen beszélgetve, egymásba kapaszkodva, ölelve szorítottuk ezt a másfél évet, annak utolsó morzsáit, apró, foszló pillanatokba markolva.

Józanok voltunk.
Nagyon is.

Pontosan érzem a kés hideg vasát.
Belém döfte a végérvényesség gondolata.

Ezért tudtam pontosan reggel, hogy nem ittunk. Ettől a tompítatlan fájdalomtól.
Tudtam tegnap is, de ma lett feltűnő.
Meg talán azért is, mert reggel már senki nem volt józan.

Az izgatottság láza égett mindenkiben.

Megkaptuk a parancsot, hogy melegítőbe öltözve menjünk, adjuk le először is a fegyvereket.
Mindannyian megváltunk a minimum egy éve cipelt őrtárstól, a mi nevünket kivezették a fegyver száma mellől a nyilvántartásból.
Leadtuk a tártáskát is, zajongás, lökdösődés, röhögés közepette.
Már senki nem volt józan.
A közelgő szabadság leheletétől megittasodva vihorásztunk.
– Már fegyverünk sincs!
– Milyen katona az, akinek nincs fegyvere?
– Semmilyen. Az olyan nem is katona!
– Akkor micsoda?
– Hát civil!

Tolongva, lökdösődve álltunk sorba, hogy a kimenő ruhát leadjuk, hogy a gyakorlótól és a hű bakancstól megváljunk. Már gyakorlatilag mindent leadtam, csak még a tányérsapka maradt a fejemen.
Többször beálltam a sorba, többször visszakoztam. Nagyon szeretem ezt a sapkát. Szeretem a formáját, azt, ahogy szúrósan nézhetek ki alóla. Szeretem, hogy tartást ad a fejemnek, így a hátamnak, az egész testemnek. Jól áll és jóképű vagyok benne.
Na jó, most leadom, de amint tudok, szerzek.
Ezzel megváltam attól is, már csak a melegítő, a rövid tornanadrág, a papucs, meg a tornacsuka maradt, de ezeket hazavisszük, ajándék a Határőrségtől.

A kezdőcsomag.

Aztán este hat körül kaptuk az utasítást, hogy vegyük fel a civil ruhát. Nem kellett ehhez utasítás, mert amint nem volt már feladatunk, nagyjából két órája, sokan azonnal nekikezdtek.
Én nem.
Én vártam a parancsra, meg még utána is egy kicsit, amíg Knízner be nem toppant valami miatt és meg nem kérdezte őszinte meghökkenéssel:

– Dvorszky maga mit ül itt? Nem megy? Úgy megszokott itt?

– Megyek, ha akarok – válaszoltam neki foghegyről, de aztán felálltam tényleg, mert üljön itt a faszom tovább, Kníznerék közt.
Megyek.

Csak amiatt nem akartam, mert minél többen öltöztek át civilbe, annál inkább éreztem azt, hogy ciki az a ruha, amit behoztam. Nem azért mert más, hanem mert ugyanolyan.
Rémülten figyeltem, mi lesz a katonatársaimmal. Megszületett bennük a civil. De az a civil, akit én nem gondoltam némelyikről. Bizonyos szempontból rendben lenne, divatosak bár a másfél évvel ezelőtti divat, meg persze megjelentek az időtlen stílusok, például a makkos cipő.
Azt mindig is gyűlöltem.
Nincs rá magyarázat.
De nem bírom.
És fenntartásokkal kezelem azt, aki hordja.
Rémülten néztem arra a most már idegenre itt mellettem, akinek a táskájából egy pár ilyen előkerült, és tudtam, hogy így fognak engem is nézni, de nem engem fognak látni, hanem egy puha bájgúnárt. Mert az én élezett szövetnadrágom, kicsit buggyos, hosszú ujjú garbóm, és a lapos talpú, finom bőr cipőm ezt a képet mutatja rólam.

Én nem ez az utolsó emlék akartam maradni. Ezt egy életre elkúrtam.

Gyanakodva, idegenkedve, viszolyogva vagy gúnyosan néztem a többieket, felbuzogtak az előítéletek, és azt gondoltam, mennyire másnak látszik mind, mint ami valójában.
Mert egyenruhában nincs cicoma.
Ott kibújik az ember.

Azokat egyenruhában ismertem.
Ezeket civilben nem ismerem.

De most látom csak, hogy nemcsak kiemeli, hanem el is takarja a civil ruha az egyént. Mert ha annak tartom őket, aminek látszanak, akkor soha nem ismertem volna meg őket. Magamtól nem akartam volna tőlük semmit. De nem a ruha teszi az embert. Ha nem hagyom magam ítéletet alkotni első látásra, akkor talán a jövőben is meglátom azt mindenkiben, aki egyenruhában lenne. A jeleket ismerem, nem hagyom, hogy az előítélet mozgasson. De roppant nehéz, mert engem most is az mozgat, én ma engem nem akarnám megismerni.

A ruházata alapján semmiképp.
A hülye fasz tegnap jelmezt hozott be. Lelki topRongyból készült béna maskarát.

Átöltöztem és éreztem a csodálkozó tekinteteket. De mindenki rácsodálkozott a másikra.
– Ez baszki te vagy, Dvorszky?
– És neked meg milyen csukád van?
– Apám hozta Szófiából.
– Igen? És másmilyen nem volt?
– Miért mi bajod vele?
Ja, semmi – mondta valaki összeröhögve másokkal. – Fasza.

Jó kedvünk volt már, de én éreztem, hogy csak Dedi és Alex maradt önmaga, mindketten farmerben voltak, Dedi fehér, nyúlt pólóban, hozentrógerrel, durabel bakancsban. Alexen fekete póló, fekete lezser tornacipő.
Semmi faxni.

A sorban már alig bírtunk magunkkal ahogy kaptuk kézbe a személyiket. Szadó őrnagy osztotta ki, és hagyott bennünket sivalkodni.
– Na, mutasd csak a képet benne!
– Ne már! Ez te vagy?
– Aztakurva! Tíz év börtön. Ezt nézzétek!
– Na és nézd meg ezt a marhát! Add csak ide! Jaj ne szégyenlősködj! Láttalak már baszki a Swissair kerekén nyáladzva horkolni is, ne csináld!

Szadó még utoljára elköszönt és Zádori kopasz hadnagyra bízta, hogy lekísérjen bennünket. Az udvaron láttam elsuhanni Répát, épp hogy inteni tudtunk egymásnak, már hajtották is ki őket, az útlevél kezelők meg órákkal ezelőtt elmentek, már csak mi vagyunk.
A kapu előtt újra felsorakoztunk.

Amikor pont egy éve, még kopaszként láttam Basáékat leszerelni, nem értettem.
Hogy lehet a leszerelőket egybe terelni, sorba állítani?
Akkor megfogadtam, nem így megyek el.
Hanem úgy, hogy mindenki érezze rajtam kívül is, hogy én leszerelek. Az is, akivel együtt megyek el, és az is, aki itt marad. Mindenki tudja majd, hogy Dvorszky határőr elmegy a kapuig, Dvorszky Tamás pedig kilép rajta.
Ez egy nagy, közös esemény kellene legyen.
De ahogy anno Basáékból csöndben, civilben félszegen tébláboló, gyenge csoport lett, sorba lehetett őket állítani, nem álltak ellen a terelgetésnek, úgy lettünk látszólag mi is ilyenek.
Annyit várta az ember ezt a pillanatot, hogy már csak túl akar lenni rajta.
Fárasztja is, untatja is az egész.

Ezért állok itt.
Ilyen nyugodtan.
Sorban.

Meg azért is, mert teljesítettem.
Kész vagyok.

Akkor, amikor Basáék szereltek azt gondoltam, hogy legyen zaj, legyen mindig csatazaj körülöttem, boruljon minden, dőljön meg, ami csak meg tud.

Hát én nem tétlenkedtem.
Állandó harcban voltam a tisztekkel, tiszthelyettesekkel, tisztesekkel, és úgy egyáltalán mindenkivel, akinek valamilyen csillagja vagy beosztása volt.
Ezt teljesítettem.

Azt gondoltam akkor, hogy semmi ne legyen szent és sérthetetlen, senkit-semmit nem tisztelek önmagáért. Ha kivívta a tiszteletet, akkor igen.
Itt van például Szadó őrnagy.
Ő tisztelhető.
És itt van Guttyán, ormótlan sziklába vájt kútja az emberségnek.

És ezzel be is fejezhetem a sort.
Ezzel is megvagyok.

Azt gondoltam még akkor, egy éve, hogy legyek öngól nekik, legyek a teremtőjére támadó teremtmény, akiből katona lett, harcos, de nem a katonaság híve lett, hanem ellensége, akiből másfél év alatt nem alázatos szolga, hanem a hatalom ellensége lesz, hogy ez az ellenérzés a tisztelettel, a dogmákkal, a hittel szemben ne csak a katonaságnál legyen jellemző, hanem hogy katona legyek kinn is, harcos, aki a pusztító vakhit, az eleve elrendeltséget, mint cselekvőképtelenséget önmagára mindenkor érvényesnek tartó ostobaság elleni harc kiképzett ügynöke.
Az egyik legnagyobb ellenségem az autoriter hatalom.
És a képviselője. Akinek csillag van a vállán.
Ha nem értem van, akkor az ellenségem.

Harcos vagyok.
Kész vagyok.

Már vagy tíz perce, itt benn a sorban is.
Húzzunk már innen a picsába!
De komolyan, nem nyitná ki valaki a kaput?

Ekkor Zádori végre befejezte a beszédét, elköszönt, és utasította az őrt, hogy nyissa ki a kaput.

Még a szemem sarkából láttam Knízner kopasz hadnagyot szaladni felénk. Lemaradt az eseményről, későn érkezett. Ha egy perccel korábban jön, még egy remekbe szabott, testhezálló beszédet mondhatott volna. De elkésett, nem parádézhat. Csak egy pillanatra láttam, de sütött róla a kétségbeesés.

Eszembe jutott, hogy hátra szólok neki, ha már ilyen lélekszakadva fut utánunk, hogy igen beraktam az uzsonnát, van rajtam sál, Anyu, de aztán meg se álltam, végtére is ki ő nekem?

És nagy lépéssel kiléptem a kapun, és felszálltam a kinn várakozó határőrségi buszra.

Egyszóval:
leszereltem.

Epilógus

A civil élet első pillanatai.
Szadó parancsa volt ez így, hogy hagyott bennünket saját lábunkon kilépni a kapun a buszhoz, amivel bevisznek a KÖKI-re kiszórni minket. Kedvelem azt a fickót, tudja mi fontos ilyenkor. Azt a lépést, a kapun kívülre, mindenkinek magának kell megtennie.

A buszon nemsokára elült egy kicsit a zsivaj, én miközben meredtem az ablakon át a semmibe, az ölembe engedtem az Atlast. Kézben hoztam, mert nem akartam a táskába tenni, nem akartam összegyűrni. Szétnyílt, és megláttam Tánczos kézírását.

A Világtérképre írt egy mondatot búcsúzóul:

"A világ legszabadabb emberének. Dvorszky Tominak"

94

1988. február 15. hétfő

Ma megint éjszakára rendeltek, de előtte benn heverésztem a körletben. Ketten voltunk Alex-szel. Zuglóban lakik, nem is messze tőlem. Ez csak azért merült fel, mert szóba került, hogy szilveszterkor együtt lógtunk ki piát venni a Sarokházba.
Erre pár szóban meséltem neki, hogy voltam kinn Répával a laktanyán kívül, és milyen szar volt, hogy az ő mamája, meg az én szüleim messze laktak egymástól, és levontam a következtetést, hogy jobb olyannal szökni, akinek útba esik az otthona.
Feküdtünk az ágyainkon hanyatt és ez a feltevés olyan röhejesen hangzott, hogy hahotában törtünk ki.

Aha, szökés. Nemtom. Most kell? Holnap nem lehetne? Ma még senyvednénk itt benn, aztán szökünk, meg minden.

Harsogva röhögtünk.

– Én ma nem mozdulok senki szökéséért. Nem, még ha Balrog őrnagy hívna szökni, akkor se.
– Rohadjunk itt benn.
– Rohadjunk, az lesz a legjobb, itt, így, öregesen.

Itt a legalján a legjobb.
A legaljának a tetején.
Öregként.

– Na, és te végül is, hogy kerültél a legaljára? – szegeztem Alexnek a kérdést – Miért buktál ide a kampósokhoz az útlevélkezelőktől?

Alex felült, jól megnézett, majd belekezdett.
Az apja pilóta volt, a mamája fiatalabb korában stewardess, aztán mikor ő megszületett, váltott és MALÉV-os dolgozó lett, emellett a család egyéb tagjai közül is sokan dolgoztak a reptereken.

A MALÉV-osok, LRI-sek, meg a többi reptéri dolgozó igyekezett a családját maguk közt tudni, ezért komplett klánok dolgoztak együtt.
Ennek lehetett abban szerepe, Alex szerint, hogy ő ide a reptérre került, határőrnek, mert a reptéri munkához alaposan átvilágítanak mindenkit, az egész rokonságukkal együtt, egy onnan származó gyerek eleve tisztának számít.
Határőrnek azt vitték, aki a rendszer szemében megbízható.

Én magam nem tudom, mitől vagyok megbízható, eddig ezt valahogy nem sikerült bebizonyítanom magamnak sem, és Alex is ugyanígy gondolkodik, szarik a rendszerre.
De mikor kopasz volt, ezt róla nem tudták.

Egyszer, amikor a mamája, összefutott Nyírővel, a laktanya parancsnokkal, akivel már korábbról ismerték egymást, a "hogy van, mitől ilyen feszült" kérdésre, kicsúszott száján, hogy elromlott a reluxa otthon és hogy a fia mindig pillanatok alatt meg tudta csinálni, de most a héten még nem jött haza a ferihegyi laktanyából. Nyírő ott tudta meg, hogy Alex nála szolgál, rögtön le is telefonált a századhoz, hogy engedjék ki.
Kiment szabadnapra, és onnantól kezdve csókosnak tekintették, holott a mamája nem ezért mondta, és többet ilyet Nyírő soha nem tett.
Alexről, ahogy idősödött, úgy kezdett kiderülni, hogy mégsem csókos és a hivatásos tisztek elkezdték kóstolgatni.

Folyamatos Rövid Ugrásokban vitték szolgálatba, ami amúgy sem ritka az útlevélkezelőknél, de őt kifejezetten szopatták.
Én megdöbbenve hallgattam, nem tudtam, hogy náluk is van Rövid Ugrás. Most tudom meg azt is, hogy azért hívják a kampósok "zselésnek" az útlevél kezelőket,  mert elvárás, hogy rendezett hajzattal menjenek szolgálatba, azt viszont sokszor hajzselével lehetett előállítani. Meg minden szolgálat előtt pengeélet kell a nadrágjukba vasalni. Három vasalóval néha huszonöt, harminc embernek.
Alex azt mondta, ezt a részét utálja, de már elképzelhetetlen szerinte, hogy civilben ne maradjon meg valami pedantéria, úgy beleégett az emberbe mindez.

Aztán nemrégiben kiment volna a Genesis koncertre, de nem engedték ki.
Nem kérte, hogy mehessen, de mindenki tudta, hogy a koncertre kimenne. A beosztás készítésekor, bár tevőlegesen tulajdonképp senki nem igyekezett elősegíteni, mégis kialakult az a szerencsés helyzet, hogy mehetett volna, ekkor lett volna a szabadnapja. Volt a körletükben egy "körleti megbízott" vagyis egy sima tégla. Nem lehetett pontosan tudni, de nagyon nagy volt a gyanú. A Mizsei.
– Jaj őróla hallottam, már mások is emlegették, Mizsi a beceneve nem? – vágtam közbe.
– Ő az igen, a Mizsi, állandóan kijárogat szabadnapra, kimenőre, a körletbeli dolgokról meg gyanúsan sokat tud az első század tisztikara. Na ez a Mizsi nem kedvelt, gondolom azért, mert nem én sem kedveltem, de nehéz volt kedvelni. Jópofának tűnő, de behízelgő modorú fazon, borsódzik az ember háta, ahogy beszél.

Ismerem én is az ilyet, megértem Alexet, a hideg kiráz, az ilyentől.
Na, ez a Mizsei volt aznap az ügyeletes tiszt, és a délelőttös szolgálatba indulás előtt megkifogásolta Alex nadrágjának az élét.
– Ami amúgy ugyanolyan volt mint mindig – legyintett Alex. – De ugye nem ez volt a lényeg, mindegy milyen volt a nadrág éle, kellett ürügy, hogy beírjon kihallgatásra. Aztán ebből már egyenesen következett, hogy este már nem mehettem sehova.
– Jó, de ezért nem tesznek senkit a kampósokhoz!
– Na ja az igaz, de aztán mikor beértem laktanyába a szolgálat után, és megtudtam, hogy tényleg nem megyek ki, nekiestem a szekrénynek.
– Háttal?
– Dehogy. Pisztollyal! – nevetett fel.
Vagyis dühében a szolgálati pisztolyával kezdte verni a szekrénye ajtaját, ami készséggel tört, lukadt, vagyis maradandó sérüléseket szenvedett. Na, ezt már nem tűrhették az ottani tisztek, eltussolni se lehetett, meg tán még Mizsei is ezt a megoldást szorgalmazta, útlevélkezelők közt ne legyen ilyen, elhelyezték.
Legyen ott, ahol a legrosszabb.
Kerüljön a kampósokhoz.

Az, hogy akkor ezentúl pisztoly helyett gépkarabély lesz nála szolgálatban, vagy hogy egyáltalán, nagyobb galibát tudna okozni itt, az nem jutott az eszükbe, pedig volt már példa, hogy az ilyesmit nem vették figyelembe, és nem is lett jó vége.
Nem tanulnak a tisztek a saját hibáikból.

Persze Alex tudja mit csinál, néha valami fura szarkasztikus, kritikus humorba ágyazva, de sokkal pontosabban látott dolgokat, mint mi. A dolgok fonákságát a legtöbb esetben általa láttuk meg.

Alex még elmesélte, hogy a legközelebbi szabadnapnál is dühös volt, mert akkor tudta meg, hogy mivel ő nem tudott elmenni a Genesis koncertre, el kellett adni a jegyét és a mamája kocsival robogott a Sportcsarnokhoz, hogy még a koncert előtt sikerüljön.
Emiatt úgy érezte nem is baj, hogy elkerül az első századtól, most meg valahogy úgy érzi, megérkezett. Az útlevélkezelők közötti sunyi torzsalkodások helyett itt minden fehér és fekete. Legalábbis senki nem alakoskodik. A geci itt ösztönösen, zsigerből az, nem szépít, a tisztességes ember meg nem érdekből cselekszik. Azt mondja, olyan, mint valami vásári komédia, amiből kilométerekre süt egy-egy klisé szerű karakter, mindenkit a leglényege tesz olyanná, amilyennek látszik. És ő ebben a közegben igyekszik a jók felé mozdulni.

És valóban, Alexet sose láttam kopaszokkal önkényeskedni, vagy egyáltalán összezördülni bárkivel, emellett mégse szürke mellékszereplő volt, mindenki kereste a társaságát, szórakoztatóan, nagy műveltséggel tartotta ébren a figyelmet bármely társaságban.

De, hogy ne legyen igazságtalan, azt is elmondta, hogy az útlevélkezelői ármánykodás azért nem fertőzött meg mindenkit, sőt aki ott gerinces, az a végletekig az, ott is a jó ember.

Aztán feküdtünk hosszan, ő talán újraélte mindezt, én rágódtam a hallottakon. Tetszett, hogy ő is ellenszegült a tiszteknek, sorstársamnak éreztem.

140

December 31. Csütörtök

Szilveszter van. Elment egy teljes naptári év, 1987-ben az év első napjától az utolsóig határőr voltam, katona.

Nagyon hosszú idő ez.
De legalább már mögöttem van.

Viszont, hogy én ma szolgálatba menjek, arról szó sem lehet. Ez igazából reggel még nem volt olyan kardinális kérdés, csak amikor a reggeli után az alegység ügyeletes közölte, hogy éjszakás szolgálatra lettem beosztva.
Hirtelen rohadtul beteg lettem.

Végiggondoltam ugyanis, hogy akkor ez azt jelentené, hogy az éjfélt, az év végét, az új év első perceit a betonon tölteném és ahhoz semmi kedvem. Eszembe jutott a karácsonyi szolgálatom és nem akartam még egy ilyet. Ezért délelőtt elsunnyogtam a dokihoz, hogy most aztán iszonyú beteg vagyok, szerintem lázam is lesz, a torkom meg már most piros.

A doki hümmögött, hogy tényleg piros, igen ronda fertőzés lehet ez. Pedig amúgy csak megköszörültem az ajtó előtt.

– Előbb-utóbb meg kellene szabadulni a mandulájától, Dvorszky. Most sem ártana itt a katonaság alatt, de később nemzetgazdasági érdek lesz, hogy ennyit ne hiányozzon.

– Igen, ez engem is zavar – mondom –, mindig lelkiismeret furdalásom szokott ilyenkor lenni.

– Na, azt hiszem Dvorszky, hogy ebből ennyi elég is lesz, de most kiírtam két nap egészségügyi szabadságra.

És lám, tényleg kiírt.

Répát sajnos elhelyezték, pedig egész nap az volt bennem, hogy szívesen találkoznék vele, valahogy azt éreztem, vele tudnám illendően búcsúztatni az óévet, amit a vele végrehajtott szökések tettek elviselhetővé. De igazából mióta nincs itt a századnál, nem is láttam, azt sem tudom, hogy hol van, hogy van.

Kérdezte is B. K. Zs, hogy mit lógatom az orrom, olyan, mintha beteg lennék.
Mondtam, hogy lassan telik az idő. Oké, hogy ma évet váltunk, de akkor is.

Szerinte be kéne rúgni este, azzal gyorsíthatunk a dolgokon. De legalábbis kevesebbre fogunk emlékezni.

Erre Petró Dezső és Alex, a bukott útlevél kezelő is helyeselt. Amúgy a laktanyában nem sokan maradtunk. Aki nem kellett a szolgálatba, az otthon volt. A tisztek most normálisan álltak hozzánk, aki nem ment szolgálatba, azt majdnem mind hazaengedték, és a csapatügyeletre egy sorállományú útlevél kezelő szakaszvezetőt tettek, gondolom, ne is lássák, ami ezután következik.

B. K. Zsoltnak mondtam, hogy tudom, hol lehet kimenni a laktanyából, szerezzünk italt. A tisztek délben mindannyian elhúzták a csíkot, mi, Alex, Petró, B. K. Zs nemsokkal utána négyesben elindultunk a kerítésen található lyukhoz.
Most lett világos, hogy a szökés ezen módját nem csak én ismerem.

Valóságos sorban állás alakult ki, minden körletből képviseltette magát valaki, egymást segítve másztunk át egyenként. Valamiért mindenki most gondolta megszerezni az esti innivalót.
Ez amúgy logikus, mert mikor is?
Hát a tisztek távozása után a leghamarabb.
Az pedig most van.

Kinn nagy brancsba verődve igyekeztünk a Sarokházba, a közeli kocsmába, beszerezni az esti piát.
A kerítésnél kialakult rendezett sorban állás után a pultnál is ugyanígy felsorakoztunk.
Én B. Kozmára hagyatkoztam.
Ő rutinos piás, én manapság már berúgok ha kell, de csak úgy csinálom, mint Hakapeszi Maki, amit adnak megiszom. Ekkor villant be, hogy sosem kellett ezen gondolkodnom, sosem kértem még magamnak italt, csak rábólintottam, ha valaki megkérdezte, hogy pálinka jó lesz-e. De most arra a kérdésre, hogy mit akarok, arra nem tudtam válaszolni.
Az ízét mindegyiknek egyformán utálom, nagyon nehéz döntés lenne, ezért amire B. K. Zs rámutatott, arra rábólintottam. Tehát sört és sok pálinkát iszunk ma.

Egyet-egyet rögtön a pultnál.

Ezzel nem voltunk egyedül, így a laktanya felé vezető visszaút inkább hasonlított futballhuligánok csorda jellegű, zajos hőzöngéséhez, mint szökésben lévők óvatos lopakodáshoz.

Benn a körletben folytattuk, Petró és Alex is kivette a részét, de ők végül kaptak könyvet délután háromtól, hogy még a rendes tömegközlekedéssel hazajussanak, estére a körletben ketten maradtunk B. K. Zs-val.
Fogyott rendesen a csempész sör meg a pálinka is, B. K., a punk hőskorának általa is megélt időszakáról sztorizgatott, én a válaszok helyett csak vihogni tudtam egy idő után, ezért is jött az ötlet, hogy menjünk le a klubszobába valami filmet nézni, az menne nekem hibátlanul.
A sorállományú csapatügyeletes tiszt gyanútlanul adta oda a kulcsot, benn magunkra zártuk az ajtót, nem is tudom miért, bár az is meglepett, hogy senkinek nem jutott az eszébe lejönni ide. Nem sok filmet találtunk, de a legutóbbi rovancsolásom alkalmával tapasztalt kínálat láthatóan bővült. Unottan válogattunk és szinte egyszerre láttuk meg a Grease feliratot.

– A Pomádé? – kiáltott fel B. K. – Basszus ez kurva jó, ismered?

Kicsit szokatlan volt ez a lelkesedés, elvégre most mesélte, milyen kemény punk arcokkal nyomult, de örültem, mert, bár moziban nálunk sose vetítették, tévében láttam már.

– Persze, tegyük be.

Elindítottuk a videót, húztunk még egy nagyot a pálinkás üvegből és nekiültünk.
Illetve ez nem igaz.
Ahogy a főcímzene megszólalt, szétrugdostuk a székeket az útból és vad táncba kezdtünk.
Én nem is tudtam, hogy ilyet tudok.
Nem sokat táncoltam életemben eddig, utoljára mikor Edit elhagyott, de akkor inkább lebegtetett a zene, most viszont kiderült, hogy a pogo minden apró tánclépését ismerem.
És hát azt is meg kellett állapítanom, hogy höö... ezek ott a filmben punkok. Feltúrt haj, bőrkabát, vastag talpú cipők, tornacsukák, punkok ezek.


És én is punk vagyok.
Felrúgtam egy széket, belerúgtam a szekrénybe, rácsaptam ököllel az asztal lapjára, szóval profi pogo táncos őspunk lettem.
B. K. úgyszintén.
A film zene nélküli történései közben újra ittunk, meg hangosan kommentáltuk az eseményeket, dühösen kiabáltunk az ellenszenvesekre, meghatódtunk a nyálas, de most drámainak látszó részeken és hagytuk a film egyszerű dramaturgiáját hatni.
A táncaink egyre vadabbak, a mozdulataink egyre erősebbek lettek. Találtunk egy számot, ami annyira tetszett, hogy majd húsz percen keresztül tekertük vissza arra a pár taktusra, és nagyon táncoltunk.
Aztán az egész kezelhetetlenné vált, és valahogy összetörtük az első széket.

Ez nagyon tetszett.
Mindkettőnknek.

Valami vidám, felszabadult dühkitörés bukkant elő belőlünk, és a középiskolában is használt fa székeket módszeresen, de táncmozdulatokkal törtük darabokra, bizonyos helyzetekben ketten kellettünk, én fogtam, ő meg taposta, rúgta, feszítette a lábait, a háttámlát, majd cseréltünk.
A hatodik vagy a hetediknél fogyott csak el a lendület, amikorra atomháború utáni állapotokat hoztunk létre, és egy újabb szék összetörése már inkább logisztikai feladattá vált, hogy ne akadályozzon benne a sok roncsolt fadarab.
Nem ébredtünk tudatára annak amit tettünk, csak eluntuk, én meg elhánytam magam.

Épphogy összegörnyedni volt időm, olyan gyorsan jött. Arra tudtam csak figyelni, hogy nehogy a széttört székek darabjait összeokádjam, mert valamiért azt éreztem, az túlzás lenne.

Ez az esemény valahogy B. K. Zs kedvét is elvette, meg tán egy pillanatra kijózanodott, mert megjegyezte, hogy úh baszdmeg, mi a faszt csináltunk.

Én a görcsös öklendezésből, röhögőgörcsbe váltottam, és hangosan hahotázva mondtam, hogy na talán most lefokozzák, ne szarjon, aztán még jobban röhögtem, mikor úgy döntött rendet rak.
Illetve össze akarta a darabokat illeszteni.
Nem ment, mert eléggé trehány módon dobáltuk szét a székek torzóit, de aztán B. K. Zs is nevetésben tört ki, majd kikísért, mert mondtam, hogy megint hánynom kell és megyek a budira, de nem tudtam.
Úgy dőltem jobbra-balra, mint az ingaóra ingája, majd beestem az épen hagyott székek közé. Innen húzott ki B. K. és támogatott fel a körletbe.

Hánytam a folyosón, a lépcsőn, a körletben. Mindenhol hánytam, csak a WC-n nem.

Boldog új évet, 1988!

Ebben az évben leszerelek.

A pogo tánc lépései

 248

Szeptember 14 Hétfő

Éjszakára Ferihegy 1-re tettek. Répával kerültünk egy váltásba. Ráadásul, Mészáros Pali, a Küti is nagyon kedveli Répát. Tehát Répa lett a Küti helyettes és ő állította össze a szolgálatot. Ilyenkor általában a legöregebb katona kapja ezt a posztot, de ha nincs tekintélye, vagy büntetésben van, akkor nálánál fiatalabbat bízhatnak meg, akinek lehetőségében áll megszopatni az öreget.

Mi tehát megszopattuk Lufit. Egy Sast. Idősebb, de mivel Répa állította össze a váltást, magát nem tette bele. Hogy ne unatkozzon benn, engem se. Így a maradéknak kellett ellátni a szolgálatot vagyis Lufi kinn állt, míg mi benn röhörésztünk. Sok esetben a Küti helyettes megy átkutatni a beérkező gépeket, ő a kutató szolgálatos.

Annyit csináltunk csak egész éjjel, hogy kimentünk együtt a gépekhez, és annyi kaját és piát szereztünk, amennyit csak bírtunk. Sajna gyakorlatilag csak árusgépek jöttek, kisebb választék van ezekben, de viszont bőséges. Az árusgépek mind öreg légcsavaros IL18-asok, gyorsan romló árut, növényeket, élő állatot szállítottak leginkább. Ezeken kutatni amúgy nincs sok értelme, mert ha nincs benne áru, akkor egy nagy hangár, nem lehet semmit elrejteni benne, ha meg áruval lett megrakva, akkor nem lehet semmit megtalálni.

Ma egészben sült marhahúst kaptunk pirított burgonyával. Kétszer is. Dugig ettük magunkat.
Puding és töltött keksz járt mellé, meg kóla.
És egy alkalommal sör.
Az első berúgásom is csak pár hónapja volt, de legutóbb is elég szarul voltam, nem tudom, hogy fogom bírni, de Répát nem tudtam megijeszteni, azzal hogy rosszul leszek.
Innom kellett.
Kértünk még egy sört, ezt már nem annyira lelkesen adták, de mi jó fejek akartunk lenni, mert megkerestük Lufit és a kezébe nyomtuk. Azt azért elmondtuk neki, hogy azt, hogy megszopatunk egy Sast, nem mernénk megcsinálni, ha nem Mágusok lennénk.
Engem Répa szintén nem tett szolgálatba, olyannyira nem, hogy amikor kutatni mentünk ki, én csak, mint érdeklődő mentem vele, turistaként.
De a kutató szolgálat tetszett volna. Hiszen pisztoly jár vele. Nem tudom mi ez a vonzalom a pisztolyokhoz, mindenesetre nagyon szeretem kézbe venni, vagy magamon érezni, az oldalamon.
Ezért kikönyörögtem Répától megint, magamra tettem, és iszonyú büszkén indultam ki.

Mikor egyik alkalommal megyünk a gépek felé, kérdi Répa, hogy láttam-e már az új takarító csajt?
Láttam-e a csöcseit?

Baglyot láttam, mondom, de Répa megáll és az arcom fürkészi.
– Mondom csöcsök, érted? – húzza összébb a szemöldökét.

Értem, persze, hogyne érteném, de erről Edité jut eszembe, viszont, ha itt a laktanyában kell erre gondolnom, akkor inkább bagoly.

234

Augusztus 29 Szombat

Ma megint Parával mentem szolgálatba F2-re. Répával összeálltunk, vagyis mind a ketten elhagytuk a szolgálati helyünket, én beljebb mentem a betonon, ő kijjebb a füves rész felé és középtájt találkoztunk.
Répa egy igen érdekes jelenség.
A második kerületben nőtt fel, az Ördögárok mellett egy kastélyban. Csak nagy fejesek, rendszerhű arisztokrata családok laktak a környéken az állítása szerint, de ők teljesen véletlenül kaptak itt lakást, egy műemlék kastélyban.
Ezt utalták ki nekik. Proliknak.
De az apja korán meghalt és ő egyedül élt a takarítóként dolgozó anyjával. A sok kádergyerek folyamatosan zrikálta, és csak úgy tudott ennek véget vetni, hogy mindegyiket elverte. Ezért a kerületben egy idő után, miután mindenkit egyenként elkalapált, már nem piszkálták.

Ő állt a betonon a hátsó gépállóhelyen. Mikor mentem ki én is, megálltam mellette, egészen pontosan behúzódtunk az egyik gép mögé takarásba, és beszélgetni kezdtünk. Korosztályom. Azokkal, akikkel együtt vonul az ember, könnyebben találja meg hangot.
Mesélt a gyerekkoráról, hogy kezdetben, az egyéni torzsalkodásokat kellett megszüntetnie,  ezért aki beszólt neki, annak nekiugrott. Nem mindig járt szerencsével az elején sokszor került szorult helyzetbe, de tudni lehetett róla, hogy semmit nem tűr szótlanul. Aztán erősíteni kezdett és végül szisztematikusan végigverte a környék, a suli vagányait, aztán azoknak a haverjait. Ebből az a helyzet alakult ki, hogy Répa iszonyúan hirtelen haragú lett, gyorsan elfutotta a pulykaméreg, és tanácsos volt nem feszíteni nála a húrt.

De mivel őszinte barátja nem sok volt, akit a bizalmába fogadott, annak szinte vértestvére lett. Karcsú gyerek volt, ha nem attól lett volna széles válla és keskeny csípője, hogy iszonyú izomzat takarta, még nőiesnek is lehetett volna nevezni. Amikor szóba került az anyja bármikor, nagyon oda kellett figyelni, hogyan ejti az ember ezt a szót: anya. Gyanakodva figyelt, mindig gúnyt keresett.
Akinél ezt már nem figyelte, az volt a barátja.

Mi valahogy nagyon gyorsan beszélni tudtuk a másik nyelvét, a kinn töltött öt óra első fél órájában kialakult ez az állapot. Mindenki szerint magasan Répa a legjóképűbb köztünk, de van mellé egy adag gyerekes komiszság és valami önelégült mosoly az arcán, amitől Rejtő regény szereplőnek tűnik, a vagány nők bálványa, talán Fülig Jimmy ilyen.
De igazából hazudni sose tudott, talán csak lódított, de úgy, hogy mikor mondta, már röhögött rajta mindenki. Mindenki igyekezett jóban lenni vele, nem amiatt, mert a testi ereje tekintélyt parancsolt, hanem mert áradt belőle a természetes, manír nélküli magabiztosság, abból adódóan, hogy gyakorlatilag nem volt természetes ellensége.

Kiderült, hogy én a Dózsában cselgáncsoztam, ő meg a Dózsában birkózott, a véletlenen múlt, hogy nem találkoztunk, de ez a tény azt eredményezte, hogy sosem mértük össze az erőnket. Pedig én igen jól fejlődök, sosem voltam ennyire erős, a napokban elkaptam a ritmust és már majdnem a legnagyobb kézi súlyzót használom bicepszezni.  Érzem, hogy formálódom, és szeretem, hogy hanyatt fekve, már belelóg a periférikus látásomba a mellkasom. Gyakorlatilag végig hülyéskedtünk egész szolgálat alatt, nagyon jóban lettünk, olyan vicceket engedhettem meg magamnak, amiért másnak a fejét venné. De ugye összeálltunk, vagyis én nem mentem ki a szolgálati helyre, ő meg nem zavart el, ahogy a szabályzatban benne van.
Nem beszélgethetnénk.
Olyan súlyos vétség ez, mint a szolgálati hely elhagyás.

De ennyi kockázatot megér egy új barátság