140

December 31. Csütörtök

Szilveszter van. Elment egy teljes naptári év, 1987-ben az év első napjától az utolsóig határőr voltam, katona.

Nagyon hosszú idő ez.
De legalább már mögöttem van.

Viszont, hogy én ma szolgálatba menjek, arról szó sem lehet. Ez igazából reggel még nem volt olyan kardinális kérdés, csak amikor a reggeli után az alegység ügyeletes közölte, hogy éjszakás szolgálatra lettem beosztva.
Hirtelen rohadtul beteg lettem.

Végiggondoltam ugyanis, hogy akkor ez azt jelentené, hogy az éjfélt, az év végét, az új év első perceit a betonon tölteném és ahhoz semmi kedvem. Eszembe jutott a karácsonyi szolgálatom és nem akartam még egy ilyet. Ezért délelőtt elsunnyogtam a dokihoz, hogy most aztán iszonyú beteg vagyok, szerintem lázam is lesz, a torkom meg már most piros.

A doki hümmögött, hogy tényleg piros, igen ronda fertőzés lehet ez. Pedig amúgy csak megköszörültem az ajtó előtt.

– Előbb-utóbb meg kellene szabadulni a mandulájától, Dvorszky. Most sem ártana itt a katonaság alatt, de később nemzetgazdasági érdek lesz, hogy ennyit ne hiányozzon.

– Igen, ez engem is zavar – mondom –, mindig lelkiismeret furdalásom szokott ilyenkor lenni.

– Na, azt hiszem Dvorszky, hogy ebből ennyi elég is lesz, de most kiírtam két nap egészségügyi szabadságra.

És lám, tényleg kiírt.

Répát sajnos elhelyezték, pedig egész nap az volt bennem, hogy szívesen találkoznék vele, valahogy azt éreztem, vele tudnám illendően búcsúztatni az óévet, amit a vele végrehajtott szökések tettek elviselhetővé. De igazából mióta nincs itt a századnál, nem is láttam, azt sem tudom, hogy hol van, hogy van.

Kérdezte is B. K. Zs, hogy mit lógatom az orrom, olyan, mintha beteg lennék.
Mondtam, hogy lassan telik az idő. Oké, hogy ma évet váltunk, de akkor is.

Szerinte be kéne rúgni este, azzal gyorsíthatunk a dolgokon. De legalábbis kevesebbre fogunk emlékezni.

Erre Petró Dezső és Alex, a bukott útlevél kezelő is helyeselt. Amúgy a laktanyában nem sokan maradtunk. Aki nem kellett a szolgálatba, az otthon volt. A tisztek most normálisan álltak hozzánk, aki nem ment szolgálatba, azt majdnem mind hazaengedték, és a csapatügyeletre egy sorállományú útlevél kezelő szakaszvezetőt tettek, gondolom, ne is lássák, ami ezután következik.

B. K. Zsoltnak mondtam, hogy tudom, hol lehet kimenni a laktanyából, szerezzünk italt. A tisztek délben mindannyian elhúzták a csíkot, mi, Alex, Petró, B. K. Zs nemsokkal utána négyesben elindultunk a kerítésen található lyukhoz.
Most lett világos, hogy a szökés ezen módját nem csak én ismerem.

Valóságos sorban állás alakult ki, minden körletből képviseltette magát valaki, egymást segítve másztunk át egyenként. Valamiért mindenki most gondolta megszerezni az esti innivalót.
Ez amúgy logikus, mert mikor is?
Hát a tisztek távozása után a leghamarabb.
Az pedig most van.

Kinn nagy brancsba verődve igyekeztünk a Sarokházba, a közeli kocsmába, beszerezni az esti piát.
A kerítésnél kialakult rendezett sorban állás után a pultnál is ugyanígy felsorakoztunk.
Én B. Kozmára hagyatkoztam.
Ő rutinos piás, én manapság már berúgok ha kell, de csak úgy csinálom, mint Hakapeszi Maki, amit adnak megiszom. Ekkor villant be, hogy sosem kellett ezen gondolkodnom, sosem kértem még magamnak italt, csak rábólintottam, ha valaki megkérdezte, hogy pálinka jó lesz-e. De most arra a kérdésre, hogy mit akarok, arra nem tudtam válaszolni.
Az ízét mindegyiknek egyformán utálom, nagyon nehéz döntés lenne, ezért amire B. K. Zs rámutatott, arra rábólintottam. Tehát sört és sok pálinkát iszunk ma.

Egyet-egyet rögtön a pultnál.

Ezzel nem voltunk egyedül, így a laktanya felé vezető visszaút inkább hasonlított futballhuligánok csorda jellegű, zajos hőzöngéséhez, mint szökésben lévők óvatos lopakodáshoz.

Benn a körletben folytattuk, Petró és Alex is kivette a részét, de ők végül kaptak könyvet délután háromtól, hogy még a rendes tömegközlekedéssel hazajussanak, estére a körletben ketten maradtunk B. K. Zs-val.
Fogyott rendesen a csempész sör meg a pálinka is, B. K., a punk hőskorának általa is megélt időszakáról sztorizgatott, én a válaszok helyett csak vihogni tudtam egy idő után, ezért is jött az ötlet, hogy menjünk le a klubszobába valami filmet nézni, az menne nekem hibátlanul.
A sorállományú csapatügyeletes tiszt gyanútlanul adta oda a kulcsot, benn magunkra zártuk az ajtót, nem is tudom miért, bár az is meglepett, hogy senkinek nem jutott az eszébe lejönni ide. Nem sok filmet találtunk, de a legutóbbi rovancsolásom alkalmával tapasztalt kínálat láthatóan bővült. Unottan válogattunk és szinte egyszerre láttuk meg a Grease feliratot.

– A Pomádé? – kiáltott fel B. K. – Basszus ez kurva jó, ismered?

Kicsit szokatlan volt ez a lelkesedés, elvégre most mesélte, milyen kemény punk arcokkal nyomult, de örültem, mert, bár moziban nálunk sose vetítették, tévében láttam már.

– Persze, tegyük be.

Elindítottuk a videót, húztunk még egy nagyot a pálinkás üvegből és nekiültünk.
Illetve ez nem igaz.
Ahogy a főcímzene megszólalt, szétrugdostuk a székeket az útból és vad táncba kezdtünk.
Én nem is tudtam, hogy ilyet tudok.
Nem sokat táncoltam életemben eddig, utoljára mikor Edit elhagyott, de akkor inkább lebegtetett a zene, most viszont kiderült, hogy a pogo minden apró tánclépését ismerem.
És hát azt is meg kellett állapítanom, hogy höö... ezek ott a filmben punkok. Feltúrt haj, bőrkabát, vastag talpú cipők, tornacsukák, punkok ezek.


És én is punk vagyok.
Felrúgtam egy széket, belerúgtam a szekrénybe, rácsaptam ököllel az asztal lapjára, szóval profi pogo táncos őspunk lettem.
B. K. úgyszintén.
A film zene nélküli történései közben újra ittunk, meg hangosan kommentáltuk az eseményeket, dühösen kiabáltunk az ellenszenvesekre, meghatódtunk a nyálas, de most drámainak látszó részeken és hagytuk a film egyszerű dramaturgiáját hatni.
A táncaink egyre vadabbak, a mozdulataink egyre erősebbek lettek. Találtunk egy számot, ami annyira tetszett, hogy majd húsz percen keresztül tekertük vissza arra a pár taktusra, és nagyon táncoltunk.
Aztán az egész kezelhetetlenné vált, és valahogy összetörtük az első széket.

Ez nagyon tetszett.
Mindkettőnknek.

Valami vidám, felszabadult dühkitörés bukkant elő belőlünk, és a középiskolában is használt fa székeket módszeresen, de táncmozdulatokkal törtük darabokra, bizonyos helyzetekben ketten kellettünk, én fogtam, ő meg taposta, rúgta, feszítette a lábait, a háttámlát, majd cseréltünk.
A hatodik vagy a hetediknél fogyott csak el a lendület, amikorra atomháború utáni állapotokat hoztunk létre, és egy újabb szék összetörése már inkább logisztikai feladattá vált, hogy ne akadályozzon benne a sok roncsolt fadarab.
Nem ébredtünk tudatára annak amit tettünk, csak eluntuk, én meg elhánytam magam.

Épphogy összegörnyedni volt időm, olyan gyorsan jött. Arra tudtam csak figyelni, hogy nehogy a széttört székek darabjait összeokádjam, mert valamiért azt éreztem, az túlzás lenne.

Ez az esemény valahogy B. K. Zs kedvét is elvette, meg tán egy pillanatra kijózanodott, mert megjegyezte, hogy úh baszdmeg, mi a faszt csináltunk.

Én a görcsös öklendezésből, röhögőgörcsbe váltottam, és hangosan hahotázva mondtam, hogy na talán most lefokozzák, ne szarjon, aztán még jobban röhögtem, mikor úgy döntött rendet rak.
Illetve össze akarta a darabokat illeszteni.
Nem ment, mert eléggé trehány módon dobáltuk szét a székek torzóit, de aztán B. K. Zs is nevetésben tört ki, majd kikísért, mert mondtam, hogy megint hánynom kell és megyek a budira, de nem tudtam.
Úgy dőltem jobbra-balra, mint az ingaóra ingája, majd beestem az épen hagyott székek közé. Innen húzott ki B. K. és támogatott fel a körletbe.

Hánytam a folyosón, a lépcsőn, a körletben. Mindenhol hánytam, csak a WC-n nem.

Boldog új évet, 1988!

Ebben az évben leszerelek.

A pogo tánc lépései

152

December 19. Szombat

Reggel leadtam a szolgálatot, megint nem sokan szóltak hozzám, valóban úgy nézhetett ki, hogy megtébolyodtam éjjel kinn a betonon.
De Editet letudtam ezzel az éjszakai vad tánccal, tényleg úgy feküdtem le, hogy rendben vagyok, kiszerettem belőle.
Délben, amikor ébresztettek, hogy megyek délutánra Rövid Ugrással, azt éreztem ez sokkal jobban bosszant, mint az, hogy elhagyott a barátnőm.
Helyére kerültek a dolgok éjjel.



Ferihegy 2-re tettek.
Nem nagyon értettem mi volt ma.

A szót igen.

De a jelentése nem stimmelt.

Bombariadó volt ugyanis.

Csakhogy nem egészen világos, hogy az hogyan lehet.
Ki tud behozni ide a reptérre bombát úgy, hogy csak itt derül ki, hogy az már benn van.
Kintről, vagyis külföldről nem nagyon jöhet be vele. Nem hiszem, hogy valaki az ideszánt bombával, teszem azt, Zürichben száll fel.
Ott kockázatos bevinni a reptérre, itt kockázatos kihozni.
Ha én hoznék ilyet, akkor azt szeretném, ha tőlem távol robbanna. Ahhoz itt kell hagyni, és az előtt elhúzni a csíkot, hogy felfedeznék vagy hogy felrobban.

Nem lenne okos gondolat behozni bombát, elhagyni a repteret, majd felrobbantani, mert mivel akkor érkeztem, egyből a gyanúsítottak, legalábbis az ellenőrzendők listáján lennék. A nyomozás egy szűk csoportra, a nyilvánvalóan abban az időben reptéren tartózkodó személyek csoportjára fókuszálna.
Nem, ezt hülyeség megkockáztatni.

Akkor nyilván bentről, az országból hozta be valaki.
De hol szerez manapság reakciós állampolgár robbanóanyagot?
Oké, de tegyük fel, szerez.
Idehozza, robban.
És akkor?
Lezárják azt az épületrészt, és a felújítás idejére a reptér többi része pedig átveszi a szerepét.

Ha meg a betonon robbantanak a gépek közt, akkor megsemmisül néhány repülőgép, pár csomagos kocsi, de szerintem az aljzatbeton nem sérülne. Elsöpörnék a roncsokat és menne minden tovább.
Ettől a szocialista haza nem remegne meg, szilárdan tart minket a Szovjetunió, meg az a sok maszlag, amit onnan kaptunk a laktanya politikai tisztjeinek az agyába ültetve, úgy, hogy kritika nélkül csorogjon ki a szájukon. A szemben álló nagyhatalmak nem ilyen pitiáner akciót fognak végrehajtani, nem lehet ezzel dicsekedni, hogy na jól odapörköltek a kommunizmusnak a magyarországi nemzetközi reptéren. Mert túl sokan kérdeznék, hogy az a Magyarország, az meg mi?
Semmi se változna, mintha kiömlene a leves az ebédlőben, valaki feltakarítja, de a többieket benn a laktanyában zavarná-e? A legtöbb nem is hallaná, ha meg hallaná vállat vonna.
Ilyen lenne itt robbantani.
Ez lett volna a terv? Tényleg?

Ragyogó.

Nem hiszem, ilyen hülye honfitársam nincs.

De akkor meg milyen bombariadóról beszélnek a tisztek? Olyannyira komolyan, hogy egy órával előbb kellett menni a délutános szolgálatba.

Mert a bombariadó ma úgy nézett ki, mint a tegnapi nap meg az azelőtti. Semmi meg nem mozdult, semmi meg nem változott, minden a szokásos menetrend szerint zajlott.
Ezek szerint nálunk minden nap bombariadó van.

Szóval nem értem.

Hét órát álltam kinn végül, viszont szereztem egy Párizsból érkező MALÉV gépről egy Le Point-ot!

Hogy ez a francia lap mit tudott, azt nem tudom, de ez amolyan komoly trófea itt benn.
Büszke rá akinek már van.
Valahogy nagyobb pointértékkel bírt, mint bármely más lap.
Hogy mi a szart csinálok vele - mert franciául nem tudok, a képek meg majdnem mindegyikben egyformák - nem tudom, de van nekem is.

Ááá, asszem a képeket megnézem mégis...