14

1988. május 5. csütörtök

Ma újra konyhamunkára vezényeltek.
Mintha most tényleg az látszana, hogy észhez tértek a tisztek és úgy kezdtek beosztani, ahogy egy öreg, megvénhedt bakát kell.
Védeni, óvni mindentől, kiváltképp attól a gondolattól, hogy nem fontos.
Dehogyisnem, fontos hát! Úgy igyekeznek, hogy a szolgálat már-már jutalmazásnak látszon. Ilyen szolgálat a konyhamunka.
Nem ébresztenek hajnalban az ügyeletesek, sőt utána se, hanem amikor nekem tetszik, kinyitom a szemem és a látványból és az addig valamelyest tudatosult közérzetből kiindulva eldöntöm, hogy megkezdjem-e rögvest a napot, vagy toljam ezt a dolgot még egy fél órát.
Miután végül felkelek, megyek a konyhára. No, de nem dolgozni, hanem reggelizni. Már lehet olyan késő, hogy reggelit normál módon, az ebédlőben ne adjanak. Ezért kell közvetlen a konyhára mennem.
És mivel öreg vagyok és konyhamunkás is, nekem szabad bejárásom van a konyhára, következésképp, akkor eszem, amikor akarok.
Ez nem rossz. Így volt ez ma is.
Kajáltam, majd átmentem a klubszobába.

Amióta felújították, szeretek itt lenni.
Főleg így délelőtt, amikor senki más nincs. Elugrom először persze a kulcsért a csapatügyeletes tiszthez.
Elé már úgy állok, hogy a kezemben a vödör meg a fóka, hogy érezze a súlyát a szavaimnak, amikor mondom neki, hogy a klubhelyiséget megyek takarítani.
Bense az ügyeletes, de szerintem mindegyik tudja mi a dörgés. Soha életében nem látott nálam felmosócuccot, miért két héttel a leszerelés előtt kezdeném el?
Köhint, amikor a kulcsot átnyújtja.

– Aztán ragyogjon.

Ez amolyan liturgia.
Amolyan halandzsa nyelv, mert azt nem mondhatom, hogy herézni megyek főnök, adja a kulcsot, ő meg nem mondhatja, hogy persze itt van, herézz, ahol csak akarsz.
Az előbbi jelenetben mégis ezt játszottuk el.
Szóval megyek is herézni.

A klubszoba annak a folyosónak a közepén nyílik, aminek az egyik vége a csütihez vezet, a másik pedig az ebédlőbe. Mindkét vége opálüveges, kétszárnyú ajtóba torkol, az ajtókat szigorúan csukva tartjuk, így én benn a klubszobában szinte hermetikusan el vagyok zárva. Ha csöndben vagyok, nem vesznek észre, egész nap itt lehetek, és szerencsére mindkét üvegajtónak olyan a hangja, hogy amint kinyílik, pontosan tudni fogom, hogy jön valaki.
Tavaly valamikor ilyentájt lógtam el a laktanya takarítást, az úgynevezett általános körletszemlét, szemtelenül, mindenkit átverve úgy, hogy egyszerűen bejöttem és videót néztem egész nap.

Beléptem a helyiségbe.
Egy pillanatig gondolkodtam azon, hogy akarom-e, hogy megtaláljanak, de úgy döntöttem, inkább nyugalmat akarok, így ráfordítottam a kulcsot. Egész jól felszerelt klub, van rádió, tévé, rex asztal, lábakon álló fatábla, lévén itt tartják a tisztek a politikai oktatást. Körbementem a teremben, majd megálltam az ablakokkal szemben és kinéztem. Külső körlettakarításon vannak a kopaszok, meg a kevésbé szerencsés, de azért békés öregkort élő leszerelők. Ők ülnek a napon, beszélgetnek, cigiznek. A fiatalabbak mind dolgoznak, döbbenetesen tisztán látszik mindegyik mozgásán, hogy milyen idős katona.
Kinyitottam az ablakot, elé húztam a függönyt, hogy ne lássanak be, és hosszan álltam ott, élvezve, ahogy áramlik be a tavaszi nap által felmelegített, illatos levegő. Hunyorognom is kellett kicsit, olyan fényességesen szép volt ez a nap.

Mosolyra húzott szájjal mentem át a terem távoli sarkába, leguggoltam a rádió mellé és a potmétert átállítottam a Kossuth rádióról a Petőfire. Egész szépen futott a piros jelző, finoman fordult a gomb, erőkifejtés nélkül tudtam tekerni. Mintha nem Videoton termék lett volna, hanem valami nyugati, amelyiket úgy tervezték, hogy érzés is legyen, ne csak funkció.
Magyar terméken ezt nem érezni.

Aztán elmentem a rex asztalhoz, és elhúztam az útból a fatáblát, amin még rajta van feltűzve a legutolsó politikai oktatás anyaga. Nyeklik az egész szar, már előttem valaki úgy tette ide, hogy a tábla lapja majdnem vízszintes. Elhúztam az egyik ablak elé, megkerestem a dákót, meg a gombát, ami a legfontosabb eleme a rex asztalnak. A golyók benne voltak magában az asztalban, így minden megvolt, hogy játszani tudjak. Szeretek rexezni, hasonlít a billiárdhoz, de itthon nem nagyon van billiárd asztal. De itt is ugyanolyan okosan és finoman kell használni a dákót, mint ott.
Jobb ezt ugyan többen játszani, de egyedül is nagyon élvezhető.
Jól is csinálom.
Mindig kiszámolom a golyók útját, megsaccolom a kellő erőt amivel a kellő sebességet adom nekik.
Adott a feladat.
A jobb és a bal sarokban is van most egy-egy golyó. Én a baloldalit célzom épp, hogy a hátfalról visszapattanva, lehetőleg az 50-es lukba menjen. Ráhajolok a dákóra, szinte ráfekszem, a szememmel a rúd vonalát követve tervezem a lökést, periférikus látásomban benne az egész asztal, rajta a terv, a golyók várható útvonala.
Koncentrálok.

De ekkor hirtelen a jobb oldali golyó kirepült az asztalról.
Kicsit meghökkentett a dolog, merthogy oka nem volt. Még mozdulatlanul állok, mereven a botra hajolva, meg sem moccantam, szóval fura.
De nyilván meglöktem az asztalt.
Nemrég rendezték be a klubot, semminek nincs még állandó helye, ez az asztal sincs rendesen beállítva. Megmozgattam, hogy egy kicsit a helyére rázzam, ha már ilyen billegősen tették ide.
Meg se moccant, fixen állt, mint katonatiszten a kincstári öntudat.

De ez mégis megnyugtatott.
Nincs itt semmi gáz, csak kiesett a golyó.
Felvettem és megpróbáltam ugyanoda tenni, ahol korábban lehetett. Folytattam a játékot.
Szólt a zene, a rádióra ritmusosan harmonizáló, kellemesen csöndes tavaszi nap van, semmi dolgom nincs csak az, hogy kényelmesen töltsem a hátralévő napjaim, tele a gyomrom és játszom, mert ehhez van kedvem.
Lehet-e ennél szebbet képzelni?

Hát amúgy lehet, mert most egy kicsit bosszankodom, ugyanis még a koncentrációban is zavar, hogy lengedezik a függöny. Amíg a bot fölé nem hajolok, észre sem veszem. De amikor a célzásra figyelek, azonnal meglátom a szemem sarkában, hogy a szél emelgeti az alját.
Érdekes, mert mintha nem is a szél hanem a zene üteme mozgatná.
Hogy milyen érdekes egyezések vannak!
De ha már célzok, nem szemlélődöm, inkább a lökésre figyelek. Viszont a függöny már nagyon idegesít. Ezért a következő alkalommal megnézem majd, miért lengedezik annyira. Ha még akkor is lengedez.
És valóban, megint ahogy saccolgatom a lökést, beleng a függöny.
Odanézek, de nem leng. Ha visszafordítom a fejem, újra lebeg a szélben.
Aztán megint nem.
Nyilván egy könnycsepp van a szememben, vagy van valami egyéb fénytörés, ami ezt a jelenséget csinálja, optikai csalódás.

Játszom tovább nem törődöm vele, mert lényegtelen, olyan, mint esőben focizni, hogy az csak egy körülmény, attól még ugyanúgy lehet és kell játszani.
Ahogy nekem is.
Bár egyre ügyetlenebb vagyok, mert rendre eldől a gomba, sokszor úgy, hogy hozzá se érek. Többet kell ezt gyakorolnom, nem lesz ez így jó.
Jobban kell koncentrálnom.
Meg is tettem, ráhajoltam a botra, nagy levegőt vettem és miközben a dákó mentén előre fúrtam a tekintetem, lassan fújtam ki a tüdőmből. Csend honolt benn, még a szívverésem is hallottam közben.

Valaki most egy hatalmasat ütött az ajtóra.
Majdnem összecsináltam magam!
Ki az Isten lehet? Melyik állat törne így rám?
Rohadj meg, én ki nem nyitom neked, rohadj meg külsőkörleten!

Egy kicsit csendben maradtam, hogy ne derüljön ki, benn vagyok, aztán úgy éreztem elmúlt a veszély. Senkit nem engedek be, egyedül akarok lenni.

Mikor minden elcsendesült, folytattam a játékot. Hogy elcsendesült, az elég hipotetikus kijelentés, mert minden csendes volt amúgy is. A zene szólt ugyan, de csak halkan, meg kellett volna hallanom, hogy valaki bejött az ajtó előtti folyosóra. Nyilván sokkal erősebben koncentráltam, hogy bármi feltűnjön.
Azért nem hallottam.
Igaz, hogy azt se, hogy elmegy valaki, de ennyi ideig nem hiszem, hogy hallgatózna bárki, szóval nincs már itt.

Tehát játszom.

Egyet vagy kettőt löktem, amikor kiderült, hogy itt van még. Akkorát ütött az ajtóra, hogy rezonált az ajtókeret.
Úgy gondoltam, kapd be, én ki nem nyitom! Ha engem keresel, kopogtass rendesen, esetleg szólj be, ki vagy, mit akarsz, de így senki ne akarjon bejutni.
Akkor inkább kussban leszek, amíg tényleg el nem takarodsz.

Ezért abbahagytam a játékot és vártam csöndben vagy tíz percet. A zene szólt ugyan, de nagyon halkra állítottam, kinn szerintem nem hallani.
Eltelt az idő.
Egyáltalán nem hallottam, hogy bárki mocorgott volna kinn, ami fura, mert az ajtó előtti kongó folyosóról minden nesz behallatszott mindig is, a felújítás előtt is így volt ez. A benti zajok, viszont nem nagyon jutnak ki.
Fura, de így van.
Úgy gondoltam, ennyit tényleg nem vár kinn senki, így folytattam a játékot.

Ugyanaz a szituáció állt elő, mint az előbb, a rex asztal két sarkában egy-egy golyó, most a jobb oldalit céloztam épp, mikor ugyanúgy – a szemem sarkában jól láttam –, kiugrott a bal oldali golyó.
Nem kiesett, nem úgy ahogy az előbb hittem, hogy az általam véletlenül meglökött asztalon guruló golyó a falnak érve kipattan, hanem álló helyből, szép nagy ívben, magasra repülve elrajtolt. Nagyot koppant a linóleumos, de betonkemény padlón, valahogy nagyobb zajt ütött, mint ahogy vártam volna, belehasított a térbe, majd ahogy újra leesett megint, én még úgy döntöttem felveszem, idegesít, hogy ilyen hangosan pattog.

Míg megkerültem az asztalt hallottam és láttam is, hogy teljesen egyenetlenül pattog, hol alacsonyabbra, hol magasabbra pattan vissza, hol nagyobb sebességgel zuhan, hol kisebbel. Az ember azt gondolná, hogy az ilyen rex golyó teljesen gömbölyű, hogy mértani pontossággal készítik, de ahogy pattog, abból az látszik, hogy borzalmasan torz formája lehet, vagy a súlypontját nagyon elszarták, még jó, hogy a játékra alkalmas.
Persze lehet, hogy a padló göcsörtös, csak nem látszik!
Biztos, hogy a padló, mert ahogy közeledtem a pattogó golyó felé, úgy távolodott tőlem. Nagyokat pattant hátra, egész nagyokat kellett lépnem utána. Tuti, hogy a padlót csinálták meg szarul az ÉPK-sok.
Lejt mint az állat.
Nem Amper kellett volna ide, hanem egy kurva vízszintező.
Síknak és egyenesnek látszik a padló, meg most, hogy elkaptam a golyót, kézbe véve az is tökéletesnek hat, de persze a belsejébe nem látok bele.

Szeretek játszani, folytatom, a játék alatt nem tűnt fel, hogy szar a golyó, tehát a játékhoz jó.
Talán pár percig volt nyugtom, megint keresett az előbbi arc. Ugyanúgy, hogy miközben koncentráltam, nagyot ütött az ajtóra.

– A kurva élet! – kiáltottam, miközben kiegyenesedve ugrottam a magasba az ijedtségtől – A kurva élet tényleg!

Ezt meg fogja hallani, kiderül, hogy benn vagyok!
A talajra visszaérkezve megdermedtem és figyeltem az ajtót. Hosszan várakoztunk mindketten, a kinti is, meg én, a benti is.
Hosszú percek teltek, majd hirtelen megint ütés hallatszott az ajtón.

– A jó büdös kurva úristenit, ki a faszom az? – tudakoltam illedelmesen, miközben oda szaladtam az ajtóhoz. – Mi az Isten fasza ilyen sürgős?

Ezzel unszoltam a kintit, hátha szól valamit, közben elforgattam a kulcsot és kitártam az ajtót.

– Mi van? – ordítottam a tök üres folyosóra.

Ahogy visszahangzott a kérdés párszor, lehiggadtam.
Ja nincs itt senki, a fasznak kiabálsz, még rád találnak a többiek.
Kidugtam a fejem a folyosóra és alaposan körbenéztem. Balra, legalább hat méterre van az ebédlő ajtaja, becsukva, bezárva, sötét is van benn. Jobbra, az aulába nyíló ajtó szintén becsukva. Ha valaki szórakozik, akkor bekopog és rögtön kiszalad valamelyiken.
Persze bármelyiken megy ki, elvileg hallanom kellene, mert az ósdi kétszárnyú üveges ajtó már attól vadul kongani és csörögni kezd a fémkeretbe rosszul rögzített üveglapok miatt, ha csak lenyomja valaki a kilincset. Vagyis nagyon ügyes, rutinos társam szopat.

– Rohadj meg! – mondtam neki és bezártam kulcsra az ajtót megint – Játszom akkor is, a kurva anyádat!

És tényleg, háromszor vagy négyszer koppantott az ajtón, talán valami fém tárggyal, olyan éles hangja volt, de szartam rá.
Csak amikor úgy éreztem, rohadtul zavar a koncentrálásban, akkor szaladtam megint kinyitni, hogy most már menjen tényleg a picsába, hagyjon békében játszani.
De kinn megint nem volt.
Rohadt gyorsan elszelel.
Túl gyorsan is.

Akkor tetten érlek, gondoltam.

Becsuktam, bezártam az ajtót és vártam. Pár perc múlva megint koppantott, olyan erővel, hogy az ajtótoktól pár millimétert el is távolodott maga a faajtó.
Kinyitom, feltépem, de a folyosó üres.

Na ne! Ezt nem hiszem! Na még egyszer!

Becsuktam az ajtót megint, de most nem zártam kulcsra, a kezem a kilincs felett tartottam készenlétben és amikor újból dörrent az ajtó, dühödten téptem fel.
De a folyosó most is üres volt.

Ja, értem már, oké, nem szopat engem senki, innen ennyi idő alatt élő ember nem jut ki hangtalanul. Ha mást nem, az üvegajtó mögött látnom kéne az elmosódott alakját, ennyi idő alatt nem jut ki innen és távol az üvegtől.
Nem a társaim, ők azt se tudják, hogy itt vagyok.
És így van ez jól.
Értem már, csak a huzat veri az ajtót.
Benn a teremben letéptem egy darabot a Határőr című újságunkból és kipolcoltam vele alul a küszöbnél. Nem egyenletesen fúj a szél az biztos, hanem valami egyenetlen széllökésekben, mert míg tömögettem a papírt, addig is kétszer koppantott az ajtón. És azután is, miután újra rexezni kezdtem, csak már valamivel tompábban. De hangos még mindig annyira, hogy zavarjon. Ezért az ajtó elé álltam, hogy megnézzem hová tegyek még papírt.

Tűnődtem hosszan, mikor éktelen koppantás hallatszott mögöttem.
Mint valami rossz búgócsiga pördültem meg, megakadva hirtelen egy fél fordulat után, és látom, hogy az egyik ablak karnisa félig leszakadt. Az egyik fele még tart fenn a mennyezeten, a másik hosszan lóg le, majdnem derékmagasságig. Szélesek az ablakok, van vagy három méter a karnis, és szerintem áll olyan meredek szögben, hogy kitépje a fenti csavarokat.
De valamiért nem tépte ki, az egyik vége még mindig tart.
Pedig még lengedezik is az egész, de már lassuló ütemben.
Ja, nem.
Nem lassul.
Tán még gyorsul is.
Vagy nem is.
Ezt is egyenetlenül rángatja a szél.
Az egyik csavar koppant nagyot, mert pont a fatáblára esett, amit a tisztek szoktak használni. Még mindig ott pörög rajta. Közelebb mentem, még mindig pörgött, de nagyon furán, mert a hegye körül forgott lassan, mintha motor hajtaná, nem a lendület. Igazából lendülete már nem nagyon lehet, mert a tábla elég hülyén áll, bár vízszintesnek látszik, de nem vízszintes, hanem elég alaposan dől felém. A csavar viszont felfelé is ugyanolyan sebességgel fordul, mint lefelé. És miközben a karnis kacskán integetett a lelógó felével, a csavar abbahagyta a forgást, és elkezdett gurulni.
Felfelé.

Ekkor kicsit megremegtem.

Mi ez? Jól látom, vagy hallucinálok?
Nem, az nem lehet.
Nem szoktam.
Ennyire ébren legalábbis. Volt már, hogy hullafáradtan, sok Rövid Ugrást követően olyan állapotba kerültem, de ilyen kipihent, józan állapotban soha.
Lehet a szél?
Lehet, de a másik karnis alatt van nyitva az ablak, jó messze és én egyáltalán nem érzem, hogy fújna.
Lehet olyasmi, amit az ember nem hisz?
Lehet.
De pont azért nem hisz senki olyanban, ami nem lehet, mert lehetetlen.
Mint az, amit most látok.

Ketya mesélte, míg otthon voltam eü. szabin, hogy a Honvéd Kórházban a hilferekkel, meg a bátrabb nővérekkel táncoltattak asztalt. Körbeültek egy asztalt, a kezüket a lapjára fektették úgy, hogy a kisujjaik összeérjenek, egyikük valamit mormolt, az, akinek már volt ebben jártassága, és megidéztek egy szellemet.

– Szellemek persze nincsenek! – röhögtem Ketyának akkor. – De azért csak mondjad.

– Hát pedig vannak, nekünk megjelent. Kérdésekre válaszolt.

– Hogyan baszki? Felírta egy táblára?

Most bambán meredtem a táblára amin a csavar kúszott lassan felfelé, és hallom, hogy Ketya mondja, hogy dehogyis, koppantott az asztalon.
Kicsit zavartan veszem számba most, mennyi koppanást hallhattam eddig.

– Igen-nem válaszokat adott – folytatja Ketya –, egy koppantás igen, kettő nem.

Kicsit megnyugszom, én igeneket kaptam eddig.

– Nekünk egy idős ember szelleme jelent meg. Vannak szellemek hidd el! – győzködött Ketya.

– Hülyeség! Nincsenek. – mondtam neki akkor.

Hülyeség.
Nincsenek.
Nem hiszek Istenben sem.
Miért pont szellemekben hinnék?
Hülyeség.
Akkor hihetnénk az UFO-kban, a Loch Ness-i szörnyben, a Yetiben, az ördögben, angyalokban, manókban, boszorkányokban, vagy akár a sárkányokban is.
Van, hogy álmodom ilyennel, de az a folklór része, a gyerekmesékből jöhet, volt, hogy megjelent nekem manó, de az is csak egy rovar volt, álmomban megjelenhet ilyesmi, de az álom.
Semmi olyanban nem hiszek, amit lehetetlennek tartok.

Nekem a hit a józanság elvesztése.
Mert józanul nem lehet hinni a hihetetlenben.
Istenben sem lehet, mert nincs.
Ha lenne, valahogy kimutattuk volna már. Akkor hinnék benne, de bizonyíték nélkül nem tudok.
Minden fizikai jelenség valahogy megfigyelhető, és valahogy kimutatható. Az Istennel kapcsolatban nekem elég kevés, hogy sokan hisznek benne. Nem előlegezhetem meg még neki sem a bizalmat, ha ő bizalmatlan velem szemben. Nem tudom az agyam kikapcsolni és vakon hinni olyasmiben, amit az eszem nem tud elfogadni, nem tudom a józanság hangjait csitítani, letompítani, bárgyú tubust csinálni magamból, amit megtölt gyermeteg mesékkel Jézusról, és Isten ingatag létezésének hamis illúziójával az a vágy, hogy valaki figyel ránk, nem vagyunk egyedül, számítunk egy kicsit ebben a világban.

A szart számítunk.
Nem hihetem, hogy több az ember, mint véletlenül, az anyag optimális keveredése által létrejött organizmus, és annak olyan szerencsés fajtája, ami tudattal rendelkezik, gondolkodásra, elvont fogalmak értésére, logikai érvelésre alkalmas.
Miért mondanék le ezen oltári szerencse eredményéről, miért szorítanám háttérbe azt a tulajdonságom, ami kiemelt az állatok közül, hogy gondolkodni tudok?
Dehogy hiszek én olyanban, ami lehetetlen.
Felfelé halad a csavar és mindjárt leesik? Ja nem, nem esik le, megállt a szélén. De hogy mozog? Ez lenne természetfeletti?
Ugyan.
Nagyon sok furcsa, véletlen dolgot láttam már.
De úgy gondoltam, mindnek volt valami magyarázata, még ha mondjuk a fizikai tudásom kevés is hozzá.
Ennek is van.
Talán csak sima véletlen.
Lehet, hogy korábban, valaha látott többi dolog nem véletlen, de ez az.
Ezek a koppanások, a golyó, a függöny, a karnis, a csavar mozgása az az, sima véletlen, valahol jön be a szél, de nem az ablakon, mert ott most hosszú ideje mozdulatlan a függöny. Valahol máshol húz be a huzat. De ha nem huzat, akkor valami szeizmikus mozgás, vagy vulkáni működés, vagy nem tudom, de nem szellem, az biztos.
Szellemek nincsenek.
Hülyeség!

Ezért visszaállítottam az időközben eldőlt gombát és újra játszani kezdtem. Engem nem fog megijeszteni ilyen marhaság.

Összeszorítottam a fogam, izzadtan markoltam a dákót és a rex asztal fölé hajoltam célozni. Hallottam a fogaim csikorgását.
Teljesen tisztán.
Mert hirtelen elment a rádió hangja.
Persze nem úgy, hogy egyszer csak megszűnt, elhalkult, hanem úgy, ahogy eltekerem a potmétert.
De nem tekertem el.
Felegyenesedtem, a mostani halk sercegés és a fogvicsorgás mellett hallottam, hogy úgy ment el a hang, ahogy áthaladt rádióállomásokon, a hajóvonták egy pillanatra behallatszott, majd ment tovább, kisebb vonyításokkal az újabb állomások felett, aztán megállt. Kicsit elbizonytalanodtam.
Meg kell néznem a rádiót.
Elé guggoltam és tényleg, nem ott állt a jelző, ahová én beállítottam.
Vagy lehet, hogy be se állítottam, most meg elment az adás?
Lehet, bár úgy emlékszem beállítottam.
Eltekertem a potmétert.
Igen, beállítottam, emlékszem. Tudom, milyen érzés volt, nem csak funkció.

Nem! Szellemek nincsenek!

Biztos a szél!
Biztos, hogy az, mert megint lengedezik a függöny.
Én basszus bezárom az ablakot, elegem van ebből!

Odamentem a függöny elé és néztem, hogyan fújja a szél. Fura, itt állok előtte, de én nem érzem.
Pedig tárva nyitva az ablak, éreznem kéne.
Átnéztem a függönyön.
Mi a fasz? Be van csukva?

Igen be van csukva.
Nem nyitottam volna ki?
Nem tudom, úgy emlékszem kinyitottam, amikor bejöttem. Áporodott levegő volt benn, beengedtem a tavaszi frissességet.
Milyen finom levegő jött be.
De most nem jön, zárva az ablak.
Akkor mi a jó büdös lószartól emelkedik a függöny alja itt, az orrom előtt?
Szellem?
A faszomat!!
Huzat, földrengés, nem szellem.
Mágneses erő vagy mittudomén! De nem szellem!

Dühösen rántottam arrébb a függönyt és kinyitottam az ablakot.
Nem csak behajtotta a huzat.
A kilincset ugyanolyan erővel kellett elfordítanom, mint először.
Nem szellem, nincsenek.
Beleszagoltam a levegőbe, láttam kinn dolgozni a többieket. De valahogy nagyon messze voltak tőlem. Ki tudtam venni az alakjukat, némelyiket a mozgásáról megismerem, láttam az arcokat nevetni a sárga napfényben, de biztos voltam benne, hogy ők nem látnak. Ha néznének, akkor sem. Messze vagyok, messze vannak. Tompult is a látvány, mintha egy öreg, karcos filmet néznék koszos távcsővel. A szélek lekerekedtek, elsötétültek, a hangok eltávolodtak.
Igen, a hangok.
Olyan messze vagyok, hogy a többiek azt se hallanák, ha kiáltanék.
De miért kiáltanék?
És ekkor világos lett, miért kiáltanék:
segítségért.

Ugyanis megláttam az ablakon a rácsokat. A vékony fémrudak kör alakot öltöttek, és nőni kezdtek. Eltakarták a látkép nagy részét, olyan lett a valóság kint, mint a tömlöc szemközti, messzi hideg falára vetített rongyos film, és a valóság a rács lett, a csapda, a rabság érzése.
Olyan félelem csapott le rám hirtelen, amit sosem éreztem még. Csapdába estem, az ajtót én magam zártam kulcsra, messze is van.
Nincsenek szellemek! Nem hiszem!


Földbe gyökerezett a lábam, elöntött a veríték, szédültem, vacogott a fogam. A rémület cikázott bennem, nem tudnak segíteni a többiek, egyedül vagyok.
Teljesen egyedül.
Olyannyira, hogy ez bizonyítja Isten nemlétét.
Ha lenne, ezt nem hagyhatná. Ilyen helyzetben kötelessége lenne éreztetni, hogy van, hogy nincs egyedül az ember a félelmében.
De én itt úgy állok, mint egy tetszhalott.
Csak a szívem ver, mint a hal a szatyorban, az agyam leállt, tiszta félelem van benne. Nincsenek szellemek, de itt állnak mögöttem. Nem is szellemek ezek, hanem démonok. Felfalhatnak, eltüntethetnek, elvihetnek a pokolba, elvehetik az eszem, beköltözhetnek a tudatomba, semmit nem tudok ellene tenni.
Be vagyok börtönözve, ki vagyok szolgáltatva.
Talán amíg nem mozdulok nem történik semmi, talán addig nem bántanak.
Érzem magam mögött őket.
Hátha nem bántanak.
Várok.
Várok?
Mire? Hátha megkegyelmeznek?

– A kurva anyátokat! – kiáltottam és az ajtóhoz szaladtam. Idegesen, kapkodva nyúltam a kulcshoz.

Átmentem rajtuk vajon? Mögöttem vannak?

A falat csapkodtam a szabad kezemmel.
– Nyílj már ki a kurva anyád! – ordítottam, aztán feltéptem az ajtót, keresztül rohantam a folyosón és kirobbantam a csüti elé.
Bense csodálkozva nézett.

– Benn hagytam a kulcsot. – lihegtem neki – Lehet, hogy visszamegyek.

Dehogy lehet.
Lehetetlen.
Oda biztos többet nem megyek!

De démonok nincsenek.
Szellemek se.

27

1988. április 22.péntek

5. nap laktanyafogság

Ma a klubszoba felújítása miatt valamiért nem mindig volt víz.
Felváltva, hol a budin, hol a mosdó-zuhanyzó részen tűnt el.

Az éjszakás, délelőttös és délutános szolgálatok egyes felkészülési teendői időben elcsúsznak, így a nap minden szakában használatban vannak ezek a helységek. Az éjszakás szolgálat inkább a zuhanyzót használja reggel, vagy ébredés után, délután felé, a többiek meg inkább a vécét használják. Mivel a szolgálatok miatt állandóan üzemelnek ezek a helységek, állandó probléma volt az akadozás, a torlódás.

Hol a vécéből kellett vödörben átvinni vizet, ahhoz, aki a zuhany alatt állt beszappanozva, hol ahhoz, aki a budin ülve jött rá, hogy nem tudja lehúzni.

Nem nagyon értettük mi zajlik, nyilván az építőszázad csinált valamit, de hogy mit és hogyan, azt nem tudtuk.
Amit végképp nem értettünk, hogy Korlát századosunk miért hozta be, és miért ma hozta be a feleségét.
Igazából a feleséget egész nap nem láttuk, az irodába lett fixálva, csak néha a hangja szűrődött ki a réseken. Viszont Korlát százados ki-beszaladgált, aggodalmas arccal intézett ezt-azt, és ha valaki veszélyes mértékben megközelítette az iroda ajtaját, már szaladt is vissza, hogy maga meg mit akar? Mit keres ott?

Mintha meztelenül lett volna benn az asszony, vagy olyan állapotban lett volna, hogy bárkivel kikezd és emiatt senkit nem szabad a közelébe engedni. Senkinek nincs sejtelme se, hogy mi lehet, minek ül itt Korlát felesége egész nap.

Estére egyre gyanúsabb lett a dolog, vagy inkább egyre érthetetlenebb, ugyanis az asszony délután felé elment fürdeni. A legénységi zuhanyzóba tette mindezt.
Nagy szaladgálás előzte meg mindezt Korlát részéről, és kiabálás, hogy senki ne mozduljon, senki nem megy a zuhanyzóba most, mindenki húzódjon be a körletébe. Mintha atomtámadás lett volna, olyan érzésünk lett. Az ügyeletes kifejezetten figyelmes akart lenni és egy kopaszt a zuhanyzó elé rendelt, a vécéből hozott két vödör vízzet, ha netán időközben megint elzárnák a zuhanyzóban.

De Korlát ebben a gesztusban ármánykodást látott, teljesen kikelt magából, állt dühösen a zuhanyzó ajtajában, és kiabálta, hogy a feleségéhez senki nem megy be, csak a testén keresztül.
De ilyen szándék nem nagyon merült fel bennünk.
Korlát testén keresztül az idegrángás menjen, és vissza se jöjjön.
Folyamatos perpatvar alakult ki, mert ugyan behúzódott mindenki a körletbe, de Korlát beszűrődött hangja nem csitult és időről időre valakiben felmerült a körletekben, hogy mi ez a kiabálás még mindig, és kikukkantott az ajtón. Ekkor Korlát magasabb hangerőre kapcsolt.

– A feleségemhez senki! Értették? Senki!

A kongó folyosón terjedt a hangja, így megint valakiben felmerült, hogy mi van már, ki kiabál még mindig, és persze kinézett az ajtón, és Korlát azonnal neki rontott, hogy maga a fülén ül?
– Nem hallja, hogy senki?

Nem derült ki  mi lehetett, csak találgattunk, hogy valami párkapcsolati zűr, arra köttünk fogadást, hogy melyik másik tiszt dugta meg, Knízner? Balrog őrnagy? Guttyán?
Ja, valószínűleg Guttyán.
Láttam már udvarolni.

107

1988. február 2. kedd

Azért tegnap igazságtalan voltam, nem hasonlítható a laktanya semmilyen formában a koncentrációs táborhoz. Szinte emberi ésszel fel nem foghatóan jobb dolgom van nekem most.

Sőt ma értettem meg a kommunizmust.
Kicseréltettem ugyanis a bakancsomat.
Így egyszerűen.
Nyáron nagyon elkoptattam a talpát. Olyan vékony, mintha mokaszinban lennék. Most ideális lenne a kora őszi laktanyából szökdöséshez. De jelenleg tél van és konkrétan szétfagy benne a lábam. Hogy ez miért csak ma tudatosult, nem értem, de reggel úgy ébredtem, hogy kell egy másik.
A kommunista dolgozó nem pazarol, nem pocsékol, mindent addig használ, amíg lehet, de ha szüksége van valamire, azt megkapja.

Ez szép gondolat, ezért érdemes harcolni. Akár a mocskos imperialistákkal szemben is.
Úgy értem, ha csak új bakancs a vágyad egész életedre.

De én szarok rá, ne azért adjanak mert jár, hanem mert kell. Mert fázik benne a lábam. Így elkaptam Réfi Imrét, általános iskolai osztálytársamat.
Pont amiatt, mert raktáros lett és nekem osztálytársam volt, nem kértem eddig tőle soha semmit. Így maradt az a barátság, ami régen is megvolt. Illetve nem teljesen olyan, mert akkor még gyerekek voltunk, igazi gyerekek, mást jelentett a barátság. Most viszont ami nagyon nem vagyok, az gyerek.
Büdös kölök az lehet, de nem gyerek.
Azért mégis ért valamit ez a kurva katonaság. Megismertem a bajtársiasságot. valahogy ez a barátság most.
Kevés ember lett itt bajtársam, de mind értékes. Réfi Imi nagyon szolid fiú volt, jó lelkű, én mellette határozottan vagányabb voltam mindig, még általánosban is, pedig én a szuperbénák kacagtató példányaként, szájtátva néztem az igazán vásott kölyköket.
Emiatt jött jól a cselgáncs, majd a szakácssuliban a nyílt ellenállás, a téves elgondolásaim mindenáron való védelmezése.
De ma már okos vagyok, okosan támadom a rendszert, vagy okosan használom, mint például ma.
Kurva jó kis surranót kaptam ám!

Imivel eljátszottuk, hogy én vagyok az öntudatos népköztársaságfi, ő meg a munkáját precízen végző hazafias dolgozó, és érvényt szereztünk a nép fiai törvényének, a nép fiai érdekében, a nép fiai által, a nép fiai egyetemes akaratát jelképező intézményben.

– 42-est kérek.

Ő nem néz rám, bólint, megfordul majd visszaérkezve erősen az asztalra vágja a vadi új bakancsot.

– Itt írja alá. – dugott valami papírfecnit az orrom elé.

– Nyomtatottan?

– Olvashatóan.

Bólintottam, és hónom alatt a surcival jöttem el. Réfi Imi bezárta a raktárat és csatlakozott. Lebattyogtunk a klubszobába, kicsit félrehúzódtunk a többiektől. Ritkán beszélünk, de akkor hosszan és sokat. Hosszú évekig nem is láttuk egymást, megnőtt, a gyerekből kifejlett példányok lettünk, majdnem készre fejlődtünk, úgy, hogy ebben az időszakban nem volt közünk egymáshoz. A gyermekkori barátságunk karcos emléke fűz össze, egy egészen más, lágy arc emléke, a majdnem semmi ébreszt ezzel a szinte idegen emberrel szemben melegséget.
Ez a bajtársiasság.
Amikor nem számít ki a másik, de számíthatsz rá. Nem tudja már ki vagyok, de tudja hogy vele vagyok.

Ezt a hozzáállást keresem majd a barátaimban is.
Egy mindenkiért, mindenki egyért.
Legyen bennük a hős, a grál lovag.
Legyen tisztelhető.
Ilyenek lesznek a barátaim.
És lesznek bajtársaim.
Sokan.

Majd ha leszereltem, mert itt nem nagyon megy. Nem sok bajtársat szereztem.
Majd élesben az életben.
Majd ott...
...ott menni fog.

140

December 31. Csütörtök

Szilveszter van. Elment egy teljes naptári év, 1987-ben az év első napjától az utolsóig határőr voltam, katona.

Nagyon hosszú idő ez.
De legalább már mögöttem van.

Viszont, hogy én ma szolgálatba menjek, arról szó sem lehet. Ez igazából reggel még nem volt olyan kardinális kérdés, csak amikor a reggeli után az alegység ügyeletes közölte, hogy éjszakás szolgálatra lettem beosztva.
Hirtelen rohadtul beteg lettem.

Végiggondoltam ugyanis, hogy akkor ez azt jelentené, hogy az éjfélt, az év végét, az új év első perceit a betonon tölteném és ahhoz semmi kedvem. Eszembe jutott a karácsonyi szolgálatom és nem akartam még egy ilyet. Ezért délelőtt elsunnyogtam a dokihoz, hogy most aztán iszonyú beteg vagyok, szerintem lázam is lesz, a torkom meg már most piros.

A doki hümmögött, hogy tényleg piros, igen ronda fertőzés lehet ez. Pedig amúgy csak megköszörültem az ajtó előtt.

– Előbb-utóbb meg kellene szabadulni a mandulájától, Dvorszky. Most sem ártana itt a katonaság alatt, de később nemzetgazdasági érdek lesz, hogy ennyit ne hiányozzon.

– Igen, ez engem is zavar – mondom –, mindig lelkiismeret furdalásom szokott ilyenkor lenni.

– Na, azt hiszem Dvorszky, hogy ebből ennyi elég is lesz, de most kiírtam két nap egészségügyi szabadságra.

És lám, tényleg kiírt.

Répát sajnos elhelyezték, pedig egész nap az volt bennem, hogy szívesen találkoznék vele, valahogy azt éreztem, vele tudnám illendően búcsúztatni az óévet, amit a vele végrehajtott szökések tettek elviselhetővé. De igazából mióta nincs itt a századnál, nem is láttam, azt sem tudom, hogy hol van, hogy van.

Kérdezte is B. K. Zs, hogy mit lógatom az orrom, olyan, mintha beteg lennék.
Mondtam, hogy lassan telik az idő. Oké, hogy ma évet váltunk, de akkor is.

Szerinte be kéne rúgni este, azzal gyorsíthatunk a dolgokon. De legalábbis kevesebbre fogunk emlékezni.

Erre Petró Dezső és Alex, a bukott útlevél kezelő is helyeselt. Amúgy a laktanyában nem sokan maradtunk. Aki nem kellett a szolgálatba, az otthon volt. A tisztek most normálisan álltak hozzánk, aki nem ment szolgálatba, azt majdnem mind hazaengedték, és a csapatügyeletre egy sorállományú útlevél kezelő szakaszvezetőt tettek, gondolom, ne is lássák, ami ezután következik.

B. K. Zsoltnak mondtam, hogy tudom, hol lehet kimenni a laktanyából, szerezzünk italt. A tisztek délben mindannyian elhúzták a csíkot, mi, Alex, Petró, B. K. Zs nemsokkal utána négyesben elindultunk a kerítésen található lyukhoz.
Most lett világos, hogy a szökés ezen módját nem csak én ismerem.

Valóságos sorban állás alakult ki, minden körletből képviseltette magát valaki, egymást segítve másztunk át egyenként. Valamiért mindenki most gondolta megszerezni az esti innivalót.
Ez amúgy logikus, mert mikor is?
Hát a tisztek távozása után a leghamarabb.
Az pedig most van.

Kinn nagy brancsba verődve igyekeztünk a Sarokházba, a közeli kocsmába, beszerezni az esti piát.
A kerítésnél kialakult rendezett sorban állás után a pultnál is ugyanígy felsorakoztunk.
Én B. Kozmára hagyatkoztam.
Ő rutinos piás, én manapság már berúgok ha kell, de csak úgy csinálom, mint Hakapeszi Maki, amit adnak megiszom. Ekkor villant be, hogy sosem kellett ezen gondolkodnom, sosem kértem még magamnak italt, csak rábólintottam, ha valaki megkérdezte, hogy pálinka jó lesz-e. De most arra a kérdésre, hogy mit akarok, arra nem tudtam válaszolni.
Az ízét mindegyiknek egyformán utálom, nagyon nehéz döntés lenne, ezért amire B. K. Zs rámutatott, arra rábólintottam. Tehát sört és sok pálinkát iszunk ma.

Egyet-egyet rögtön a pultnál.

Ezzel nem voltunk egyedül, így a laktanya felé vezető visszaút inkább hasonlított futballhuligánok csorda jellegű, zajos hőzöngéséhez, mint szökésben lévők óvatos lopakodáshoz.

Benn a körletben folytattuk, Petró és Alex is kivette a részét, de ők végül kaptak könyvet délután háromtól, hogy még a rendes tömegközlekedéssel hazajussanak, estére a körletben ketten maradtunk B. K. Zs-val.
Fogyott rendesen a csempész sör meg a pálinka is, B. K., a punk hőskorának általa is megélt időszakáról sztorizgatott, én a válaszok helyett csak vihogni tudtam egy idő után, ezért is jött az ötlet, hogy menjünk le a klubszobába valami filmet nézni, az menne nekem hibátlanul.
A sorállományú csapatügyeletes tiszt gyanútlanul adta oda a kulcsot, benn magunkra zártuk az ajtót, nem is tudom miért, bár az is meglepett, hogy senkinek nem jutott az eszébe lejönni ide. Nem sok filmet találtunk, de a legutóbbi rovancsolásom alkalmával tapasztalt kínálat láthatóan bővült. Unottan válogattunk és szinte egyszerre láttuk meg a Grease feliratot.

– A Pomádé? – kiáltott fel B. K. – Basszus ez kurva jó, ismered?

Kicsit szokatlan volt ez a lelkesedés, elvégre most mesélte, milyen kemény punk arcokkal nyomult, de örültem, mert, bár moziban nálunk sose vetítették, tévében láttam már.

– Persze, tegyük be.

Elindítottuk a videót, húztunk még egy nagyot a pálinkás üvegből és nekiültünk.
Illetve ez nem igaz.
Ahogy a főcímzene megszólalt, szétrugdostuk a székeket az útból és vad táncba kezdtünk.
Én nem is tudtam, hogy ilyet tudok.
Nem sokat táncoltam életemben eddig, utoljára mikor Edit elhagyott, de akkor inkább lebegtetett a zene, most viszont kiderült, hogy a pogo minden apró tánclépését ismerem.
És hát azt is meg kellett állapítanom, hogy höö... ezek ott a filmben punkok. Feltúrt haj, bőrkabát, vastag talpú cipők, tornacsukák, punkok ezek.


És én is punk vagyok.
Felrúgtam egy széket, belerúgtam a szekrénybe, rácsaptam ököllel az asztal lapjára, szóval profi pogo táncos őspunk lettem.
B. K. úgyszintén.
A film zene nélküli történései közben újra ittunk, meg hangosan kommentáltuk az eseményeket, dühösen kiabáltunk az ellenszenvesekre, meghatódtunk a nyálas, de most drámainak látszó részeken és hagytuk a film egyszerű dramaturgiáját hatni.
A táncaink egyre vadabbak, a mozdulataink egyre erősebbek lettek. Találtunk egy számot, ami annyira tetszett, hogy majd húsz percen keresztül tekertük vissza arra a pár taktusra, és nagyon táncoltunk.
Aztán az egész kezelhetetlenné vált, és valahogy összetörtük az első széket.

Ez nagyon tetszett.
Mindkettőnknek.

Valami vidám, felszabadult dühkitörés bukkant elő belőlünk, és a középiskolában is használt fa székeket módszeresen, de táncmozdulatokkal törtük darabokra, bizonyos helyzetekben ketten kellettünk, én fogtam, ő meg taposta, rúgta, feszítette a lábait, a háttámlát, majd cseréltünk.
A hatodik vagy a hetediknél fogyott csak el a lendület, amikorra atomháború utáni állapotokat hoztunk létre, és egy újabb szék összetörése már inkább logisztikai feladattá vált, hogy ne akadályozzon benne a sok roncsolt fadarab.
Nem ébredtünk tudatára annak amit tettünk, csak eluntuk, én meg elhánytam magam.

Épphogy összegörnyedni volt időm, olyan gyorsan jött. Arra tudtam csak figyelni, hogy nehogy a széttört székek darabjait összeokádjam, mert valamiért azt éreztem, az túlzás lenne.

Ez az esemény valahogy B. K. Zs kedvét is elvette, meg tán egy pillanatra kijózanodott, mert megjegyezte, hogy úh baszdmeg, mi a faszt csináltunk.

Én a görcsös öklendezésből, röhögőgörcsbe váltottam, és hangosan hahotázva mondtam, hogy na talán most lefokozzák, ne szarjon, aztán még jobban röhögtem, mikor úgy döntött rendet rak.
Illetve össze akarta a darabokat illeszteni.
Nem ment, mert eléggé trehány módon dobáltuk szét a székek torzóit, de aztán B. K. Zs is nevetésben tört ki, majd kikísért, mert mondtam, hogy megint hánynom kell és megyek a budira, de nem tudtam.
Úgy dőltem jobbra-balra, mint az ingaóra ingája, majd beestem az épen hagyott székek közé. Innen húzott ki B. K. és támogatott fel a körletbe.

Hánytam a folyosón, a lépcsőn, a körletben. Mindenhol hánytam, csak a WC-n nem.

Boldog új évet, 1988!

Ebben az évben leszerelek.

A pogo tánc lépései

207

Október 25. Vasárnap

Délelőtt Répával együtt tettek szolgálatba, vigasztalt, hogy azért a század véleményét nem kell komolyan vennem, úgyis mindenki tudja, hogy pár nap múlva megbukik valaki más, aztán megint másvalaki.
A tisztek meg szopatni fognak, mert ez a dolguk.

El is múlt a lelkiismeret furdalásom hamar és még a betonon megbeszéltük, hogy éjjel megint kilógunk.

A tegnap bejelentett új szolgálati hely viszont nagy szopás. Mindkét reptéren jelentéktelen utak mellé tettek ki minket, semmi nem látszott abból az igyekezetből, hogy javítani akarták volna a biztonságot.
Nem.
Az látszik, szopatnak minket.

Ezért nagyon fáradtan értünk a századhoz. Egész délután a klubszobában és az udvaron lebzseltünk, vártuk az estét. Folyamatosan mozgásban voltunk, csak percekre álltunk meg és egymással szembefordulva beszélgettünk, mintha épp jelentést tenne egyikünk a másikunknak. Nem szólt hozzánk senki, semmilyen feladatot nem kaptunk.

Amint besötétedett, már indultunk is a kerítés szélén a lukhoz. Átbújtunk, már meglehetős rutinnal kommandóztunk ki az őrök látóteréből, a laktanya hatóterületéből. Miután úgy éreztük, hogy biztonságos a távolság, visszagyalogoltunk a reptéri útra és megpróbáltunk stoppolni. A rendőrautót messziről felismertük, mindkét irányt szemmel tartottuk miközben haladtunk. Nem volt nagy forgalom, alig járt autó, mikor fékezett mellettünk egy bordó bogárhátú Volkswagen.

Megszöktetek, fiúk? – kérdezett ki az ablakon két fiatal, szőke lány. Nem sokkal lehettek idősebbek, mindkettő szép, csinos és nagyon mosolyogtak.
Répát nem kellett unszolni, röviden, széles vigyorán keresztül mesélte, hogy itt szolgálunk a reptéren, de rémesen unjuk és ezért időnként kilógunk.

Közben féloldalasan a kocsi mellé állt, egyik könyökét az ablakba csúsztatta, rátámaszkodott és behajolt, hogy a mosolya közelebb legyen a lányokhoz.

Azoknak nagyon tetszett a színjáték, kérdezték, hogy na és hová szoktak a huszárok a városban menni, és hogy a csákókat, lovakat hová tettük?
– Hát persze haramiák törtek ránk, mi kivont karddal védekeztünk, túlerőben voltak, hatékonyabbnak éreztük magunkat, ha leszállunk és elhajtjuk a lovakat; aki elénk keveredett kardélre hánytuk, aztán a fegyvereket elrejtettük és most békés szándékkal közeledünk.
Egymásra licitáltuk a hülyeségeket Répával, de a lányok egyből kapcsoltak, mondták is rögtön:
Ők ki tudnának menteni szorult helyzetünkből, de eskü alatt kell fogadnunk, hogy soha nem beszélünk erről, mert a szüleik örökre vártoronyba zárnák őket, nekünk meg a helyszínen a fejünket vétetnék.

A kocsi mellett fogadtunk örök hűséget, aztán bebocsátást nyertünk a hátsó ülésre. Répa kiadta a parancsot.
– Irány a Randevú!
A lányok az egész útra királykisasszonyokká váltak, mi fess huszárlegényként kerestük a kegyeiket.
Hangosan rázta a kasznit a boxermotor és a kacagás. Úgy sivalkodtunk, mintha nem is kocsiban ülnénk.
– Vigyázz, fék, FÉÉK!
– Ez közel volt, haha..., de azért eddig egész ügyes voltam nem?
– De, de, úgy csapsz a lovak közé, ahogy senki más.

Hát igen, tényleg ügyes volt a sofőrünk, a visszapillantóban rúzsát nézegette, elkenődött-e, amúgy az egyik kezével mindig a haját igazgatta, és ecsetelte, hogy most nagyon elemükben vannak, pedig még meg sem nyitották az Éva vermuthot.

– Tényleg, nem kértek huszárok?

– De, de, hogyne kérnénk, – kiáltott Répa – nem finom, de hadd szóljon!

– Ne is legyenek finnyásak a huszárok! – kacagtak, majd elmondták, hogy amúgy sose kell ilyen italt inniuk, Kata apjától, akinek hatalmas készletei vannak, whiskyt szoktak lenyúlni általában.

– Nem baj! Jó ez, adjatok!

Sivalkodtunk, tetszettek a lányok, tetszettünk a lányoknak, valamivel idősebbek voltak, az orrunk alá is dörgölték állandóan, "tejfelesszájú operetthuszárok vigyázzba, még egy kortyot, inn-nni"!

Kata és Tamara.

Sajnos ők nem tudtak velünk tartani a Randevúba, de nagyon készségesen elhoztak minket. Valami dolguk volt, sajnálkoztunk, de tényleg tetszettünk nekik, mert megígérték, hogy elénk jönnek hajnalban, ha akarjuk és visszavisznek a laktanyába.

– Hogyne akarnánk! – mondtuk egyszerre. Aztán a Randevúban csak körbefutottunk, de nem láttunk ismerőst és ennek még örültünk is. Így inkább kiültünk a bejárat elé beszélgetni és várni a lányokat. A smasszer kinézetű ajtónállók kérdezgették is, hogy mi van srácok, nem mentek beljebb? De nem mentünk, mert a lányokról beszéltünk, hogy "láttad-e milyen feszes melle volt, meg hogy folyamatosan engem nézett, a másiknak meg milyen klassz mély búgó hangja van"?
– Hogy is hívták, azt aki vezetett?
– Tamara. A másik Kata.
– Na ezeket megdugjuk nemsokára! Te utaztál már KaTamarán?

Dőltünk a röhögéstől, remegtünk a vágytól, türelmetlenkedtünk a várakozástól.
Nem érdekelt most más, nem volt kedvünk ezt a hangulatot, amit a lányok tüzeltek fel bennünk, elhamvasztani, és inkább őriztük benn és tápláltuk azzal, hogy az apró információmorzsákból, amiket az idefele vezető úton hallottunk, igyekeztünk kitalálni, kicsoda, micsoda lehet ez a két lány.

Aztán megbeszélt időben valóban megérkeztek, és a laktanya felé vették velünk az irányt.

Már nem mi ültünk hátra, hanem szétosztódtunk, Répát kiválasztotta magának Tamara, a sofőr, én a hátsó ülésén egészen az oldalamnak feszülő Katával utaztam. A közös nevetések elhaltak és kis magánvilágba süppedve duruzsoltunk. Foszlányokban eljutott hozzám, hogy Répa panaszos hangon ecseteli a viszontagságait, amiket az irigység okoz, mert a méretét semelyik pasi nem bírja szó nélkül, szerencsére a lányok azért szeretik.

Én a cselgánccsal tudok valamelyest érdekesnek látszani. De meglepően könnyen ment, úgy néztem bármiről beszéltem, Kata egyformán lelkesen hallgatta. Mikor megérkeztünk, a laktanya közelében az út mellett, hátunkat az oldalfalnak támasztva ültünk, szembe fordulva egymással és beszélgettünk. Kata kilépett a cipőjéből és a két lábfejét az lábaim közt betolta az ülepem alá, megfogta a kezem. Répa is belemerült Tamarába, mikor nekem feltűnt, hogy ég a lámpa néhány körletben.

Legalább éjjel kettő van.
Ilyenkor nem szokott.

Megbökdöstem Répát, a fejemmel biccentettem a laktanya felé. Répa elfehéredett, és megjelent rajta az a komolyság és az az arckifejezés, amivel menekülni szoktunk, ahol nem kell szó, csak ez az arckifejezés. Kibontakoztunk a lányok karjaiból, mindketten elhadarták a neveiket, címeiket, mindenképp találkozzunk, igen mindenképp.

Szaladtunk a kerítés mentén a lukhoz és közben láttuk, hogy a csapat-ügyeletes tiszt (csüti) irodájában is ég a lámpa. A periférikus látásomban láttam megvillanni Répa szeme fehérjét, jelzett, hogy vette ő is.
Tudja, ez mit jelent.

Mint két fiatal párduc osontunk a kerítéshez, bújtunk át rajta, és haladtunk a bejárat felé.
Széna volt a csüti.
Arról ismerni meg, hogy sose józan.
Fiatal, jóképű hivatásos őrmester, ha részeg a borvirág átterjed az egész arcára, vörösbe hajló ábrázatán lilás erezet fut a gallér alá.
És most is, ahogy betoppantunk a csüti szobája előtti csarnokba.
Farkasszemet néztünk, míg az erei levezették a részeg bódultságot a szeméből a testébe, és a józanná tisztult tekintetében lobot vetett a düh.

Hol az isten faszában voltatok? - támadt nekünk. Mit csináltatok? Hogy képzelitek és egyáltalán?

Már mindenhol kerestek, azt se tudták mi van velünk. Ideges remegéssel, a hirtelen józanodást követő erős izzadástól csatakos ingben hörgött fojtott hangon, hogy a laktanya többi alvó katonáját ne ébressze fel. Hisztérikus kirohanása közben hirtelen elhallgatott, mintha sokkot kapott volna, orráról lecsöppent egy kövér izzadtságcsepp. Álltunk, szót se szóltunk, de ez a jelenet nem is rólunk szólt, neki kellett összeszednie magát.
A fejével intett, hogy húzás fel a körletbe, jelzett még, hogy "de teljes kussban" és mi így tettünk, felsompolyogtunk átöltöztünk és nyugovóra tértünk. Reggel keltettek, hogy Széna a csüti irodáját takarítani rendelt, de már nem szólt hozzám, kinn a szoba előtt járőrözött míg el nem készültem, én meg öklendeztem benn, ahogy a földre csorgó izzadtságát kenegettem a linóleumon.

Aztán többet nem beszéltünk erről és én ennyivel megúsztam ezt a lebukást is.