13

1988. május 6. péntek

Ma őrszolgálatba tettek, kapuőrségbe, meg a lőszerraktárhoz.
Reggel kezdi az ember nyolckor, és aztán négy óránkénti váltásban őrködik, illetve pihen. Rögtön mentem is ki a lőszerraktárhoz.
Nem tudom, mit gondoljak a tegnapi napról, de ez a kurva őrszolgálat bőven hagy időt ezen gondolkodni.
Most látom mennyivel jobb a reptéren.
Ott mindig történik valami, állandó mozgásban van minden, és ha semmit nem csinálok, csak elcsöppenő nyállal, eltátott szájjal bámulom azt a kavalkádot egyben, vagy valamelyik részletének rabjaként, akkor is betölti az agyam és kilöki a felesleget.
Ha épp nincs semmilyen mozgás, akkor is van egy semmivel össze nem hasonlítható atmoszférája, amitől nem üres. Amikor nincs gép, és semmi más nincs a betonon csak a végtelen üresség, akkor is tele van. Készenlétben áll, bármikor pillanatok alatt felébred és fizikailag is megtelik.
Hanggal, szagokkal, tárgyakkal.
És ez nem hagy a saját gondolatokban dagonyázni, ez az oka annak, hogy végül mégsem poshad meg az agy, a kampózás nem fog nyomot hagyni a pszichén.
Ezt ott kinn az ember nem is tudja, ott a semmit azért semminek éli meg, az ürességet ürességnek. Csak itt a sima laktanyai őrszolgálatban derül ki, hogy az ott milyen kegyelmi állapot, ehhez képest, ahol igazi semmi a semmi. Ha itt nem mozdul a környezet, akkor olyan mozdulatlan, mint egy szobortalapzat, egy olyan dísztelen, jellegtelen kődarab, ami semmit nem tart, csak a változatlanságot, a dermedt unalmat.
Persze a kampózás is kegyetlen szolgálat, mert a nyár a betonon sokkalta melegebb, mint a nyár maga, és a tél sokkalta hidegebb, kegyetlenebb, mint a tél maga.
A beton, mint egy hősugárzó ontja a tüzet, vagy a fagyot.
Az ott, a betonon, a testet teszi próbára.
Majdnem a működőképesség határáig kiszipolyoz, radioaktív sugárzáshoz hasonló erővel kúszik be az izmokba, ízületek közé a maró hideg és az égető meleg.

Én korábban sosem voltam így kitéve az elemeknek. Burokban éltem.
Mindig tudtam, hogy ha fázom is, vagy melegem van, csak el kell érnem a buszt, vagy be kell érnem az iskolába, a munkahelyre, haza.
Ott jó lesz. Megszűnik a kín.
A betonon nincs mit elérni, csak azt, hogy a szervezet kibírja még egy órát, meg még egyet.
De addig a fagy feldarabol, a hőség szétolvaszt.
Borzalmas, de én egy kicsit örülök is neki.
Valahogy az az érzésem, hogy ez megedzett, szívóssá tett. Nagyon magasra került az ingerküszöböm. És persze más környezetben, más helyzetben, mondjuk amikor szabadnapon vagyok otthon, érzem a hideget vagy a meleget, és fázom is, még izzadok is, mint más, de pontosan tudom, hogy hosszú órákig el tudom viselni, és tudok ilyenben létezni, hosszú hetekig, hónapokig.
Úgy érzem ez erőt ad.
Jobban ismerem magam, mint a katonaság előtt. Ezzel a képességgel talán antarktiszi, grönlandi expedícióra, vagy tán hegymászásra is alkalmas lennék, felfedező lehetnék, mint Scott.
De nem, akkor inkább Amundsen, ő túlélte.
És igazából, bár sokszor kiborulok, de mentálisan is túléltem. Sokkal nagyobb a terhelhetőségem, mint annak előtte. Meg tudom tenni, hogy kikapcsolom a környezetet, kikapcsolom az agyam és megvárom, míg elmegy az idő.

A napokban merült fel a körletben ugyanez a téma, és Alex mondta, hogy az útlevélkezelők mennyire nem tudják, hogy mi a kampózás, milyen ott kinn a reptéren. Nem azt, hogy milyen ott állni, mert az őrszolgálat alatt kapnak képet az őrségről, ugyanis ide a laktanyaőrségbe a kopasz útlevélkezelőket is beteszik. És korábban, amíg csak a Ferihegy 1 volt meg, az útlevélkezelőket is beosztották kampózni, de ettől még nem tudják milyen ez.

Milyen ott állni 450-500 napig.

Nem tudják, hogy mennyire át tud kattanni az ember, a környezetét kikapcsolva tűrni a sorsát.

Nem tudják, hogy milyen érzés az, amikor már aznap 15-ödször állítod meg okmányoson a nyugdíj előtt álló sofőrt, akit az előtted lévő korosztályok is minden nap 15-ször megállítanak negyven éve. Itt dolgozik, egy emberöltőt töltött a reptéren, de a mindig újratermelődő kiskatonák, akárhányszor bejön a Ferihegy 2-re, mert folyamatosan szaladgál a másik reptérre, az LRI irodába, az irányítótoronyba, mindig, minden alkalommal megállítják.
Az útlevélkezelők nem tudják, milyen a szemébe nézni, mennyire látni benne, hogy mélységesen unja és idegesíti. Nem tudják, milyen nyomorúságos érzés megállítani, állóra fékeztetni és elkérni az igazolványát.

Nagyon sok mindent nem tudnak róla.

Na, jól összehordtam elég sok mindent.
Az őrség az agyat teszi próbára. Itt nincs impulzus, ami eltereli a gondolatokat. Ott is van, hogy elszalad az agyammal a ló. Volt hogy Buddhának vagy Jézusnak tartottam magam.
De az játék.
Itt őrszolgálatban, a rögeszme van, az irányíthatatlan rossz.
Még, hogy ki tudom kapcsolni az agyam!
Dehogy, hisz ezen gondolkodom itt a lőszerraktár mellett.
Nem tudtam kikapcsolni.
És azt sem, hogy miközben ezen gondolkodtam, folyton bekattant a tegnapi nap. Nem hiszek a szellemekben, de nagyon is komoly bizonyítékát kaptam annak, hogy léteznek. Nem nagyon van más magyarázat arra, ami történt. Bármit is gondoltam az előbb, ezt nem tudom kikapcsolni.
Kering bennem, mint egy szellem és néha erősen megkopogtatja az ajtót.
Tegyük fel, vannak szellemek.
De ez tegnap mit akart?
Bántani?
Kommunikálni?
Vagy csak bizonyítani a létezését?
De minek?
Jó ez nekem, hogy tudom?
Nem tudom.
Azt tudom, hogy ez a csiga, amelyik most megjelent az őrbódé ajtajában a küszöbön, jókor jött.

Először a szemeit vettem észre.
Hogy a küszöb szélén bekukkant. Mindkét szemmel, és nagy körökben hordozta végig a tekintetét mindenen benn a bódéban. Engem látnia kellett, mégis elindult befelé.
Én ezekben hiszek.
Ami úgy létezik, hogy látom.
És tudom, hogy nem akár bántani, sőt ez a csiga, ugyanezt gondolja rólam, a barátom lett, lassan megfontoltan bekúszott. Időnként megállt, és körbenézett, mint a paraszt a katedrálisban, csodálkozva, hitetlenkedve. Hosszan néztem, ahogy közeledik, láttam, hogy egyre bátrabb. Aztán amikor egész közel ért a bakancsomhoz, felemeltem és a kis asztalkára tettem a tekerős telefon, vagyis az ugafon mellé.
Behúzódott persze a házába, de amint nyugalom lett, elkezdett kikandikálni, majd teljes testtel előjött és elindult hosszában az asztalon. A szélére tettem a kezem és amikor odaért, vissza tettem a kiindulópontra. Ekkor megint behúzódott a házba, de nem annyira, mint az előbb, aztán legközelebb már egyáltalán nem is rándult meg, mint egy gyerek, akit az apja forgat körben a kezénél fogva, úgy tartotta a testét a csigusz míg hasította a levegőt. Rájöttem, hogy tetszik neki, és mintha csak kis repülőgépmakett lenne, a házánál fogva reptettem a bódéban.
Éles kanyarokkal kerültem az ugafont, majd meredeken kanyarodtunk el az oldalfal előtt.

Néha a szemeit húzta csak be, ha veszélyesebb manővert végeztünk, de amúgy a testét hosszan kidugta a házból és mereven tartotta, én úgy láttam, igazán élvezi a repülést. Aztán berepültük a lőszerraktár környékét, ahol tudtam futottam vele, és esküszöm, hogy néha a szélben lebegő szemeivel rám kacsintott.
Értem én, miért örül ennyire.
Felfoghatatlanul szerencsés, a saját fajtájának messiásként kiválasztott egyede, talán ő az egyetlen ma élő repülő csiga.
Olyan élmény, hogy el se tudja majd mondani, nem fogja érteni semelyik sorstársa, aki a földre tapadva kúszik óránként másfél métert, hogy milyen a levegőben megtenni pillanatok alatt a tízszeresét.

Miután visszatettem az asztalra figyelmesen meghallgatott, hogy szerintem, alapítson vallást majd, meg a törzsi gyűlésen javasolja, hogy inkább a repülés irányába evolúciónizálódjanak, cseréljék le a házakat szárnyakra és utána ott laknak, ahol csak akarnak. Klassz ötlet a magukkal hordott ház, a csigusztörténelem hajnalán talán ez valóban létszükséglet lehetett, de ma már, a világútlevél korszakában felesleges teher, ami csak erősíti a röghöz kötöttséget. Szárnyaljanak, haladjanak a korral. A szentbeszéd után az ugafon kagylóját az asztalkára tettem és arra ösztönöztem, hogy kússzon át alatta, amit végül készségesen megtett. Láttam, hogy a kagyló hallgatójának fedele egy kicsit lötyög, ezért elővettem a Kistatárral elcserélt bicskát és meghúztam vele.

Ezt is elmagyaráztam csigusznak, ő időnként meg-megállva az arcom fürkészve figyelt.
Úgy éreztem megért.
Hogy a barátom.

Ezért nem is értem.
Megcsörrent az ugafon, kiszóltak, hogy jön a váltás.
Néztem a telefont, aztán a csiguszt.
Nem értem.

Talán a tegnapi szellemes sztori miatt. Szégyelltem, hogy akkora félelem fogott el tegnap, és most úgy éreztem Istent tudok játszani, kompenzálni tudom.
Talán ez.

Vagy hogy most a csigusszal el kéne válnunk és nem szeretném elengedni, olyan jóban vagyunk. Ismerni akarom a sorsát.
Az úgy a legbiztosabb, ha alakítom.

Vagy csak meg akartam nézni milyen belül.
Nem tudom.

Mindenesetre hirtelen odanyúltam a bicskával, és félbevágtam.

Nem volt egyszerű, nagyon rugalmas és hihetetlen gyorsan húzódik össze, de végül sikerült. Egy pillanatra megakasztott, hogy mielőtt eltűnt volna a testében a szeme, belevillant az enyémbe, és akkor úgy éreztem nem csinálom tovább, de már nem tehettem meg, úgy megsértettem addigra, hogy biztos belepusztul, jobb, ha én csinálom.
Aztán néztem azt a nyálkás foltot, amit hagyott, azt a pici húst, amit lemetszettem, meg a csigaházat, és elborzadtam magamtól.
Miért? Miért csináltam? Ilyen könnyen lesz bárki szadista állat? Én se vagyok különb?
Jézus, nem akarom, soha többet nem bántok állatot!

Soha többet.

Éjjel rémálmaim voltak. A klubszobában voltam lenn és szellemek kísértettek, kopogtak, letépték a karnist, és tudtam, hogy ezt mind a csiga szelleme csinálja, és igen, rátaláltam, ahogy kegyetlen, gúnyos mosollyal tekergeti a rádió hullámsávját.

14

1988. május 5. csütörtök

Ma újra konyhamunkára vezényeltek.
Mintha most tényleg az látszana, hogy észhez tértek a tisztek és úgy kezdtek beosztani, ahogy egy öreg, megvénhedt bakát kell.
Védeni, óvni mindentől, kiváltképp attól a gondolattól, hogy nem fontos.
Dehogyisnem, fontos hát! Úgy igyekeznek, hogy a szolgálat már-már jutalmazásnak látszon. Ilyen szolgálat a konyhamunka.
Nem ébresztenek hajnalban az ügyeletesek, sőt utána se, hanem amikor nekem tetszik, kinyitom a szemem és a látványból és az addig valamelyest tudatosult közérzetből kiindulva eldöntöm, hogy megkezdjem-e rögvest a napot, vagy toljam ezt a dolgot még egy fél órát.
Miután végül felkelek, megyek a konyhára. No, de nem dolgozni, hanem reggelizni. Már lehet olyan késő, hogy reggelit normál módon, az ebédlőben ne adjanak. Ezért kell közvetlen a konyhára mennem.
És mivel öreg vagyok és konyhamunkás is, nekem szabad bejárásom van a konyhára, következésképp, akkor eszem, amikor akarok.
Ez nem rossz. Így volt ez ma is.
Kajáltam, majd átmentem a klubszobába.

Amióta felújították, szeretek itt lenni.
Főleg így délelőtt, amikor senki más nincs. Elugrom először persze a kulcsért a csapatügyeletes tiszthez.
Elé már úgy állok, hogy a kezemben a vödör meg a fóka, hogy érezze a súlyát a szavaimnak, amikor mondom neki, hogy a klubhelyiséget megyek takarítani.
Bense az ügyeletes, de szerintem mindegyik tudja mi a dörgés. Soha életében nem látott nálam felmosócuccot, miért két héttel a leszerelés előtt kezdeném el?
Köhint, amikor a kulcsot átnyújtja.

– Aztán ragyogjon.

Ez amolyan liturgia.
Amolyan halandzsa nyelv, mert azt nem mondhatom, hogy herézni megyek főnök, adja a kulcsot, ő meg nem mondhatja, hogy persze itt van, herézz, ahol csak akarsz.
Az előbbi jelenetben mégis ezt játszottuk el.
Szóval megyek is herézni.

A klubszoba annak a folyosónak a közepén nyílik, aminek az egyik vége a csütihez vezet, a másik pedig az ebédlőbe. Mindkét vége opálüveges, kétszárnyú ajtóba torkol, az ajtókat szigorúan csukva tartjuk, így én benn a klubszobában szinte hermetikusan el vagyok zárva. Ha csöndben vagyok, nem vesznek észre, egész nap itt lehetek, és szerencsére mindkét üvegajtónak olyan a hangja, hogy amint kinyílik, pontosan tudni fogom, hogy jön valaki.
Tavaly valamikor ilyentájt lógtam el a laktanya takarítást, az úgynevezett általános körletszemlét, szemtelenül, mindenkit átverve úgy, hogy egyszerűen bejöttem és videót néztem egész nap.

Beléptem a helyiségbe.
Egy pillanatig gondolkodtam azon, hogy akarom-e, hogy megtaláljanak, de úgy döntöttem, inkább nyugalmat akarok, így ráfordítottam a kulcsot. Egész jól felszerelt klub, van rádió, tévé, rex asztal, lábakon álló fatábla, lévén itt tartják a tisztek a politikai oktatást. Körbementem a teremben, majd megálltam az ablakokkal szemben és kinéztem. Külső körlettakarításon vannak a kopaszok, meg a kevésbé szerencsés, de azért békés öregkort élő leszerelők. Ők ülnek a napon, beszélgetnek, cigiznek. A fiatalabbak mind dolgoznak, döbbenetesen tisztán látszik mindegyik mozgásán, hogy milyen idős katona.
Kinyitottam az ablakot, elé húztam a függönyt, hogy ne lássanak be, és hosszan álltam ott, élvezve, ahogy áramlik be a tavaszi nap által felmelegített, illatos levegő. Hunyorognom is kellett kicsit, olyan fényességesen szép volt ez a nap.

Mosolyra húzott szájjal mentem át a terem távoli sarkába, leguggoltam a rádió mellé és a potmétert átállítottam a Kossuth rádióról a Petőfire. Egész szépen futott a piros jelző, finoman fordult a gomb, erőkifejtés nélkül tudtam tekerni. Mintha nem Videoton termék lett volna, hanem valami nyugati, amelyiket úgy tervezték, hogy érzés is legyen, ne csak funkció.
Magyar terméken ezt nem érezni.

Aztán elmentem a rex asztalhoz, és elhúztam az útból a fatáblát, amin még rajta van feltűzve a legutolsó politikai oktatás anyaga. Nyeklik az egész szar, már előttem valaki úgy tette ide, hogy a tábla lapja majdnem vízszintes. Elhúztam az egyik ablak elé, megkerestem a dákót, meg a gombát, ami a legfontosabb eleme a rex asztalnak. A golyók benne voltak magában az asztalban, így minden megvolt, hogy játszani tudjak. Szeretek rexezni, hasonlít a billiárdhoz, de itthon nem nagyon van billiárd asztal. De itt is ugyanolyan okosan és finoman kell használni a dákót, mint ott.
Jobb ezt ugyan többen játszani, de egyedül is nagyon élvezhető.
Jól is csinálom.
Mindig kiszámolom a golyók útját, megsaccolom a kellő erőt amivel a kellő sebességet adom nekik.
Adott a feladat.
A jobb és a bal sarokban is van most egy-egy golyó. Én a baloldalit célzom épp, hogy a hátfalról visszapattanva, lehetőleg az 50-es lukba menjen. Ráhajolok a dákóra, szinte ráfekszem, a szememmel a rúd vonalát követve tervezem a lökést, periférikus látásomban benne az egész asztal, rajta a terv, a golyók várható útvonala.
Koncentrálok.

De ekkor hirtelen a jobb oldali golyó kirepült az asztalról.
Kicsit meghökkentett a dolog, merthogy oka nem volt. Még mozdulatlanul állok, mereven a botra hajolva, meg sem moccantam, szóval fura.
De nyilván meglöktem az asztalt.
Nemrég rendezték be a klubot, semminek nincs még állandó helye, ez az asztal sincs rendesen beállítva. Megmozgattam, hogy egy kicsit a helyére rázzam, ha már ilyen billegősen tették ide.
Meg se moccant, fixen állt, mint katonatiszten a kincstári öntudat.

De ez mégis megnyugtatott.
Nincs itt semmi gáz, csak kiesett a golyó.
Felvettem és megpróbáltam ugyanoda tenni, ahol korábban lehetett. Folytattam a játékot.
Szólt a zene, a rádióra ritmusosan harmonizáló, kellemesen csöndes tavaszi nap van, semmi dolgom nincs csak az, hogy kényelmesen töltsem a hátralévő napjaim, tele a gyomrom és játszom, mert ehhez van kedvem.
Lehet-e ennél szebbet képzelni?

Hát amúgy lehet, mert most egy kicsit bosszankodom, ugyanis még a koncentrációban is zavar, hogy lengedezik a függöny. Amíg a bot fölé nem hajolok, észre sem veszem. De amikor a célzásra figyelek, azonnal meglátom a szemem sarkában, hogy a szél emelgeti az alját.
Érdekes, mert mintha nem is a szél hanem a zene üteme mozgatná.
Hogy milyen érdekes egyezések vannak!
De ha már célzok, nem szemlélődöm, inkább a lökésre figyelek. Viszont a függöny már nagyon idegesít. Ezért a következő alkalommal megnézem majd, miért lengedezik annyira. Ha még akkor is lengedez.
És valóban, megint ahogy saccolgatom a lökést, beleng a függöny.
Odanézek, de nem leng. Ha visszafordítom a fejem, újra lebeg a szélben.
Aztán megint nem.
Nyilván egy könnycsepp van a szememben, vagy van valami egyéb fénytörés, ami ezt a jelenséget csinálja, optikai csalódás.

Játszom tovább nem törődöm vele, mert lényegtelen, olyan, mint esőben focizni, hogy az csak egy körülmény, attól még ugyanúgy lehet és kell játszani.
Ahogy nekem is.
Bár egyre ügyetlenebb vagyok, mert rendre eldől a gomba, sokszor úgy, hogy hozzá se érek. Többet kell ezt gyakorolnom, nem lesz ez így jó.
Jobban kell koncentrálnom.
Meg is tettem, ráhajoltam a botra, nagy levegőt vettem és miközben a dákó mentén előre fúrtam a tekintetem, lassan fújtam ki a tüdőmből. Csend honolt benn, még a szívverésem is hallottam közben.

Valaki most egy hatalmasat ütött az ajtóra.
Majdnem összecsináltam magam!
Ki az Isten lehet? Melyik állat törne így rám?
Rohadj meg, én ki nem nyitom neked, rohadj meg külsőkörleten!

Egy kicsit csendben maradtam, hogy ne derüljön ki, benn vagyok, aztán úgy éreztem elmúlt a veszély. Senkit nem engedek be, egyedül akarok lenni.

Mikor minden elcsendesült, folytattam a játékot. Hogy elcsendesült, az elég hipotetikus kijelentés, mert minden csendes volt amúgy is. A zene szólt ugyan, de csak halkan, meg kellett volna hallanom, hogy valaki bejött az ajtó előtti folyosóra. Nyilván sokkal erősebben koncentráltam, hogy bármi feltűnjön.
Azért nem hallottam.
Igaz, hogy azt se, hogy elmegy valaki, de ennyi ideig nem hiszem, hogy hallgatózna bárki, szóval nincs már itt.

Tehát játszom.

Egyet vagy kettőt löktem, amikor kiderült, hogy itt van még. Akkorát ütött az ajtóra, hogy rezonált az ajtókeret.
Úgy gondoltam, kapd be, én ki nem nyitom! Ha engem keresel, kopogtass rendesen, esetleg szólj be, ki vagy, mit akarsz, de így senki ne akarjon bejutni.
Akkor inkább kussban leszek, amíg tényleg el nem takarodsz.

Ezért abbahagytam a játékot és vártam csöndben vagy tíz percet. A zene szólt ugyan, de nagyon halkra állítottam, kinn szerintem nem hallani.
Eltelt az idő.
Egyáltalán nem hallottam, hogy bárki mocorgott volna kinn, ami fura, mert az ajtó előtti kongó folyosóról minden nesz behallatszott mindig is, a felújítás előtt is így volt ez. A benti zajok, viszont nem nagyon jutnak ki.
Fura, de így van.
Úgy gondoltam, ennyit tényleg nem vár kinn senki, így folytattam a játékot.

Ugyanaz a szituáció állt elő, mint az előbb, a rex asztal két sarkában egy-egy golyó, most a jobb oldalit céloztam épp, mikor ugyanúgy – a szemem sarkában jól láttam –, kiugrott a bal oldali golyó.
Nem kiesett, nem úgy ahogy az előbb hittem, hogy az általam véletlenül meglökött asztalon guruló golyó a falnak érve kipattan, hanem álló helyből, szép nagy ívben, magasra repülve elrajtolt. Nagyot koppant a linóleumos, de betonkemény padlón, valahogy nagyobb zajt ütött, mint ahogy vártam volna, belehasított a térbe, majd ahogy újra leesett megint, én még úgy döntöttem felveszem, idegesít, hogy ilyen hangosan pattog.

Míg megkerültem az asztalt hallottam és láttam is, hogy teljesen egyenetlenül pattog, hol alacsonyabbra, hol magasabbra pattan vissza, hol nagyobb sebességgel zuhan, hol kisebbel. Az ember azt gondolná, hogy az ilyen rex golyó teljesen gömbölyű, hogy mértani pontossággal készítik, de ahogy pattog, abból az látszik, hogy borzalmasan torz formája lehet, vagy a súlypontját nagyon elszarták, még jó, hogy a játékra alkalmas.
Persze lehet, hogy a padló göcsörtös, csak nem látszik!
Biztos, hogy a padló, mert ahogy közeledtem a pattogó golyó felé, úgy távolodott tőlem. Nagyokat pattant hátra, egész nagyokat kellett lépnem utána. Tuti, hogy a padlót csinálták meg szarul az ÉPK-sok.
Lejt mint az állat.
Nem Amper kellett volna ide, hanem egy kurva vízszintező.
Síknak és egyenesnek látszik a padló, meg most, hogy elkaptam a golyót, kézbe véve az is tökéletesnek hat, de persze a belsejébe nem látok bele.

Szeretek játszani, folytatom, a játék alatt nem tűnt fel, hogy szar a golyó, tehát a játékhoz jó.
Talán pár percig volt nyugtom, megint keresett az előbbi arc. Ugyanúgy, hogy miközben koncentráltam, nagyot ütött az ajtóra.

– A kurva élet! – kiáltottam, miközben kiegyenesedve ugrottam a magasba az ijedtségtől – A kurva élet tényleg!

Ezt meg fogja hallani, kiderül, hogy benn vagyok!
A talajra visszaérkezve megdermedtem és figyeltem az ajtót. Hosszan várakoztunk mindketten, a kinti is, meg én, a benti is.
Hosszú percek teltek, majd hirtelen megint ütés hallatszott az ajtón.

– A jó büdös kurva úristenit, ki a faszom az? – tudakoltam illedelmesen, miközben oda szaladtam az ajtóhoz. – Mi az Isten fasza ilyen sürgős?

Ezzel unszoltam a kintit, hátha szól valamit, közben elforgattam a kulcsot és kitártam az ajtót.

– Mi van? – ordítottam a tök üres folyosóra.

Ahogy visszahangzott a kérdés párszor, lehiggadtam.
Ja nincs itt senki, a fasznak kiabálsz, még rád találnak a többiek.
Kidugtam a fejem a folyosóra és alaposan körbenéztem. Balra, legalább hat méterre van az ebédlő ajtaja, becsukva, bezárva, sötét is van benn. Jobbra, az aulába nyíló ajtó szintén becsukva. Ha valaki szórakozik, akkor bekopog és rögtön kiszalad valamelyiken.
Persze bármelyiken megy ki, elvileg hallanom kellene, mert az ósdi kétszárnyú üveges ajtó már attól vadul kongani és csörögni kezd a fémkeretbe rosszul rögzített üveglapok miatt, ha csak lenyomja valaki a kilincset. Vagyis nagyon ügyes, rutinos társam szopat.

– Rohadj meg! – mondtam neki és bezártam kulcsra az ajtót megint – Játszom akkor is, a kurva anyádat!

És tényleg, háromszor vagy négyszer koppantott az ajtón, talán valami fém tárggyal, olyan éles hangja volt, de szartam rá.
Csak amikor úgy éreztem, rohadtul zavar a koncentrálásban, akkor szaladtam megint kinyitni, hogy most már menjen tényleg a picsába, hagyjon békében játszani.
De kinn megint nem volt.
Rohadt gyorsan elszelel.
Túl gyorsan is.

Akkor tetten érlek, gondoltam.

Becsuktam, bezártam az ajtót és vártam. Pár perc múlva megint koppantott, olyan erővel, hogy az ajtótoktól pár millimétert el is távolodott maga a faajtó.
Kinyitom, feltépem, de a folyosó üres.

Na ne! Ezt nem hiszem! Na még egyszer!

Becsuktam az ajtót megint, de most nem zártam kulcsra, a kezem a kilincs felett tartottam készenlétben és amikor újból dörrent az ajtó, dühödten téptem fel.
De a folyosó most is üres volt.

Ja, értem már, oké, nem szopat engem senki, innen ennyi idő alatt élő ember nem jut ki hangtalanul. Ha mást nem, az üvegajtó mögött látnom kéne az elmosódott alakját, ennyi idő alatt nem jut ki innen és távol az üvegtől.
Nem a társaim, ők azt se tudják, hogy itt vagyok.
És így van ez jól.
Értem már, csak a huzat veri az ajtót.
Benn a teremben letéptem egy darabot a Határőr című újságunkból és kipolcoltam vele alul a küszöbnél. Nem egyenletesen fúj a szél az biztos, hanem valami egyenetlen széllökésekben, mert míg tömögettem a papírt, addig is kétszer koppantott az ajtón. És azután is, miután újra rexezni kezdtem, csak már valamivel tompábban. De hangos még mindig annyira, hogy zavarjon. Ezért az ajtó elé álltam, hogy megnézzem hová tegyek még papírt.

Tűnődtem hosszan, mikor éktelen koppantás hallatszott mögöttem.
Mint valami rossz búgócsiga pördültem meg, megakadva hirtelen egy fél fordulat után, és látom, hogy az egyik ablak karnisa félig leszakadt. Az egyik fele még tart fenn a mennyezeten, a másik hosszan lóg le, majdnem derékmagasságig. Szélesek az ablakok, van vagy három méter a karnis, és szerintem áll olyan meredek szögben, hogy kitépje a fenti csavarokat.
De valamiért nem tépte ki, az egyik vége még mindig tart.
Pedig még lengedezik is az egész, de már lassuló ütemben.
Ja, nem.
Nem lassul.
Tán még gyorsul is.
Vagy nem is.
Ezt is egyenetlenül rángatja a szél.
Az egyik csavar koppant nagyot, mert pont a fatáblára esett, amit a tisztek szoktak használni. Még mindig ott pörög rajta. Közelebb mentem, még mindig pörgött, de nagyon furán, mert a hegye körül forgott lassan, mintha motor hajtaná, nem a lendület. Igazából lendülete már nem nagyon lehet, mert a tábla elég hülyén áll, bár vízszintesnek látszik, de nem vízszintes, hanem elég alaposan dől felém. A csavar viszont felfelé is ugyanolyan sebességgel fordul, mint lefelé. És miközben a karnis kacskán integetett a lelógó felével, a csavar abbahagyta a forgást, és elkezdett gurulni.
Felfelé.

Ekkor kicsit megremegtem.

Mi ez? Jól látom, vagy hallucinálok?
Nem, az nem lehet.
Nem szoktam.
Ennyire ébren legalábbis. Volt már, hogy hullafáradtan, sok Rövid Ugrást követően olyan állapotba kerültem, de ilyen kipihent, józan állapotban soha.
Lehet a szél?
Lehet, de a másik karnis alatt van nyitva az ablak, jó messze és én egyáltalán nem érzem, hogy fújna.
Lehet olyasmi, amit az ember nem hisz?
Lehet.
De pont azért nem hisz senki olyanban, ami nem lehet, mert lehetetlen.
Mint az, amit most látok.

Ketya mesélte, míg otthon voltam eü. szabin, hogy a Honvéd Kórházban a hilferekkel, meg a bátrabb nővérekkel táncoltattak asztalt. Körbeültek egy asztalt, a kezüket a lapjára fektették úgy, hogy a kisujjaik összeérjenek, egyikük valamit mormolt, az, akinek már volt ebben jártassága, és megidéztek egy szellemet.

– Szellemek persze nincsenek! – röhögtem Ketyának akkor. – De azért csak mondjad.

– Hát pedig vannak, nekünk megjelent. Kérdésekre válaszolt.

– Hogyan baszki? Felírta egy táblára?

Most bambán meredtem a táblára amin a csavar kúszott lassan felfelé, és hallom, hogy Ketya mondja, hogy dehogyis, koppantott az asztalon.
Kicsit zavartan veszem számba most, mennyi koppanást hallhattam eddig.

– Igen-nem válaszokat adott – folytatja Ketya –, egy koppantás igen, kettő nem.

Kicsit megnyugszom, én igeneket kaptam eddig.

– Nekünk egy idős ember szelleme jelent meg. Vannak szellemek hidd el! – győzködött Ketya.

– Hülyeség! Nincsenek. – mondtam neki akkor.

Hülyeség.
Nincsenek.
Nem hiszek Istenben sem.
Miért pont szellemekben hinnék?
Hülyeség.
Akkor hihetnénk az UFO-kban, a Loch Ness-i szörnyben, a Yetiben, az ördögben, angyalokban, manókban, boszorkányokban, vagy akár a sárkányokban is.
Van, hogy álmodom ilyennel, de az a folklór része, a gyerekmesékből jöhet, volt, hogy megjelent nekem manó, de az is csak egy rovar volt, álmomban megjelenhet ilyesmi, de az álom.
Semmi olyanban nem hiszek, amit lehetetlennek tartok.

Nekem a hit a józanság elvesztése.
Mert józanul nem lehet hinni a hihetetlenben.
Istenben sem lehet, mert nincs.
Ha lenne, valahogy kimutattuk volna már. Akkor hinnék benne, de bizonyíték nélkül nem tudok.
Minden fizikai jelenség valahogy megfigyelhető, és valahogy kimutatható. Az Istennel kapcsolatban nekem elég kevés, hogy sokan hisznek benne. Nem előlegezhetem meg még neki sem a bizalmat, ha ő bizalmatlan velem szemben. Nem tudom az agyam kikapcsolni és vakon hinni olyasmiben, amit az eszem nem tud elfogadni, nem tudom a józanság hangjait csitítani, letompítani, bárgyú tubust csinálni magamból, amit megtölt gyermeteg mesékkel Jézusról, és Isten ingatag létezésének hamis illúziójával az a vágy, hogy valaki figyel ránk, nem vagyunk egyedül, számítunk egy kicsit ebben a világban.

A szart számítunk.
Nem hihetem, hogy több az ember, mint véletlenül, az anyag optimális keveredése által létrejött organizmus, és annak olyan szerencsés fajtája, ami tudattal rendelkezik, gondolkodásra, elvont fogalmak értésére, logikai érvelésre alkalmas.
Miért mondanék le ezen oltári szerencse eredményéről, miért szorítanám háttérbe azt a tulajdonságom, ami kiemelt az állatok közül, hogy gondolkodni tudok?
Dehogy hiszek én olyanban, ami lehetetlen.
Felfelé halad a csavar és mindjárt leesik? Ja nem, nem esik le, megállt a szélén. De hogy mozog? Ez lenne természetfeletti?
Ugyan.
Nagyon sok furcsa, véletlen dolgot láttam már.
De úgy gondoltam, mindnek volt valami magyarázata, még ha mondjuk a fizikai tudásom kevés is hozzá.
Ennek is van.
Talán csak sima véletlen.
Lehet, hogy korábban, valaha látott többi dolog nem véletlen, de ez az.
Ezek a koppanások, a golyó, a függöny, a karnis, a csavar mozgása az az, sima véletlen, valahol jön be a szél, de nem az ablakon, mert ott most hosszú ideje mozdulatlan a függöny. Valahol máshol húz be a huzat. De ha nem huzat, akkor valami szeizmikus mozgás, vagy vulkáni működés, vagy nem tudom, de nem szellem, az biztos.
Szellemek nincsenek.
Hülyeség!

Ezért visszaállítottam az időközben eldőlt gombát és újra játszani kezdtem. Engem nem fog megijeszteni ilyen marhaság.

Összeszorítottam a fogam, izzadtan markoltam a dákót és a rex asztal fölé hajoltam célozni. Hallottam a fogaim csikorgását.
Teljesen tisztán.
Mert hirtelen elment a rádió hangja.
Persze nem úgy, hogy egyszer csak megszűnt, elhalkult, hanem úgy, ahogy eltekerem a potmétert.
De nem tekertem el.
Felegyenesedtem, a mostani halk sercegés és a fogvicsorgás mellett hallottam, hogy úgy ment el a hang, ahogy áthaladt rádióállomásokon, a hajóvonták egy pillanatra behallatszott, majd ment tovább, kisebb vonyításokkal az újabb állomások felett, aztán megállt. Kicsit elbizonytalanodtam.
Meg kell néznem a rádiót.
Elé guggoltam és tényleg, nem ott állt a jelző, ahová én beállítottam.
Vagy lehet, hogy be se állítottam, most meg elment az adás?
Lehet, bár úgy emlékszem beállítottam.
Eltekertem a potmétert.
Igen, beállítottam, emlékszem. Tudom, milyen érzés volt, nem csak funkció.

Nem! Szellemek nincsenek!

Biztos a szél!
Biztos, hogy az, mert megint lengedezik a függöny.
Én basszus bezárom az ablakot, elegem van ebből!

Odamentem a függöny elé és néztem, hogyan fújja a szél. Fura, itt állok előtte, de én nem érzem.
Pedig tárva nyitva az ablak, éreznem kéne.
Átnéztem a függönyön.
Mi a fasz? Be van csukva?

Igen be van csukva.
Nem nyitottam volna ki?
Nem tudom, úgy emlékszem kinyitottam, amikor bejöttem. Áporodott levegő volt benn, beengedtem a tavaszi frissességet.
Milyen finom levegő jött be.
De most nem jön, zárva az ablak.
Akkor mi a jó büdös lószartól emelkedik a függöny alja itt, az orrom előtt?
Szellem?
A faszomat!!
Huzat, földrengés, nem szellem.
Mágneses erő vagy mittudomén! De nem szellem!

Dühösen rántottam arrébb a függönyt és kinyitottam az ablakot.
Nem csak behajtotta a huzat.
A kilincset ugyanolyan erővel kellett elfordítanom, mint először.
Nem szellem, nincsenek.
Beleszagoltam a levegőbe, láttam kinn dolgozni a többieket. De valahogy nagyon messze voltak tőlem. Ki tudtam venni az alakjukat, némelyiket a mozgásáról megismerem, láttam az arcokat nevetni a sárga napfényben, de biztos voltam benne, hogy ők nem látnak. Ha néznének, akkor sem. Messze vagyok, messze vannak. Tompult is a látvány, mintha egy öreg, karcos filmet néznék koszos távcsővel. A szélek lekerekedtek, elsötétültek, a hangok eltávolodtak.
Igen, a hangok.
Olyan messze vagyok, hogy a többiek azt se hallanák, ha kiáltanék.
De miért kiáltanék?
És ekkor világos lett, miért kiáltanék:
segítségért.

Ugyanis megláttam az ablakon a rácsokat. A vékony fémrudak kör alakot öltöttek, és nőni kezdtek. Eltakarták a látkép nagy részét, olyan lett a valóság kint, mint a tömlöc szemközti, messzi hideg falára vetített rongyos film, és a valóság a rács lett, a csapda, a rabság érzése.
Olyan félelem csapott le rám hirtelen, amit sosem éreztem még. Csapdába estem, az ajtót én magam zártam kulcsra, messze is van.
Nincsenek szellemek! Nem hiszem!


Földbe gyökerezett a lábam, elöntött a veríték, szédültem, vacogott a fogam. A rémület cikázott bennem, nem tudnak segíteni a többiek, egyedül vagyok.
Teljesen egyedül.
Olyannyira, hogy ez bizonyítja Isten nemlétét.
Ha lenne, ezt nem hagyhatná. Ilyen helyzetben kötelessége lenne éreztetni, hogy van, hogy nincs egyedül az ember a félelmében.
De én itt úgy állok, mint egy tetszhalott.
Csak a szívem ver, mint a hal a szatyorban, az agyam leállt, tiszta félelem van benne. Nincsenek szellemek, de itt állnak mögöttem. Nem is szellemek ezek, hanem démonok. Felfalhatnak, eltüntethetnek, elvihetnek a pokolba, elvehetik az eszem, beköltözhetnek a tudatomba, semmit nem tudok ellene tenni.
Be vagyok börtönözve, ki vagyok szolgáltatva.
Talán amíg nem mozdulok nem történik semmi, talán addig nem bántanak.
Érzem magam mögött őket.
Hátha nem bántanak.
Várok.
Várok?
Mire? Hátha megkegyelmeznek?

– A kurva anyátokat! – kiáltottam és az ajtóhoz szaladtam. Idegesen, kapkodva nyúltam a kulcshoz.

Átmentem rajtuk vajon? Mögöttem vannak?

A falat csapkodtam a szabad kezemmel.
– Nyílj már ki a kurva anyád! – ordítottam, aztán feltéptem az ajtót, keresztül rohantam a folyosón és kirobbantam a csüti elé.
Bense csodálkozva nézett.

– Benn hagytam a kulcsot. – lihegtem neki – Lehet, hogy visszamegyek.

Dehogy lehet.
Lehetetlen.
Oda biztos többet nem megyek!

De démonok nincsenek.
Szellemek se.