Centi_30.jpg13

 

 

 

 

 

1988. május 6. péntek

Ma őrszolgálatba tettek, kapuőrségbe, meg a lőszerraktárhoz.
Reggel kezdi az ember nyolckor, és aztán négy óránkénti váltásban őrködik, illetve pihen. Rögtön mentem is ki a lőszerraktárhoz.
Nem tudom, mit gondoljak a tegnapi napról, de ez a kurva őrszolgálat bőven hagy időt ezen gondolkodni.
Most látom mennyivel jobb a reptéren.
Ott mindig történik valami, állandó mozgásban van minden, és ha semmit nem csinálok, csak elcsöppenő nyállal, eltátott szájjal bámulom azt a kavalkádot egyben, vagy valamelyik részletének rabjaként, akkor is betölti az agyam és kilöki a felesleget.
Ha épp nincs semmilyen mozgás, akkor is van egy semmivel össze nem hasonlítható atmoszférája, amitől nem üres. Amikor nincs gép, és semmi más nincs a betonon csak a végtelen üresség, akkor is tele van. Készenlétben áll, bármikor pillanatok alatt felébred és fizikailag is megtelik.
Hanggal, szagokkal, tárgyakkal.
És ez nem hagy a saját gondolatokban dagonyázni, ez az oka annak, hogy végül mégsem poshad meg az agy, a kampózás nem fog nyomot hagyni a pszichén.
Ezt ott kinn az ember nem is tudja, ott a semmit azért semminek éli meg, az ürességet ürességnek. Csak itt a sima laktanyai őrszolgálatban derül ki, hogy az ott milyen kegyelmi állapot, ehhez képest, ahol igazi semmi a semmi. Ha itt nem mozdul a környezet, akkor olyan mozdulatlan, mint egy szobortalapzat, egy olyan dísztelen, jellegtelen kődarab, ami semmit nem tart, csak a változatlanságot, a dermedt unalmat.
Persze a kampózás is kegyetlen szolgálat, mert a nyár a betonon sokkalta melegebb, mint a nyár maga, és a tél sokkalta hidegebb, kegyetlenebb, mint a tél maga.
A beton, mint egy hősugárzó ontja a tüzet, vagy a fagyot.
Az ott, a betonon, a testet teszi próbára.
Majdnem a működőképesség határáig kiszipolyoz, radioaktív sugárzáshoz hasonló erővel kúszik be az izmokba, ízületek közé a maró hideg és az égető meleg.

Én korábban sosem voltam így kitéve az elemeknek. Burokban éltem.
Mindig tudtam, hogy ha fázom is, vagy melegem van, csak el kell érnem a buszt, vagy be kell érnem az iskolába, a munkahelyre, haza.
Ott jó lesz. Megszűnik a kín.
A betonon nincs mit elérni, csak azt, hogy a szervezet kibírja még egy órát, meg még egyet.
De addig a fagy feldarabol, a hőség szétolvaszt.
Borzalmas, de én egy kicsit örülök is neki.
Valahogy az az érzésem, hogy ez megedzett, szívóssá tett. Nagyon magasra került az ingerküszöböm. És persze más környezetben, más helyzetben, mondjuk amikor szabadnapon vagyok otthon, érzem a hideget vagy a meleget, és fázom is, még izzadok is, mint más, de pontosan tudom, hogy hosszú órákig el tudom viselni, és tudok ilyenben létezni, hosszú hetekig, hónapokig.
Úgy érzem ez erőt ad.
Jobban ismerem magam, mint a katonaság előtt. Ezzel a képességgel talán antarktiszi, grönlandi expedícióra, vagy tán hegymászásra is alkalmas lennék, felfedező lehetnék, mint Scott.
De nem, akkor inkább Amundsen, ő túlélte.
És igazából, bár sokszor kiborulok, de mentálisan is túléltem. Sokkal nagyobb a terhelhetőségem, mint annak előtte. Meg tudom tenni, hogy kikapcsolom a környezetet, kikapcsolom az agyam és megvárom, míg elmegy az idő.

ólomkatona.jpgA napokban merült fel a körletben ugyanez a téma, és Alex mondta, hogy az útlevélkezelők mennyire nem tudják, hogy mi a kampózás, milyen ott kinn a reptéren. Nem azt, hogy milyen ott állni, mert az őrszolgálat alatt kapnak képet az őrségről, ugyanis ide a laktanyaőrségbe a kopasz útlevélkezelőket is beteszik. És korábban, amíg csak a Ferihegy 1 volt meg, az útlevélkezelőket is beosztották kampózni, de ettől még nem tudják milyen ez.

Milyen ott állni 450-500 napig.

Nem tudják, hogy mennyire át tud kattanni az ember, a környezetét kikapcsolva tűrni a sorsát.

Nem tudják, hogy milyen érzés az, amikor már aznap 15-ödször állítod meg okmányoson a nyugdíj előtt álló sofőrt, akit az előtted lévő korosztályok is minden nap 15-ször megállítanak negyven éve. Itt dolgozik, egy emberöltőt töltött a reptéren, de a mindig újratermelődő kiskatonák, akárhányszor bejön a Ferihegy 2-re, mert folyamatosan szaladgál a másik reptérre, az LRI irodába, az irányítótoronyba, mindig, minden alkalommal megállítják.
Az útlevélkezelők nem tudják, milyen a szemébe nézni, mennyire látni benne, hogy mélységesen unja és idegesíti. Nem tudják, milyen nyomorúságos érzés megállítani, állóra fékeztetni és elkérni az igazolványát.

Nagyon sok mindent nem tudnak róla.

Na, jól összehordtam elég sok mindent.
Az őrség az agyat teszi próbára. Itt nincs impulzus, ami eltereli a gondolatokat. Ott is van, hogy elszalad az agyammal a ló. Volt hogy Buddhának vagy Jézusnak tartottam magam.
De az játék.
Itt őrszolgálatban, a rögeszme van, az irányíthatatlan rossz.
Még, hogy ki tudom kapcsolni az agyam!
Dehogy, hisz ezen gondolkodom itt a lőszerraktár mellett.
Nem tudtam kikapcsolni.
És azt sem, hogy miközben ezen gondolkodtam, folyton bekattant a tegnapi nap. Nem hiszek a szellemekben, de nagyon is komoly bizonyítékát kaptam annak, hogy léteznek. Nem nagyon van más magyarázat arra, ami történt. Bármit is gondoltam az előbb, ezt nem tudom kikapcsolni.
Kering bennem, mint egy szellem és néha erősen megkopogtatja az ajtót.
Tegyük fel, vannak szellemek.
De ez tegnap mit akart?
Bántani?
Kommunikálni?
Vagy csak bizonyítani a létezését?
De minek?
Jó ez nekem, hogy tudom?
Nem tudom.
Azt tudom, hogy ez a csiga, amelyik most megjelent az őrbódé ajtajában a küszöbön, jókor jött.

Először a szemeit vettem észre.
Hogy a küszöb szélén bekukkant. Mindkét szemmel, és nagy körökben hordozta végig a tekintetét mindenen benn a bódéban. Engem látnia kellett, mégis elindult befelé.
Én ezekben hiszek.
Ami úgy létezik, hogy látom.
És tudom, hogy nem akár bántani, sőt ez a csiga, ugyanezt gondolja rólam, a barátom lett, lassan megfontoltan bekúszott. Időnként megállt, és körbenézett, mint a paraszt a katedrálisban, csodálkozva, hitetlenkedve. Hosszan néztem, ahogy közeledik, láttam, hogy egyre bátrabb. Aztán amikor egész közel ért a bakancsomhoz, felemeltem és a kis asztalkára tettem a tekerős telefon, vagyis az ugafon mellé.
Behúzódott persze a házába, de amint nyugalom lett, elkezdett kikandikálni, majd teljes testtel előjött és elindult hosszában az asztalon. A szélére tettem a kezem és amikor odaért, vissza tettem a kiindulópontra. Ekkor megint behúzódott a házba, de nem annyira, mint az előbb, aztán legközelebb már egyáltalán nem is rándult meg, mint egy gyerek, akit az apja forgat körben a kezénél fogva, úgy tartotta a testét a csigusz míg hasította a levegőt. Rájöttem, hogy tetszik neki, és mintha csak kis repülőgépmakett lenne, a házánál fogva reptettem a bódéban.
Éles kanyarokkal kerültem az ugafont, majd meredeken kanyarodtunk el az oldalfal előtt.

Néha a szemeit húzta csak be, ha veszélyesebb manővert végeztünk, de amúgy a testét hosszan kidugta a házból és mereven tartotta, én úgy láttam, igazán élvezi a repülést. Aztán berepültük a lőszerraktár környékét, ahol tudtam futottam vele, és esküszöm, hogy néha a szélben lebegő szemeivel rám kacsintott.
csiga1_1.jpgÉrtem én, miért örül ennyire.
Felfoghatatlanul szerencsés, a saját fajtájának messiásként kiválasztott egyede, talán ő az egyetlen ma élő repülő csiga.
Olyan élmény, hogy el se tudja majd mondani, nem fogja érteni semelyik sorstársa, aki a földre tapadva kúszik óránként másfél métert, hogy milyen a levegőben megtenni pillanatok alatt a tízszeresét.

Miután visszatettem az asztalra figyelmesen meghallgatott, hogy szerintem, alapítson vallást majd, meg a törzsi gyűlésen javasolja, hogy inkább a repülés irányába evolúciónizálódjanak, cseréljék le a házakat szárnyakra és utána ott laknak, ahol csak akarnak. Klassz ötlet a magukkal hordott ház, a csigusztörténelem hajnalán talán ez valóban létszükséglet lehetett, de ma már, a világútlevél korszakában felesleges teher, ami csak erősíti a röghöz kötöttséget. Szárnyaljanak, haladjanak a korral. A szentbeszéd után az ugafon kagylóját az asztalkára tettem és arra ösztönöztem, hogy kússzon át alatta, amit végül készségesen megtett. Láttam, hogy a kagyló hallgatójának fedele egy kicsit lötyög, ezért elővettem a Kistatárral elcserélt bicskát és meghúztam vele.

Ezt is elmagyaráztam csigusznak, ő időnként meg-megállva az arcom fürkészve figyelt.
Úgy éreztem megért.
Hogy a barátom.

Ezért nem is értem.
Megcsörrent az ugafon, kiszóltak, hogy jön a váltás.
Néztem a telefont, aztán a csiguszt.
Nem értem.

Talán a tegnapi szellemes sztori miatt. Szégyelltem, hogy akkora félelem fogott el tegnap, és most úgy éreztem Istent tudok játszani, kompenzálni tudom.
Talán ez.

Vagy hogy most a csigusszal el kéne válnunk és nem szeretném elengedni, olyan jóban vagyunk. Ismerni akarom a sorsát.
Az úgy a legbiztosabb, ha alakítom.

Vagy csak meg akartam nézni milyen belül.
Nem tudom.

Mindenesetre hirtelen odanyúltam a bicskával, és félbevágtam.

Nem volt egyszerű, nagyon rugalmas és hihetetlen gyorsan húzódik össze, de végül sikerült. Egy pillanatra megakasztott, hogy mielőtt eltűnt volna a testében a szeme, belevillant az enyémbe, és akkor úgy éreztem nem csinálom tovább, de már nem tehettem meg, úgy megsértettem addigra, hogy biztos belepusztul, jobb, ha én csinálom.
Aztán néztem azt a nyálkás foltot, amit hagyott, azt a pici húst, amit lemetszettem, meg a csigaházat, és elborzadtam magamtól.
Miért? Miért csináltam? Ilyen könnyen lesz bárki szadista állat? Én se vagyok különb?
Jézus, nem akarom, soha többet nem bántok állatot!

Soha többet.

 

Éjjel rémálmaim voltak. A klubszobában voltam lenn és szellemek kísértettek, kopogtak, letépték a karnist, és tudtam, hogy ezt mind a csiga szelleme csinálja, és igen, rátaláltam, ahogy kegyetlen, gúnyos mosollyal tekergeti a rádió hullámsávját.

 

 

 

 

 

 

süti beállítások módosítása