Centi_30.jpg14

 

 

 

 

1988. május 5. csütörtök

Ma újra konyhamunkára vezényeltek.
Mintha most tényleg az látszana, hogy észhez tértek a tisztek és úgy kezdtek beosztani, ahogy egy öreg, megvénhedt bakát kell.
Védeni, óvni mindentől, kiváltképp attól a gondolattól, hogy nem fontos.
Dehogyisnem, fontos hát! Úgy igyekeznek, hogy a szolgálat már-már jutalmazásnak látszon. Ilyen szolgálat a konyhamunka.
Nem ébresztenek hajnalban az ügyeletesek, sőt utána se, hanem amikor nekem tetszik, kinyitom a szemem és a látványból és az addig valamelyest tudatosult közérzetből kiindulva eldöntöm, hogy megkezdjem-e rögvest a napot, vagy toljam ezt a dolgot még egy fél órát.
Miután végül felkelek, megyek a konyhára. No, de nem dolgozni, hanem reggelizni. Már lehet olyan késő, hogy reggelit normál módon, az ebédlőben ne adjanak. Ezért kell közvetlen a konyhára mennem.
És mivel öreg vagyok és konyhamunkás is, nekem szabad bejárásom van a konyhára, következésképp, akkor eszem, amikor akarok.
Ez nem rossz. Így volt ez ma is.
Kajáltam, majd átmentem a klubszobába.

Amióta felújították, szeretek itt lenni.
Főleg így délelőtt, amikor senki más nincs. Elugrom először persze a kulcsért a csapatügyeletes tiszthez.
Elé már úgy állok, hogy a kezemben a vödör meg a fóka, hogy érezze a súlyát a szavaimnak, amikor mondom neki, hogy a klubhelyiséget megyek takarítani.
Bense az ügyeletes, de szerintem mindegyik tudja mi a dörgés. Soha életében nem látott nálam felmosócuccot, miért két héttel a leszerelés előtt kezdeném el?
Köhint, amikor a kulcsot átnyújtja.

Aztán ragyogjon.

Ez amolyan liturgia.
Amolyan halandzsa nyelv, mert azt nem mondhatom, hogy herézni megyek főnök, adja a kulcsot, ő meg nem mondhatja, hogy persze itt van, herézz, ahol csak akarsz.
Az előbbi jelenetben mégis ezt játszottuk el.
Szóval megyek is herézni.

A klubszoba annak a folyosónak a közepén nyílik, aminek az egyik vége a csütihez vezet, a másik pedig az ebédlőbe. Mindkét vége opálüveges, kétszárnyú ajtóba torkol, az ajtókat szigorúan csukva tartjuk, így én benn a klubszobában szinte hermetikusan el vagyok zárva. Ha csöndben vagyok, nem vesznek észre, egész nap itt lehetek, és szerencsére mindkét üvegajtónak olyan a hangja, hogy amint kinyílik, pontosan tudni fogom, hogy jön valaki.
Tavaly valamikor ilyentájt lógtam el a laktanya takarítást, az úgynevezett általános körletszemlét, szemtelenül, mindenkit átverve úgy, hogy egyszerűen bejöttem és videót néztem egész nap.

Beléptem a helyiségbe.
Egy pillanatig gondolkodtam azon, hogy akarom-e, hogy megtaláljanak, de úgy döntöttem, inkább nyugalmat akarok, így ráfordítottam a kulcsot. Egész jól felszerelt klub, van rádió, tévé, rex asztal, lábakon álló fatábla, lévén itt tartják a tisztek a politikai oktatást. Körbementem a teremben, majd megálltam az ablakokkal szemben és kinéztem. Külső körlettakarításon vannak a kopaszok, meg a kevésbé szerencsés, de azért békés öregkort élő leszerelők. Ők ülnek a napon, beszélgetnek, cigiznek. A fiatalabbak mind dolgoznak, döbbenetesen tisztán látszik mindegyik mozgásán, hogy milyen idős katona.
Kinyitottam az ablakot, elé húztam a függönyt, hogy ne lássanak be, és hosszan álltam ott, élvezve, ahogy áramlik be a tavaszi nap által felmelegített, illatos levegő. Hunyorognom is kellett kicsit, olyan fényességesen szép volt ez a nap.

Mosolyra húzott szájjal mentem át a terem távoli sarkába, leguggoltam a rádió mellé és a potmétert átállítottam a Kossuth rádióról a Petőfire. Egész szépen futott a piros jelző, finoman fordult a gomb, erőkifejtés nélkül tudtam tekerni. Mintha nem Videoton termék lett volna, hanem valami nyugati, amelyiket úgy tervezték, hogy érzés is legyen, ne csak funkció.
Magyar terméken ezt nem érezni.

Aztán elmentem a rex asztalhoz, és elhúztam az útból a fatáblát, amin még rajta van feltűzve a legutolsó politikai oktatás anyaga. Nyeklik az egész szar, már előttem valaki úgy tette ide, hogy a tábla lapja majdnem vízszintes. Elhúztam az egyik ablak elé, megkerestem a dákót, meg a gombát, ami a legfontosabb eleme a rex asztalnak. A golyók benne voltak magában az asztalban, így minden megvolt, hogy játszani tudjak. Szeretek rexezni, hasonlít a billiárdhoz, de itthon nem nagyon van billiárd asztal. De itt is ugyanolyan okosan és finoman kell használni a dákót, mint ott.
Jobb ezt ugyan többen játszani, de egyedül is nagyon élvezhető.
Jól is csinálom.
Mindig kiszámolom a golyók útját, megsaccolom a kellő erőt amivel a kellő sebességet adom nekik.
Adott a feladat.
A jobb és a bal sarokban is van most egy-egy golyó. Én a baloldalit célzom épp, hogy a hátfalról visszapattanva, lehetőleg az 50-es lukba menjen. Ráhajolok a dákóra, szinte ráfekszem, a szememmel a rúd vonalát követve tervezem a lökést, periférikus látásomban benne az egész asztal, rajta a terv, a golyók várható útvonala.
Koncentrálok.

De ekkor hirtelen a jobb oldali golyó kirepült az asztalról.
Kicsit meghökkentett a dolog, merthogy oka nem volt. Még mozdulatlanul állok, mereven a botra hajolva, meg sem moccantam, szóval fura.
De nyilván meglöktem az asztalt.
Nemrég rendezték be a klubot, semminek nincs még állandó helye, ez az asztal sincs rendesen beállítva. Megmozgattam, hogy egy kicsit a helyére rázzam, ha már ilyen billegősen tették ide.
Meg se moccant, fixen állt, mint katonatiszten a kincstári öntudat.

De ez mégis megnyugtatott.
Nincs itt semmi gáz, csak kiesett a golyó.
Felvettem és megpróbáltam ugyanoda tenni, ahol korábban lehetett. Folytattam a játékot.
Szólt a zene, a rádióra ritmusosan harmonizáló, kellemesen csöndes tavaszi nap van, semmi dolgom nincs csak az, hogy kényelmesen töltsem a hátralévő napjaim, tele a gyomrom és játszom, mert ehhez van kedvem.
Lehet-e ennél szebbet képzelni?

Hát amúgy lehet, mert most egy kicsit bosszankodom, ugyanis még a koncentrációban is zavar, hogy lengedezik a függöny. Amíg a bot fölé nem hajolok, észre sem veszem. De amikor a célzásra figyelek, azonnal meglátom a szemem sarkában, hogy a szél emelgeti az alját.
Érdekes, mert mintha nem is a szél hanem a zene üteme mozgatná.
Hogy milyen érdekes egyezések vannak!
De ha már célzok, nem szemlélődöm, inkább a lökésre figyelek. Viszont a függöny már nagyon idegesít. Ezért a következő alkalommal megnézem majd, miért lengedezik annyira. Ha még akkor is lengedez.
És valóban, megint ahogy saccolgatom a lökést, beleng a függöny.
Odanézek, de nem leng. Ha visszafordítom a fejem, újra lebeg a szélben.
Aztán megint nem.
Nyilván egy könnycsepp van a szememben, vagy van valami egyéb fénytörés, ami ezt a jelenséget csinálja, optikai csalódás.

Játszom tovább nem törődöm vele, mert lényegtelen, olyan, mint esőben focizni, hogy az csak egy körülmény, attól még ugyanúgy lehet és kell játszani.
Ahogy nekem is.
Bár egyre ügyetlenebb vagyok, mert rendre eldől a gomba, sokszor úgy, hogy hozzá se érek. Többet kell ezt gyakorolnom, nem lesz ez így jó.
Jobban kell koncentrálnom.
Meg is tettem, ráhajoltam a botra, nagy levegőt vettem és miközben a dákó mentén előre fúrtam a tekintetem, lassan fújtam ki a tüdőmből. Csend honolt benn, még a szívverésem is hallottam közben.

Valaki most egy hatalmasat ütött az ajtóra.
Majdnem összecsináltam magam!
Ki az Isten lehet? Melyik állat törne így rám?
Rohadj meg, én ki nem nyitom neked, rohadj meg külsőkörleten!

Egy kicsit csendben maradtam, hogy ne derüljön ki, benn vagyok, aztán úgy éreztem elmúlt a veszély. Senkit nem engedek be, egyedül akarok lenni.

kopogtat.jpgMikor minden elcsendesült, folytattam a játékot. Hogy elcsendesült, az elég hipotetikus kijelentés, mert minden csendes volt amúgy is. A zene szólt ugyan, de csak halkan, meg kellett volna hallanom, hogy valaki bejött az ajtó előtti folyosóra. Nyilván sokkal erősebben koncentráltam, hogy bármi feltűnjön.
Azért nem hallottam.
Igaz, hogy azt se, hogy elmegy valaki, de ennyi ideig nem hiszem, hogy hallgatózna bárki, szóval nincs már itt.

Tehát játszom.

Egyet vagy kettőt löktem, amikor kiderült, hogy itt van még. Akkorát ütött az ajtóra, hogy rezonált az ajtókeret.
Úgy gondoltam, kapd be, én ki nem nyitom! Ha engem keresel, kopogtass rendesen, esetleg szólj be, ki vagy, mit akarsz, de így senki ne akarjon bejutni.
Akkor inkább kussban leszek, amíg tényleg el nem takarodsz.

Ezért abbahagytam a játékot és vártam csöndben vagy tíz percet. A zene szólt ugyan, de nagyon halkra állítottam, kinn szerintem nem hallani.
Eltelt az idő.
Egyáltalán nem hallottam, hogy bárki mocorgott volna kinn, ami fura, mert az ajtó előtti kongó folyosóról minden nesz behallatszott mindig is, a felújítás előtt is így volt ez. A benti zajok, viszont nem nagyon jutnak ki.
Fura, de így van.
Úgy gondoltam, ennyit tényleg nem vár kinn senki, így folytattam a játékot.

Ugyanaz a szituáció állt elő, mint az előbb, a rex asztal két sarkában egy-egy golyó, most a jobb oldalit céloztam épp, mikor ugyanúgy a szemem sarkában jól láttam , kiugrott a bal oldali golyó.
Nem kiesett, nem úgy ahogy az előbb hittem, hogy az általam véletlenül meglökött asztalon guruló golyó a falnak érve kipattan, hanem álló helyből, szép nagy ívben, magasra repülve elrajtolt. Nagyot koppant a linóleumos, de betonkemény padlón, valahogy nagyobb zajt ütött, mint ahogy vártam volna, belehasított a térbe, majd ahogy újra leesett megint, én még úgy döntöttem felveszem, idegesít, hogy ilyen hangosan pattog.

Míg megkerültem az asztalt hallottam és láttam is, hogy teljesen egyenetlenül pattog, hol alacsonyabbra, hol magasabbra pattan vissza, hol nagyobb sebességgel zuhan, hol kisebbel. Az ember azt gondolná, hogy az ilyen rex golyó teljesen gömbölyű, hogy mértani pontossággal készítik, de ahogy pattog, abból az látszik, hogy borzalmasan torz formája lehet, vagy a súlypontját nagyon elszarták, még jó, hogy a játékra alkalmas.
Persze lehet, hogy a padló göcsörtös, csak nem látszik!
Biztos, hogy a padló, mert ahogy közeledtem a pattogó golyó felé, úgy távolodott tőlem. Nagyokat pattant hátra, egész nagyokat kellett lépnem utána. Tuti, hogy a padlót csinálták meg szarul az ÉPK-sok.
Lejt mint az állat.
Nem Amper kellett volna ide, hanem egy kurva vízszintező.
Síknak és egyenesnek látszik a padló, meg most, hogy elkaptam a golyót, kézbe véve az is tökéletesnek hat, de persze a belsejébe nem látok bele.

Szeretek játszani, folytatom, a játék alatt nem tűnt fel, hogy szar a golyó, tehát a játékhoz jó.
Talán pár percig volt nyugtom, megint keresett az előbbi arc. Ugyanúgy, hogy miközben koncentráltam, nagyot ütött az ajtóra.

A kurva élet! kiáltottam, miközben kiegyenesedve ugrottam a magasba az ijedtségtől – A kurva élet tényleg!

Ezt meg fogja hallani, kiderül, hogy benn vagyok!
A talajra visszaérkezve megdermedtem és figyeltem az ajtót. Hosszan várakoztunk mindketten, a kinti is, meg én, a benti is.
Hosszú percek teltek, majd hirtelen megint ütés hallatszott az ajtón.

A jó büdös kurva úristenit, ki a faszom az? tudakoltam illedelmesen, miközben oda szaladtam az ajtóhoz. Mi az Isten fasza ilyen sürgős?

Ezzel unszoltam a kintit, hátha szól valamit, közben elforgattam a kulcsot és kitártam az ajtót.

Mi van? ordítottam a tök üres folyosóra.

Ahogy visszahangzott a kérdés párszor, lehiggadtam.
Ja nincs itt senki, a fasznak kiabálsz, még rád találnak a többiek.
Kidugtam a fejem a folyosóra és alaposan körbenéztem. Balra, legalább hat méterre van az ebédlő ajtaja, becsukva, bezárva, sötét is van benn. Jobbra, az aulába nyíló ajtó szintén becsukva. Ha valaki szórakozik, akkor bekopog és rögtön kiszalad valamelyiken.
Persze bármelyiken megy ki, elvileg hallanom kellene, mert az ósdi kétszárnyú üveges ajtó már attól vadul kongani és csörögni kezd a fémkeretbe rosszul rögzített üveglapok miatt, ha csak lenyomja valaki a kilincset. Vagyis nagyon ügyes, rutinos társam szopat.

Rohadj meg! mondtam neki és bezártam kulcsra az ajtót megint Játszom akkor is, a kurva anyádat!

És tényleg, háromszor vagy négyszer koppantott az ajtón, talán valami fém tárggyal, olyan éles hangja volt, de szartam rá.
Csak amikor úgy éreztem, rohadtul zavar a koncentrálásban, akkor szaladtam megint kinyitni, hogy most már menjen tényleg a picsába, hagyjon békében játszani.
De kinn megint nem volt.
Rohadt gyorsan elszelel.
Túl gyorsan is.

Akkor tetten érlek, gondoltam.

Becsuktam, bezártam az ajtót és vártam. Pár perc múlva megint koppantott, olyan erővel, hogy az ajtótoktól pár millimétert el is távolodott maga a faajtó.
Kinyitom, feltépem, de a folyosó üres.

Na ne! Ezt nem hiszem! Na még egyszer!

Becsuktam az ajtót megint, de most nem zártam kulcsra, a kezem a kilincs felett tartottam készenlétben és amikor újból dörrent az ajtó, dühödten téptem fel.
De a folyosó most is üres volt.

Ja, értem már, oké, nem szopat engem senki, innen ennyi idő alatt élő ember nem jut ki hangtalanul. Ha mást nem, az üvegajtó mögött látnom kéne az elmosódott alakját, ennyi idő alatt nem jut ki innen és távol az üvegtől.
Nem a társaim, ők azt se tudják, hogy itt vagyok.
És így van ez jól.
Értem már, csak a huzat veri az ajtót.
Benn a teremben letéptem egy darabot a Határőr című újságunkból és kipolcoltam vele alul a küszöbnél. Nem egyenletesen fúj a szél az biztos, hanem valami egyenetlen széllökésekben, mert míg tömögettem a papírt, addig is kétszer koppantott az ajtón. És azután is, miután újra rexezni kezdtem, csak már valamivel tompábban. De hangos még mindig annyira, hogy zavarjon. Ezért az ajtó elé álltam, hogy megnézzem hová tegyek még papírt.

Tűnődtem hosszan, mikor éktelen koppantás hallatszott mögöttem.
Mint valami rossz búgócsiga pördültem meg, megakadva hirtelen egy fél fordulat után, és látom, hogy az egyik ablak karnisa félig leszakadt. Az egyik fele még tart fenn a mennyezeten, a másik hosszan lóg le, majdnem derékmagasságig. Szélesek az ablakok, van vagy három méter a karnis, és szerintem áll olyan meredek szögben, hogy kitépje a fenti csavarokat.
De valamiért nem tépte ki, az egyik vége még mindig tart.
Pedig még lengedezik is az egész, de már lassuló ütemben.
Ja, nem.
Nem lassul.
Tán még gyorsul is.
Vagy nem is.
Ezt is egyenetlenül rángatja a szél.
Az egyik csavar koppant nagyot, mert pont a fatáblára esett, amit a tisztek szoktak használni. Még mindig ott pörög rajta. Közelebb mentem, még mindig pörgött, de nagyon furán, mert a hegye körül forgott lassan, mintha motor hajtaná, nem a lendület. Igazából lendülete már nem nagyon lehet, mert a tábla elég hülyén áll, bár vízszintesnek látszik, de nem vízszintes, hanem elég alaposan dől felém. A csavar viszont felfelé is ugyanolyan sebességgel fordul, mint lefelé. És miközben a karnis kacskán integetett a lelógó felével, a csavar abbahagyta a forgást, és elkezdett gurulni.
Felfelé.

Ekkor kicsit megremegtem.

Mi ez? Jól látom, vagy hallucinálok?
Nem, az nem lehet.
Nem szoktam.
Ennyire ébren legalábbis. Volt már, hogy hullafáradtan, sok Rövid Ugrást követően olyan állapotba kerültem, de ilyen kipihent, józan állapotban soha.
Lehet a szél?
Lehet, de a másik karnis alatt van nyitva az ablak, jó messze és én egyáltalán nem érzem, hogy fújna.
Lehet olyasmi, amit az ember nem hisz?
Lehet.
De pont azért nem hisz senki olyanban, ami nem lehet, mert lehetetlen.
Mint az, amit most látok.

Ketya mesélte, míg otthon voltam eü. szabin, hogy a Honvéd Kórházban a hilferekkel, meg a bátrabb nővérekkel táncoltattak asztalt. Körbeültek egy asztalt, a kezüket a lapjára fektették úgy, hogy a kisujjaik összeérjenek, egyikük valamit mormolt, az, akinek már volt ebben jártassága, és megidéztek egy szellemet.

Szellemek persze nincsenek!  röhögtem Ketyának akkor. De azért csak mondjad.

Hát pedig vannak, nekünk megjelent. Kérdésekre válaszolt.

Hogyan baszki? Felírta egy táblára?

Most bambán meredtem a táblára amin a csavar kúszott lassan felfelé, és hallom, hogy Ketya mondja, hogy dehogyis, koppantott az asztalon.
Kicsit zavartan veszem számba most, mennyi koppanást hallhattam eddig.

Igen-nem válaszokat adott  folytatja Ketya , egy koppantás igen, kettő nem.

Kicsit megnyugszom, én igeneket kaptam eddig.

Nekünk egy idős ember szelleme jelent meg. Vannak szellemek hidd el!  győzködött Ketya.

Hülyeség! Nincsenek. mondtam neki akkor.

Hülyeség.
Nincsenek.
Nem hiszek Istenben sem.
Miért pont szellemekben hinnék?
Hülyeség.
Akkor hihetnénk az UFO-kban, a Loch Ness-i szörnyben, a Yetiben, az ördögben, angyalokban, manókban, boszorkányokban, vagy akár a sárkányokban is.
Van, hogy álmodom ilyennel, de az a folklór része, a gyerekmesékből jöhet, volt, hogy megjelent nekem manó, de az is csak egy rovar volt, álmomban megjelenhet ilyesmi, de az álom.
Semmi olyanban nem hiszek, amit lehetetlennek tartok.

Nekem a hit a józanság elvesztése.
Mert józanul nem lehet hinni a hihetetlenben.
Istenben sem lehet, mert nincs.
Ha lenne, valahogy kimutattuk volna már. Akkor hinnék benne, de bizonyíték nélkül nem tudok.
Minden fizikai jelenség valahogy megfigyelhető, és valahogy kimutatható. Az Istennel kapcsolatban nekem elég kevés, hogy sokan hisznek benne. Nem előlegezhetem meg még neki sem a bizalmat, ha ő bizalmatlan velem szemben. Nem tudom az agyam kikapcsolni és vakon hinni olyasmiben, amit az eszem nem tud elfogadni, nem tudom a józanság hangjait csitítani, letompítani, bárgyú tubust csinálni magamból, amit megtölt gyermeteg mesékkel Jézusról, és Isten ingatag létezésének hamis illúziójával az a vágy, hogy valaki figyel ránk, nem vagyunk egyedül, számítunk egy kicsit ebben a világban.

A szart számítunk.
Nem hihetem, hogy több az ember, mint véletlenül, az anyag optimális keveredése által létrejött organizmus, és annak olyan szerencsés fajtája, ami tudattal rendelkezik, gondolkodásra, elvont fogalmak értésére, logikai érvelésre alkalmas.
Miért mondanék le ezen oltári szerencse eredményéről, miért szorítanám háttérbe azt a tulajdonságom, ami kiemelt az állatok közül, hogy gondolkodni tudok?
Dehogy hiszek én olyanban, ami lehetetlen.
Felfelé halad a csavar és mindjárt leesik? Ja nem, nem esik le, megállt a szélén. De hogy mozog? Ez lenne természetfeletti?
Ugyan.
Nagyon sok furcsa, véletlen dolgot láttam már.
De úgy gondoltam, mindnek volt valami magyarázata, még ha mondjuk a fizikai tudásom kevés is hozzá.
Ennek is van.
Talán csak sima véletlen.
Lehet, hogy korábban, valaha látott többi dolog nem véletlen, de ez az.
Ezek a koppanások, a golyó, a függöny, a karnis, a csavar mozgása az az, sima véletlen, valahol jön be a szél, de nem az ablakon, mert ott most hosszú ideje mozdulatlan a függöny. Valahol máshol húz be a huzat. De ha nem huzat, akkor valami szeizmikus mozgás, vagy vulkáni működés, vagy nem tudom, de nem szellem, az biztos.
Szellemek nincsenek.
Hülyeség!

Ezért visszaállítottam az időközben eldőlt gombát és újra játszani kezdtem. Engem nem fog megijeszteni ilyen marhaság.

Összeszorítottam a fogam, izzadtan markoltam a dákót és a rex asztal fölé hajoltam célozni. Hallottam a fogaim csikorgását.
Teljesen tisztán.
Mert hirtelen elment a rádió hangja.
Persze nem úgy, hogy egyszer csak megszűnt, elhalkult, hanem úgy, ahogy eltekerem a potmétert.
De nem tekertem el.
Felegyenesedtem, a mostani halk sercegés és a fogvicsorgás mellett hallottam, hogy úgy ment el a hang, ahogy áthaladt rádióállomásokon, a hajóvonták egy pillanatra behallatszott, majd ment tovább, kisebb vonyításokkal az újabb állomások felett, aztán megállt. Kicsit elbizonytalanodtam.
Meg kell néznem a rádiót.
Elé guggoltam és tényleg, nem ott állt a jelző, ahová én beállítottam.
Vagy lehet, hogy be se állítottam, most meg elment az adás?
Lehet, bár úgy emlékszem beállítottam.
Eltekertem a potmétert.
Igen, beállítottam, emlékszem. Tudom, milyen érzés volt, nem csak funkció.

Nem! Szellemek nincsenek!

Biztos a szél!
Biztos, hogy az, mert megint lengedezik a függöny.
Én basszus bezárom az ablakot, elegem van ebből!

Odamentem a függöny elé és néztem, hogyan fújja a szél. Fura, itt állok előtte, de én nem érzem.
Pedig tárva nyitva az ablak, éreznem kéne.
Átnéztem a függönyön.
Mi a fasz? Be van csukva?

Igen be van csukva.
Nem nyitottam volna ki?
Nem tudom, úgy emlékszem kinyitottam, amikor bejöttem. Áporodott levegő volt benn, beengedtem a tavaszi frissességet.
Milyen finom levegő jött be.
De most nem jön, zárva az ablak.
Akkor mi a jó büdös lószartól emelkedik a függöny alja itt, az orrom előtt?
Szellem?
A faszomat!!
Huzat, földrengés, nem szellem.
Mágneses erő vagy mittudomén! De nem szellem!

Dühösen rántottam arrébb a függönyt és kinyitottam az ablakot.
Nem csak behajtotta a huzat.
A kilincset ugyanolyan erővel kellett elfordítanom, mint először.
Nem szellem, nincsenek.
Beleszagoltam a levegőbe, láttam kinn dolgozni a többieket. De valahogy nagyon messze voltak tőlem. Ki tudtam venni az alakjukat, némelyiket a mozgásáról megismerem, láttam az arcokat nevetni a sárga napfényben, de biztos voltam benne, hogy ők nem látnak. Ha néznének, akkor sem. Messze vagyok, messze vannak. Tompult is a látvány, mintha egy öreg, karcos filmet néznék koszos távcsővel. A szélek lekerekedtek, elsötétültek, a hangok eltávolodtak.
Igen, a hangok.
Olyan messze vagyok, hogy a többiek azt se hallanák, ha kiáltanék.
De miért kiáltanék?
És ekkor világos lett, miért kiáltanék:
segítségért.

Ugyanis megláttam az ablakon a rácsokat. A vékony fémrudak kör alakot öltöttek, és nőni kezdtek. Eltakarták a látkép nagy részét, olyan lett a valóság kint, mint a tömlöc szemközti, messzi hideg falára vetített rongyos film, és a valóság a rács lett, a csapda, a rabság érzése.
Olyan félelem csapott le rám hirtelen, amit sosem éreztem még. Csapdába estem, az ajtót én magam zártam kulcsra, messze is van.
Nincsenek szellemek! Nem hiszem!

kinnse1.jpg
Földbe gyökerezett a lábam, elöntött a veríték, szédültem, vacogott a fogam. A rémület cikázott bennem, nem tudnak segíteni a többiek, egyedül vagyok.
Teljesen egyedül.
Olyannyira, hogy ez bizonyítja Isten nemlétét.
Ha lenne, ezt nem hagyhatná. Ilyen helyzetben kötelessége lenne éreztetni, hogy van, hogy nincs egyedül az ember a félelmében.
De én itt úgy állok, mint egy tetszhalott.
Csak a szívem ver, mint a hal a szatyorban, az agyam leállt, tiszta félelem van benne. Nincsenek szellemek, de itt állnak mögöttem. Nem is szellemek ezek, hanem démonok. Felfalhatnak, eltüntethetnek, elvihetnek a pokolba, elvehetik az eszem, beköltözhetnek a tudatomba, semmit nem tudok ellene tenni.
Be vagyok börtönözve, ki vagyok szolgáltatva.
Talán amíg nem mozdulok nem történik semmi, talán addig nem bántanak.
Érzem magam mögött őket.
Hátha nem bántanak.
Várok.
Várok?
Mire? Hátha megkegyelmeznek?

A kurva anyátokat! kiáltottam és az ajtóhoz szaladtam. Idegesen, kapkodva nyúltam a kulcshoz.

Átmentem rajtuk vajon? Mögöttem vannak?

A falat csapkodtam a szabad kezemmel.
Nyílj már ki a kurva anyád!  ordítottam, aztán feltéptem az ajtót, keresztül rohantam a folyosón és kirobbantam a csüti elé.
Bense csodálkozva nézett.

Benn hagytam a kulcsot.  lihegtem neki Lehet, hogy visszamegyek.


Dehogy lehet.
Lehetetlen.
Oda biztos többet nem megyek!


De démonok nincsenek.
Szellemek se.

 

 

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg314

 

 

 

Július 10. Péntek

Délelőtt berendeltek kihallgatásra. Szadó őrnagy, Szilasi törzsőrmester és Koltay zászlós ült a szobában. Szigorú arccal nézték, míg bejöttem és tisztelegtem. Kezdett melegem lenni.

– Na Dvorszky határőr, mi is van a pedáns renddel? – kérdezte Szadó.

Nem szólaltam meg, mert csak azt tudtam volna, mondani, hogy ott van kinn a kutyakonyhán. Szadó folytatta.

– Koltay zászlós, állítása szerint tegnap nem ezt tapasztalta.

Most jelentőségteljes csend következett, így megtörtem.

– Jelentem, tegnap a zászlós elvtárs több éppen zajló munkafolyamat közben járt ott, amik elvégzése látszólag rendetlenségnek hat. Amennyiben a mai kutyakonyhás váltótársam nem jelentette, hogy rendetlenség lenne, akkor azt gondolom, este mindent a legnagyobb rendben hagytam ott.

– Dvorszky, ne magyarázzon, magának a nap minden percében rendet kell tartania a kutyakonyhán! Megértette?

– Jelentem igen!

– Na és mi a helyzet a karnissal?

Na bassza meg, mi legyen? Nem mondhatom, hogy leszereltem. Viszont Szilasi pár napja még látta.

Tehát pár napja még volt.

Most meg nincs.

Eltűnt.

De Szilasi erélytelen fajankó, Koltaytól kell inkább félnem. Ha azt mondom, pár napja még volt karnis, most meg nincs, de nem mondom meg, hogy én szedtem le, akkor a többieket fogják gyanúsítani.

– Jelentem én úgy emlékszem, nem volt függöny.

Koltay felhorkant.

– Nem függöny, maga szerencsétlen! Karnis!

– Jelentem, függöny nélkül én nem figyelek fel egy karnisra, nem tudok róla.

Szilasi idegesen felpattant.

– Pár napja még az ujjam is végighúztam rajta! Nekem ne hazudozzon itt!

Figyelnem kellett, hogy ne remegjen se a hangom, se a szemhéjam, mert a gyomrom erősen rezonált.

– Jelentem, múltkor épp a kutyák ételét főztem, el se tudtam mozdulni mellőle, keverni kellett. Az ujjára emlékszem, a karnisra nem, azt gondoltam az ablakkeret volt koszos aznap. Nem akartam megkockáztatni, hogy anyagi kár keletkezzen abból, hogy leég a tészta. Arra kellett figyelnem. Utána viszont letakarítottam az ablakkeretet, nem figyeltem fel karnisra.

– Mondja Dvorszky, maga szerint én hallucinálok?

Megint nem mondtam semmit, de az orra alá dörgöltem volna, hogy nem az első eset, múltkor sem emlékezett pontosan.

– Na jó, utánajárunk ennek a dolognak. – legyintett lemondóan Szadó őrnagy – Van valami hozzáfűzni valója?

– Jelentem két póráz egyelőre leltárban van, de nincs a kutyakonyhán…

Nem tudtam befejezni, Koltaynak szikrát vetett a szeme. Nyilván azért, mert tegnap csak tehetetlenségében hozta el őket, értelmes oka nem volt.

– Ne azokra legyen gondja, eléggé benne van a slamasztikában ezek nélkül is! Lelépni!

 

Aztán behívták Németh Gyurit a rajparancsnokomat. Mikor visszatért a körletbe, kérdezgették a többiek mi volt. Ő gyanakodva méregetett.

– Valami karnis hiányzik, tudsz te erről valamit?

Németh Gyuri szinte sose volt a kutyakonyhára beosztva, ő nyilván nem emlékezett a karnisra, vagyis nem tudta megerősíteni, hogy volt-e olyan. De hát sose volt.

– Koltayék rajtam is keresték, de nem tudom, ti emlékeztek függönyre?

Körbenéztem, már mindenki gyanakodva figyelt.

– Nem függöny, karnis. Azt mondja a Szilasi, hogy pár napja ellenőrizte és tiszta kosz volt a teteje.

Legyintettem.

– ÁÁÁáá, a Szilasi hova nem képzel koszt?

Kisebb röhögés keringőzött, majd Gyuri annyit mondott:

– Karnisra én se emlékeztem, de azt mondták volt, most meg nincs a helyén.

– Akkor szerintem sose volt. – legyintettem újra.

Gyuri sokat sejtetően somolygott.

– Ezt mondtam nekik én is.

Szögi úr felült az ágyban.

– Mit csináltál vele, Dvorszky?

Elvigyorodtam magam.

– Sose volt.

Nagy röhögés támadt a körletben, Szögi úr felkiáltott:

– Némá!! Miből lesz a cserebogár! Dvorszky, nagy franc vagy!

 

10-től Ferihegy 2-re tettek éjszakás kutya nélküli szolgálatba.

Már megint totális áramszünet volt, semmilyen irányból nem jött fény, Budapest hatalmas vakfoltként rejtőzött az éjsötétben.

A sötétség, úgy nézem, illetve hallom, a hangot is elnyeli, mert olyan csend telepedet körém, hogy azt hittem, megállt az élet.

De teljesen, ahogy a Csipkerózsikában.

Éjfél felé valahogy rájöttek, hogy rájuk nem vonatkozik az áramszünet és mégis megjelentek a csillagok.

Ettől kirajzolódott nem messze Molnár Csabi alakja.

Amúgy töksötét volt, nem láthat messzebbről minket senki. Tehát elgyalogoltam hozzá. Ez szigorúan tilos. „Összeállni” nem lehet, az az egyik főbűn. Mert olyankor csökken a figyelem és ezt az egyet tökéletesen látják a tisztek. És nyilván csökken, mert valóban elterelődik, és beszélgetéssel az idő is felgyorsítható.

És nemcsak, hogy csökkent a figyelmünk, hanem olyan dolgokat műveltünk, amivel minden elemi szabályt áthágtunk.

Molnár nagyon megörült nekem, rögtön kellemes beszélgetés alakult ki. Átrágtuk, hogy ki mit gondol a TU-134-es és TU-154-es gépekről, valóban át tudják-e lépni a hangsebességet? Azt mondják, hogy mindkettő átalakítható katonai szállító- illetve bombázógéppé. A sebességet egy kar elmozgatásával adagolja a pilóta, és van egy teljesen pőrén kialakított stift, amit ha kihúz az ember, akkor hátra lehet húzni a kart, hogy a gép elérje a hangsebességet. Olyan töhötöm, olyan bumfordi gépek, hogy ezt igen nehéz elképzelnem. Meg hogy veszélyes bombázó tudna lenni, azt se nagyon tudom elhinni.

De orosz, és azok majdhogynem kávéfőzővel vitték fel Gagarint az űrbe.

Ki tudja? Lehet, hogy bombázó.

– Voltál már rajtuk? – kérdezte egyszer csak Molnár.

– Fenn a gépen? Nem, dehogy! Nem még.

– Gyere nézzük meg! Tudod, hogy kell kinyitni? – bökött az ajtó felé.

Nem, ez nekem eszembe se jutott, – döbbentem rá – nem figyeltem meg. Ennyit tesz, hogy míg én a konyhán voltam, ő már itt járőrözött. Tényleg kopasz vagyok.

 tu154kicsi.jpg

Felgyalogoltunk a lépcsőn és fenn szédülni kezdtem.

Nem a magasságtól, hanem a helyzetem, a világbeli elhelyezkedésem miatt. Olyan lépcsőn mentem fel, miről nincs visszaút. Eddig is követtem el vétségeket, de mindig a természetes szükségleteim kielégítése okán tettem, például leültem, ettem, pihentem.

De most szánt szándékkal teszek olyat, amit szigorúan tilos.

És nagyon tetszett.

Le tudtam nézni az őrhelyemre, a reptér betonjára, ami most kezd kirajzolódni, látszik a széle, a vége, nem pedig egy sima horizont, mint lentről. Innen minden lekicsinyelhető, még az a szopás is, hogy ezen a helyen vagyunk rabosítva.

Megfigyeltem, ahogy Csabi kinyitja az ajtót és nagy levegőt véve beléptem egy TU-154-es gépbe. Sötét volt benn, de hozzászokott a szemem, ahogy az üléssor felé meredtem. Beljebb léptem, letettem a géppisztolyt valamelyik székre, és végiggyalogoltam a sorok között. Minden támlát végigsimítottam, lassan húzva a kezem a szöveten, aztán visszafele jövet leültem középtájt. A közlekedő folyosóhoz legközelebb esőbe. Végignéztem a támlák közt előre, Molnár is széttárt karokkal ült az első sorban, szinte feküdt. Kihúzódtam az ablakhoz, feltoltam a napellenzőt és kinéztem a feketeségbe. Azt éreztem Szibéria felett repülök.

Alattam a néptelen táj, végtelen távolságok és én ebben a végtelenségben céllal, határozott elképzeléssel utazok egy ismert végállomás felé. Nagyon szeretnék repülni majd. Úgy, hogy tudom, hogy hova megyek, mondjuk Tokióba vagy Bangkokba. Hogy amikor beszállok, már pontosan tudjam, hogy a földgolyó egy másik szegletében fogok kiszállni és ez az én akaratomból történik. Hogy tudom, mit csinálok ott, miért megyek oda, tájékozott vagyok, ismerek elméletben egy olyan világot, amit otthon nem tapasztalhatok meg. És megérkezés után tudom egy csomó dologról, hogy hogyan működik, a finomságokat pedig ott a helyszínen kitapasztalom. Megismerem.

És úgy jövök vissza, hogy miközben Pesten élek, pontos képem van egy 6000 kilométerre lévő város utcáiról, tudom, hogy melyik sarkon van jó fagyi.

Igen, akarok utazni egy ilyenben, amikor tényleg repül.

Ülök-e majd valaha repülő gépen?

 

Előrementem Molnárhoz.

– Ezt ki tudod nyitni? – mutattam a pilótafülke felé. Elvigyorodott, hogyne tudná.

Pár pillanat múlva feltárult egy ipari űrhajó fedélzete. Műszerek, kapcsolók, karok kétségbeejtően nagyszámú csoportja, mind vastag, kazánzöld pléhlemezbe, durván csavarozva. Meglepett, hogy ezt vezetik azok a jól öltözött elegáns pilóták. Valahogy a kertésznadrág és fül mögé dugott ácsceruza jobban illett volna ide. De az a tudás, ami ennek a működtetéséhez egy pilótának, egy embernek kell, az lenyűgözött. Milyen ész, milyen agy, milyen memória kell ehhez? Micsoda bátorság kell ahhoz a merészséghez, hogy más emberek életét a saját önbizalmam kezébe tegyem? A saját képességeimbe vetett hitembe? Mekkora teherbíró képessége lehet az ezzel járó felelősség viseléséhez? Két-három zseni tudását is kevésnek tartottam volna, pedig az első és másod pilóták közül mindegyik képes önállóan elvezetni. Felmérhetetlen csúcsteljesítmény.

tu154fulke2.jpg

Ezért elhatároztam, hogy elkezdem megszerezni ezt a tudást és hirtelen meghúztam egy kart.

Molnár megdermedt, figyeltük a műszereket.

Nem történt semmi.

Elfordítottam egy másik kart.

Semmi.

Molnár is megnyomott valami gombot majd vadul, aztán röhögve kapcsolgattunk, nyomogattunk mindent, amit értünk. „Ki meri még azt is megnyomni” versenyt játszottunk.

– Na de azt a pirosat, tuti nem mered! Baszki! Elforgattad? Na akkor ezt nézd, ezt megnyomom!

Egyre haladtunk a főkapcsoló kinézetű karok felé.

Semmire nem volt reakció.

Egymás elől kapkodtuk a csemegének ígérkező kallantyúkat, aztán amelyiket egyszerre értük el azt egymásnak feszülve akartuk elorozni, tologattuk messzebb a másik kezét, hogy végre mi magunk valahogy el tudjuk fordítani, kiabáltunk egymásnak, röhögtünk, amíg ki nem fáradtunk.

– Jó! Jó, elég, állj! Vége! Állj meg.

Visszahuppantunk a pilótaülésekbe, még rázott kicsit a röhögés mindkettőnket, aztán lassan elcsitultunk.

– Te! Vissza kéne állítani!

–ÚÚhhbbaszdmeg! De hogy?

– Nem tudom. Melyiket nyomtad meg először?

– Honnan a fenéből tudjam?

– Hogy találtad ki, hogy melyiket?

– Nem találtam ki, elfordítottam.

– Kapcsoló volt, vagy valami kar?

– Nem tudom, nem emlékszem, nem arra figyeltem!

– Akkor mi a faszra, baszki? Valahogy vegyük sorra! Nekem azt hiszem ez volt az első. Nem tudom. Ez lett volna a második? Ááá basszus ez nem fog menni, remélem, ha ráadják a gyújtást, nem száll neki egyből az irányítótoronynak.

– Nem is arra áll az orra!

– Az tök mindegy. A kormányt eltekergetted?

– Nem. Azt még nem.

 

– Nem is mozdul.

– Hogy-hogy? Én ki tudtam húzni.

– Hogyan? Kifele?

– Hát magam felé…

– Ja igen. És történt valami?

– Nem tudom, olyan mintha valami nagyon ellen tartana. Nézd már meg hátul. A szárny felett nézz ki az ablakon. Hátha valami látszik.

 

– Na van valami? Most forgatom balra is. Mondjuk alig megy. Látsz valamit? Nem emelkedett meg valami a szárnyon?

– Kurva sötét van, nem tudom. Most csinálsz valamit?

– Persze! Ezeket a pedálokat nyomkodom. Ha lenyomom az egyiket, feljön a másik.

– Tényleg? Mindjárt kipróbálom.

– Várj még! Látsz valamit?

– Semmit. Te nem lesz ebből baj?

– Tudsz repülőgépet vezetni?

– Honnan tudnék?

– Nem fogsz tudni felszállni?

– Nem.

– Akkor meg mi baj lenne?

– Na ja. Te! Ezeket a pedálokat én egyszerre be tudom, nyomni. Ja, de mintha most besüllyedt volna a kormány.

– Igen, tényleg, ha erősen nyomom, bemegy mind a két pedál. De ha a kormányt megtartod keményen, akkor nem megy be. Nézd!

– Aha, tényleg.

– Na és ez mit bizonyít?

– Bizonyít? Tudja a faszom. Azt, hogy fingom nincs, hogy működik.

– Azért jó, hogy az egész áramtalanítva van.

– Nemtom, fülledt a levegő, húzzunk le innen.

– Húzzunk.

 tu154fulke.jpg

– Te! Melyik a te géppisztolyod?

– A jobb oldali.

– Milyen jobboldali?

– Hát bejöttem, befordultam és letettem jobbra egy ülésre.

– Nem. Oda én tettem.

– Ne csináld. Akkor melyik az enyém? Tudod a számát?

– Minek?

– A géppisztolynak, baszdmeg!

– Van száma?

– Úgy osztották ki.

– Ja valami rémlik, kurva régen volt.

– Nekem, amikor szakács voltam mindig keresni kellett. Szám alapján.

– És nem emlékszel?

– Miért látod?

– Nem. Kurva sötét van. Azt se tudom, hol keressem.

– Én meg nem emlékszem.

– És most mi legyen?

– Amikor megkaptam magamra állítottam a szíját.

– Ja, én is.

– Akkor egyszerű, én vékony vagyok, te meg kövér.

– Anyád picsája a kövér!

– Jó, de nagyobb vagy, vedd csak azt fel a hátadra. Szorít? Mert ez nekem kurva nagy.

– Szorít.

– Mert kövér vagy.

– Anyád picsája a kövér!

– Na, add ide a fegyverem!

 

süti beállítások módosítása