200

200 nap!!! Végre kétszáz! Még mindig több, mint hat hónap, de ma olyan szép kerek, holnaptól meg már 1-essel kezdődik.
Telik ez szépen.
Persze nem bánnám, ha gyorsabban menne, de most hiába türelmetlenkedem, ez csak naptári naponként fog elfogyni, ha idegeskedem sem megy majd gyorsabban.
Sőt, akkor valószínűleg úgy lelassul, hogy abba belepusztulnék. Egyébként is elég sokat foglalkozom azzal mennyi telt el, mennyi van hátra.

Minden nap vezetem a naplót, az első, amit megnézek, beírok, bekarikázom, kisatírozom az a szám, ami megmutatja hány napom van hátra. Mindig ezzel kezdődik a reggel.
200 nap.
Ennyi van hátra.
Minden nap konstatálom, hogy eggyel megint kevesebb a tegnapinál, tudhatnám fejből, de látnom kell.
És este is a másnapit.
De ha ennél többet foglalkoznék vele, akkor tudatosulna a szám.
A karakterek jelentése az eggyel kevesebbről felugrana kétszázra.
Az meg úgy sok.
Csak a szám alakját figyelem, az összeg, amit jelöl, az mellékes. Azért vannak ezek a fordulópontok, hogy ilyenkor megvizsgáljam a dolgot, de mivel ilyenkor mindig érezni, hogy telik, így elviselhető az adat.
Szóval ma 200 és holnap 1-essel kezdődik.

November 1. Vasárnap

Azért Szénával nagyon nagy szerencsénk volt.
Ha nem ő a csapat ügyeletes tiszt, akkor valószínűleg átvesznek minket és elindítják a hivatalos eljárásokat, felveszik kapcsolatot a honvédséggel.
És akkor végünk.
Azért az, hogy magas rangú VÁP-os tisztek hoznak be szökésből, az durva ügy.

De Széna jó fej, mindamellett, hogy egy gyáva szar.

Bár megértem, a helyében én is probléma nélkül akarnám leélni az életem, aminek minden eleme a változatlansága, a kiszámíthatóság.
Az élete végéig elél így.
És akkor igen könnyen megúszta. Nem kell tennie soha semmit.

Megvárni amíg eltelik, elmúlik a szolgálat és kész, a többi időben a maga ura. És nyilván akkor is csak henyél.
Gyönyörű élet.

Nem csoda, ha foggal-körömmel ragaszkodik hozzá. És itt is csak annyi a feladat, hogy figyelni kell, hogy ne legyen probléma.
És tegnap nem lett.

Délutánfele többen álltak az ablakban és bámultak kifelé. Répa szólt, hogy menjek nézzem. Vasárnap lévén nem volt más tiszt benn csak Széna, ő viszont a hátsó udvaron a funkció nélküli betonplaccon akkurátusan, laponként gyújtott meg egy kisebb paksaméta papírt, gyanítom a VÁP-osok rólunk készített iratait. Elgondolkodva nézte, amíg elégtek. Gondolom, ha valaki megkérdi mit csinál, azt válaszolta volna, hogy a felesége levelei, és még el is terjedne az a pletyka, hogy Széna kemény legény, faarccal viseli az otthoni problémákat.

Tokossal se beszéltünk erről többet, ő volt a kapuban tegnap, mikor behoztak a rendészek. Gondolom valami külön alkuban Széna lekenyerezte, megvette a hallgatását.

Kinn, szolgálatban Répával ma büszkén megveregettük egymás vállát, amikor összefutottunk, de senki nem értette miért tesszük. Kérdezették, mi van, mit csináltok srácok?
Sosem adtuk még csak annak jelét sem, hogy halljuk a kérdést, csak néha összemosolyogtunk.

206

Október 26. Hétfő

Széna elengedett reggel a takarítás után, még egy fejmosással sem fárasztott sem minket, sem magát.
Aztán már csak pihentem a délutános szolgálatig, majd F2-re vittek.

Herold volt a Küti helyettese.
Olyan pozíció, amiben ha akar, meg tud szopatni.
És meg akart.

Két novemberi leszerelő helyeselt, hogy kinn kell aszalódnom, mindenkinek jobb lesz úgy. Heroldnak felragyogott az arca, mellé álltak az öregek.
Annyira a képükbe kiáltottam volna, hogy kapjátok be, szarjankók, ha tudnátok mit művelek éjszakánként, hogy pár órája még csajoztam a laktanya előtt, nem beszélnétek így rólam, de lenyeltem.

Persze, ényleg megszopattak. Keserű pirula volt ez, mert ezek szerint semmit sem ért, hogy megfenyegettem a napokban Heroldot. Vagy nem értette, vagy nem akarta érteni, de mindegy is, az a lényeg, hogy nem voltam egyértelmű. Vagy légnemű vagyok, én hiszem csak, hogy súlyom van. Mások nem mindig érzik bennem az erőt. Valamit ezzel tennem kell, mert ma tényleg csúnyán megszopattak.
16 percet pihentem, a váltás is késett, emiatt összesen 7 óra 51 percet álltam kinn.

A váltás nem szokott késni.
Az amolyan szentírás, hogy a szolgálat végén nem baszunk ki a másikkal, időben leváltjuk, menjen, pihenjen.
De ma valamiért elkéstek.
Tehát 7 óra 51 percem volt fortyogni.

Mikor leváltottak, felemelt mutatóujjal figyelmeztettem Heroldot, hogy eszébe se jusson hozzám szólni, mert letépem a fejét. Azt reméltem, hogy a két öreg Berben is csak addig röhörészik, amíg rájuk nem villantom egyszer a szemem, amiből sütött a vérfürdő vágya.
De utána is röhörésztek.

Mire beértünk a laktanyába már annyira ideges voltam, és ez látszott is rajtam, hogy mindenki jobbnak látta, hogy a plató hátuljából hagyjanak előrerobogni és hangosan odaverve a bakancsomat feltrappolni az emeletre. Az alegység ügyeletes megállított valami szar miatt, nem figyeltem, a dühöm forró agyvizében áztak a gondolataim, nem nagyon bukkant felszínre semmi; bármilyen új impulzus meg mint szemét, lebegett a tetején.

Legyintettem ingerülten és a fegyverszoba ajtóhoz már az egyik Berbennel egyszerre értünk, itt megint éreztem a mozdulataiban valami felsőbbrendűséget és nekem eldurrant az agyam.

Félretolva őt, az ajtóból hajítottam be a géppisztolyom a fegyverszoba mélyére, csoda, hogy nem repült ki az ablakon.
Hatalmasat csattant a többi fegyveren, aztán a földön.
Az egész folyosón végighullámzott a hangja, mindenki elhűlve hallgatta, AEÜ utánam kiáltott, ahogy meglátta, hogy ezután a körlet felé gyalogolok, hogy ezt jelentenie kell, és azonnal tegyem a helyére rendesen, de egyáltalán nem reagáltam, mentem lefeküdni.

Úgy éreztem, ez így nem jó, éjjel kemény legény vagyok, Rejtő regényhős, nappal mások rongya, amit rángathatnak, ahogy akarnak. Olyan, mintha valami degenerált, beteg elme szülte Dr. Jekyll és Mr. Hyde történet szereplője lennék.
Nem jó ez így.


Valakit nagyon meg kell vernem.

Valakin meg kell mutatnom, hogy hol a határ, hogy ne maguk közül valónak gondoljanak, hanem ufónak, idegennek, veszélyesnek, kerülendőnek.
Valakit megverek.
Nincs más megoldás.
Nem tudom. Legyen az alegység ügyeletes?

Elvégre beírt másnapra kihallgatásra.

207

Október 25. Vasárnap

Délelőtt Répával együtt tettek szolgálatba, vigasztalt, hogy azért a század véleményét nem kell komolyan vennem, úgyis mindenki tudja, hogy pár nap múlva megbukik valaki más, aztán megint másvalaki.
A tisztek meg szopatni fognak, mert ez a dolguk.

El is múlt a lelkiismeret furdalásom hamar és még a betonon megbeszéltük, hogy éjjel megint kilógunk.

A tegnap bejelentett új szolgálati hely viszont nagy szopás. Mindkét reptéren jelentéktelen utak mellé tettek ki minket, semmi nem látszott abból az igyekezetből, hogy javítani akarták volna a biztonságot.
Nem.
Az látszik, szopatnak minket.

Ezért nagyon fáradtan értünk a századhoz. Egész délután a klubszobában és az udvaron lebzseltünk, vártuk az estét. Folyamatosan mozgásban voltunk, csak percekre álltunk meg és egymással szembefordulva beszélgettünk, mintha épp jelentést tenne egyikünk a másikunknak. Nem szólt hozzánk senki, semmilyen feladatot nem kaptunk.

Amint besötétedett, már indultunk is a kerítés szélén a lukhoz. Átbújtunk, már meglehetős rutinnal kommandóztunk ki az őrök látóteréből, a laktanya hatóterületéből. Miután úgy éreztük, hogy biztonságos a távolság, visszagyalogoltunk a reptéri útra és megpróbáltunk stoppolni. A rendőrautót messziről felismertük, mindkét irányt szemmel tartottuk miközben haladtunk. Nem volt nagy forgalom, alig járt autó, mikor fékezett mellettünk egy bordó bogárhátú Volkswagen.

Megszöktetek, fiúk? – kérdezett ki az ablakon két fiatal, szőke lány. Nem sokkal lehettek idősebbek, mindkettő szép, csinos és nagyon mosolyogtak.
Répát nem kellett unszolni, röviden, széles vigyorán keresztül mesélte, hogy itt szolgálunk a reptéren, de rémesen unjuk és ezért időnként kilógunk.

Közben féloldalasan a kocsi mellé állt, egyik könyökét az ablakba csúsztatta, rátámaszkodott és behajolt, hogy a mosolya közelebb legyen a lányokhoz.

Azoknak nagyon tetszett a színjáték, kérdezték, hogy na és hová szoktak a huszárok a városban menni, és hogy a csákókat, lovakat hová tettük?
– Hát persze haramiák törtek ránk, mi kivont karddal védekeztünk, túlerőben voltak, hatékonyabbnak éreztük magunkat, ha leszállunk és elhajtjuk a lovakat; aki elénk keveredett kardélre hánytuk, aztán a fegyvereket elrejtettük és most békés szándékkal közeledünk.
Egymásra licitáltuk a hülyeségeket Répával, de a lányok egyből kapcsoltak, mondták is rögtön:
Ők ki tudnának menteni szorult helyzetünkből, de eskü alatt kell fogadnunk, hogy soha nem beszélünk erről, mert a szüleik örökre vártoronyba zárnák őket, nekünk meg a helyszínen a fejünket vétetnék.

A kocsi mellett fogadtunk örök hűséget, aztán bebocsátást nyertünk a hátsó ülésre. Répa kiadta a parancsot.
– Irány a Randevú!
A lányok az egész útra királykisasszonyokká váltak, mi fess huszárlegényként kerestük a kegyeiket.
Hangosan rázta a kasznit a boxermotor és a kacagás. Úgy sivalkodtunk, mintha nem is kocsiban ülnénk.
– Vigyázz, fék, FÉÉK!
– Ez közel volt, haha..., de azért eddig egész ügyes voltam nem?
– De, de, úgy csapsz a lovak közé, ahogy senki más.

Hát igen, tényleg ügyes volt a sofőrünk, a visszapillantóban rúzsát nézegette, elkenődött-e, amúgy az egyik kezével mindig a haját igazgatta, és ecsetelte, hogy most nagyon elemükben vannak, pedig még meg sem nyitották az Éva vermuthot.

– Tényleg, nem kértek huszárok?

– De, de, hogyne kérnénk, – kiáltott Répa – nem finom, de hadd szóljon!

– Ne is legyenek finnyásak a huszárok! – kacagtak, majd elmondták, hogy amúgy sose kell ilyen italt inniuk, Kata apjától, akinek hatalmas készletei vannak, whiskyt szoktak lenyúlni általában.

– Nem baj! Jó ez, adjatok!

Sivalkodtunk, tetszettek a lányok, tetszettünk a lányoknak, valamivel idősebbek voltak, az orrunk alá is dörgölték állandóan, "tejfelesszájú operetthuszárok vigyázzba, még egy kortyot, inn-nni"!

Kata és Tamara.

Sajnos ők nem tudtak velünk tartani a Randevúba, de nagyon készségesen elhoztak minket. Valami dolguk volt, sajnálkoztunk, de tényleg tetszettünk nekik, mert megígérték, hogy elénk jönnek hajnalban, ha akarjuk és visszavisznek a laktanyába.

– Hogyne akarnánk! – mondtuk egyszerre. Aztán a Randevúban csak körbefutottunk, de nem láttunk ismerőst és ennek még örültünk is. Így inkább kiültünk a bejárat elé beszélgetni és várni a lányokat. A smasszer kinézetű ajtónállók kérdezgették is, hogy mi van srácok, nem mentek beljebb? De nem mentünk, mert a lányokról beszéltünk, hogy "láttad-e milyen feszes melle volt, meg hogy folyamatosan engem nézett, a másiknak meg milyen klassz mély búgó hangja van"?
– Hogy is hívták, azt aki vezetett?
– Tamara. A másik Kata.
– Na ezeket megdugjuk nemsokára! Te utaztál már KaTamarán?

Dőltünk a röhögéstől, remegtünk a vágytól, türelmetlenkedtünk a várakozástól.
Nem érdekelt most más, nem volt kedvünk ezt a hangulatot, amit a lányok tüzeltek fel bennünk, elhamvasztani, és inkább őriztük benn és tápláltuk azzal, hogy az apró információmorzsákból, amiket az idefele vezető úton hallottunk, igyekeztünk kitalálni, kicsoda, micsoda lehet ez a két lány.

Aztán megbeszélt időben valóban megérkeztek, és a laktanya felé vették velünk az irányt.

Már nem mi ültünk hátra, hanem szétosztódtunk, Répát kiválasztotta magának Tamara, a sofőr, én a hátsó ülésén egészen az oldalamnak feszülő Katával utaztam. A közös nevetések elhaltak és kis magánvilágba süppedve duruzsoltunk. Foszlányokban eljutott hozzám, hogy Répa panaszos hangon ecseteli a viszontagságait, amiket az irigység okoz, mert a méretét semelyik pasi nem bírja szó nélkül, szerencsére a lányok azért szeretik.

Én a cselgánccsal tudok valamelyest érdekesnek látszani. De meglepően könnyen ment, úgy néztem bármiről beszéltem, Kata egyformán lelkesen hallgatta. Mikor megérkeztünk, a laktanya közelében az út mellett, hátunkat az oldalfalnak támasztva ültünk, szembe fordulva egymással és beszélgettünk. Kata kilépett a cipőjéből és a két lábfejét az lábaim közt betolta az ülepem alá, megfogta a kezem. Répa is belemerült Tamarába, mikor nekem feltűnt, hogy ég a lámpa néhány körletben.

Legalább éjjel kettő van.
Ilyenkor nem szokott.

Megbökdöstem Répát, a fejemmel biccentettem a laktanya felé. Répa elfehéredett, és megjelent rajta az a komolyság és az az arckifejezés, amivel menekülni szoktunk, ahol nem kell szó, csak ez az arckifejezés. Kibontakoztunk a lányok karjaiból, mindketten elhadarták a neveiket, címeiket, mindenképp találkozzunk, igen mindenképp.

Szaladtunk a kerítés mentén a lukhoz és közben láttuk, hogy a csapat-ügyeletes tiszt (csüti) irodájában is ég a lámpa. A periférikus látásomban láttam megvillanni Répa szeme fehérjét, jelzett, hogy vette ő is.
Tudja, ez mit jelent.

Mint két fiatal párduc osontunk a kerítéshez, bújtunk át rajta, és haladtunk a bejárat felé.
Széna volt a csüti.
Arról ismerni meg, hogy sose józan.
Fiatal, jóképű hivatásos őrmester, ha részeg a borvirág átterjed az egész arcára, vörösbe hajló ábrázatán lilás erezet fut a gallér alá.
És most is, ahogy betoppantunk a csüti szobája előtti csarnokba.
Farkasszemet néztünk, míg az erei levezették a részeg bódultságot a szeméből a testébe, és a józanná tisztult tekintetében lobot vetett a düh.

Hol az isten faszában voltatok? - támadt nekünk. Mit csináltatok? Hogy képzelitek és egyáltalán?

Már mindenhol kerestek, azt se tudták mi van velünk. Ideges remegéssel, a hirtelen józanodást követő erős izzadástól csatakos ingben hörgött fojtott hangon, hogy a laktanya többi alvó katonáját ne ébressze fel. Hisztérikus kirohanása közben hirtelen elhallgatott, mintha sokkot kapott volna, orráról lecsöppent egy kövér izzadtságcsepp. Álltunk, szót se szóltunk, de ez a jelenet nem is rólunk szólt, neki kellett összeszednie magát.
A fejével intett, hogy húzás fel a körletbe, jelzett még, hogy "de teljes kussban" és mi így tettünk, felsompolyogtunk átöltöztünk és nyugovóra tértünk. Reggel keltettek, hogy Széna a csüti irodáját takarítani rendelt, de már nem szólt hozzám, kinn a szoba előtt járőrözött míg el nem készültem, én meg öklendeztem benn, ahogy a földre csorgó izzadtságát kenegettem a linóleumon.

Aztán többet nem beszéltünk erről és én ennyivel megúsztam ezt a lebukást is.