200

200 nap!!! Végre kétszáz! Még mindig több, mint hat hónap, de ma olyan szép kerek, holnaptól meg már 1-essel kezdődik.
Telik ez szépen.
Persze nem bánnám, ha gyorsabban menne, de most hiába türelmetlenkedem, ez csak naptári naponként fog elfogyni, ha idegeskedem sem megy majd gyorsabban.
Sőt, akkor valószínűleg úgy lelassul, hogy abba belepusztulnék. Egyébként is elég sokat foglalkozom azzal mennyi telt el, mennyi van hátra.

Minden nap vezetem a naplót, az első, amit megnézek, beírok, bekarikázom, kisatírozom az a szám, ami megmutatja hány napom van hátra. Mindig ezzel kezdődik a reggel.
200 nap.
Ennyi van hátra.
Minden nap konstatálom, hogy eggyel megint kevesebb a tegnapinál, tudhatnám fejből, de látnom kell.
És este is a másnapit.
De ha ennél többet foglalkoznék vele, akkor tudatosulna a szám.
A karakterek jelentése az eggyel kevesebbről felugrana kétszázra.
Az meg úgy sok.
Csak a szám alakját figyelem, az összeg, amit jelöl, az mellékes. Azért vannak ezek a fordulópontok, hogy ilyenkor megvizsgáljam a dolgot, de mivel ilyenkor mindig érezni, hogy telik, így elviselhető az adat.
Szóval ma 200 és holnap 1-essel kezdődik.

November 1. Vasárnap

Azért Szénával nagyon nagy szerencsénk volt.
Ha nem ő a csapat ügyeletes tiszt, akkor valószínűleg átvesznek minket és elindítják a hivatalos eljárásokat, felveszik kapcsolatot a honvédséggel.
És akkor végünk.
Azért az, hogy magas rangú VÁP-os tisztek hoznak be szökésből, az durva ügy.

De Széna jó fej, mindamellett, hogy egy gyáva szar.

Bár megértem, a helyében én is probléma nélkül akarnám leélni az életem, aminek minden eleme a változatlansága, a kiszámíthatóság.
Az élete végéig elél így.
És akkor igen könnyen megúszta. Nem kell tennie soha semmit.

Megvárni amíg eltelik, elmúlik a szolgálat és kész, a többi időben a maga ura. És nyilván akkor is csak henyél.
Gyönyörű élet.

Nem csoda, ha foggal-körömmel ragaszkodik hozzá. És itt is csak annyi a feladat, hogy figyelni kell, hogy ne legyen probléma.
És tegnap nem lett.

Délutánfele többen álltak az ablakban és bámultak kifelé. Répa szólt, hogy menjek nézzem. Vasárnap lévén nem volt más tiszt benn csak Széna, ő viszont a hátsó udvaron a funkció nélküli betonplaccon akkurátusan, laponként gyújtott meg egy kisebb paksaméta papírt, gyanítom a VÁP-osok rólunk készített iratait. Elgondolkodva nézte, amíg elégtek. Gondolom, ha valaki megkérdi mit csinál, azt válaszolta volna, hogy a felesége levelei, és még el is terjedne az a pletyka, hogy Széna kemény legény, faarccal viseli az otthoni problémákat.

Tokossal se beszéltünk erről többet, ő volt a kapuban tegnap, mikor behoztak a rendészek. Gondolom valami külön alkuban Széna lekenyerezte, megvette a hallgatását.

Kinn, szolgálatban Répával ma büszkén megveregettük egymás vállát, amikor összefutottunk, de senki nem értette miért tesszük. Kérdezették, mi van, mit csináltok srácok?
Sosem adtuk még csak annak jelét sem, hogy halljuk a kérdést, csak néha összemosolyogtunk.

356

Május 29. Péntek

Nem tudom mi az erősebb, hogy élenjáró lettem, vagy, hogy megdőltem, mert nem borotválkoztam, mindenesetre tegnap ugyan kiengedtek szabadnapra, de meghúzták, mert ma háromra vissza kellett jönnöm.

Ahogy beértem, szóltak, hogy öltözzek át, mennem kell átvenni a kutyakonyhát.
Úgy nézem, a konyháktól nem szabadulok.
Mindenesetre IFÁ-ra raktak és kivittek a kutyakonyhára. Ez az a terület, ahol a kutyák kennelei állnak.
A laktanya és Ferihegy 1 közt egy elég kieső területet foglalt el. Korábban itt voltak az építőszakasz (ÉPK) körletei, most a laktanyai körletük felújítása miatt újból itt laknak. Elvileg egy hónap múlva kell visszaköltözniük, de nem látszik az a nagy igyekezet rajtuk, jobban elvannak itt, ahol gyakorlatilag szinte soha nincs tiszt. A kutyakonyha egy kisebb épület, mögötte a kennelek, azok mellett egy viszonylag nagy elkerített terület tartozik még a kutyakonyhához, eredetileg a kutyákkal való foglalkozásnak a helyszíne, gyakorlatilag viszont az építőszakasz focipályája.

Dollár Tibivel jöttünk ki, igazából még nem tanulni az itteni feladatokat, hanem a legfontosabb dolgot kell elintéznünk. Át kell vennem az itt található eszközöket és az aláírásommal megerősítve felelősséget vállalni értük. Elég szegényes a berendezés, néhány alumínium lábas, fazék, egy nagyobb alakú rezsó, fakanalak, alumínium kutyatálak. Egy kis asztal, két szék.Átnéztük a listát, mindent rendben találtam, aláírtam a papírt. Amúgy a kutyakonyhás szolgálat ugyanolyan szolgálat, mint a többi, illetve annyiban más, hogy éjszakai szolgálat nincs, hanem a reggeli váltással megy a délelőttös kutyakonyhás, őt kettőkor váltja a délutános és az esti váltással visszahozzák a századhoz.

399

Április 16. Csütörtök

399 nap!!! Hármas van az elején!!! Telik, szépen telik.

Ma egy óra alatt megfogalmaztam, s elkészítettem Editnek egy levelet. Legutóbb panaszolta, hogy még akkor sem írok, ha hetekig nem jövök ki a laktanyából, és így nehezebbé teszem neki az egyedüllétet.
Na, itt van.

Nem egy kifejezett szerelmes levél, de mondjuk azért kitettem magamért és leírtam az érzéseim.

Hogy hányingerem van a konyhától, meg akarom ölni Nitrót meg Robit, nem bánnám, ha visszahelyeznének Sopronba, kifordul a belem a vécébeli szarszagtól, ilyeneket. Meg hogy meg akarom dugni.

Ez utóbbit nem írtam le, mert úgy éreztem, rózsaszín levélpapíron ilyet nem illik.

Betettem a micimackós, szintén rózsaszín borítékba, amit Edit címzett meg magának és azon tűnődtem, hogy adom fel, úgy hogy ne váljak nevetség tárgyává.

Épp bejött a korosztályom sofőr, kértem tőle borítékot - simát -, kicsit zúgolódott, de adott egyet, egy fehéret, ebben el tudom küldeni. Viszont meglátta, hogy tuszkolok bele valamit.

– Mi van baszki, buzi vagy? – nézett rám felhúzott szemöldökkel.

Na, pont ettől féltem.

– Ja, buzi vagyok és ragályos. Úgy terjed, hogy mindenkit leszopatok, aki ezt megkérdezi.

– Menj te a picsába! – búcsúzott, majd kilépett a körletből.

410

Április 5. Vasárnap

Ma sem tettek szolgálatba. Az a rossz, hogy mindig délután háromkor a köteléken tudom meg, hogy másnap mi lesz velem. A kötelék az eligazítást jelenti, sorba állunk a folyosón és mindenkinek felolvassák a másnapi szolgálati helyét, idejét. Itt tudjuk meg, kimegyünk-e aznap és én minden nap itt tudom meg, betegállományban vagyok-e még vagy sem.
A doki tegnap nekem semmit nem mondott, kaptam azt a papírt, amit megnéztem, míg a csütihez értem, de nem sok minden derült ki belőle. Lehet, hogy telefonon közölte az ügyeletesekkel, hogy meddig leszek szolgálatképtelen, de akkor minek ez a színjáték a papírral? Néhány kód van rajta. A csütiről nem feltételezem, hogy érti és én sem vagyok olyan titkos katonai objektum, hogy rejtjelezve kellene a rám vonatkozó infókat közölni.

Úgy döntöttem, hogy mégsem megyek ma kötelékre, majd este megkérdem, hogy kell-e holnap szolgálatba mennem vagy sem. Az alegység ügyeletes tudni fogja.

Így reggeltől estig a konditeremben edzettem. Mióta Basával kakaskodni kezdtünk, ha tehetem lejövök gyúrni. Egész jól fejlődöm, régen ugyan sportoltam, de azt néhány éve abbahagytam, elpunnyadtam, és ott is a legkisebb súlycsoportban versenyeztem.
Mindig keszeg, vékony kölök voltam. Az alakomon olyan nagyon most sem látszik, de érzem, hogy egyre nagyobb súlyokat mozgatok meg. Az idősebbek, és főleg a testesebb srácok, akikkel összefutok esténként itt lenn, sokkal több súlyt használnak, mint én. Megint az van, hogy kis mitugrásznak tűnök mellettük.
Ma délelőtt senki nem volt, egyedül csináltam a gyakorlatokat és elkezdtem kísérletezni az erősebbek súlyaival.

Hát nehezek.

De megemelgetni egyszer-kétszer már meg tudom őket. Az lesz a cél, hogy kinyomjam fekve azt a súlyt, amit a legerősebb srácok. Az ő állításuk szerint, ha felteszem a rúdra az összes súlyt, akkor az összesen 147 kilogramm.
Én 57 kilóval vonultam. Az elég messze lesz.

De, mondjuk időm az van.

441

Március 5.  Csütörtök

Cupi tényleg tök hülye, ma már elfelejtette, hogy vasárnap majdnem borult miattam az egész rendszer, mert megint kiengedett szabadnapra. Nem is kértem, csak úgy szóltak. Megint mindenki azt hiszi, mégis csókos vagyok. Mindenesetre úgy döntöttem ellopom ezt a napot is, így hát nekiindultam.
Az első ellenőrző ponton túljutottam, de a csapatügyeleten Koltay zászlósnak feltűnt, hogy nem vagyok kellőképp megborotválkozva. A Koltayról az a hír járja, hogy a legszemetebb altiszt a laktanyában, öreg katonákat láttam rettegni tőle. Megborotválkoztam, újra megpróbáltam kijutni. Koltay alaposan átvizsgálta az államat kallódó rakoncátlan szőrszálak után kutatva.

Kicsit hátrébb lépett.

– Na, mutassa a táskáját!

Kinyitottam, most épp semmit nem akartam hazavinni, tök üres volt. A Koltay belenézett. Félmosolyra húzta a száját.

– Mi az ott az alján?

– Zászlós elvtárs, arra a fehér kis izére gondol?

A férfi újra maga elé vonta a táskát.

– És a sárga, ott a fehér mellett? Ezekről mi a véleménye?

– Jelentem, a fehér az szalvétadarabka, a sárga pedig valószínűleg kenyérmorzsa.

Koltay felemelte a hangját.

– És mit keresnek ezek a táskájában?

– Jelentem, a kenyérmorzsa abból a szendvicsből lehet, ami egy fehér szalvétában volt… 

– Na ebből elég, katona! A babájának magyarázkodjon, amikor nem áll föl, itt tisztán kell tartani a kincstári szerelvényt. Ma nem megy sehova! Lelépni!

Nem mentem sehova.
Frissen borotváltan heverésztem a körletben. A körlettársaim kezdenek fogadásokat kötni, hogy vajon csókos vagyok-e vagy nem.

532

December 4. Csütörtök

Éjjel több, mint húszcentis hó esett, délelőtt gumicsizmát vételeztünk. A mi rajunk került utolsónak sorra, én egy negyvenhetes csizmát kaptam.

Próbáltam jelezni, hogy ez baromi nagy nekem, de lehurrogtak a tisztesek:

Tömködjek bele újságpapírt, az legalább jó meleg.

Ebéd előtt elszaladtam a könyvtárba.

Nem tudtam, melyik fajta papír melegít igazán, ezért nyomtam a csizmába a Népszabadságot és a Határőrt is. Kifelé menet üres kézzel, de vidáman mosolyogtam a könyvtárosra; gyanús lehettem, mert alaposan végigmért, figyelte dudorodik-e a zsebem. Az persze nem tűnt fel neki, hogy olyan hosszú a csizmám, amilyen magas vagyok. Délután kimentünk gyakorolni, ezért előtte gyorsan felhúztam még két zoknit, egy-egy centrumos zacskót, kicsit kényelmesebbre tapostam a papírt és felhúztam a csizmám. Tettem néhány lépést a körletben, de állandóan kijárt a lábam, nem tartotta semmi, ezért az egyik szárába a gyakorló, a másikba a kimenő inget túrtam be. Ettől jobban szorult, de most a súlya húzta le a lábfejemről.

De rohadt kényelmetlen!

Leültem, hogy megigazgatom, de ekkor kinyílt mögöttem a körlet ajtaja. Megjelent benne az ügyeletes arca.

– Sorakozó van, emberek! Azonnal!

Lenyúltam a gumicsizma felé.

– Azt mondtam, azonnal! – kiáltott újra.

Nyomott a papír, feszített az ing, de mennem kellett.

Elindultunk a gyakorlótér felé, kimeneteltünk az utcára. A városlakók számára nem vagyunk feltűnőek, megszokták már a katonákat, csak nagyon ritkán láttam, hogy valaki felnevet mögöttünk, de nagyon szégyelltem magam mindig, főként lányok előtt. Csak egy jelentéktelen zöld ruhás vagyok, legfeljebb az árnyékom más, vagy a fülem, ami kilóg a sisak alól.

Ja, meg ilyen idétlenül senki nem mutat a csizmájában!

Elsüllyedek.

Kicsit fellélegeztem, mikor kiértünk a lakott területről, s felkaptattunk a dombra.

De gyűlölök szégyenkezni!

Nem tudok lépést tartani a többiekkel, mert míg kettőt lépek a csizmában, addig egyet a csizmával. Laposra préselődtek a papírok, a nylonzacskó simán siklik rajtuk tíz-tizenöt centit előre-hátra, de ezt heves karlendítésekkel sikerül kiegyenlítenem. Kicsit kellemetlenebb, hogy befülledt, megizzadt a lábam, átáztak a zoknik, kezdenek elforogni egymáson, a legfelső sarka, egy csomóba állva nyomja a bokámat, s a zacskó jégpályához hasonló tulajdonságokat vett fel, képtelenség talpon maradni benne. Meg kell döntenem a felsőtestem, megfeszítenem a vádlim, jól beleállok a csizma elejébe, akkor a zacskó sem rakoncátlankodik annyira. Lábujjaim hegye, és a sarkam már most nagyon kidörzsölődött.

Mi lesz estig?

Menetelek fel az emelkedőn. Tiszta sár az út. Ez a szaros gumicsizma nagyon csúszik.

Nem hittem volna!

Széttárt karokkal egyensúlyozva, óvatosan fellépdelek a lábbeli elejébe, de akkor megcsusszan a talpa, és én visszazuhanok a hátuljába, egy kicsit ugyan tompít a sarkamon megjelent vízhólyag, de az is csak addig, amíg ki nem durran.

– AÚÚúúú…A rohadt élet!

A szatyor is vergődni kezd, forog, tekereg; a füle beleakad a nagylábujjamba, s mint egy gyeplő, erőteljesen húzza hátra. Már csak negyven-ötven méter és elérem a hóhatárt, vége a sárnak.

A szatyor füle letépi a lábujjam!

Úgy döntöttem nem adom olcsón és megpróbálom megszorongatni a zacskót, hogy a helyén maradjon. Ökölbe szorítom a lábujjaimat, belekapaszkodom a nylonba, bár így egy kicsit bicegnem kell, valamivel mégis jobb, mert kevésbé mozog a lábfejem.

Pár méter, és jön a hó!!

Elérem, az első lépésnél boldogan ernyedek el. A hó tapad ugyan, ellenben nehezebb kiemelni belőle a csizmát, kijár belőle a lábam, az ingek engedelmesen követik, s az ujjaik kikandikálnak a szélén. Belelógnak a hóba, éhesen szürcsölik fel a levét, csapkodják a térdem és a combom.

Valahogy tartanom kell az iramot, le nem hajolgathatok, hogy megigazítsam!

Persze a szakaszparancsnokom már kiabál velem. De akkor sem vagyok képes gyorsabban menetelni. Hallom, hogy a mögöttem gyalogló srác vihorászik.

Rohadék!

Pedig szava sem lehet, miattam legalább nem látszik, hogy ő sem képes lépést tartani.

Az ingek átnedvesedtek annyira, hogy már nem nagyon repdesnek, visszahuppannak a csizmába. Na végre!

Ellenben nagyon hidegek, szépen kisajtolom belőlük a vizet, átázik a papír is és a jól megizzadt lábfejem hamar áthűl, de legalább nem sajog a vízhólyag helye. Most már több vizet nem szívnak fel az ingeim, csak finoman bepréselődnek a talpam alá, kicsit meg is emelkedtem. Csak át ne essek a csizma szélén.

Ez az állat meg még mindig itt üvölt a fülembe!

Persze ő bakancsot visel, eszébe sem jut, hogy milyen nehéz dolgom van. Bólogatok, igyekszem, persze, rohadj meg!

Elégedetlennek tűnik, megkérdi a nevem.

Nem baj! Fenn vagyunk a dombon, innen már semmi bajom nem eshet! Most egész jól elkaptam az ütemet. A szakaszparancsnok is megnyugszik.

Viszont nem állunk meg, menetelünk tovább, lefelé a lejtőn. Előre csusszanok a csizmában, a papírok, zoknik, a szatyor és az ingek egymással versengve tülekszenek. A nagy tolongásban részt vesznek a lábujjaim is, de alulmaradnak a túlerővel szemben, kénytelenek maguk elé engedni a hátulról jövőket. Nem túl meredek a lejtő, de rettegek, hogy elesem, nagy karlendítésekkel igyekszem talpon maradni.

Hallom a nevem, a parancsnok kiáltozik. Már szalad is felém, mi fenét akar megint?

Nem érti? Képtelen vagyok gyorsabban menni!

Aztán mellettem lépdel, lélegzetet sem vesz, csak darálja a hülyeségeit. Azt mondja, lassú vagyok. Meg azt, hogy válasszak, megemberelem magam, vagy lerugdos a dombról.

Kapja be.

Felfoghatatlan, de ilyen körülmények között is valahogy lejutunk a parancsnokommal a lejtő aljára, körülöttünk engedelmesen battyognak a többiek. Túl vagyok dombon, lejtőn, már nem jöhet semmi!

Legfeljebb a völgy.

Az valami álomszép! Gyönyörű, érintetlen hótakaró feszül rajta, és lám, ahogy belelépek, a gerincembe hasít a felismerés:

Nagyon mély!

Erős reggeli szél fújta be a völgyet, vastag a hólepel.

Gyanakodva figyelem, a csizmám szélét. Először eltűnik a hó alatt, aztán, mint egy markoló, hatalmas darabot szakít ki belőle. A csizmában rekedt rész felveszi a vádlim formáját és szépen rátapad. Minden lépéssel egyre több.

Ennek a fele sem tréfa!

Szép ütemesen sajtolódik befelé több liter hó, olvad is.

Krémessé válik a Népszabadság, egy nagy adag papírmasé alapanyagon tapodok!

Az a rohadt zacskó át sem ázik, hanem tócsákba gyűjti a levet, toccsan, ahogy belelépek.

Fülem tele a szakaszparancsnok nyálával. Rám tapadt, mint egy vérszívó – úgy érzem –, őt is én cipelem. De lehet, hogy a szavainak van súlya.

Megérkeztünk a gyakorlópályára.

– Dvorszky határőr! Lépjen ki! – fröccsentett újra a fülembe. Kitrappoltam elé, vigyázzba vágtam magam és összecsaptam a bokám egy csodaszép, kincstári mozdulattal. A jéghideg hólé kicsapott a csizmákból, az egyik sugár besüvített a lábam közé, átáztatta a nadrágom, és jeges marokkal szorította meg a heréim.

A másik pedig a szakaszvezető felé vetődött. Az ijedten ugrott hátra.

– Az isten verje meg magát! Nem tud vigyázni?

– Én nem akartam. – próbáltam védekezni. A tisztes elkomorodott.

– Volt pofázni? Adtam ilyen parancsot?

– Hát…

– Mit vonogatja a vállát? Mi van? Nem érdekli? Nem izgatja magát? Na, akkor kitalálok valami érdekeset!

Körbenézett.

– Ügyesen ellógta a menetelést, de most bepótoljuk! Látja ott, azt a Magas Figyelőt?

A távolban, mintha tényleg lett volna valami mesterséges képződmény.

– Na tehát. Elmegy a MAFI-ig megnézi, hogy ott vagyok-e, aztán visszajön és jelenti. Persze futólépésben! Egy pillanatra se merjen megállni! Távcsővel figyelem majd! Lelépni!

Nekiiramodtam.

Iramodtam!?

A hó mély, gyűjtögetem a bakancs szárába. Annyira nehéz, hogy alig tudom megemelni. Képtelenség ebben a vacakban futni. A zoknik, szatyor, papír, ingek, hólé bizarr felszíni formákat hoztak létre a talpam alatt, ahova ritkán ér a lábam, ott megfagy, ahol sokat időzöm, ott hideg tócsa cuppog, most begyűrődik az ing a sarkamhoz, megemeli a lábam, s amikor húznám ki a csizmát a hó alól, nem jön velem, hanem elgáncsol. Hatalmas tigrisugrással vetődőm ki belőle, a párja nagy ívben repül el a fejem mellett, még a zoknikat is magával vitte. Bukfencezem – régen erre ötöst kaptam volna –, aztán felmérem a károkat. Ülök a hóban, a csizmáim több méter távolságra tőlem is, egymástól is. Az biztosnak látszik, hogy bele kell tapodnom a hóba mezítláb.

Nem akarom!

Nézem a lábam, a lábujjaim, hófehér mind, talán átlátszó is. Ebből a szögből csak két hólyag látszik. Olyan érzés, mintha szivacsból lenne az egész, de az nem lehet, hiszen meg van fagyva!

Nagyon fáj.

Megpróbálom egy kicsit átdörzsölni.

Nagyon fáj.

A tisztes hangját hallom, meg a nevemet, többen hangosan nevetnek. Barmok üvöltsetek!

Nagyon fáj.

Hozzáérek egy hólyaghoz,

Mind, kik éreztetek már ilyet, mondjátok rá,

nagyon fáj.

Felállok, beleteszem a hóba, meztelen végtagom,

Vágjátok le, különben én fogom!

Kínnal-keservvel lépdelek, mormogom

nagyon fáj!

Leányok, kik fiút, katonának szültök, tudjátok, az is

nagyon fáj.

Menetelek a csizmáimért,

nagyon fáj!

Én hülye, aki nyomom vissza a papírt, ingeket, s finoman húzom fel a zoknimat, sziszegem

nagyon fáj!

Üvöltsd csak a nevem, szakaszparancsnok, leszarom, nekem

nagyon fáj!

Belelépek a csizmába,

az isten bassza meg!

Nagyon fáj!

Újra futok, szaladok. A magas figyelő messze, a vég közel. Futok, klaffogok, káromkodom, szaladok. Elérem a MAFI-t. Nincs itt a tisztes, de jobb is, mert belehúznám a fejét a csizmába, az biztos.

Elindulok vissza. Kiolvadt a lábujjaim közé szorult hó, már nem érzéstelenít, valami karistolja a talpam.

Nagyon fáj!

Nagyobbakat lépek, de így is

nagyon fáj.

Visszaértem, a szakaszparancsnok kiabál, hogy látta, amikor lefeküdtem pihenni, de ez itt nem üdülőhely, és szaladjak el újra, másszak is fel a Magas Figyelőre, nézzem meg onnan, hogy mennyire nem az! Aztán, ha visszajöttem, még egyszer.

Futok, nyelem a könnyeim, beleőrülök, a lábam

nagyon fáj.

Egész nap – míg a többiek gyakorlatoznak-, én futok a MAFI-ig, és vissza, pedig most már minden tagom

nagyon fáj!

Végre sorakozó, hazaindulunk. De a tisztes még megáll előttem.

– Dvorszky határőr! A mai napon nem is gyakorlatozott a többiekkel! Szerencsétlenek egész délután fegyverhasználati szabályokat gyakorolták. Azt hiszi, maga mindenből kihúzhatja magát? Tudja, hogy ezért büntetés jár? Na mármost! A többiek menetelnek hazafelé, maga pedig egész a laktanyáig szalad körbe-körbe a szakasz körül!

(A jó kurva anyád!)

Ezt a szemétséget! Járni is alig tudok!

De nem tehettem mást, szaladtam.