306

Július 18. Szombat

Délelőtt kutyakonyhán voltam. Nem volt lelkierőm csinálni semmit. Illetve a kötelező feladatokat elvégeztem, de mást nem nagyon. A kutyákon is azt láttam, hogy nem szívesen moccannak ebben a hőségben, csak annyit tettem meg, hogy amelyiknek a kennelére rásütött a nap, annak fellocsoltam időnként. Nem tudom, hogy szabad-e, fogalmam sincs, hogy nem ártok-e ezzel, de úgy néztem, élvezettel feküdtek bele a visszamaradt tócsákba. Mintha olyan emlékem lett volna, hogy közvetlenül a kutyát nem szabad nagy melegben bevizezni, mert hőgutát kap vagy megfázik, ezért arra figyeltem, hogy csak a betont locsoljam fel. Luxot egy kicsit kiengedtem, de nem foglalkoztam vele, csak hagytam, hadd szaladgáljon. Addig én kihúzgáltam a csibészruhát az egyik nagyobb fa alá az árnyékba, majd negyedóra múlva visszavittem Luxot a kennelbe és lefeküdtem aludni. Eszményi matrac a csibészruha, vastag puha és nagy, rettentő jól aludtam. Szerencsére felébredtem az IFA hangjára, ami  a váltás kutyáiért jött.

Aztán este egy újabb Rövid Ugrással szolgálatba mentem éjszaka F2-re. Még mindig iszonyú meleg van, és mintha csak kedvet kapott volna a testem az alváshoz a délelőtti gyakorlat miatt, most rettentően álmos vagyok, bármelyik percben bárhova lefeküdnék.

Este 10 után kicsit csendesült a hőség, lassan megmozdult a levegő. Nagyon elcsigázottnak tűnhettem, mert az egyik cateringes odapisszegett magához. Nagy dobozos kocsikkal hozzák ki a gépekhez az előre elkészített és bedobozolt ételt. Egy hidraulikus szerkezet az egész dobozt a gép ajtajának magasságába emeli és onnan a melegen tartáshoz használt gurulós pléhkockákat egyenesen a konyhai részbe lehet tologatni. A zsákmányszerzés egy viszonylag nehézkes módja ezeknek a kocsiknak a sofőrjét megkörnyékezni. Morózus középkorú férfiak, szinte sose néznek az emberre, vagy ha igen, akkor igazából csak keresztül néznek rajtunk. Az integetésre, füttyögésre nem reagálnak, vagy idegesen legyintenek. Hosszan, a kocsija mellé, jól láthatóan elhelyezkedve lesben állni nem nagyon érdemes, szállítólevelet maga elé tartva tökéletesen álcázni tudja magát, csapdát állítani lehetetlen, simán ki- és beszáll a kocsijába az ellentétes ajtónál, becsalogatni se megy, nincs párzásra hívó nőstény hangját utánzó kürtöm, különben sem ismerem fel azt a hangot, ugye, Edit?

Szóval csak nagy szükség esetén kezd az ember cateringest levadászni. De ma odasziszegett nekem az egyik ilyen, és kérés nélkül ledobált hat bedobozolt készételt, műanyag evőeszközt, mogyorót, két fánkot és egy egész doboz BB baracklevet. Rengeteg étel.

Ferihegy 2-n, hátul a rampán, a repülőgépek parkolóhelyén valami lehet a föld alatt, mert van egymástól 60-70 méter távolságra két embermagas szellőző, kis beton szegéllyel elkerítve. E mögé szokás besunnyogni a zsákmánnyal, messziről nem látni, ha ott habzsolunk. Két adag ételt megettem, ez egyik sima paprikás csirke volt, a másik valami istenien elkészített sült marhahús édeskés krumplipürével, az nem illett a húshoz szerintem, de nem volt rossz. Odapisszegtem Láng Józsit, egy Sast. Mivel idősebb nálam egy korosztállyal, nem vagyunk különösebben jóban, bizalmatlanul méreget messziről, egy kopasznak nehezen mozdul meg. Mutogatom kézzel-lábbal, hogy abrak, zaba, moslék, de csak áll és gyanakszik.

Aztán megelégelem és felmutatok neki két doboz ételt. Erre szagot fog és közelebb jön.

Ha belém fér megeszem az egészet, az tuti, de tele voltam, viszont ezeket nem akartam hagyni kárba veszni.

– Hozz ide egyet! – suttogja messzebbről Láng.

– Lehet, hogy fiatalabb vagyok, de biztos emlékszel, hogy szakács voltam, nem pincér. Gyere ide, vidd el!

– Megláthatnak! – válaszol fojtott hangon.

Kicsit kezdem megbánni, hogy egy ilyen tutyi-mutyi majomnak kínálok pazar lakomát.

– Az akkor gáz te fafej, ha egyszerre látnak mindkettőnket, de én itt állok a takarásban, csak téged látnak, de te idejössz, elveszed a kaját és húzol is innen. És amíg elmész, én nem mutatkozom.

– De ha meglátják, hogy nem az őrhelyemen sétálok?

– 100 méterről honnan tudná bárki, hogy melyikünket látja? Hol voltál eddig katona, te szerencsétlen?

– Ne ugass nekem kopasz!

– Éppen enni adok, te hülye, mit hisztizel? Idejössz végre? Különben a szemed előtt fogom őket összetaposni.

Végül odajött, elvitt egyet, de úgy sietett, hogy evőeszközt nem vitt. Hogy lehet valaki ennyire beszari öregedő létére? Ez volt az utolsó, hogy vele ilyesmit csináltam. Sok mindennel lehet bukni itt a reptéren saját hülyeség miatt is. Jobb a kockázatot nem emelni az emberi tényezővel. Csak annak tárom fel, hogy valami szabályelleneset csináltam, akiben megbízhatok. Még azután, hogy Láng elvette a kaját sem lehetek biztos benne, hogy nem nyom fel, nem harap az ételt adó kézbe. Akkor inkább legyen az enyészeté a nem hasznosult zsákmány.

Szerencsére aztán Lángot leváltotta Molnár Csabi és maradékot ő ette meg, később meg egy kis fémlétrán felmentünk egy csápba körülnézni mi van benn, de bentről semmi érdekes nem látszik, egy sima folyosónak tűnik.

532

December 4. Csütörtök

Éjjel több, mint húszcentis hó esett, délelőtt gumicsizmát vételeztünk. A mi rajunk került utolsónak sorra, én egy negyvenhetes csizmát kaptam.

Próbáltam jelezni, hogy ez baromi nagy nekem, de lehurrogtak a tisztesek:

Tömködjek bele újságpapírt, az legalább jó meleg.

Ebéd előtt elszaladtam a könyvtárba.

Nem tudtam, melyik fajta papír melegít igazán, ezért nyomtam a csizmába a Népszabadságot és a Határőrt is. Kifelé menet üres kézzel, de vidáman mosolyogtam a könyvtárosra; gyanús lehettem, mert alaposan végigmért, figyelte dudorodik-e a zsebem. Az persze nem tűnt fel neki, hogy olyan hosszú a csizmám, amilyen magas vagyok. Délután kimentünk gyakorolni, ezért előtte gyorsan felhúztam még két zoknit, egy-egy centrumos zacskót, kicsit kényelmesebbre tapostam a papírt és felhúztam a csizmám. Tettem néhány lépést a körletben, de állandóan kijárt a lábam, nem tartotta semmi, ezért az egyik szárába a gyakorló, a másikba a kimenő inget túrtam be. Ettől jobban szorult, de most a súlya húzta le a lábfejemről.

De rohadt kényelmetlen!

Leültem, hogy megigazgatom, de ekkor kinyílt mögöttem a körlet ajtaja. Megjelent benne az ügyeletes arca.

– Sorakozó van, emberek! Azonnal!

Lenyúltam a gumicsizma felé.

– Azt mondtam, azonnal! – kiáltott újra.

Nyomott a papír, feszített az ing, de mennem kellett.

Elindultunk a gyakorlótér felé, kimeneteltünk az utcára. A városlakók számára nem vagyunk feltűnőek, megszokták már a katonákat, csak nagyon ritkán láttam, hogy valaki felnevet mögöttünk, de nagyon szégyelltem magam mindig, főként lányok előtt. Csak egy jelentéktelen zöld ruhás vagyok, legfeljebb az árnyékom más, vagy a fülem, ami kilóg a sisak alól.

Ja, meg ilyen idétlenül senki nem mutat a csizmájában!

Elsüllyedek.

Kicsit fellélegeztem, mikor kiértünk a lakott területről, s felkaptattunk a dombra.

De gyűlölök szégyenkezni!

Nem tudok lépést tartani a többiekkel, mert míg kettőt lépek a csizmában, addig egyet a csizmával. Laposra préselődtek a papírok, a nylonzacskó simán siklik rajtuk tíz-tizenöt centit előre-hátra, de ezt heves karlendítésekkel sikerül kiegyenlítenem. Kicsit kellemetlenebb, hogy befülledt, megizzadt a lábam, átáztak a zoknik, kezdenek elforogni egymáson, a legfelső sarka, egy csomóba állva nyomja a bokámat, s a zacskó jégpályához hasonló tulajdonságokat vett fel, képtelenség talpon maradni benne. Meg kell döntenem a felsőtestem, megfeszítenem a vádlim, jól beleállok a csizma elejébe, akkor a zacskó sem rakoncátlankodik annyira. Lábujjaim hegye, és a sarkam már most nagyon kidörzsölődött.

Mi lesz estig?

Menetelek fel az emelkedőn. Tiszta sár az út. Ez a szaros gumicsizma nagyon csúszik.

Nem hittem volna!

Széttárt karokkal egyensúlyozva, óvatosan fellépdelek a lábbeli elejébe, de akkor megcsusszan a talpa, és én visszazuhanok a hátuljába, egy kicsit ugyan tompít a sarkamon megjelent vízhólyag, de az is csak addig, amíg ki nem durran.

– AÚÚúúú…A rohadt élet!

A szatyor is vergődni kezd, forog, tekereg; a füle beleakad a nagylábujjamba, s mint egy gyeplő, erőteljesen húzza hátra. Már csak negyven-ötven méter és elérem a hóhatárt, vége a sárnak.

A szatyor füle letépi a lábujjam!

Úgy döntöttem nem adom olcsón és megpróbálom megszorongatni a zacskót, hogy a helyén maradjon. Ökölbe szorítom a lábujjaimat, belekapaszkodom a nylonba, bár így egy kicsit bicegnem kell, valamivel mégis jobb, mert kevésbé mozog a lábfejem.

Pár méter, és jön a hó!!

Elérem, az első lépésnél boldogan ernyedek el. A hó tapad ugyan, ellenben nehezebb kiemelni belőle a csizmát, kijár belőle a lábam, az ingek engedelmesen követik, s az ujjaik kikandikálnak a szélén. Belelógnak a hóba, éhesen szürcsölik fel a levét, csapkodják a térdem és a combom.

Valahogy tartanom kell az iramot, le nem hajolgathatok, hogy megigazítsam!

Persze a szakaszparancsnokom már kiabál velem. De akkor sem vagyok képes gyorsabban menetelni. Hallom, hogy a mögöttem gyalogló srác vihorászik.

Rohadék!

Pedig szava sem lehet, miattam legalább nem látszik, hogy ő sem képes lépést tartani.

Az ingek átnedvesedtek annyira, hogy már nem nagyon repdesnek, visszahuppannak a csizmába. Na végre!

Ellenben nagyon hidegek, szépen kisajtolom belőlük a vizet, átázik a papír is és a jól megizzadt lábfejem hamar áthűl, de legalább nem sajog a vízhólyag helye. Most már több vizet nem szívnak fel az ingeim, csak finoman bepréselődnek a talpam alá, kicsit meg is emelkedtem. Csak át ne essek a csizma szélén.

Ez az állat meg még mindig itt üvölt a fülembe!

Persze ő bakancsot visel, eszébe sem jut, hogy milyen nehéz dolgom van. Bólogatok, igyekszem, persze, rohadj meg!

Elégedetlennek tűnik, megkérdi a nevem.

Nem baj! Fenn vagyunk a dombon, innen már semmi bajom nem eshet! Most egész jól elkaptam az ütemet. A szakaszparancsnok is megnyugszik.

Viszont nem állunk meg, menetelünk tovább, lefelé a lejtőn. Előre csusszanok a csizmában, a papírok, zoknik, a szatyor és az ingek egymással versengve tülekszenek. A nagy tolongásban részt vesznek a lábujjaim is, de alulmaradnak a túlerővel szemben, kénytelenek maguk elé engedni a hátulról jövőket. Nem túl meredek a lejtő, de rettegek, hogy elesem, nagy karlendítésekkel igyekszem talpon maradni.

Hallom a nevem, a parancsnok kiáltozik. Már szalad is felém, mi fenét akar megint?

Nem érti? Képtelen vagyok gyorsabban menni!

Aztán mellettem lépdel, lélegzetet sem vesz, csak darálja a hülyeségeit. Azt mondja, lassú vagyok. Meg azt, hogy válasszak, megemberelem magam, vagy lerugdos a dombról.

Kapja be.

Felfoghatatlan, de ilyen körülmények között is valahogy lejutunk a parancsnokommal a lejtő aljára, körülöttünk engedelmesen battyognak a többiek. Túl vagyok dombon, lejtőn, már nem jöhet semmi!

Legfeljebb a völgy.

Az valami álomszép! Gyönyörű, érintetlen hótakaró feszül rajta, és lám, ahogy belelépek, a gerincembe hasít a felismerés:

Nagyon mély!

Erős reggeli szél fújta be a völgyet, vastag a hólepel.

Gyanakodva figyelem, a csizmám szélét. Először eltűnik a hó alatt, aztán, mint egy markoló, hatalmas darabot szakít ki belőle. A csizmában rekedt rész felveszi a vádlim formáját és szépen rátapad. Minden lépéssel egyre több.

Ennek a fele sem tréfa!

Szép ütemesen sajtolódik befelé több liter hó, olvad is.

Krémessé válik a Népszabadság, egy nagy adag papírmasé alapanyagon tapodok!

Az a rohadt zacskó át sem ázik, hanem tócsákba gyűjti a levet, toccsan, ahogy belelépek.

Fülem tele a szakaszparancsnok nyálával. Rám tapadt, mint egy vérszívó – úgy érzem –, őt is én cipelem. De lehet, hogy a szavainak van súlya.

Megérkeztünk a gyakorlópályára.

– Dvorszky határőr! Lépjen ki! – fröccsentett újra a fülembe. Kitrappoltam elé, vigyázzba vágtam magam és összecsaptam a bokám egy csodaszép, kincstári mozdulattal. A jéghideg hólé kicsapott a csizmákból, az egyik sugár besüvített a lábam közé, átáztatta a nadrágom, és jeges marokkal szorította meg a heréim.

A másik pedig a szakaszvezető felé vetődött. Az ijedten ugrott hátra.

– Az isten verje meg magát! Nem tud vigyázni?

– Én nem akartam. – próbáltam védekezni. A tisztes elkomorodott.

– Volt pofázni? Adtam ilyen parancsot?

– Hát…

– Mit vonogatja a vállát? Mi van? Nem érdekli? Nem izgatja magát? Na, akkor kitalálok valami érdekeset!

Körbenézett.

– Ügyesen ellógta a menetelést, de most bepótoljuk! Látja ott, azt a Magas Figyelőt?

A távolban, mintha tényleg lett volna valami mesterséges képződmény.

– Na tehát. Elmegy a MAFI-ig megnézi, hogy ott vagyok-e, aztán visszajön és jelenti. Persze futólépésben! Egy pillanatra se merjen megállni! Távcsővel figyelem majd! Lelépni!

Nekiiramodtam.

Iramodtam!?

A hó mély, gyűjtögetem a bakancs szárába. Annyira nehéz, hogy alig tudom megemelni. Képtelenség ebben a vacakban futni. A zoknik, szatyor, papír, ingek, hólé bizarr felszíni formákat hoztak létre a talpam alatt, ahova ritkán ér a lábam, ott megfagy, ahol sokat időzöm, ott hideg tócsa cuppog, most begyűrődik az ing a sarkamhoz, megemeli a lábam, s amikor húznám ki a csizmát a hó alól, nem jön velem, hanem elgáncsol. Hatalmas tigrisugrással vetődőm ki belőle, a párja nagy ívben repül el a fejem mellett, még a zoknikat is magával vitte. Bukfencezem – régen erre ötöst kaptam volna –, aztán felmérem a károkat. Ülök a hóban, a csizmáim több méter távolságra tőlem is, egymástól is. Az biztosnak látszik, hogy bele kell tapodnom a hóba mezítláb.

Nem akarom!

Nézem a lábam, a lábujjaim, hófehér mind, talán átlátszó is. Ebből a szögből csak két hólyag látszik. Olyan érzés, mintha szivacsból lenne az egész, de az nem lehet, hiszen meg van fagyva!

Nagyon fáj.

Megpróbálom egy kicsit átdörzsölni.

Nagyon fáj.

A tisztes hangját hallom, meg a nevemet, többen hangosan nevetnek. Barmok üvöltsetek!

Nagyon fáj.

Hozzáérek egy hólyaghoz,

Mind, kik éreztetek már ilyet, mondjátok rá,

nagyon fáj.

Felállok, beleteszem a hóba, meztelen végtagom,

Vágjátok le, különben én fogom!

Kínnal-keservvel lépdelek, mormogom

nagyon fáj!

Leányok, kik fiút, katonának szültök, tudjátok, az is

nagyon fáj.

Menetelek a csizmáimért,

nagyon fáj!

Én hülye, aki nyomom vissza a papírt, ingeket, s finoman húzom fel a zoknimat, sziszegem

nagyon fáj!

Üvöltsd csak a nevem, szakaszparancsnok, leszarom, nekem

nagyon fáj!

Belelépek a csizmába,

az isten bassza meg!

Nagyon fáj!

Újra futok, szaladok. A magas figyelő messze, a vég közel. Futok, klaffogok, káromkodom, szaladok. Elérem a MAFI-t. Nincs itt a tisztes, de jobb is, mert belehúznám a fejét a csizmába, az biztos.

Elindulok vissza. Kiolvadt a lábujjaim közé szorult hó, már nem érzéstelenít, valami karistolja a talpam.

Nagyon fáj!

Nagyobbakat lépek, de így is

nagyon fáj.

Visszaértem, a szakaszparancsnok kiabál, hogy látta, amikor lefeküdtem pihenni, de ez itt nem üdülőhely, és szaladjak el újra, másszak is fel a Magas Figyelőre, nézzem meg onnan, hogy mennyire nem az! Aztán, ha visszajöttem, még egyszer.

Futok, nyelem a könnyeim, beleőrülök, a lábam

nagyon fáj.

Egész nap – míg a többiek gyakorlatoznak-, én futok a MAFI-ig, és vissza, pedig most már minden tagom

nagyon fáj!

Végre sorakozó, hazaindulunk. De a tisztes még megáll előttem.

– Dvorszky határőr! A mai napon nem is gyakorlatozott a többiekkel! Szerencsétlenek egész délután fegyverhasználati szabályokat gyakorolták. Azt hiszi, maga mindenből kihúzhatja magát? Tudja, hogy ezért büntetés jár? Na mármost! A többiek menetelnek hazafelé, maga pedig egész a laktanyáig szalad körbe-körbe a szakasz körül!

(A jó kurva anyád!)

Ezt a szemétséget! Járni is alig tudok!

De nem tehettem mást, szaladtam.