204

Október 28. Szerda

Tegnap este a szokásos kör.
Hazaérkezés után átöltöztem, aztán átrobogtam Edithez és megint nem csináltunk semmi olyat, amit szerettem volna.
Tudunk beszélgetni, nevetgélni, de a kezemet ugyanolyan határozottan tolja el, mint 10 hónapja, én meg nem merem konkrétan a szeretkezés kérdését felvetni.

Szeretem, és úgy érzem ezzel elijeszteném.
De semmivel nem jobb ez a nyúlkálás.
Arról, hogy pár napja kiszöktem megint, egyáltalán nem beszélek senkinek, tudom, hogy Anyuék már a tényt rosszul viselnék, Editnek meg azt nem mondhatom, hogy milyen kedves lányokba botlottunk.

Ez nagyon rossz, mert rémesen büszke vagyok magamra, és olyan szívesen dicsekednék, de benn a laktanyában a smúzok és téglák miatt nem lehet, itthon meg ezt nem fognák fel hőstettnek.
Pedig szerintem bátrak vagyunk és vakmerőek.

A lányokkal kéne találkozni, Katával és Tamarával.
Ők értékelték, tetszett nekik, hősnek láttak.
Valahogy velük kellene találkozni újra.
Az a baj, hogy múltkor, mire a kocsijuktól a laktanyához értünk, Répával mindketten elfelejtettük a címeiket. A családneveikben sem vagyunk biztosak, nem kaptunk büntetést, de azért a lebukás stressze kisöpört belőlünk mindent.
Még a kocsijuk rendszámát sem jegyeztük meg.
Akkora szerencsénk nem lehet, hogy amikor legközelebb megszökünk, pont akkor járnak errefelé újra.
Sajnos ők el fognak tűnni.
Katát rettentően sajnáltam, nagyon jót beszélgettünk a hátsó ülésén. Nagyon fura érzés volt Edittel lenni, miközben majdnem gyász érzése mart belül, egy soha meg nem kapott Kedves eltűnésének fájdalma.

És valóban, minden másnál erősebb képként jelent meg Kata képe, rámontírozva Edit mozdulataira, és így Katát öleltem és Katához beszéltem. Edit csak akkor bukkant fel, ha Kata engedékenyebbnek látszott, sőt, vággyal telinek és én megfogtam a mellét.
Ilyenkor Edit tolta le magáról a kezem és ő nézett rám szigorúan, de már láttam is Katát settenkedni vissza. Majd Edit egy álmos ásításba oltva zavarta el végleg Katát és én csalódott lettem, hogy a valóságban Edit maradt.
Egy szintén soha meg nem kapott Kedves.

Csak míg Kata reményt adott, Edittől már nem vártam semmit. Nem reméltem.
Ezért sokkolt, hogy ő maradt. Valamit ő is megsejthetett, mondta is, hogy úgy érzi távol vagyok, de nem tudtam megnyugtatni, alig hallottam a hangját, annyira messze voltam.
Otthon nyugtalanul forgolódtam az ágyban, de reggel nem sokáig aludtam, korán indulnom kellett a laktanyába.

Befele jövet majdnem elhagytam a katonakönyvem.
Bementem egy közértbe és vettem egy túrós táskát. Hogy hogyan kívántam meg, nem tudom, de egyszer csak rám tört, hogy a túrónak a tésztába olvadt lisztes ízét akarom a számban.
Jó testes, nehéz, bár nem mai, amit kaptam, de ez egyáltalán nem baj, annál nedvesebbnek, teltebbnek hat.

A katonakönyvemben tartom a pénzem.
Fizetés után a diódaráló melletti polcra tettem, amíg a két megvásárolt túrós táska egyikét a táskámba csúsztattam, de a másik rögtön úgy lefogta az elmém, hogy csak az a parancs villódzott bennem, hogy "beleharapni".

A számban széttoltam a ruganyos tésztába ékelt túrómorzsalékot és egy elégedett sóhajtással nekiindultam.
A katonakönyvem ott felejtettem.
Csak amikor a túrós táska utolsó szemcséi is leértek a gyomromba, akkor nyilallt belém a felismerés.

A közért után direkt nem szálltam buszra, gyalogoltam, és burkoltam be a zsákmányt.
Legalább húsz perce eljöttem.
Visszafelé futtomban leráztam a sütit annyira a gyomromba, hogy az már kívánta a másodikat. De nem állhattam meg, nem tudom mi lenne, ha katonakönyv nélkül mennék vissza. Mit szólna Koltay, Zádori meg a többi fajankó?

Mekkora bűn ez?
Valamiért nagynak tűnik, de amúgy fogalmam sincs.
Már önmagában valaminek az elvesztése hatalmas kihágás, bár a géppisztoly elvesztését elég jól megúsztam.
De a könyv még hivatalos irat is.
Engem azonosít, de nem is az enyém, mert amint bemegyek, elveszik és csak akkor kapom vissza, ha kiengednek.
Tehát a Határőrség tulajdonát vesztettem el.
Az úgy elég durvának hangzik.
Futok inkább, hátha még ott van.

Nagyon nagy szerencsém volt, senkit nem érdekelt a könyvem, pedig arra készültem, hogy rögtön az eladóhoz kell mennem, magyarázni, hogy de, biztos, hogy itt felejtettem.
Nem.
Ott volt, ahol hagytam.
Valószínűleg senki nem vett diót, amíg én andalogva csókolóztam a túrós táskával.
Ennyin múlott. Ma biztos, hogy nem eszik Újpalota diós sütit, senkinek az anyukája nem készül sütni. Olyannyira nem vették észre az eladók és a vásárlók, hogy pusztán az én hirtelen betoppanásom kavarta fel egy kicsit a az állóvizet, és néztek rám csodálkozva, hogy ezt meg mi lelte?
Nem értettek miért ugrok fel a magasba a daráló mellett és nem értették miért van buddhai mosoly az arcomon kifelé menet.

Na de, kurvára elkéstem!

9 helyett 10-re értem be, azt tudom, hogy ez elég komoly bűn.
És Zádori hadnagy ennek megfelelően fogadott.
Torka szakadtából üvöltött velem, hogy ez mindennek a teteje, tudom-e, hogy tulajdonképpen katonaszökevény vagyok, hiába jöttem be önszántamból, rögtön a kapuban rabosíthatna, és vitethetne Adyligetre fogdába!
Mi az Isten ütött belém? Hogy a fenébe képzeltem ezt? Hogy juthatott eszembe?

Amikor mentségképp megemlítettem, hogy elhagytam a katonakönyvem, elakad a lélegzete. Nem tudtam, hogy csak levegőt gyűjtöget-e a további kiabáláshoz, mindenesetre elhallgattam én is.
Lassan ocsúdott, önkéntelenül egy nagy kerek O-t képzett a szája segítségével a fejéből és kitrombitálta bentről:
– Hooooogy mondja? Hogy... hogy mit csinált?

Na innen nyugtatgatnom kellett, hogy ja nem, végül nem, nagy szerencsém volt, végül szerencsére megtaláltam és késve bár, de beértem.

Habogott, hogy hát igen, annál ez kisebb baj, ha nem volt elkerülhető, akkor igen, inkább a késés.
Aztán egy legyintéssel elküldött.
– Vigyázzon Dvorszky jobban a holmijaira!
Majd ez a történet is örökre feledésbe merült, miután a körletben még néhányszor előadtam, széles mozdulatokkal kísérve a röhögést.

De egyéb bajom ebből sem lett.

207

Október 25. Vasárnap

Délelőtt Répával együtt tettek szolgálatba, vigasztalt, hogy azért a század véleményét nem kell komolyan vennem, úgyis mindenki tudja, hogy pár nap múlva megbukik valaki más, aztán megint másvalaki.
A tisztek meg szopatni fognak, mert ez a dolguk.

El is múlt a lelkiismeret furdalásom hamar és még a betonon megbeszéltük, hogy éjjel megint kilógunk.

A tegnap bejelentett új szolgálati hely viszont nagy szopás. Mindkét reptéren jelentéktelen utak mellé tettek ki minket, semmi nem látszott abból az igyekezetből, hogy javítani akarták volna a biztonságot.
Nem.
Az látszik, szopatnak minket.

Ezért nagyon fáradtan értünk a századhoz. Egész délután a klubszobában és az udvaron lebzseltünk, vártuk az estét. Folyamatosan mozgásban voltunk, csak percekre álltunk meg és egymással szembefordulva beszélgettünk, mintha épp jelentést tenne egyikünk a másikunknak. Nem szólt hozzánk senki, semmilyen feladatot nem kaptunk.

Amint besötétedett, már indultunk is a kerítés szélén a lukhoz. Átbújtunk, már meglehetős rutinnal kommandóztunk ki az őrök látóteréből, a laktanya hatóterületéből. Miután úgy éreztük, hogy biztonságos a távolság, visszagyalogoltunk a reptéri útra és megpróbáltunk stoppolni. A rendőrautót messziről felismertük, mindkét irányt szemmel tartottuk miközben haladtunk. Nem volt nagy forgalom, alig járt autó, mikor fékezett mellettünk egy bordó bogárhátú Volkswagen.

Megszöktetek, fiúk? – kérdezett ki az ablakon két fiatal, szőke lány. Nem sokkal lehettek idősebbek, mindkettő szép, csinos és nagyon mosolyogtak.
Répát nem kellett unszolni, röviden, széles vigyorán keresztül mesélte, hogy itt szolgálunk a reptéren, de rémesen unjuk és ezért időnként kilógunk.

Közben féloldalasan a kocsi mellé állt, egyik könyökét az ablakba csúsztatta, rátámaszkodott és behajolt, hogy a mosolya közelebb legyen a lányokhoz.

Azoknak nagyon tetszett a színjáték, kérdezték, hogy na és hová szoktak a huszárok a városban menni, és hogy a csákókat, lovakat hová tettük?
– Hát persze haramiák törtek ránk, mi kivont karddal védekeztünk, túlerőben voltak, hatékonyabbnak éreztük magunkat, ha leszállunk és elhajtjuk a lovakat; aki elénk keveredett kardélre hánytuk, aztán a fegyvereket elrejtettük és most békés szándékkal közeledünk.
Egymásra licitáltuk a hülyeségeket Répával, de a lányok egyből kapcsoltak, mondták is rögtön:
Ők ki tudnának menteni szorult helyzetünkből, de eskü alatt kell fogadnunk, hogy soha nem beszélünk erről, mert a szüleik örökre vártoronyba zárnák őket, nekünk meg a helyszínen a fejünket vétetnék.

A kocsi mellett fogadtunk örök hűséget, aztán bebocsátást nyertünk a hátsó ülésre. Répa kiadta a parancsot.
– Irány a Randevú!
A lányok az egész útra királykisasszonyokká váltak, mi fess huszárlegényként kerestük a kegyeiket.
Hangosan rázta a kasznit a boxermotor és a kacagás. Úgy sivalkodtunk, mintha nem is kocsiban ülnénk.
– Vigyázz, fék, FÉÉK!
– Ez közel volt, haha..., de azért eddig egész ügyes voltam nem?
– De, de, úgy csapsz a lovak közé, ahogy senki más.

Hát igen, tényleg ügyes volt a sofőrünk, a visszapillantóban rúzsát nézegette, elkenődött-e, amúgy az egyik kezével mindig a haját igazgatta, és ecsetelte, hogy most nagyon elemükben vannak, pedig még meg sem nyitották az Éva vermuthot.

– Tényleg, nem kértek huszárok?

– De, de, hogyne kérnénk, – kiáltott Répa – nem finom, de hadd szóljon!

– Ne is legyenek finnyásak a huszárok! – kacagtak, majd elmondták, hogy amúgy sose kell ilyen italt inniuk, Kata apjától, akinek hatalmas készletei vannak, whiskyt szoktak lenyúlni általában.

– Nem baj! Jó ez, adjatok!

Sivalkodtunk, tetszettek a lányok, tetszettünk a lányoknak, valamivel idősebbek voltak, az orrunk alá is dörgölték állandóan, "tejfelesszájú operetthuszárok vigyázzba, még egy kortyot, inn-nni"!

Kata és Tamara.

Sajnos ők nem tudtak velünk tartani a Randevúba, de nagyon készségesen elhoztak minket. Valami dolguk volt, sajnálkoztunk, de tényleg tetszettünk nekik, mert megígérték, hogy elénk jönnek hajnalban, ha akarjuk és visszavisznek a laktanyába.

– Hogyne akarnánk! – mondtuk egyszerre. Aztán a Randevúban csak körbefutottunk, de nem láttunk ismerőst és ennek még örültünk is. Így inkább kiültünk a bejárat elé beszélgetni és várni a lányokat. A smasszer kinézetű ajtónállók kérdezgették is, hogy mi van srácok, nem mentek beljebb? De nem mentünk, mert a lányokról beszéltünk, hogy "láttad-e milyen feszes melle volt, meg hogy folyamatosan engem nézett, a másiknak meg milyen klassz mély búgó hangja van"?
– Hogy is hívták, azt aki vezetett?
– Tamara. A másik Kata.
– Na ezeket megdugjuk nemsokára! Te utaztál már KaTamarán?

Dőltünk a röhögéstől, remegtünk a vágytól, türelmetlenkedtünk a várakozástól.
Nem érdekelt most más, nem volt kedvünk ezt a hangulatot, amit a lányok tüzeltek fel bennünk, elhamvasztani, és inkább őriztük benn és tápláltuk azzal, hogy az apró információmorzsákból, amiket az idefele vezető úton hallottunk, igyekeztünk kitalálni, kicsoda, micsoda lehet ez a két lány.

Aztán megbeszélt időben valóban megérkeztek, és a laktanya felé vették velünk az irányt.

Már nem mi ültünk hátra, hanem szétosztódtunk, Répát kiválasztotta magának Tamara, a sofőr, én a hátsó ülésén egészen az oldalamnak feszülő Katával utaztam. A közös nevetések elhaltak és kis magánvilágba süppedve duruzsoltunk. Foszlányokban eljutott hozzám, hogy Répa panaszos hangon ecseteli a viszontagságait, amiket az irigység okoz, mert a méretét semelyik pasi nem bírja szó nélkül, szerencsére a lányok azért szeretik.

Én a cselgánccsal tudok valamelyest érdekesnek látszani. De meglepően könnyen ment, úgy néztem bármiről beszéltem, Kata egyformán lelkesen hallgatta. Mikor megérkeztünk, a laktanya közelében az út mellett, hátunkat az oldalfalnak támasztva ültünk, szembe fordulva egymással és beszélgettünk. Kata kilépett a cipőjéből és a két lábfejét az lábaim közt betolta az ülepem alá, megfogta a kezem. Répa is belemerült Tamarába, mikor nekem feltűnt, hogy ég a lámpa néhány körletben.

Legalább éjjel kettő van.
Ilyenkor nem szokott.

Megbökdöstem Répát, a fejemmel biccentettem a laktanya felé. Répa elfehéredett, és megjelent rajta az a komolyság és az az arckifejezés, amivel menekülni szoktunk, ahol nem kell szó, csak ez az arckifejezés. Kibontakoztunk a lányok karjaiból, mindketten elhadarták a neveiket, címeiket, mindenképp találkozzunk, igen mindenképp.

Szaladtunk a kerítés mentén a lukhoz és közben láttuk, hogy a csapat-ügyeletes tiszt (csüti) irodájában is ég a lámpa. A periférikus látásomban láttam megvillanni Répa szeme fehérjét, jelzett, hogy vette ő is.
Tudja, ez mit jelent.

Mint két fiatal párduc osontunk a kerítéshez, bújtunk át rajta, és haladtunk a bejárat felé.
Széna volt a csüti.
Arról ismerni meg, hogy sose józan.
Fiatal, jóképű hivatásos őrmester, ha részeg a borvirág átterjed az egész arcára, vörösbe hajló ábrázatán lilás erezet fut a gallér alá.
És most is, ahogy betoppantunk a csüti szobája előtti csarnokba.
Farkasszemet néztünk, míg az erei levezették a részeg bódultságot a szeméből a testébe, és a józanná tisztult tekintetében lobot vetett a düh.

Hol az isten faszában voltatok? - támadt nekünk. Mit csináltatok? Hogy képzelitek és egyáltalán?

Már mindenhol kerestek, azt se tudták mi van velünk. Ideges remegéssel, a hirtelen józanodást követő erős izzadástól csatakos ingben hörgött fojtott hangon, hogy a laktanya többi alvó katonáját ne ébressze fel. Hisztérikus kirohanása közben hirtelen elhallgatott, mintha sokkot kapott volna, orráról lecsöppent egy kövér izzadtságcsepp. Álltunk, szót se szóltunk, de ez a jelenet nem is rólunk szólt, neki kellett összeszednie magát.
A fejével intett, hogy húzás fel a körletbe, jelzett még, hogy "de teljes kussban" és mi így tettünk, felsompolyogtunk átöltöztünk és nyugovóra tértünk. Reggel keltettek, hogy Széna a csüti irodáját takarítani rendelt, de már nem szólt hozzám, kinn a szoba előtt járőrözött míg el nem készültem, én meg öklendeztem benn, ahogy a földre csorgó izzadtságát kenegettem a linóleumon.

Aztán többet nem beszéltünk erről és én ennyivel megúsztam ezt a lebukást is.