28

1988. április 21.csütörtök

4. nap laktanyafogság

Ma megint büntetést érdemeltem, ezért újra nem keltettek hajnalban, hogy menjek le konyhamunkásnak. Amikor meg lementem, ugyanazt csináltam, amit két napja.
Semmit.
Ettem ezt azt, és Böröczcel beszélgettem. Öreg kisMamut,  jó srác, együtt cselgáncsoztunk a Dózsában. Nem nagyon barátkoztunk ott, de rosszban sem voltunk, és úgy látszott amikor ideérkezett, hogy ez többet számított, mint hogy Robi mit mondott rólam.
Jóban maradtunk.

Ma is ugyanezt csináltuk.
Egy idő után úgy gondoltam, meghívom estére a körletünkbe, mert a terv szerint ma majd megint berúgunk. Mondtam neki, hogy nyolc körül jöjjön át hozzánk, ha van kedve.
Nem húzódozott amikor megtudta, hogy Alex, Korita, Petró Dezső is a körletben lakik.
Ígérte, hogy ha mást nem is, de bort majd tud hozni.
Sőt, mondta, miután a reggeli munkafolyamatok elvégzése után elengedte a kopasz konyhamunkást, akit helyettem rendeltek le dolgozni, bort azt most is tud hozni, és a raktárból kihozott egy üveg Egri bikavért.
Leültünk a konyhában a főzőzsámolyokra.
Hát bort én nem sokszor ittam.
Amíg én is a konyhán voltam, mindenki sörözött, aztán inkább mindig pálinka, vagy vodka jött, bort nem nagyon ittunk.
Nem is ízlett ez se.
Savanyú szar.
És alig hatékonyabb a sörnél.
Egy keveset kipróbáltam teával összekeverve. Majdnem elhánytam magam.
Geci savanyú amúgy meg.

De azért csúszott.

Sztoriztunk, kibeszéltük Robit, Böröcz is kétszínűnek tartotta. Jól esett ezt hallani, talán mégsem én voltam akkoriban túl érzékeny.
Böröcz elmondta, hogy azoknak, akik ismerik egymást, össze kell tartaniuk. Az ismeretlenekkel szemben nagy előnyökkel indul egy bajtársi kapcsolat, amiben legalább minimálisan, de az előzetes ismeret is jelen van. Böröczcel nem sok kapcsolatunk volt a Dózsában, meg aztán itt sem, de, mint mondja, valahogy mindig megbízhatónak gondolt. Nyilván itt már sok jóval erősebb kötődése van, például a körlettársaival, de egy következő helyen, az életben, egy új hasonló közösségben engem és a körlettársainak a társaságát fogja keresni. Az ilyen véletlenszerűen összedobált társaságban hamarabb szót ért az ember olyannal, akit látott már.
Akiket ismer, azokat ismeri.
Ez a bajtársiasság.

Ekkor már én mindennel egyetértettem volna, szédültem is, ezért befeküdtem az öltözőbe.

Valahogy instabillá vált a talaj.
Böröcz bejött utánam és ott is tovább beszélt.
Na meg ez a bajtársiasság.

De nem lettem jobban, ezért felkacskáztam a körletbe.
Megártott a bor.

Még az esti részegeskedésnek is részegen álltam neki.

Mivel megint cseresznyepálinkát hozattam Bíróval, úgy mint múltkor, azt ittam, nem a bort.
Böröcznek mindenki örült, ez abban fejeződött ki, hogy közölték a társak, hogy nem nyomnak sípot neki.
Ez amolyan kedveskedés.
Már az, hogy nem nyomnak.

Mert a síp genyó egy dolog. Úgy kapja az ember, hogy ketten lefogják mind a két kezét, a harmadik, meg elől, mellkastájékon, a bordákon megropogtatja az öklét.
Roppant fájdalmas.
Én csak barátoktól kaptam eddig, lehet ennek egyfajta atyai dorgálás hangulata, de ellenségtől kapni ilyet, az bosszúért kiált.
Vadidegennek benyomni a sípot, meglehetős bárdolatlanság.
Böröcz mondja is, hogy nincs ehhez hozzászokva, nagyjából ezekkel a szavakkal, "menjetek a picsába, barmok, hoztam bort, de ha így van, megyek is".
Vigyorogva áll, majd a bentiek kiszólnak, hogy ne úgy tekintse, hogy nem kapott sípot, mintha lemondtunk volna erről, holott sípolhatónak gondoljuk, hanem hogy oly nagyra értékeljük, hogy soha semmilyen körülmények közt nem tennénk meg.
–  Az mindjárt más! –  szólt Böröcz engedékenyebben, és már húzta is ki a dugót a bikavérből. A többiek is nekiláttak alaposan, hamar zajos beszélgetés alakult, de valahogy mindig odakeveredtünk, hogy Koritát hallgattuk, ahogy a nőideáljait ecsetelte.

– Nők! – sóhajtoztunk.
Ettől aztán jól fogyott a pálinka is.

És fura volt.
Nem értettem.

Ha mondjuk előtte dühös vagyok, például arra a gondolatra, hogy valaki nekem sípot akarna benyomni és azt akarnám jelezni, hogy nekem ugyan nem lehet, akkor érteném.
De így rejtély.
Honnan jött az a gondolat, hogy miután kiittam az utolsó kortyot a literes cseresznyepálinkás üvegből, felállok, kinyitom az ajtót és a falhoz baszom, fogalmam sincs.

Nem tudom, nem értem.

Pedig felálltam, kinyitottam az ajtót, és az üveget a folyosó szemközti falának hajítottam. Hatalmas csörrenéssel robbant atomjaira, még a körletbe is bepattant jó sok üvegszilánk.

Aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszaültem. Hosszú csend következett, ezt se értettem, nem akartam én rosszat.
Kidobtam, igen.
De jóindulattal telve, ártó szándék nélkül.

Miután ez látszott az ábrázatomon, a többiek folytatták a beszélgetést, Korita fejezte be az előbb elharapott mondatát.

– ...szóval nekem nem az ilyen csaj az ideálom...

41

500 napja vagyok katona! Félezer napkelte, félezer napnyugta, félezer huszonnégy kegyetlen hosszú órából álló nap. Olyan elképesztően hosszú idő, hogyha nem mögöttem lenne, hanem előttem, biztos, hogy a géppisztolyomba dőlnék.

1988. április 8.   péntek 

Határozottan érzem, hogy öreg vagyok.
Nem azt hogy leszerelő, hanem hogy öreg.

Mert régen nem két nap volt a másnaposság, a részegség másnapján délelőtt még szarul voltam, délután meg már jól, de tegnap még este is émelyegtem.
Nagy szerencsémre csak ma délelőttre tettek szolgálatba, reggel már jól voltam teljesen.
Este megjelent B. Kozma Zsolt, ő is elég sokat volt mostanában eü. szabin, valami gerincproblémája miatt. De este elárulta, hogy semmi baja, sőt, sokat edz otthon, és ezzel egy időben két pár kesztyűt húzott elő, egyiket a szekrényéből, a másikat a táskájából.
– Csak két részletben tudtam behozni. – magyarázta – A legjobb az lenne, ha boxolnánk egy kicsit, mert így meg tudom mutatni, mennyire jól vagyok.

Nem nagyon tudtam leszerelni azzal, hogy nekem igazán nem kell bizonyítania, meg hogy én már tegnap se tudtam gyúrni, mert hányingert kaptam a súlyzók látványától, szóval nem hiszem, hogy én lennék az alkalmas alany, de nagyon erősködött.
Mondtam, hogy nekem a box az olyan, mint a síelés vagy a korcsolya, hogy tetszik, de sose fogom csinálni. Egyszer akartam megtanulni korizni, amikor egy télen a focipályát a nagyok fellocsolták, és egy éjjel leosontam avval a korival, amit Anyu vett nekem a lengyel piacon, remélve, hogy használni fogom. Nagyon izgatott lett, mikor látta, hogy tényleg nekiindulok. De olyanokat estem, olyan hosszú, kapálózással teli előkészület után, hogy úgy látszott ez számomra elsajátíthatatlan. Jól láttam Anyu kacagástól vibráló alakját az ablakban, és azt gondoltam, hogy a lakótelep többi hatvanezer lakója a függönyök mögött ugyanilyen jól szórakozik. Én voltam az egyetlen, aki nem szórakozott jól. Fel is adtam.
A box nekem ilyen, tuti, hogy ügyetlen lennék.
Én cselgáncsoztam régen, ott nem lehetett ütni, az ott sportszerűtlen, minden ilyen mozdulatot, késztetést kiirtottak bennünk.
– Nem leszek jó ellenfél. – mondtam B. K. Zs-nek.
De ő ragaszkodott.

És tök igazam lett.
Kicsit be is vagyok szarva, látszik, hogy mennyire belém égett a cselgáncs, ahol tilos ütni. Féltettem az arcom is.
Béna vagyok na.
De B. K. Zs nem olyan, aki feladja. Ezért ma egész este ütni tanított, aztán ütést kivédeni, aztán támadni, aztán védekezni.
Végül tényleg boxoltunk.
Fura élmény, de jó.
Igaz, bármit csináltam B. K. Zs mindig jobb volt, a végére nem lett sikerélményem, csak megvert alaposan.

– Legközelebb inkább rúgjunk be – javasoltam –, mert abban egyenlő felek lennénk.
B. K. Zs legyintett nevetve, nem ellenkezett.

107

1988. február 2. kedd

Azért tegnap igazságtalan voltam, nem hasonlítható a laktanya semmilyen formában a koncentrációs táborhoz. Szinte emberi ésszel fel nem foghatóan jobb dolgom van nekem most.

Sőt ma értettem meg a kommunizmust.
Kicseréltettem ugyanis a bakancsomat.
Így egyszerűen.
Nyáron nagyon elkoptattam a talpát. Olyan vékony, mintha mokaszinban lennék. Most ideális lenne a kora őszi laktanyából szökdöséshez. De jelenleg tél van és konkrétan szétfagy benne a lábam. Hogy ez miért csak ma tudatosult, nem értem, de reggel úgy ébredtem, hogy kell egy másik.
A kommunista dolgozó nem pazarol, nem pocsékol, mindent addig használ, amíg lehet, de ha szüksége van valamire, azt megkapja.

Ez szép gondolat, ezért érdemes harcolni. Akár a mocskos imperialistákkal szemben is.
Úgy értem, ha csak új bakancs a vágyad egész életedre.

De én szarok rá, ne azért adjanak mert jár, hanem mert kell. Mert fázik benne a lábam. Így elkaptam Réfi Imrét, általános iskolai osztálytársamat.
Pont amiatt, mert raktáros lett és nekem osztálytársam volt, nem kértem eddig tőle soha semmit. Így maradt az a barátság, ami régen is megvolt. Illetve nem teljesen olyan, mert akkor még gyerekek voltunk, igazi gyerekek, mást jelentett a barátság. Most viszont ami nagyon nem vagyok, az gyerek.
Büdös kölök az lehet, de nem gyerek.
Azért mégis ért valamit ez a kurva katonaság. Megismertem a bajtársiasságot. valahogy ez a barátság most.
Kevés ember lett itt bajtársam, de mind értékes. Réfi Imi nagyon szolid fiú volt, jó lelkű, én mellette határozottan vagányabb voltam mindig, még általánosban is, pedig én a szuperbénák kacagtató példányaként, szájtátva néztem az igazán vásott kölyköket.
Emiatt jött jól a cselgáncs, majd a szakácssuliban a nyílt ellenállás, a téves elgondolásaim mindenáron való védelmezése.
De ma már okos vagyok, okosan támadom a rendszert, vagy okosan használom, mint például ma.
Kurva jó kis surranót kaptam ám!

Imivel eljátszottuk, hogy én vagyok az öntudatos népköztársaságfi, ő meg a munkáját precízen végző hazafias dolgozó, és érvényt szereztünk a nép fiai törvényének, a nép fiai érdekében, a nép fiai által, a nép fiai egyetemes akaratát jelképező intézményben.

– 42-est kérek.

Ő nem néz rám, bólint, megfordul majd visszaérkezve erősen az asztalra vágja a vadi új bakancsot.

– Itt írja alá. – dugott valami papírfecnit az orrom elé.

– Nyomtatottan?

– Olvashatóan.

Bólintottam, és hónom alatt a surcival jöttem el. Réfi Imi bezárta a raktárat és csatlakozott. Lebattyogtunk a klubszobába, kicsit félrehúzódtunk a többiektől. Ritkán beszélünk, de akkor hosszan és sokat. Hosszú évekig nem is láttuk egymást, megnőtt, a gyerekből kifejlett példányok lettünk, majdnem készre fejlődtünk, úgy, hogy ebben az időszakban nem volt közünk egymáshoz. A gyermekkori barátságunk karcos emléke fűz össze, egy egészen más, lágy arc emléke, a majdnem semmi ébreszt ezzel a szinte idegen emberrel szemben melegséget.
Ez a bajtársiasság.
Amikor nem számít ki a másik, de számíthatsz rá. Nem tudja már ki vagyok, de tudja hogy vele vagyok.

Ezt a hozzáállást keresem majd a barátaimban is.
Egy mindenkiért, mindenki egyért.
Legyen bennük a hős, a grál lovag.
Legyen tisztelhető.
Ilyenek lesznek a barátaim.
És lesznek bajtársaim.
Sokan.

Majd ha leszereltem, mert itt nem nagyon megy. Nem sok bajtársat szereztem.
Majd élesben az életben.
Majd ott...
...ott menni fog.

190

November 11. Szerda

B. Kozma Zsolt ma újra teljesen részegen jött be a szabiról. El is késett, öt óra helyett este fél kilenckor esett be.

Amikor belépett az ajtón, rögtön látszott, hogy baj van. Nem volt igazából nehéz észrevenni, mert nem is belépett az ajtón, hanem feltépte és berobbant középre. A vállpántnál fogva megpörgette a táskáját és nagy erővel bebaszta az ágya mellé, olyan erővel, hogy két stokit is felborított.

– A kurva anyátokat! – kiáltotta teli torokból, és láthatóan begerjesztette a boruló stokik látványa, mert beugrott közéjük és rugdosni kezdte az egyiket.

– Hé! Hé, mi van veled? Mi történt? – ugrottunk oda egy emberként Petró Dezsővel egy kisberben körlettársammal. Fiatal, barna képű, jó kedélyű, kicsit sumák gyerek, de sumák voltam én is mindig kopaszon, inkább mulattatott az igyekezete, hogy amit lehet, megússzon. Jó gyerek volt, láttam a szemén, hogy meg van kicsit rendülve, B. Kozmát ilyennek sose látta.

B. Kozma vékony, de inas, borzalmasan keménykötésű kölök volt. Mielőtt a hazai punk mozgalom illusztris alakja lett volna, évekig versenyszerűen karatézott, jól is csinálta, többször lett a pályafutása alatt magyar bajnok, de Zsolt állítása szerint ez annak volt köszönhető, hogy az apja ellenezte, hogy ezt csinálja. Úgy érezte, pusztán csak azért, mert ezt saját maga akarta és nem az apja ötlete volt.
Amúgy B. Kozma volt még olyan szereplő, aki a szkanderben nem vett részt és határozottan dicsérte azt a hozzáállásom, hogy nem törekszem győzelemre, azt mondta az ilyen győzelem igazán semmit nem jelent. Az ember-ember küzdelemben nem segít, ott a gyorsaság, a hatékonyság, robbanékonyság sokkal fontosabb.

Valószínűleg igaza van, ahogy hallottam tőle, a versenyek mellett az utcai harcokban is jeleskedett, sokat verekedett a punk korszakban. Azokban a bandákban ahová tartozott, akár a farkasfalkákban, az alfahím volt a vezér. A pozíciót sok verekedés árán szerezte meg. A kisebb posztok, meg úgy egyáltalán a rangsor is ezzel a módszerrel állt be. Aztán verekedett rendőrökkel, verekedett a skinheadekkel, a csövesekkel, verekedett mindig, amikor alkalma adódott.

Bár itt benn ennek sok nyoma nem volt, ettől még B. Kozma hírhedten hirtelen haragúnak és kiszámíthatatlannak számított, nem nagyon baszogatta senki, valahogy a múltja átsejlett a mozdulatain, még az igazán öregek is tartottak tőle pár lépés távolságot.

Mi elég gyorsan megtaláltuk a hangot, akár Répával annak idején, ebben komoly szerepet játszott az a tény, hogy cselgáncsoztam és az utolsó évben én is országos bajnok lettem. Ezzel sorstársnak érzett és vele sem kellett vetélkednem. A szkandert kicsit lesajnáló legyintéssel intézte el, és mivel tartottak kicsit tőle, senki nem akarta kideríteni az erejét. Merthogy volt neki, az nyilvánvalóan érződött. Viszont nem is kérkedett vele, ezért szerethető maradt.
Dezső is kedvelte, ezért is volt most megilletődve, ilyennek még sose láttuk. Megfogtuk a karját, hátrébb húztuk, kérdezgettük mi lelte, de csak szitkozódott fennhangon. Petró felállította a stokikat, és bár B. K. még mindig kurvaanyázott, de úgy látszott lassan lenyugszik.
Révült, alkoholban úszó szemekkel meredt maga elé, azt hogy mi bántja, láthatóan képtelen lett volna elmondani.

Vizenyős tekintete mögött a borgőzben fogant illékony gondolatai is összekeveredtek, értelmes mondat nem jött, csak, hogy a kurva anyjukat, rohadjon meg az összes.

Lassan remény ébredt bennünk, hogy csitulnak a hullámok benn.

Ekkor az állat alegység ügyeletes bekiabált, hogy most már elég lesz, fejezd be.

Olaj a tűzre.

B. K. mint egy oroszlán felbőgött, közben megmarkolta magán az inget és egy határozott mozdulattal széttépte elől. Pattogtak a gombok, recsegett az anyag, majd mint valami dühös bika rongyolt ki az ajtón.

– Mit ugatsz, a kurva anyádat? – ordította teli torokból  – Mi a faszt ugatsz, te rohadék?

Nagyon gyors volt.
Ezt az alegység ügyeletes is felmérhette, mert amikor Petróval Zsolt után eredtünk, láttam, hogy bénultan áll, olyan gyorsan közeledik a veszedelem, hogy sokkot kapott.
Zsoltot csak komoly küzdelem árán tudtuk Dezsővel megfékezni, üvöltöttünk az ügyeletesnek, hogy húzzon már a picsába, ne legyen szem előtt, addig nem tudjuk elvinni.
Miután az eltűnt az egyik körletben, még egy darabig küzdöttünk. B. K. teljesen magán kívül hörgött, fröcsögött a nyála, feszült mindene. Valahogy sikerült a körletünk felé terelni, mikor beléptünk már engedett a feszülés, és itt önérzetesen kirántotta a karját a kezünkből. Eddig nem fordult szembe velünk, de ez a mozdulat sejtette, hogy nincs ez messze, ha nem hagyjuk békén.

Leült az ágyára, és akkurátusan letépte a váll-lapjait, szakította vele az ing anyagát, majd az egész inget megszabdalta magán. Hagytuk, úgy látszott ebbe belehiggad, de sajnos nem. Az ing egyik területe nem adta magát könnyen, nem szakadt, és B. K. minden erejét latba vetve küzdött. Már hanyatt feküdt az ágyon, nyögve, lihegve marcangolta magán az ing rongyos cafatját, de az nem adta magát.
Hosszú perceket szenteltek ennek, kisebb pihenőkkel, úgy látszott, B. K. nem adja fel.
És az ing sem.

Közben Petró kisurrant a körletből, mennie kellett szolgálatba. B. K. ittas agyát most lekötötte az ing, nekem nem volt dolgom, figyeltem őket. Aztán az ing engedetlensége felhergelte Zsoltot, hirtelen talpra szökkent és újra szitkozódva szaladt a szekrényéhez. Evvel a lendülettel egy nagy ütéssel áttörte a pozdorja ajtót, rossz volt látni, ahogy a szálkás lyukon keresztül sok helyen megkaristolva húzza ki az öklét.

Nem tudtam, mi jó, ha hagyom, hadd tombolja ki magát, vagy állítsam meg, de aztán amikor ezek után egy jól irányzott rúgással az egész szekrényajtót összezúzta, közbeléptem. Jól látszott, hogy nem végzett, de én azt éreztem ennyi elég volt.
Odaugrottam elkaptam oldalról, úgy, hogy mind a két felkarját a felsőtestéhez szorítottam, ne tudjon védekezni, megemeltem és ledöntöttem az ágyra. Pontosabban ledőltem vele együtt, mert nem akartam elengedni, ugyanis küzdött, tekergett, harapni, rúgni akart, én meg szorítottam, ahogy csak bírtam, és ehhez tényleg minden erőmre szükség volt.
Sokat küzdöttünk, legalább fél óra eltelt ezzel. Igyekeztem szóban csitítgatni, de csak nagyon nehezen ment, néha megpróbált lépre csalni, hogy most már rendben van, hagyjam, de amint lazítottam a szorításon, azonnal dühödten ki akarta tépni magát. Lihegtünk mindketten, eszement ereje volt még így részegen is.

Kérdeztem folyamatosan, hogy mi történt, mesélje el, míg végül belekezdett. Mielőtt szabadságra ment volna, behívta Szadó őrnagy és bejelentette, hogy előléptették tizedessé. Hadarva mondta el, hogy pár hete lett őrvezető, akkor megmondta a tiszteknek, hogy azt akarja, hogy úgy bánjanak vele, mintha nem lenne tisztes, ugyanúgy tegyék szolgálatba, mint eddig. Tekintsék ettől még sima, rang nélküli határőrnek. És a rajparancsnoki megbízatást sem vállalta, hiába hirdették ki már rég a köteléken.

Erre van pofájuk előléptetni! Pár hét alatt másodszor. Nyilván az apja közbenjárása miatt, de ebből már olyan elege van. Az apja mindenhova beletúr, mindenbe belepiszkál. Nincs az életnek olyan területe, amit békén hagyna, és mindent elront körülötte. Soha nem érzi magát szabadnak, az apja rángatja pórázon.

Azt mondta, hazament, átöltözött punknak újra és elment a haverokhoz. Úgy érezte nem fogadják szívesen, nem is érti miért mondta el nekik, hogy rangja van. A határőrség számukra ugyanolyan ellenség, mint a rendőrség.

Ha sokan lennének a punkok, annyira, hogy zendülést tudnának csinálni, amivel nem boldogul a rendőrség, akkor rájuk küldenék a határőrséget, csak sokkal durvább fegyverekkel, katonai erővel.
És olyanokat küldve ellenük, akiknek az állam már teljesen elvette a szabadságát.

Nem.

Nem szeretik a határőrséget.

Közöttük igyekszik mindegyik elkerülni a katonaságot. Mit kezdjenek egy olyannal, aki katona és abból is határőr? És hogy neki itt rangja lett az nagyon elgondolkodtató.
Sokan nem is tudták, hogy az apja magas rangú katona. Az eleve felveti a megbízhatóság kérdését. És gyanakodtak rá, hogy spicli.

De mint mondta, ezt neki nem említették, mert lehet, hogy nem is így volt, mert lehet, hogy csak ő gondolta, amiatt, hogy olyan furán fogadták, bár lehet, hogy bebeszéli magának.
De míg velük volt, mindig az jutott az eszébe, hogyha a punkok forradalmat csinálnának, neki kellene menni ellenük!

De ekkor már zokogott, folyt a nyála és a taknya a nyakamba.

– Nekem kellene mennem ellenük... érted? Nekem! – hörögte. Tartottam a testét erősen, ahogy rázta a sírás.

– És miért? Te tudod miért?

– Nem tudom – válaszoltam neki fakó hangon.

– Mert mit akar egy punk? Te tudod, mit akar egy punk?

– Nem tudom. – válaszoltam még tompábban.

– Azt hogy hagyják békén, és hadd hallgathassa a zenéjét. Ennyit akar. Azt szeretné, ha a társadalom békén hagyná őket.
Időnként megbicsaklott a hangja a sírástól én meg tartottam erősen.

– Elég jól kinyilvánítják ezt az igényt. Nem is tudják, hogy lehetne jobban, és valamiért az állam nem érti. A punk semmit nem akar elfogadni a társadalomtól. És még kompromisszumra is képes ezért, mert bejár a gyárba, melózik kőműves mellett, kocsikísérőként vagy szakmunkás suliba jár. De ha csövezik és kéreget, akkor sem árt senkinek. A skinheadektől is azt szeretnék a punkok, hogy hagyják békén őket. Csak a skinheadek nehezebben értik meg, azért kell velük verekedni.

Lassan engedni látszott benne a feszülés, enyhítettem én is kicsit a szorításon.

– És amúgy mi bizonyítja a legjobban, hogy nem kell félni tőlük? Te Dvorszky, te tudod, mi bizonyítja a legjobban, hogy nem kell félni tőlük?

– Nem tudom. – reszeltem neki a torkommal.

– Hogy szarnak mindenre. Ha azt csinálnák, amiről énekelnek, itt kő kövön nem maradna. Ha úgy lázadnának, ahogy megéneklik, akkor lángolna az ország. De a punknak elég, ha elénekelheti és hallgathatja. De ezt se engedi neki az állam. Az az állam, amely valószínűleg ide juttatta, mert ők a társadalom marginális rétegének, a peremkerületi, elfeledett proliknak a gyerekei. Jövőkép nélkül. Vagyis dehogy, jól látható jövőképpel. Elmegy szakmunkás suliba, aztán dolgozik a gyárban, és este sör meg Szeszélyes évszakok. Akármit csinál ez az élete, akkor legalább hadd hallgassa, azt amit akar.

Éreztem, hogy gyengül, ahogy a zokogás halk sírásba váltott.

– Tudtad ezt Dvorszky? – suttogta végül.

De nem kellett válaszolnom, mert félrebillent a feje és alvásba ájult.

Mikor a többiek megjöttek szolgálatból már régóta meghitten szuszogtunk.
Méretes röhögés fakadt abból, hogy de nagy a szerelem, de nem cáfoltam, mondtam, hogy nagyon nagy és megvártam míg mindenki elcsendült biztosan, és csak akkor kúsztam ki alóla, hogy nehogy felébredjen.

312

Július 12. Vasárnap

A változatosság kedvéért ma jött egy Rövid Ugrás. Éjszakás szolgálatból délutánosba mentem. Ferihegy 2-re kampózni. Össze-vissza kavartak a váltással, majdnem megszívattak, de aztán csak 4-et álltam kinn.

Kübli volt a küti (Kutató ügyeletes tiszt), nagyon furán intézte a váltást. Volt, akit kitett két órára, némelyikünket fél órás kint lét után leváltotta. Egész addig nem értettem, mi zajlik, amíg be nem mentem a kutügyre pihenni. Azt én is érzem, hogy embertelen a hőség, de én mindig is jól bírtam a szárazságot.
Amikor cselgáncsoztam, volt időszak, amikor a versenysúlyomnál jóval többet nyomtam, de versenyekre le kellett adnom a felesleget. 49 kilóban indultam a versenyeken, a mérkőzéseket megelőző mérlegelésen ennél kevesebbnek kellett lennem. De egyszer csak, számomra is megdöbbentő módon, fejlődésnek indultam, vagy növekedésnek, vagy testesedésnek, vagy izmosodásnak, vagy emberesedésnek, vagy férfiasodásnak.
Nem tudom.
De gyakorlatilag hetek alatt a kis keszeg, pilinszka karjaim izmokkal teltek meg, a horpadt kehes sima mellkasom domborodni kezdett, még néhány erősebb, vastagabb szőrszál is megjelent, a mellszőrzet előfutáraként. De úgy összességében megvastagodtam és időnként már a 62 kilót is meghaladtam, a kéthetenként, ritkábban hetenkénti versenyekre mindig le kellett fogynom erről a súlyról 49 kiló alá. A versenyek, sőt már a mérlegelés után vadul vetettem rá magam a szendvicsekre, csokira, amit még tatamira indulás előtt egyáltalán lehetett, aztán a következő héten folyamatosan zabáltam, tömtem a nyersanyagért szűkölő, minden hasznosíthatóra végletekig kiéhezett szervezetem.

Majd a versenyt megelőző héten fogyasztani kezdtem. Mivel zömmel izomtömeg került rám, abból fogyni nem lehetett, így az edző saját fejlesztésű módszerét alkalmaztam. Naponta 2 deciliter víz, 1 deci joghurt vagy kefír, reggeltől estig edzés, edzés után futás, beöltözve annyi ruhába, amennyit csak fel tudtam húzni több rétegben, melegítő, cselgáncsruha, anorákok, sapka, majd mindezek után szauna, ugyanebben a szerelésben. Vagyis a fogyókúra lényege, a folyadékot kihajtani a szervezetből. Otthon nem tűnt fel, mert kajálni mindig bementem a szobámba, mivel ott tudtam háborítatlanul olvasni, ez évek óta így volt, nem volt rendkívüli. Bevittem az ételt, behívtam Buksit és mindent feletettem vele. Ha valamit nem evett meg, arról hihető volt, hogy nekem sem kellett, vagy ha kínos lett volna egész tányér zöldbabfőzeléket a szemetesbe kotorni, akkor egy óvatlan pillanatban lehúztam a vécén.
Szédelegtem ugyan sokat, felerősödött a hallásom és a csöpögő vízcsapokat, az osztálytársaim nyelőcsövének hangját, amikor eresztették le rajta az iskolatejet vagy kólát, messziről meghallottam, sáros tócsákat kívántam meg, de végül is extrém erőkifejtés mellett, ruhában edzéskor, 2 deci bevitt folyadék segítségével egy hét alatt mindig leadtam a felesleges 10-13 kilót. De ha ruha volt rajtam mozgás közben akkor még csak-csak, viszont akármennyit ültem a tűzforró szaunában, nem izzadtam. Épphogy gyöngyözött a homlokom, a sporttársaimról csöpögött, folyt, néha igazi közelharcot vívtam, hogy ne rám fröcsköljék puszta jóindulatból, hogy úgy nézzek ki, mintha izzadnék, de nem izzadtam. Negyedórákkal többet tudtam eltölteni benn, mint ők, bőven száz fok fölé fűtöttem a kabint és röhögtem, amikor percek után üvöltve menekültek, míg én nyújtózva csukott szemmel élveztem.

Így most is nagyon jól bírom, de most nem élvezem. Sőt. Ebben a hosszú gatyában, surranóban szétmállik a testem. A pöcsöm szikkadt szütyő, sokszor haragszom Editre, hogy miért nem használtuk, amikor még amolyan fickósnak tűnt, mert most vizelésnél is már alig látom, úgy összesült.

A kutató ügyeleten mondja Kübli, hogy Kistatár elájult kinn, most saját hatáskörben átszervezte a szolgálati helyeket, a két előtér szolgálatot összevonta, a hátsó okmányost most megszüntette, onnan úgyis csak a catering szolgálat jön nagyon ritkán, azokat amúgy is felesleges külön ellenőrizni. Így két katonával több jut a váltásokra és ha teheti mindenkit sűrűn behoz. Kistatár keszeg, betegesnek látszó apró gyerek, utánam vonult, kisMamut. Nem bírja a meleget, őt csak fél órákra lehet kirakni. Még jó, hogy a takarítónők észrevették, hogy összecsuklott, ki tudja meddig feküdt volna ájultan az izzó betonon. Így is bepirosodott az arca, ahol a földet érte.

Fél órát vagyok benn, megyek is ki váltani valakit.

Olyan támadásba lendült a nap, hogy a megadáson gondolkodtam, fehér zászló, követek, mindent bevállalok, bármilyen egyezményt aláírok, mehet a hadisarc, de a lángszórót fordítsátok valamerre másfele!

Lehetetlen megállni akár egy pillanatra is, itt az üres rampán, az üres betonon, ahol most nem áll egy gép sem, nincs árnyék. De megállni nem amiatt nem lehet, hogy olyankor megszűnik a menetszél.
Nem.
Hanem mert, ha megállok, olvadni kezd a bakancs talpa. Olyan, mintha a padlóra csorgott mézbe lépne az ember, hangos cuppanással lehet felemelni a földről. Ha csoszogok fekete csíkokat tudok húzni magam után. Benn a lábam megdagad, a lábujjaim összetorlódnak, marja a lábujjak közét a tocsogó izzadtság. Szinte hallom sisteregni.

Mintát tudok rajzolni a betonra. Saját Nasca vonalakat tudok készíteni. Üzenhetek az Isteneknek!

Hurrá, végre, kétoldalú lett a kommunikáció!

Na de mit üzenjek, mit mondjak Istennek?

Tudom már!

Akkurátusan, a bakancstalpat fel sem emelve a betonról, kirajzoltam, hogy hány napom van még hátra.

312.

Na itt van Isten! Bekaphatod, ennyi napig perzselhetsz még itt engem, te rohadék.

Messziről láttam, hogy megint megjelent a múltkor látott sárga autó, kikanyarodott a leszállópályára és hihetetlen sebességgel száguldott rajta végig többször is.



Azt hittem a sofőr agyára ment a meleg és tombolni ment ki oda, de később meg tudtam, hogy az egy speciálisan kifejlesztett Saab típusú kocsi, amivel a reptéri szolgálat azt méri, hogy mennyire csúszik, illetve tapad a beton. Általában nagy esőben és télen vizsgálják, ezért nem találkoztam még én ezzel olyan sűrűn. A többiek legyintenek, februárban naponta látták. Eső ugyan sok esett nemrég, de nem mindig kell ezt az ellenőrzést elvégezni, ugyanis van egy bizonyos vízréteg, amit a nagy sebességgel, több tonna súllyal a betonra feszülő kerék kiprésel maga alól és gyakorlatilag száraz talajon fékez. Csak ha már nagyobb a víz mennyisége, akkor lényeges a tapadás mérése. Most meg azért fontos ellenőrizni, mert annyira forró a beton, hogy nem csak a bakancsunk talpát, de a kerék felületét is megolvasztja, rátesz még a súrlódás is és a megolvadt gumi vékony filmréteget hoz létre, amin az egész repülő elcsúszhat, de minimum hosszabb a fékút.

Saabot most láttam élőben először, illetve először úgy, hogy tudom is mi az. Ezért ujjongani kezdtem, mikor dolga végeztével felém kanyarodott. Gyönyörű járgány, nem olyan doboz alakú, mint a Wartburg vagy a Zsiguli. Egy középkorú fickó ült benne, ahogy megállt mellettem, kinyújtott az ablakon egy kis üveg Traubisoda-t. Kérdezgette, hogy bírom és őszintén meglepődött, hogy nem az ő tiszteletére járok egy helyben is magasra emelt lábbal, hanem mert az én talpam égeti, a bakancsét olvasztja a meleg.

– Igen, ilyenre melegre én sem emlékszem. A talajtól számított egy méteres magasságban mért hőmérséklet a referencia adat. Ott most 70 Celsius fokos a levegő.

70 fok? Egy méter magasságban? Az a derekam felett van. Nem csoda, hogy megpörkölődik a tököm. Hány fok lehet közvetlenül a beton?

A férfi szerint 85-90. Hihetetlen.

Megköszöntem az üdítőt, adott még flakonból vizet, kérdeztem, hogy használhatom-e bőven?

– Persze. – mondta – Én mindjárt bemegyek az épületbe, után tudom tölteni.

A hideg, ragacsosan édes Traubit néhány korttyal leöblítettem a torkomon, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, lehajoltam és teletöltöttem a bakancsaim. Mennyei érzés futott végig, csendesítette el centiről centire a bőröm sistergését, a lábujjaimat elérve ugyan már langyosan csordogált, de még így is sarkvidéki klímaként hatott. Az arcomon valószínűleg radikális változások jöhettek létre, mert a férfi felkiáltott.

– Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Azt tartsd meg! Szólj a feletteseidnek, hogy lássanak el titeket vízzel, én is megmondom nekik. – szólt oda nekem és elviharzott. Láttam, hogy bemegy az épületbe, aztán több körben üvegeket pakol a kocsijába. Majd végigjárta a társaim, mindenkinek Traubit és vizet vitt ki. Tényleg be is szólhatott Küblinek, mert a pihenős társaim elkezdtek negyed óránként körbejárni és mindenkit elláttak vízzel. A bakancs feltöltése néphagyomány lett, igaz, hogy csak pár percig hűsített, és azután a víz valahogy gyorsan elillant a zárt bőrbakancsból, de ha rendszeresen utána tudtunk tölteni, rengeteget enyhített. Kübli nagyon rendes volt, végül mindenki kb. csak 4 órát volt kinn, ugyan nekem is végig kellett járnom pihenőidőmben a többieket és vizet kellett kivinnem, de minden jobb volt, mint kinn sisteregni.

A Ferihegyi Reptér különleges járművei:

A Saab fékhatásmérő autó képekben

Videón:

427

Március 19. Csütörtök

Veszélyes ütemben élesednek a vitáink Nitróval. Attól félek, megütöm egyszer.

Sosem verekedtem.

Nem is nagyon akarok. Cselgáncsoztam ugyan 5-6 évet, de az sport volt, nem gondoltam azt komolyan soha, hogy önvédelemnél, de pláne támadásnál, egy vita megoldásaként bevethető a tudásom. Versenysportoló voltam, csakis az eredmény volt a fontos az edzőmnek meg az egyesületnek. Kemény edzéseink voltak, csak az maradt meg, akiben láttak valami reményt komolyabb eredményt elérni.

Rejtély, hogy bennem hol látták ezt. Szerettem a cselgáncsot, tulajdonképpen jó voltam benne, de az igazi versenyszellem hiányzott belőlem. Mindenesetre a heti öt edzés, a hétvégi versenyek és az edzőtáborok egy elég összeszokott és folyamatos erőfitogtatásokkal jellemzett csoportot hoztak létre.
A különböző életkorú társaim sorra nyerték a különböző versenyeket. Én nem voltam valami jó sportoló, csak valamivel erősebb voltam országos szinten annál a súlycsoportnál, amiben indultam, vagyis az Ifi 49 kilóban. Tehát a legkisebb és legfiatalabb voltam ott is. Mindenki profi versenyző volt és én profik közt voltam a leggyengébb.
Egy olyan fiútársaságban, ahol az élet felkészültségről, állóképességről, versengésről és alapvetően a nyers erőről szól, nincs nagy kímélet. Napi rendszerességgel voltak kisebb atrocitások, mondjuk, hogy ki szagolja meg a Szűcs hányingert keltően bűzlő zokniját, hát nyilván én. Persze sosem akartam, de nehéz ellenállni négy-öt támadónak, ha mindegyik egyenként is nagyobb, idősebb és erősebb. Küzdöttem, hogy hátha feladják, ha nem megy nekik könnyen, de egyik se volt az a fajta, aki bármit könnyen felad.

Én sem.

Soha nem végződött úgy egy-egy ilyen összecsapás, hogy feladtam.

Általában az öltöző a helyszín, ahol az edző nem felügyel, és mindig kemény dulakodás alakult ki az ilyen szívatásokból és persze nem csak én, hanem a hierarchia alján lévő néhány fiatalabb gyerek szenvedte ezeket el. A legtöbbje persze gyerekcsíny volt, sokszor még az elszenvedő is nevetett a végén a kialakult helyzeten, de ettől még lenyomták, megalázták.

Nem verekedések voltak ezek, hiszen cselgáncsosok voltunk, ott az ütés-rúgás szabálytalan volt, így a tatamin kívül is. Elkeseredett dulakodás volt, földre, padra lenyomni, amíg a másik feladta és hagyta, hogy csináljanak vele, amit akarnak. Engem fogni, tartani kellett végig, sosem ernyedtem bele abba a gondolatba, hogy jó, legyen.

Az állhatatos védekezésem egy idő után már nem okozott nekik örömet és így viszonylag hamar, 12-13 évesen megéreztem a szembenállás, a megtörhetetlen passzív ellenállás erejét és az önbecsülésemhez való konok ragaszkodás eredményességét.

Nem volt könnyű, hosszú idő ment el vele, de lassan még valamiféle tisztelet is ébredt a társakban. Akkor, amikor kiderült, hogy ugyanúgy szeretem az AC/DC-t, mint Coli, a legmagasabb és majdnem legidősebb, amúgy ezekben a dulakodásokban csak ímmel-ámmal résztvevő barna öves srác, a tortúrám abba maradt, Coli mindig a védelmemre kelt. És mivel senki más nem szerette a a kedvenc együttesét, csak én, így barátkozni kezdett, ami még sosem történt meg, hogy egy idősebb sportoló kezdeményezett volna a fiatalabbal szemben. Megnőtt az ázsióm, békém lett.

De ténylegesen verekednem ehhez sem kellett, nem ütöttem meg senkit.

Viszont most, hogy itt állok Nitróval szemben, ez az érzés, elvonási tünet erejével lep meg. De még tűrök.

A fafej fel akar nyomni mindenkinél, akinél lehet. Ma például a szekrényemet ellenőrizte, nem találta megfelelőnek a távolságot a behajtogatott ruha és a melléjük helyezett táska között. Közölte, hogy ezt jelentenie kell. Kapja be!

Este a vacsoránál, kicsit értetlenkedett, amikor elé hajítottam a tányérját, némileg csökkentett krumpli adaggal, egy – már jó előre kiválasztott-, zsíros, csontos mócsinggal, amit jó alaposan meglocsoltam színtiszta olvasztott zsírral. Ebből a zsírból a teájába is jutott, de előtte feloldottam benne egy kis pirospaprikát, hogy színe legyen.

Hülye hisztit csinált, hogy jelenti a csapatügyeletesnek, még idősebb katonákat is odahívott, hogy nézzék mire vetemedtem, de mivel nem népszerű, nem volt nagy támogatottsága, viszont nekem sokan kacsintottak be cinkosan.

Még jeleztem, hogy a kiabálással elveszített energiát pótolnia kell és biztosítottam, hogy én magam gondoskodom a jövőben magas kalóriájú, neki megfelelő étrendről.

– Olyanról, mint ez itt. – és ezzel rámutattam a cupákra a tányérján.

Azért egy köszönöm jól esett volna.

436

Március 10. Kedd

Hatalmas izomlázzal ébredtem, de fájdalmak közt küszködve folytattam az erősítést.

Az elmúlt napok kreatív gyakorlatait összeépítve nyomom a fekvőtámaszokat és beleékelek hasizom erősítő mozdulatsort. Hirtelen rájöttem, hogy hiányzik a mozgás, a sport. Nem az eszetlen menetelés és futkározás, hanem a testet karbantartó torna.

Kamaszkoromig cselgáncsoztam, része volt az életemnek a sport.

A Basával végzett öncélú verseny kitermelte a mozgás iránti vágyam, és ma, amikor minden öreg másnaposan fekszik és Basa is lehülyéz, ha megkérdem nem csatlakozik-e, elhatároztam, hogy keményre gyúrom magam.

438

Március 8. Vasárnap

Nőnap van. Ez a legkisebb mértékben sem látszott a laktanyában. Még levelet sem írtunk többen. A NŐ, a Nő, a nő a kimenő legnagyobb nyereménye a szerencséseknek, de itt benn, azon kívül, hogy néha este lopva megnéztük a barátnő fényképét, nem nagyon került szóba. Ez volt a magánszféra.
Persze néha lehetett hallani a körletben, hogy valaki nagy hangon ecseteli a kalandjait, de semmivel nem hihetőbb, mint a Csillagok háborúja, mindenki legyintett csak.

Megint benn töltöm a szabadnapom! Ma kellene matekot tanulnom. Koltay beváltotta az ígéretét.

Basával este virtuskodni kezdtünk, melyikünk bír több fekvőtámaszt lenyomni.

Kiderült ugyanis, hogy cselgáncsoztam régen, Basa nem hitte el, piszkált, hogy nyámnyila birka vagyok.

Ez igaz.

Mikor már egy ideje nyomogatta a bicepszemet, hogy ezzel a karral még önkielégítést se lehet szerinte végezni, megkérdeztem, hogy megmutassam-e, akkor gyorsan rávágta, hogy inkább fekvőtámasz.

Széttologattuk a stokikat, az ágyakra zavartuk a körlettársakat és nekifeküdtünk.

Én kezdtem 54-el. Basa 59-el rám tromfolt.

Nem hagyhattam annyiban, 62-re emeltem a tétet.

A körlet közepén végeztük el a gyakorlatot. Nyilvánvalóan nem tudtuk az egekbe emelni a számot. Mindkettőnknek ingadozott a teljesítménye, de amikor én kinyomtam a maximumot, néha úgy, hogy az utolsóban hosszan, egész testemben remegve feszültem bele, az összecsuklás és a hirtelen megtáltosodás közt billegve, akkor amennyiben sikerült, Basa szó nélkül, összeszorított foggal tolt félre, ha nem sikerült, akkor hangosan nevetett, hogy még ennyi sem megy? Na, nézzem meg őt. De ő is úgy tudta csak, ahogy én.
Nem volt erősebb.
És nem volt gyengébb sem.

Láttam a szemén, hogy akkor sem fogja feladni, ha már egyet sem tud megcsinálni.
Ő is láthatta rajtam. Ha nem megy egy sem, akkor szájkaratézunk, de nem ismerjük el a vereséget. Ennek ellenére még néha nehezítettünk is. Feltettem a lábam a stokira és úgy nyomtam. Kaján arccal álltam fel, de látom, Basa is felteszi a lábát, viszont ő három ujján támaszkodik csak. Akkor én, ugyanúgy - stokin a lábam, de szélesen teszem le a tenyerem. Oké, ő már csak két ujját használja. Én két stokira szélesen teszem a lábam, széles kézzel, de nem tudok csak egyet így. Basa se többet, maradunk a hagyományos változatnál, abból én is nyomok legalább 20-at, de persze ő is. Egy ideje már nagyon remélem, hogy feladja, mert alig bírom, de nem adja fel. Akkor én sem.

Már nem csak az volt a tét, hogy mennyit nyom, hanem, hogy egyáltalán ráveszi-e magát az ellenfél, hogy megpróbáljon még egyet. És ha nem egyet, hanem kettőt, netalán 5-öt vagy csillagászati 25-öt nyomott, hogy végleg elvegye a kedvem, én neki kezdtem, hogy megpróbáljam megdönteni és nekiveselkedtem újra. Ahogy Basa is.

Feladni egyikünknek sem akaródzott.

A verseny hírére egyre többen jelentek meg a körletben, de lekoptak lassanként, mert úgy tűnt vég nélkül vagyunk képesek folytatni. Hajnal háromkor fejeztük be, közös megegyezéssel.