438

Március 8. Vasárnap

Nőnap van. Ez a legkisebb mértékben sem látszott a laktanyában. Még levelet sem írtunk többen. A NŐ, a Nő, a nő a kimenő legnagyobb nyereménye a szerencséseknek, de itt benn, azon kívül, hogy néha este lopva megnéztük a barátnő fényképét, nem nagyon került szóba. Ez volt a magánszféra.
Persze néha lehetett hallani a körletben, hogy valaki nagy hangon ecseteli a kalandjait, de semmivel nem hihetőbb, mint a Csillagok háborúja, mindenki legyintett csak.

Megint benn töltöm a szabadnapom! Ma kellene matekot tanulnom. Koltay beváltotta az ígéretét.

Basával este virtuskodni kezdtünk, melyikünk bír több fekvőtámaszt lenyomni.

Kiderült ugyanis, hogy cselgáncsoztam régen, Basa nem hitte el, piszkált, hogy nyámnyila birka vagyok.

Ez igaz.

Mikor már egy ideje nyomogatta a bicepszemet, hogy ezzel a karral még önkielégítést se lehet szerinte végezni, megkérdeztem, hogy megmutassam-e, akkor gyorsan rávágta, hogy inkább fekvőtámasz.

Széttologattuk a stokikat, az ágyakra zavartuk a körlettársakat és nekifeküdtünk.

Én kezdtem 54-el. Basa 59-el rám tromfolt.

Nem hagyhattam annyiban, 62-re emeltem a tétet.

A körlet közepén végeztük el a gyakorlatot. Nyilvánvalóan nem tudtuk az egekbe emelni a számot. Mindkettőnknek ingadozott a teljesítménye, de amikor én kinyomtam a maximumot, néha úgy, hogy az utolsóban hosszan, egész testemben remegve feszültem bele, az összecsuklás és a hirtelen megtáltosodás közt billegve, akkor amennyiben sikerült, Basa szó nélkül, összeszorított foggal tolt félre, ha nem sikerült, akkor hangosan nevetett, hogy még ennyi sem megy? Na, nézzem meg őt. De ő is úgy tudta csak, ahogy én.
Nem volt erősebb.
És nem volt gyengébb sem.

Láttam a szemén, hogy akkor sem fogja feladni, ha már egyet sem tud megcsinálni.
Ő is láthatta rajtam. Ha nem megy egy sem, akkor szájkaratézunk, de nem ismerjük el a vereséget. Ennek ellenére még néha nehezítettünk is. Feltettem a lábam a stokira és úgy nyomtam. Kaján arccal álltam fel, de látom, Basa is felteszi a lábát, viszont ő három ujján támaszkodik csak. Akkor én, ugyanúgy - stokin a lábam, de szélesen teszem le a tenyerem. Oké, ő már csak két ujját használja. Én két stokira szélesen teszem a lábam, széles kézzel, de nem tudok csak egyet így. Basa se többet, maradunk a hagyományos változatnál, abból én is nyomok legalább 20-at, de persze ő is. Egy ideje már nagyon remélem, hogy feladja, mert alig bírom, de nem adja fel. Akkor én sem.

Már nem csak az volt a tét, hogy mennyit nyom, hanem, hogy egyáltalán ráveszi-e magát az ellenfél, hogy megpróbáljon még egyet. És ha nem egyet, hanem kettőt, netalán 5-öt vagy csillagászati 25-öt nyomott, hogy végleg elvegye a kedvem, én neki kezdtem, hogy megpróbáljam megdönteni és nekiveselkedtem újra. Ahogy Basa is.

Feladni egyikünknek sem akaródzott.

A verseny hírére egyre többen jelentek meg a körletben, de lekoptak lassanként, mert úgy tűnt vég nélkül vagyunk képesek folytatni. Hajnal háromkor fejeztük be, közös megegyezéssel.

440

Március 6. Péntek

100 napos vagyok!!!  Már csak 440!!

Az első BT (bent töltendő) szabadnapom! Heverésztem, aludtam, nem piszkáltak. Az, hogy szakács vagyok, ad némi védettséget, mert az ablakból látom a saját korosztályom külső körleten.

Lehet, hogy tényleg csókos vagyok?

Külső körletnek - nemes egyszerűséggel - a laktanya udvarán végrehajtandó feladatokat nevezték, az ott végzett munka az épület előtti területen szemétszedést, falevélszedést jelentett, a hátsó, gazos részen pedig gyomlálást, és a korábban valami okból ide lerakott jelentős mennyiségű sitt, betongerenda mozgatását.

Este levezényeltek a konyhára, de lusta voltam dolgozni. Minden délután leküldenek két katonát a konyhára, néhány órát mosogatni, takarítani. Arra gondoltam, a vacsorára szánt buktát ezek az úgynevezett vacsorások is ki tudják osztani. Fejenként egy bukta, pofon egyszerű.
Addig én az öltözőben aludtam. De nem volt sokáig nyugtom. A vacsorásaim korrupciójával nem számoltam, minden ismerősnek, öreg katonának többet adtak, és emiatt negyvenen bukta nélkül maradtak. Nagy a kiabálás, dühöngés. Szerencsémre találtam lekvárt és kenyeret, azzal betömtem a szájukat, de a csapatügyeletesnek el kellett újságolnom, hogy elszámoltam a dolgokat.

– ÁÁÁÁáá!! Maga az, aki még a táskájában sem tud rendet tartani! – fogadott Koltay újra. Átkarolta a vállam, visszakísért a konyhára, közben baráti szavakkal ecsetelte, hogy a következő szabadnapom alkalmával lesz időm itt benn matekot tanulni, ezt Ő maga személyesen biztosítja nekem.

Köszönetet mondtam és elbúcsúztunk.

A két vacsorás augusztusi leszerelő volt, jóval idősebbek nálam, de mivel dühös voltam, éjfélig takaríttattam velük. Még az öltöző szekrényeket is lesikáltattam. Nem mertek ellentmondani, látták, hogy milyen bizalmasan csevegett velem Koltay zászlós.
Tehát csókos vagyok.