327

Június 27. Szombat

Ma reggel kutyakonyhás szolgálatba tettek. Szilasi a csüti, mielőtt utamra engedett, elmondta, hogy valamikor napközben kijön megnézni, hogy működöm kutyásként, és hogy mennyire tudok rendet tartani. Csöppet sem örültem neki, jelentettem, hogy a társaim szerint belerázódtam a dologba, Német Gyuri a kutyás rajparancsnok ezt szerintem meg tudja erősíteni.

– Dvorszky, majd én eldöntöm, mit csinálok, nem kell nekem tanács! – torkolt le, nyilván megérezte, hogy nem örülnék, ha kijönne meglátogatni. Feltételezem, pont emiatt számíthatok rá biztosan. Egész kiszámíthatóak a tisztek amúgy, és bár nem úsztam meg, hogy ellenőrizzen, de azt elkerültem, hogy rettegve várom egész nap, hogy jöjjön, aztán nem jön. Mert a bizonytalanság az nagyon rossz, így viszont tuti, hogy számíthatok rá.

Egy hete voltam utoljára kutyakonyhán. Nem nagyon értem, hogy képzelik, hogy így ki tudom képezni Luxot. Alig ismer meg, a többiek foglalkoznak vele inkább. A kutyakonyha az igazi nyaralás a kampózás mellett, nyilván az idősebbeket teszik be szolgálatba, de nekem sokat kellene foglalkoznom a kutyával. Gyorsan nő, most fogékony, most kellene játékos formában valahogy tanítgatni.
Viszont alig van időm, jön a barom Szilasi, takarítanom kell. Lux úgy fogad, mint a többi kutya, nem vagyok a gazdája, csak az újabb humanoid, aki majd enni ad, meg tán kihozza a kennelből. Sőt, azokkal az állatokkal, akikkel voltam már szolgálatban bensőségesebb a viszonyom. Para és Pofás kivételével mindhez bementem, megdögönyöztem őket, némelyik rettentő hálás, hagyja magát, az idősebbek, viszont csak ellentartanak, neki feszítik az oldalukat kicsit a tenyeremnek, és pusztán a szemük hunyorgásából látom, hogy élvezik.

Aztán kitakarítottam a kenneleket, körletszemlét csináltam.
Az a mondás, hogy ragyogjon minden, mint a Salamon töke. Na ettől a gondolattól ideges leszek.
A kutyakonyha olyan, hogy bármilyen rend van, nem látszik. A méretes edényeket, a HAMM-os, tésztás papírzsákokat, a megkezdett doboz zsírt nem lehet úgy elrendezni, hogy igazán rendnek hasson. Tízezer éves a főzőzsámoly, a berendezés olyan avitt és öreg, hogy esély nincs, hogy ragyogjon. Mintha egy dohos, sötét, poros, földpadlós pincét kellene szemlére vágni.

Lehetetlen.

De megtettem, amit lehet. Egy óra körül tervszerűen megérkezett Szilasi. Kaját főztem éppen, pont kapóra jött, hogy lassan megfőtt a tészta. Lassú mozdulatokkal kevertem, le ne égjen. Az ablaküvegen keresztül láttam, hogy megállt az UAZ, a sofőr néhányszor rálépett a gázra, hogy a motorbúgásra felfigyeljek, Szilasi kiszállt és bizonytalanul tehetetlenkedett. Látszott bentről az opálos ablakon át, hogy nem tudja, mi legyen, állt az egyik lábáról a másikra. Forog maga körül, hajolgat, engem vár. Gondolom szaladnom kellene elé. A szája mellé teszi a tenyerét, hangos kiáltáshoz készülődik, de aztán meggondolja magát.
Nem tudom mitől ilyen illedelmes, lökni jött, ellenőrizni, beronthatna és rajtakaphatna, hogy alszom, napozom, rejszolok, kínozom a kutyákat vagy bármi máson, ha azt csinálnám, ami a fejében most felbukkanhat, hogy nem megyek elé. Amikor bárhova kimegy a löket, azzal a céllal megy, hogy rajta kapjanak valakit valamin. Azt hiszik, sose a feladatunkkal foglalkozunk. Nem járnak messze az igazságtól, de ez a mániákus kopószellem az nagyon vicces. Ezért nem értem most Szilasit, már hátulról a kutyáktól kellene jönnie az ujja hegyén egy darab kutyaszarral, hogy ez meg hogy kerül a kennelbe, nem kellett volna rendesen kitakarítanom? De még mindig ott áll, én meg úgy döntök, hagyom. Látom, hogy int a sofőrnek, hogy dudáljon, majd amikor semmi reakció, kiabálni kezd.

– Határőr! Ide hozzám!

Mint valami kutyának, ide hozzám. Anyád!

– Határőr! Azonnal jöjjön ide!

Megvárom, míg legalább háromszor egyre idegesebben megismétli, aztán ingerült hangon, hogy szokja, kikiáltok.

– Há’ itt vagyok benn!

Se jelentem, se főtörzs elvtárs. Előre kuncogok a reakción, ami olyan, amit vártam, tátott szájjal áll, mered előre, aztán a sofőrre. Nem hisz a fülének.

Sikítani tudnék, annyira tetszik a jelenet.

– Mi van faszom, hol a tekintély?? – susmorgom vihorászva a gőztől párás üveg mögötti zselés alaknak. Aztán hangosan az ajtó felé:

– Itt vagyok, na!

Ezt már megelégeli és nagyokat trappolva toppan be a konyhába.

– Dvorszky határőr! Milyen hangnem ez? Nem hallotta, hogy keresem? Mi az istent csinál?

Nyugodtan keverem a tésztát és halálos komolysággal, belül összeharapott szájjal mondom, nyomatékosan a szemébe nézve.

– Jelentem dolgozom!

Yessss! Yes, ez betalált, ott áll, mint egy fasz, erre mint mondjon? Vörösödik. Meg próbálkozik.

– De miért nem szólt, ha hallotta, hogy kiabálok?

– Nem hallottam, a tésztára figyelek. Nem éghet le a kutyák étele. Szakács voltam fél évig, pontosan tudom, hogy milyen fontos az állatok minőségi élelmezése.

A lábas felé tolom a fejem, a gőzbe burkolom a vihogásom, amit a takarásban lévő profilomnak engedek meg. Jobbról komolynak látszom.

– Amíg nincs kész, nem mehetek sehova.

– Mennyi idő az?

– Jelentem 10-15 perc. Ha onnan lepakol – bökök a fakanállal egy szék felé, amire a kutyák tányérját tettem –, le tud ülni.

Imádom, hogy nem tudja az egészet mire vélni!

Az jól látszik, hogy dolgozom. De szerintem az is, hogy szopatom, csak nem tudja, hol fogjon meg.

Egyedül nincs értelme körbejárnia, mert nyilván ott a helyszínen, ahol a rendetlenséget találja esetleg, ott kellene belevernie az orromat. Viszont én nem megyek vele, dolgom van, ez egyértelmű. Az egész játékát elrontottam.

Itt benn rend van, amennyire egy folyamatban lévő művelet közben lehet.

Készségesnek akarok látszani, egyik kezemben a fakanalat tartom, a másikkal lepakolok a székről és meghajlással mutatok rá.

Még nagyobb zavarba jön. Előzékeny vagyok, de most tényleg üljön le és várja meg míg végre fogadom?

– 15 perc? – kérdi.

– Ha nem több.

– Dvorszky, ne szórakozzon velem!

Már kezdi elfutni a pulykaméreg, hirtelen mentő ötlete támad, odahúzza a széket az ablakhoz felágaskodik rá és végighúzza a kezét a karnis tetején. Diadalittasan mutatja nekem a tenyerét.

– Koszos! Mit szól ehhez?

Abbahagyom a keverést, legyintek a fakanállal, majd körbemutatok, mint valami karmester.

– Jelentem nem vagyok kész, van itt még dolog, azon kívül is, majd megcsinálom, ha odajutok.

Beletúrok a lábasba, kiveszek egy tésztadarabot fújogatom és vizsgálgatom, hogy lássa, tényleg nem babra megy a játék, nekem erre kell figyelnem.

Ő mint egy beakadt gép, ismételgeti, hogy igyekezzen, igyekezzen.

– Mindjárt kész, utána neki tudok látni.

Nyegle vagyok, nem bír velem. Én se magammal. Csak húzna el, hogy röhöghessek.

De nem lesz rá lehetőségem.

– Dvorszky, hatra jön magáért a kocsi, éjszaka szolgálatba megy! – sarkon fordul, kiszalad az épületből, bevágja a kocsi ajtaját és elviharzik.

A rohadék csak kitalálta, hogyan tud mellbe rúgni. Kivett a kutyakonyhás szolgálatból és berakott éjszakára.

ÓÓ, a kurva anyját.

Nagyon dühös lettem, amint elkészültem a kajával, felálltam a székre és egy késsel lecsavaroztam azt a kurva karnist. Hátra vittem a kerítéshez és áthajítottam jó messzire a kutyakonyha melletti sínekhez. Ahonnan nem látni.

Nem fog nekem többet ott ágaskodni az a marha. Nem volt függöny szerintem itt soha.

És karnis se volt.

440

Március 6. Péntek

100 napos vagyok!!!  Már csak 440!!

Az első BT (bent töltendő) szabadnapom! Heverésztem, aludtam, nem piszkáltak. Az, hogy szakács vagyok, ad némi védettséget, mert az ablakból látom a saját korosztályom külső körleten.

Lehet, hogy tényleg csókos vagyok?

Külső körletnek - nemes egyszerűséggel - a laktanya udvarán végrehajtandó feladatokat nevezték, az ott végzett munka az épület előtti területen szemétszedést, falevélszedést jelentett, a hátsó, gazos részen pedig gyomlálást, és a korábban valami okból ide lerakott jelentős mennyiségű sitt, betongerenda mozgatását.

Este levezényeltek a konyhára, de lusta voltam dolgozni. Minden délután leküldenek két katonát a konyhára, néhány órát mosogatni, takarítani. Arra gondoltam, a vacsorára szánt buktát ezek az úgynevezett vacsorások is ki tudják osztani. Fejenként egy bukta, pofon egyszerű.
Addig én az öltözőben aludtam. De nem volt sokáig nyugtom. A vacsorásaim korrupciójával nem számoltam, minden ismerősnek, öreg katonának többet adtak, és emiatt negyvenen bukta nélkül maradtak. Nagy a kiabálás, dühöngés. Szerencsémre találtam lekvárt és kenyeret, azzal betömtem a szájukat, de a csapatügyeletesnek el kellett újságolnom, hogy elszámoltam a dolgokat.

– ÁÁÁÁáá!! Maga az, aki még a táskájában sem tud rendet tartani! – fogadott Koltay újra. Átkarolta a vállam, visszakísért a konyhára, közben baráti szavakkal ecsetelte, hogy a következő szabadnapom alkalmával lesz időm itt benn matekot tanulni, ezt Ő maga személyesen biztosítja nekem.

Köszönetet mondtam és elbúcsúztunk.

A két vacsorás augusztusi leszerelő volt, jóval idősebbek nálam, de mivel dühös voltam, éjfélig takaríttattam velük. Még az öltöző szekrényeket is lesikáltattam. Nem mertek ellentmondani, látták, hogy milyen bizalmasan csevegett velem Koltay zászlós.
Tehát csókos vagyok.

522

December 14. Vasárnap

Este, lefekvés előtt, kollektívan pucoltunk bakancsot. Mellettem a rajparancsnokunk, egy halk szavú tizedes csiszatolta a sajátját. Alacsony, mosolygós, látszólag határozatlan srác volt, nem is nagyon terhelt meg bennünket. Keménykedni - a mi rajunkkal - idegen tisztesek szoktak. Ezt viszont tűrte, soha nem avatkozott közbe. Viszont nem tűnt sohasem ellenségesnek, emiatt bátorkodtam beszélgetést kezdeményezni.

Megkérdeztem mikor vonult be, mennyi ideje van hátra, és hogyan lett tisztes.

Az első kérdésemre szinte készségesen válaszolt, a másodiknál megállt a kezében a cipőkefe és felemelte a fejét, a harmadiknál egyenesen a szemembe nézett.

– Dvorszky! Mit bizalmaskodik itt velem? Nem vagyok a babája! – kelt ki magából. – Kinek gyűjt maga rólam információkat?

Igyekeztem védekezni, hogy alapvetően barátkozni akartam, de hasztalan, csak olaj volt a tűzre.

– Hogyha a barátom akar lenni, akkor pucolja ki a surranómat! – Ezzel az ölembe hajította az említett lábbelit. – Ha viszont nem akar az ellenségem lenni, akkor ragyogjon, mint a Salamon töke!

Meghökkenve láttam a tisztításhoz.

Ezt meg mi lelte?!

Amíg én dolgoztam, a tizedes a szekrényében pakolászott. Mivel gondoltam, hogy javítanom kéne a helyzeten, megdicsértem a surranóját, jeleztem, hogy szinte újnak látszik, és nagyon szépen karbantartja. Ez már jobban tetszett neki, elégedetten hümmögött a szekrényből. Aztán jelentettem, hogy készen vagyok. A tizedes közelebb jött és szakértő szemmel, alaposan végigmustrálta a munkám.

– Egész jó lett, Dvorszky! Lehet, hogy maga mégis egy értékes ember.

Elégedetten dörmögött.

– Tizedes elvtárs, kérdezhetek valamit?

Leereszkedő mosollyal mondta.

– Ne kíméljen!

– A maga bakancsán miért csak egy csat van?

A rajparancsnok magabiztosan mosolygott, s büszkén oktatott ki.

– Ember! Ez egy tiszti bakancs!

Hosszan fürkészte az arcom, az volt az érzésem ez valami komoly dolog lehet, ezért elcsodálkoztam magam neki.

– Atyaég! Hogy lehet ilyenhez hozzájutni?

A tizedes majd kicsattant a boldogságtól. Most azt hiszem, bevágódtam nála, de azért még atyailag megdorgált.

– Fiam, maga ne is álmodjon ilyenről! Egyszerű sorállomány ilyet nem vehet fel, pucolnia is csak külön engedéllyel lehet! De magának ma nagy szerencséje volt, Dvorszky határőr!

Végigsimította a cipő orrát, ujjaival a varrás mentén játszadozott.

– Nézze, – fordította felém – még sílécre is fel lehet szerelni, ez a kis horony tartja meg! Nem akármilyen surranó ez!

Néztem, de semmi különlegeset nem láttam rajta. És hogy szerencsém lett volna? Hülye ez?

– Mintha az én bakancsom, kicsit formásabb lenne. – mondtam.

A tizedes ingerülten horkant fel.

– Hogy érti ezt?

– A tisztinek nem szép az eleje, kocka alakja van, a kerek orrú jobban mutat!

Átkarolta a vállam, és rám mosolygott. Nocsak! Mégsem olyan barátságtalan, mint hittem?

– Dvorszky! – szólt kedvesen – Ezt nagyon megszívta! Holnap reggelre leírja nekem százszor, hogy „Elöljáró surranóját nem pocskondiázom.” Megértette? „Elöljáró surranóját nem pocskondiázom.”

Kicsit zavarba ejtett, hogy még mindig mosolyog. Viccel?

– Tizedes elvtárs, ezt nem csinálom, alsó tagozatos voltam, mikor utoljára így büntettek. Ez mégiscsak hadsereg!

Lefagyott az arcáról a mosoly. Olyan szemekkel nézett rám, egy kicsit meg is ijedtem.

– Nem csinálja? Akkor még azt is írja le háromszázszor, hogy „A parancsot nem tagadom meg!” Reggelre kész legyen! Ha nincs meg, egész álló nap a folyosót fogja sikálni!

Úgy tűnt, komolyan beszél. Szaladtam a kantinba, vettem egy kockás füzetet és nekiveselkedtem. Mielőtt befejezhettem volna, félbeszakítottak a takarodóval. Egy kis ideig vakon írtam, aztán miután hozzászokott a szemem a sötéthez, már szép egyenesen folytattam. Az utolsó mondatot reggelre hagytam, ébresztő után a háromszázadikat közel két centis betűkkel írtam le. Örömmel vittem a rajparancsnokhoz. Az belelapozott.

– Szép, szép. – mormogta, de aztán meglátta a nagybetűs sort.

– Mi ez? – kérdezte.

– A vége. – mondtam hetykén.

– Dvorszky, maga nem tiszteli a rendet. – Estére írja le ötvenszer, hogy „A parancsot nem fitymálom!” Mondja utánam! A parancsot nem fitymálom!

– Igenis! A parancsot nem fitymálom!

– Jól van. Ötvenszer! Lelépni!

Este lekörmöltem ezt is, egy életre megtanultam mi a rend!

Nyilván.