318

Július 6. Hétfő

Újabb Rövid Ugrás, tegnap délutánból ma délelőtt jöttem kampós szolgálatra Ferihegy 1-re.

Megint előtérszolgálatra küldtek ki. Figyelgettem a buszokra szálló utasokat. Nincs erre sok időm, az épület lépcsőjétől másfél méterre áll meg a busz, kinyitja az ajtókat, ekkor nyílnak az épületek kapui is, kiözönlenek az utasok, két lépés után benn is vannak a buszban.

Viszont színesek, jól öltözöttek. Még a csehszlovákok is. Ma két gép is érkezett Prágából, karattyolnak a hülye nyelvükön, de ruházatukban inkább hasonlítanak a nyugatiakra, mint a szovjetekre. Gyerekként sokáig gondoltam, hogy a csehszlovák nyelv valami paródia. Amikor tévében láttam, igazából mindig vicces halandzsanyelvvel aláfestett némafilmnek éreztem, sose gondoltam, hogy jelentése van a bugyborékolásnak. Most meg látom, hogy egész komoly emberek, még a pilóták is egész folyamatosan beszélik röhögés nélkül.

Egy ideje egyedül álltam, mikor felbukkant a zöld tiszti Latvia a távolban, de veszett gyorsasággal közeledett.

Egyenesen felém.

Már kivehető volt Gitti vörös feje, az ijedtség legalább 50 méterről sütött róla. Megnyugodtam, mert én nem csináltam olyat, amitől ő meg lehetne ijedve, tehát nem miattam jön.

Nem tudtam, hogy mikor lépjek félre, mikor jogos, hogy félreállok egy felém, voltaképpen pedig a mögöttem álló épület felé robogó kocsi elől. Attól, ahogy igyekeztek, Gitti igen be lehet szarva, de nem hiszem, hogy csak ezért jöttek ki, valami egyéb okuk biztos van, mert ha nem lenne, Gitti annyit csak el tudna intézni a sofőrnél, hogy lassítson, de láthatóan a sietség fontosabb mindennél. Hatalmasat fékezett előttem a kocsi, a Latvia egy elcseszett találmány, olyan orrnehéz, azt hittem át fog bukfencezni rajtam, Gitti mintha fejest akarna ugrani a kocsiból, tányérsapkája a szélvédőre lapult, aztán nyílt is az ajtó a sapka kigurult a betonra.

Nézem Gitti feje benne van-e, de nem, csak a sapka esett le a nagy sietségben.

Vigyázz-ba vágom magam, hajlongjon ő a sapkájáért, de legyint, hogy nem kell foglalkoznom a formaságokkal.

– Dvorszky! Látott valamit, mióta szolgálatba lépett?

Ez meg milyen hülye kérdés? Hogy-hogy láttam-e valamit? Semmi mást nem csinálok, mint nézek, meg látok. Például nemrég egy csomó csehszlovákot. Előtte nagyon messziről láttam egy ismeretlen típusú, de nagyon jó formájú sárga kocsit. Meg valószínűleg Dajkának a Berben váltótársamnak a zsiráf alakú csuláját itt a lépcső mellett. Azt meg tudom mutatni, ha kell.

De végül is Gitti nem várta meg míg válaszolok.

– Nagyon fontos, hogy nyitva tartsa a szemét, mert a szolnoki börtönből elszökött négy rab, fegyver van náluk és valószínűleg erre tartanak. Nemsokára jön erősítés, addig maga tartja a frontot, nagyon figyeljen oda!

– Értettem! – kiáltottam propagandafilmbe illő tettrekészséggel és nagyon odafigyeltem, míg visszaszállt a kocsiba és elviharzott a betonon járőröző társaim felé. Süket csend lett megint, a szám megtelt nyállal, ezért hátrébb mentem a lépcsőhöz, és megpróbáltam többször is Gitti alakút csulázni.

Nem sokkal később felbukkant az IFA és a káromkodó Dajkát lökték ki mellém.

– A kurva életbe, alig egy órája, hogy eljöttem erről a helyről, basszátok meg! Nem vihettetek volna másik posztra?

De már robogott is tovább a kocsi, Dajka hiába dohogott. Jogosan, mert egész délelőtt szolgálatban volt, most meg riadókészültségbe helyezték és visszahozták.

– Na mi van? Mit bámulsz kopasz?

– Apád fasza a kopasz, Fiatal vagyok! – feleseltem, de nem győztem meg.

– Nekem, amíg élsz kopasz maradsz!

Nem indult valami jól a közös szolgálat, de aztán kiszedtem belőle, hogy az van, hogy a szolnoki fegyházban néhány cigány megtámadta az őröket, kettőtől elvették a pisztolyokat, meg szereztek egy AMD-t is, aztán kereket oldottak négyen. Feltételezhetően Pestre igyekeznek, onnan meg valahova nyugatra.

Valahogy sose kedveltem a cigányokat. Nem tudom miért, holott Apu és Anyu is nagyon szerette az autentikus cigányzenét, például a „szabolcsi cigánybotoló” elnevezésű dal Sebő előadásában mindig megállásra késztetett engem is az egyszerű szépségével. Na de a suliban az egyetlen cigánygyerek rossz volt, verekedős, én féltem tőle, bár akit kedvelt, az se szerette, csak rettegve tűrte. Demoklész kard volt, kerülendő. A másik velem egykorú cigánygyerek a telepen a Csillagvizsgáló. Valami születési rendellenességgel jött világra, úgy állt a nyaka, hogy csak felfelé tudott nézni. A testvérei miatt szembe csúfolni nem mertük, de rezegve kuncogott a játszótér, ha megjelent.

És most elképzeltem, ahogy a géppisztolyos cigány repülőgéppel akar szökni. Röhögtünk ezen Dajkával, messziről figyeltük, ahogy Gitti meg aztán még néhány tiszt körbe rohant, és időnként hozzánk is. Az a nyugalom, ami bennünk lappangott, attól, hogy ketten vagyunk, szöges ellentétben állt a tisztek kétségbeesett rémületével. Gitti jött és Korlát százados. Tisztelegtünk, Dajka jelentett, mint rangidős, én pukkadoztam, amikor azt mondta, hogy cigány, keréken, kerék nélkül előttünk rejtve nem marad, de ők annyira be voltak szarva, hogy semmit nem fogtak.

Dajka béna, nem tudja megismételni, nem tud újra zsiráf alakút köpni, állítása szerint az előbb is csak véletlen lehetett, de a fülébe tettem a bogarat, mert időnként félrevonult gyakorolni.

Miután bevittek bennünket derül ki, hogy sokkal nagyobb felhajtás volt, mint mi gondoltuk, óriási készültség volt, benn a laktanyában a fegyvereket is kiosztották és azzal ültek benn a stokin akiket nem hoztak a reptérre.

De nem történt semmi, soha többet nem hallottunk a reptér környékén kolbászoló cigányokról.

17-től szabadnapra engedtek.

327

Június 27. Szombat

Ma reggel kutyakonyhás szolgálatba tettek. Szilasi a csüti, mielőtt utamra engedett, elmondta, hogy valamikor napközben kijön megnézni, hogy működöm kutyásként, és hogy mennyire tudok rendet tartani. Csöppet sem örültem neki, jelentettem, hogy a társaim szerint belerázódtam a dologba, Német Gyuri a kutyás rajparancsnok ezt szerintem meg tudja erősíteni.

– Dvorszky, majd én eldöntöm, mit csinálok, nem kell nekem tanács! – torkolt le, nyilván megérezte, hogy nem örülnék, ha kijönne meglátogatni. Feltételezem, pont emiatt számíthatok rá biztosan. Egész kiszámíthatóak a tisztek amúgy, és bár nem úsztam meg, hogy ellenőrizzen, de azt elkerültem, hogy rettegve várom egész nap, hogy jöjjön, aztán nem jön. Mert a bizonytalanság az nagyon rossz, így viszont tuti, hogy számíthatok rá.

Egy hete voltam utoljára kutyakonyhán. Nem nagyon értem, hogy képzelik, hogy így ki tudom képezni Luxot. Alig ismer meg, a többiek foglalkoznak vele inkább. A kutyakonyha az igazi nyaralás a kampózás mellett, nyilván az idősebbeket teszik be szolgálatba, de nekem sokat kellene foglalkoznom a kutyával. Gyorsan nő, most fogékony, most kellene játékos formában valahogy tanítgatni.
Viszont alig van időm, jön a barom Szilasi, takarítanom kell. Lux úgy fogad, mint a többi kutya, nem vagyok a gazdája, csak az újabb humanoid, aki majd enni ad, meg tán kihozza a kennelből. Sőt, azokkal az állatokkal, akikkel voltam már szolgálatban bensőségesebb a viszonyom. Para és Pofás kivételével mindhez bementem, megdögönyöztem őket, némelyik rettentő hálás, hagyja magát, az idősebbek, viszont csak ellentartanak, neki feszítik az oldalukat kicsit a tenyeremnek, és pusztán a szemük hunyorgásából látom, hogy élvezik.

Aztán kitakarítottam a kenneleket, körletszemlét csináltam.
Az a mondás, hogy ragyogjon minden, mint a Salamon töke. Na ettől a gondolattól ideges leszek.
A kutyakonyha olyan, hogy bármilyen rend van, nem látszik. A méretes edényeket, a HAMM-os, tésztás papírzsákokat, a megkezdett doboz zsírt nem lehet úgy elrendezni, hogy igazán rendnek hasson. Tízezer éves a főzőzsámoly, a berendezés olyan avitt és öreg, hogy esély nincs, hogy ragyogjon. Mintha egy dohos, sötét, poros, földpadlós pincét kellene szemlére vágni.

Lehetetlen.

De megtettem, amit lehet. Egy óra körül tervszerűen megérkezett Szilasi. Kaját főztem éppen, pont kapóra jött, hogy lassan megfőtt a tészta. Lassú mozdulatokkal kevertem, le ne égjen. Az ablaküvegen keresztül láttam, hogy megállt az UAZ, a sofőr néhányszor rálépett a gázra, hogy a motorbúgásra felfigyeljek, Szilasi kiszállt és bizonytalanul tehetetlenkedett. Látszott bentről az opálos ablakon át, hogy nem tudja, mi legyen, állt az egyik lábáról a másikra. Forog maga körül, hajolgat, engem vár. Gondolom szaladnom kellene elé. A szája mellé teszi a tenyerét, hangos kiáltáshoz készülődik, de aztán meggondolja magát.
Nem tudom mitől ilyen illedelmes, lökni jött, ellenőrizni, beronthatna és rajtakaphatna, hogy alszom, napozom, rejszolok, kínozom a kutyákat vagy bármi máson, ha azt csinálnám, ami a fejében most felbukkanhat, hogy nem megyek elé. Amikor bárhova kimegy a löket, azzal a céllal megy, hogy rajta kapjanak valakit valamin. Azt hiszik, sose a feladatunkkal foglalkozunk. Nem járnak messze az igazságtól, de ez a mániákus kopószellem az nagyon vicces. Ezért nem értem most Szilasit, már hátulról a kutyáktól kellene jönnie az ujja hegyén egy darab kutyaszarral, hogy ez meg hogy kerül a kennelbe, nem kellett volna rendesen kitakarítanom? De még mindig ott áll, én meg úgy döntök, hagyom. Látom, hogy int a sofőrnek, hogy dudáljon, majd amikor semmi reakció, kiabálni kezd.

– Határőr! Ide hozzám!

Mint valami kutyának, ide hozzám. Anyád!

– Határőr! Azonnal jöjjön ide!

Megvárom, míg legalább háromszor egyre idegesebben megismétli, aztán ingerült hangon, hogy szokja, kikiáltok.

– Há’ itt vagyok benn!

Se jelentem, se főtörzs elvtárs. Előre kuncogok a reakción, ami olyan, amit vártam, tátott szájjal áll, mered előre, aztán a sofőrre. Nem hisz a fülének.

Sikítani tudnék, annyira tetszik a jelenet.

– Mi van faszom, hol a tekintély?? – susmorgom vihorászva a gőztől párás üveg mögötti zselés alaknak. Aztán hangosan az ajtó felé:

– Itt vagyok, na!

Ezt már megelégeli és nagyokat trappolva toppan be a konyhába.

– Dvorszky határőr! Milyen hangnem ez? Nem hallotta, hogy keresem? Mi az istent csinál?

Nyugodtan keverem a tésztát és halálos komolysággal, belül összeharapott szájjal mondom, nyomatékosan a szemébe nézve.

– Jelentem dolgozom!

Yessss! Yes, ez betalált, ott áll, mint egy fasz, erre mint mondjon? Vörösödik. Meg próbálkozik.

– De miért nem szólt, ha hallotta, hogy kiabálok?

– Nem hallottam, a tésztára figyelek. Nem éghet le a kutyák étele. Szakács voltam fél évig, pontosan tudom, hogy milyen fontos az állatok minőségi élelmezése.

A lábas felé tolom a fejem, a gőzbe burkolom a vihogásom, amit a takarásban lévő profilomnak engedek meg. Jobbról komolynak látszom.

– Amíg nincs kész, nem mehetek sehova.

– Mennyi idő az?

– Jelentem 10-15 perc. Ha onnan lepakol – bökök a fakanállal egy szék felé, amire a kutyák tányérját tettem –, le tud ülni.

Imádom, hogy nem tudja az egészet mire vélni!

Az jól látszik, hogy dolgozom. De szerintem az is, hogy szopatom, csak nem tudja, hol fogjon meg.

Egyedül nincs értelme körbejárnia, mert nyilván ott a helyszínen, ahol a rendetlenséget találja esetleg, ott kellene belevernie az orromat. Viszont én nem megyek vele, dolgom van, ez egyértelmű. Az egész játékát elrontottam.

Itt benn rend van, amennyire egy folyamatban lévő művelet közben lehet.

Készségesnek akarok látszani, egyik kezemben a fakanalat tartom, a másikkal lepakolok a székről és meghajlással mutatok rá.

Még nagyobb zavarba jön. Előzékeny vagyok, de most tényleg üljön le és várja meg míg végre fogadom?

– 15 perc? – kérdi.

– Ha nem több.

– Dvorszky, ne szórakozzon velem!

Már kezdi elfutni a pulykaméreg, hirtelen mentő ötlete támad, odahúzza a széket az ablakhoz felágaskodik rá és végighúzza a kezét a karnis tetején. Diadalittasan mutatja nekem a tenyerét.

– Koszos! Mit szól ehhez?

Abbahagyom a keverést, legyintek a fakanállal, majd körbemutatok, mint valami karmester.

– Jelentem nem vagyok kész, van itt még dolog, azon kívül is, majd megcsinálom, ha odajutok.

Beletúrok a lábasba, kiveszek egy tésztadarabot fújogatom és vizsgálgatom, hogy lássa, tényleg nem babra megy a játék, nekem erre kell figyelnem.

Ő mint egy beakadt gép, ismételgeti, hogy igyekezzen, igyekezzen.

– Mindjárt kész, utána neki tudok látni.

Nyegle vagyok, nem bír velem. Én se magammal. Csak húzna el, hogy röhöghessek.

De nem lesz rá lehetőségem.

– Dvorszky, hatra jön magáért a kocsi, éjszaka szolgálatba megy! – sarkon fordul, kiszalad az épületből, bevágja a kocsi ajtaját és elviharzik.

A rohadék csak kitalálta, hogyan tud mellbe rúgni. Kivett a kutyakonyhás szolgálatból és berakott éjszakára.

ÓÓ, a kurva anyját.

Nagyon dühös lettem, amint elkészültem a kajával, felálltam a székre és egy késsel lecsavaroztam azt a kurva karnist. Hátra vittem a kerítéshez és áthajítottam jó messzire a kutyakonyha melletti sínekhez. Ahonnan nem látni.

Nem fog nekem többet ott ágaskodni az a marha. Nem volt függöny szerintem itt soha.

És karnis se volt.

333

Június 21. Vasárnap

333 nap!! Már csak ennyi van hátra!
Micsoda elképesztően gyönyörű szám!
Pontosan 111 napja volt egy ugyanilyen, a 444! Összesen négy ilyen fért bele a katonaidőmbe és megvan a második! Az előbbi merev, szögletes, komoly szám, ez a mai kicsit bohókás, tele görbülettel, kanyarral. A következő félkomoly, van benne egyenes is, meg hajlat is, és az utolsó az meg csak jelzés értékű, három darab csík.
Minden szám egyre kisebb, egyre kevesebb, egyre rövidebb idő jelzésére szolgál.
333!
Ünnep!!
Nem vagyok még a felénél, de haladok szépen.

Persze nem úsztam meg, a tegnapi fáradtság után nem pihenhettem, jött egy újabb Rövid Ugrás.
Délelőtt kutyakonyhára tettek, utána megint Rövid Ugrással éjszakába F1-re kampósnak.

Elkészítettem a kaját a kutyáknak. Összeállítottam, ahogy kell, növekvő sorrendben a mennyiségeket. Elkezdtem kiosztani, és amikor Para ketrecéhez értem és egy pillanatra egymásra néztünk, úgy éreztem, be kell mennem hozzá. Nem volt barátságos a pillantása, de épp nem volt ellenséges sem. Nem nézett le engem és nem alázkodott meg.  Azt éreztem, most tekint partnernek. Szenvtelenül, de jó indulattal. Legalábbis nem ellenséges indulattal. És úgy egyáltalán indulat nélkül, tehát mondtam neki, hogy bemegyek, húzódjon be a házába.

– Az ételt viszem, nem csak úgy betolom a rács alatt, hanem eléd teszem.

Bement valóban és én benyitottam hozzá. Beléptem, lejjebb görnyedtem úgy, hogy az ajtót egy kézzel tartottam, a másikkal meg nyúltam befelé, hogy minél beljebb tudjam neki letenni a tálat és ereszkedtem lejjebb, mikor megéreztem a szájszagát. Ahogy ettől a silány ételtől az emésztés végterméke, úgy az emésztőcsatorna is meglehetősen bűzös, és mint ilyen, jellegzetes.

Megütötte az orromat.

Leheletnyit oldalra fordítottam a fejem és csak a sziluettjét láttam, de abból azt pontosan, hogy a fogai a torkom mellett feszülnek centikre.

– A kaját hoztam semmi mást nem akarok, csak behoztam neked. – mondom olyan kedvesen, ahogy csak tudom. Olyan bizalmat igyekszem árasztani, amit sose tudtam még. Lassan közben lehelyeztem a tálat és miközben húzom lassan vissza a karom gyorsuló ütemben érzem a leheletét. Fújtat.

– Figyú, én most kimegyek, oda tettem az ebéded, pont olyan, ahogy szereted, kimegyek és eheted is.

Nagyon óvatosan felemelkedtem és egy nagy hátralépéssel, kikerültem a kennelből, behúztam az ajtót és bezártam. Para nyílt tekintettel, rezzenéstelenül nézett.

Látni, hogy tudja, hogy tudom, hogy csak az ő jóindulatán múlott, azért léphettem ki, mert ő úgy döntött.

Pontosan tudtam ezt. Elbíztam magam, azt hittem annyi elég, hogy én azt gondolom, jóban vagyunk.

Hülye vagy fiam.

Ne tulajdoníts magadnak Isteni erőt.

Meg kell nyerni, ki kell érdemelni.

Egy pillantással ezt nem lehet.

Neked sem.