318

Július 6. Hétfő

Újabb Rövid Ugrás, tegnap délutánból ma délelőtt jöttem kampós szolgálatra Ferihegy 1-re.

Megint előtérszolgálatra küldtek ki. Figyelgettem a buszokra szálló utasokat. Nincs erre sok időm, az épület lépcsőjétől másfél méterre áll meg a busz, kinyitja az ajtókat, ekkor nyílnak az épületek kapui is, kiözönlenek az utasok, két lépés után benn is vannak a buszban.

Viszont színesek, jól öltözöttek. Még a csehszlovákok is. Ma két gép is érkezett Prágából, karattyolnak a hülye nyelvükön, de ruházatukban inkább hasonlítanak a nyugatiakra, mint a szovjetekre. Gyerekként sokáig gondoltam, hogy a csehszlovák nyelv valami paródia. Amikor tévében láttam, igazából mindig vicces halandzsanyelvvel aláfestett némafilmnek éreztem, sose gondoltam, hogy jelentése van a bugyborékolásnak. Most meg látom, hogy egész komoly emberek, még a pilóták is egész folyamatosan beszélik röhögés nélkül.

Egy ideje egyedül álltam, mikor felbukkant a zöld tiszti Latvia a távolban, de veszett gyorsasággal közeledett.

Egyenesen felém.

Már kivehető volt Gitti vörös feje, az ijedtség legalább 50 méterről sütött róla. Megnyugodtam, mert én nem csináltam olyat, amitől ő meg lehetne ijedve, tehát nem miattam jön.

Nem tudtam, hogy mikor lépjek félre, mikor jogos, hogy félreállok egy felém, voltaképpen pedig a mögöttem álló épület felé robogó kocsi elől. Attól, ahogy igyekeztek, Gitti igen be lehet szarva, de nem hiszem, hogy csak ezért jöttek ki, valami egyéb okuk biztos van, mert ha nem lenne, Gitti annyit csak el tudna intézni a sofőrnél, hogy lassítson, de láthatóan a sietség fontosabb mindennél. Hatalmasat fékezett előttem a kocsi, a Latvia egy elcseszett találmány, olyan orrnehéz, azt hittem át fog bukfencezni rajtam, Gitti mintha fejest akarna ugrani a kocsiból, tányérsapkája a szélvédőre lapult, aztán nyílt is az ajtó a sapka kigurult a betonra.

Nézem Gitti feje benne van-e, de nem, csak a sapka esett le a nagy sietségben.

Vigyázz-ba vágom magam, hajlongjon ő a sapkájáért, de legyint, hogy nem kell foglalkoznom a formaságokkal.

– Dvorszky! Látott valamit, mióta szolgálatba lépett?

Ez meg milyen hülye kérdés? Hogy-hogy láttam-e valamit? Semmi mást nem csinálok, mint nézek, meg látok. Például nemrég egy csomó csehszlovákot. Előtte nagyon messziről láttam egy ismeretlen típusú, de nagyon jó formájú sárga kocsit. Meg valószínűleg Dajkának a Berben váltótársamnak a zsiráf alakú csuláját itt a lépcső mellett. Azt meg tudom mutatni, ha kell.

De végül is Gitti nem várta meg míg válaszolok.

– Nagyon fontos, hogy nyitva tartsa a szemét, mert a szolnoki börtönből elszökött négy rab, fegyver van náluk és valószínűleg erre tartanak. Nemsokára jön erősítés, addig maga tartja a frontot, nagyon figyeljen oda!

– Értettem! – kiáltottam propagandafilmbe illő tettrekészséggel és nagyon odafigyeltem, míg visszaszállt a kocsiba és elviharzott a betonon járőröző társaim felé. Süket csend lett megint, a szám megtelt nyállal, ezért hátrébb mentem a lépcsőhöz, és megpróbáltam többször is Gitti alakút csulázni.

Nem sokkal később felbukkant az IFA és a káromkodó Dajkát lökték ki mellém.

– A kurva életbe, alig egy órája, hogy eljöttem erről a helyről, basszátok meg! Nem vihettetek volna másik posztra?

De már robogott is tovább a kocsi, Dajka hiába dohogott. Jogosan, mert egész délelőtt szolgálatban volt, most meg riadókészültségbe helyezték és visszahozták.

– Na mi van? Mit bámulsz kopasz?

– Apád fasza a kopasz, Fiatal vagyok! – feleseltem, de nem győztem meg.

– Nekem, amíg élsz kopasz maradsz!

Nem indult valami jól a közös szolgálat, de aztán kiszedtem belőle, hogy az van, hogy a szolnoki fegyházban néhány cigány megtámadta az őröket, kettőtől elvették a pisztolyokat, meg szereztek egy AMD-t is, aztán kereket oldottak négyen. Feltételezhetően Pestre igyekeznek, onnan meg valahova nyugatra.

Valahogy sose kedveltem a cigányokat. Nem tudom miért, holott Apu és Anyu is nagyon szerette az autentikus cigányzenét, például a „szabolcsi cigánybotoló” elnevezésű dal Sebő előadásában mindig megállásra késztetett engem is az egyszerű szépségével. Na de a suliban az egyetlen cigánygyerek rossz volt, verekedős, én féltem tőle, bár akit kedvelt, az se szerette, csak rettegve tűrte. Demoklész kard volt, kerülendő. A másik velem egykorú cigánygyerek a telepen a Csillagvizsgáló. Valami születési rendellenességgel jött világra, úgy állt a nyaka, hogy csak felfelé tudott nézni. A testvérei miatt szembe csúfolni nem mertük, de rezegve kuncogott a játszótér, ha megjelent.

És most elképzeltem, ahogy a géppisztolyos cigány repülőgéppel akar szökni. Röhögtünk ezen Dajkával, messziről figyeltük, ahogy Gitti meg aztán még néhány tiszt körbe rohant, és időnként hozzánk is. Az a nyugalom, ami bennünk lappangott, attól, hogy ketten vagyunk, szöges ellentétben állt a tisztek kétségbeesett rémületével. Gitti jött és Korlát százados. Tisztelegtünk, Dajka jelentett, mint rangidős, én pukkadoztam, amikor azt mondta, hogy cigány, keréken, kerék nélkül előttünk rejtve nem marad, de ők annyira be voltak szarva, hogy semmit nem fogtak.

Dajka béna, nem tudja megismételni, nem tud újra zsiráf alakút köpni, állítása szerint az előbb is csak véletlen lehetett, de a fülébe tettem a bogarat, mert időnként félrevonult gyakorolni.

Miután bevittek bennünket derül ki, hogy sokkal nagyobb felhajtás volt, mint mi gondoltuk, óriási készültség volt, benn a laktanyában a fegyvereket is kiosztották és azzal ültek benn a stokin akiket nem hoztak a reptérre.

De nem történt semmi, soha többet nem hallottunk a reptér környékén kolbászoló cigányokról.

17-től szabadnapra engedtek.

437

Március 9. Hétfő

 
Azt érzem, mákom van, hogy szabadnapos vagyok, mert mozdulni se bírok. Basa is kiakadt szemmel fekszik. Ha néha beszélek hozzá, felkiabál nekem, hogy kussoljak, mert lenyom fekvőtámaszban, mint tegnap. Jeleztem, hogy döntetlen volt, de amennyiben kétségbe meri vonni, valóban újra kell játszanunk és akkor nem fogom kímélni.

Magamat se.

Hajnalban, mikor lefeküdtünk végül, bár folyamatosan szapultuk és nevetgélve kicsinyítettük a másik teljesítményét, még a nyilvánvaló számokat is kétségbe vonva civódtunk, mégis csillogott valami tiszteletféle a szemünkben.

Basa jó fej.

Aztán kimásztam az ágyból, mert úgy döntöttem, folytatom az erősítést, a testemnek nem árt némi mozgás, azt mondják az jó az izomlázra. Mikor láttam, hogy Basa elszenderedett, berúgtam az ágya alá. Ijedten ugrott fel.

– Gyere Basa gyúrni, puhány vagy! – vihorásztam.

– Kurva nénikéd, hagyj aludni, este lenyomlak, hülyegyerek!

Beleröhörésztem a képébe, de amikor célozni kezdett a papucsával, kiszaladtam.

Egész jól felszerelt konditerme volt a laktanyának, persze az összkép nagyon szedett-vedett, amolyan szocialista stílusú. Az egész egy poros pincében lett kialakítva, de viszonylag sok súly, meg még egy fekvenyomó pad is rendelkezésre állt.

Izomlázzal is legalább 200 karizom erősítő gyakorlatot végeztem, menni fog ez!

Este megint versenyre keltünk a Basával. Nem bírta ki, hogy ne kürtölje tele a folyosót, hogy ma fog végérvényesen kikészíteni, fogadásokat kötött magára.

Megint kifulladásig nyomtuk a fekvőtámaszokat. A bámészkodók megint hamar elkoptak, de most ragaszkodtam ahhoz, hogy legyen bíró, legyen tanú, ezért a fiatalabb körlettagoknak Basa parancsba adta, hogy nincs alvás, minket figyeljenek. Tizenegy után már kókadoztak a fejek, szerencséjükre hirtelen betoppant a Dinó. Májusi leszerelő, ahogy a neve mutatta, kicsi fej, nagy test.

– Meghoztam a sört! Itt a sör! – kiáltozta. Basa talpra ugrott, felkapta a pólóját.

– Gyere! Ma berúgunk! – vetette oda nekem. Én eddig csak szolid bulikban vettem részt civilben is, sosem ittam, de fel kell nőnöm valamikor! Követtem a többieket.

Dinó sofőr volt, és mint ilyen néha kiment a laktanyán kívüli világba. Ha olyan volt a csapatügyeletes tiszt meg az őrök, akkor az öreg katonák megbízásából nem hivatalosan, de ki szokott járni sörért a Sarokházba, a közeli kocsmába. Mindenki szemet hunyt egy-két korsóért cserébe. 25 literes tejfölös kannában hozta be, és a konyhában volt a támaszpont, minden öreg oda sunnyogott le berúgni. Elég változatosan művelték, volt, amelyik eleinte hangos, aztán halk lett az italtól, volt, amelyik éppen fordítva, de olyan is akadt, aki módszeresen itta ki és töltötte tele a sárga műanyag bögréjét és az italról sose vette le a szemét, folyamatosan követte ivás közben is. Amíg csak tartotta a kezében a bögrét, úgy bámult bele, mintha tűzbe révedne. Majd szótlanul lefordult a székről. Segítenem kellett a többieknek tojáskartonokat alá tenni, hogy reggelig fel ne fázzon.

Na, hát ittam sört én is. Nem sokat, csak egy bögrével.

Sosem voltam még részeg, ma ittam először alkoholt, leszámítva a gyerekkori szilveszterek elcsent pezsgőkortyait. Nem nagyon ízlett most sem, ahogy akkor sem ízlett, amikor Apuék sörébe engedéllyel egyszer-egyszer hosszú könyörgés után belelógathattuk a nyelvünk az öcséimmel.

Valami fenséges italnak gondoltam, abból amennyire a szüleim szerették, főleg nyáron a kerti munkák közben, de amikor megéreztem az ízét, még a hányinger is elkapott. Most csak simán szarnak, keserűnek éreztem, de majd legközelebb megpróbálok egy kicsit többet. Persze most is tukmáltak, főleg amikor kiderült, hogy még sose voltam részeg és nem dohányzom. Nagyot röhögtek, nem hitték el, hogy van ilyen.

Tényleg kis hülyegyereknek tűntem köztük, és amikor valamelyik nagydarab agresszívabb öreg körberáncigált az összes helyiségen és közölnöm kellett a bent részegeskedőkkel, hogy absztinens és nemdohányos vagyok, olyan érzésem volt, mint gyerekkoromban, amikor a családhoz betérő távoli rokon felkért, hogy produkáljam magam, ha már olyan a hangom, hogy beválogattak a helyi fiúkórusba.

Anyátokat.