357

Május 28. Csütörtök

Megint délelőttre mentem, újra Ferihegy 1-re kampós tanulószolgálatba. Nagyon jó lenne túl lenni a tanulósdin, minél kevesebb kopasz látja, hogy én is most tanulom a dolgokat, annál jobb. Ma például olyasmit tanultam, amit a korosztályom, akik eleve ide kerültek, már három hónapja tudnak.

Vagyis ciházni.

Ez az egyik járulékos juttatása a ferihegyi FEP-nek.
Vagyis étel, ital.
Esetleg újság.
Ciházás.

Két katona közt ez valahogy így hangzik,
Leciháztad az Air France-t?
Ja le, volt húsos meg rostos.
Ami annyit tesz: Leraboltad az Air-France járatát? Le, igen. Szereztem sonkás szendvicset meg kajszibaracklevet.

A ciházás kifejezést ösztönösen használja az ember a lerablás vagy inkább a vadászat szinonimájaként, mert ez talán ellensúlyozza a cselekedetet, ami az valójában.
Mert tulajdonképpen szimpla kéregetés.

A helyes ciházás elemei a következők:

Az ember informálódik váltáskor, attól, akit éppen vált, mely gépeket ciházta már le. Ha sikerült neki, nem maradt-e belőle valami? Ha nincs döglött zsákmány, fel kell kajtatni a frisset, vagyis az épp érkező géphez igyekezni és miután az utasok leszálltak, úgy helyezkedni a lépcső alján, hogy a munkáját végző stewardessek jól lássanak, minden pillanatban. Igyekezni kell szemkontaktust teremteni.
Ha rutinosak és nem néznek ránk, akkor esetleg integetéssel, ugrálással igyekezni felhívni a figyelmet. Csak végszükség esetén alkalmazható hangjelzés, az sem éles, türelmetlen hang legyen, hanem lágy, ha lehet.
Leginkább a bagzó pilóták hangját érdemes utánozni.

Ha sikerült valahogy magunkra irányítani a fókuszt, az már 70%-os siker, a legtöbb légiutas-kísérőben felébred az ajándékozási vágy, amit hálás tekintettel lehet erősíteni, ilyenkor egy mosollyal érdemes szorítani egyet a hálón. A stewardessek adják a fejedelmi ételeket, még néha az első osztályról is osztogatnak, és csak ők férnek hozzá a szeszes italokhoz. A szeszes ital momentán nem érdekel, nem volt olyan eszement élmény, de azért az oktatóm elmondja, hogy akkor is szerezzek, mert a váltásomnak biztos jól fog esni.

Néha egy-egy jól sikerült hajtóvadászattal, például amikor két katona együttes erővel támad, kapitális zsákmányra lehet szert tenni. Sült húsos, kaviáros szendvicsre, egy kis palack borra, sörre.

Ha a stewardessek kicsúsznak a markunkból, lehet ugyanezzel a taktikával próbálkozni a catering-es autónál. A catering szolgálat a MALÉV gépeket látja el élelemmel. Ferihegy 2 mellől, egy hatalmas konyháról szállítják ki ZIL-re hasonlító dobozos teherautókkal, aminek a dobozát hidraulika emeli a gép ajtajának magasságába és amibe áthordják a catering-esek az el nem fogyasztott, de melegen tartott készételeket vagy szendvicseket. Gurulós kis fémdobozokban tárolják a gépen az ételeket, a jó fej melós ilyenkor belenyúl és ledob nekünk ezt-azt. De nem annyira adakozók, mint amennyire a lehetőségeikből következne. Ha őket is elszalasztjuk, még a takarítónőket lehet megpróbálni becserkészni. Legtöbbször idősebb nők, mindnek van már gyereke, sokaknak tán unokája is, a fiaik már voltak katonák.
Őket lehet a legkönnyebben elejteni. Elég egy kicsit elkeseredettebb arckifejezés, elég egy bizonytalan mozdulat, azzal sebet ejtünk a szívükön és ha találnak valamit, biztosan adnak. Mogyorót, meg olyan italt, amit kikértek, de bontatlanul otthagyták az utasok.  De ez jár a legkisebb pontértékkel.

Ma egy catering-es ment lépre, és dobott le nekünk egy szendvicset. De nem kíméltük, üldöztük tovább. A társam, az oktatóm igyekezett elmagyarázni neki, hogy ketten vagyunk, de nem értette. Nem tudom, hogy ez hogy lehet, mert nem kellett érteni, fentről szerintem kiválóan látszott. Mindenesetre, nem adott többet. Az oktatóm mondta, hogy láttam, hogy kell, most már egyedül is csinálhatom, menjek, szerezzek magamnak valamit, de aztán mégis inkább megszánt és megfelezte a zsákmányt.
Fojtóan tapadós kenyérben hajszálvékony sonka, leheletnyi vaj, ízletesnek nem mondanám. Viszont majdnem megfulladtam tőle. A társam verte is a hátam, hogy nem kérhetünk a csütitől vizet azzal, hogy a torkomon akadt a csencselt sonka. Mindenesetre beavatott lettem, még egy-két életbevágó technikát végigmondott és úgy ítélte meg, a következő napokban elkezdhetem én is, önállóan.

A fokozatosságot szem előtt tartva először csak a takarítónőket baszogassam, mondta. A stewardess-szel az a baj, hogy némelyik képes és odaszól valamit idegenül.
Vagy ami még rosszabb, kérdez.
Na, az nehezített pálya, az még neki sem mindig sikerül, ott észnél kell lenni. Megígérem neki, hogy erre a tanításra életem végéig emlékezni fogok.
Ciha. Ciházni.

Visszaérve a laktanyába a csüti, Szilasi főtörzs sorba állította a szolgálatból érkezőket a csapat ügyeletes iroda előtt. Rövid beszédet intézet hozzánk valamiről, majd megállt előttem és megkérdezte, jót aludtam-e. Tényleg mintha álomból ébredtem volna, semmire nem emlékeztem, abból, amit mondott.

– Merthogy nyilván reggel elaludt, hogy nem volt ideje megborotválkozni!

Megtapogattam az állam, tényleg borostás. Annyira jó volt, amíg ez nem volt szempont, úgy vonultam be, hogy soha nem borotválkoztam előtte. Nem kellett egyáltalán. Talán volt egy két kósza szál, amit amúgy Anyu szemöldök csipeszével kicibáltam, még tetszett is, hogy úgy működöm, ahogy a dél-amerikai indiánokról olvastam, hogy nekik egész életükben nem kell, de itt benn muszáj volt elkezdenem borotválkozni és emiatt egyre gyorsabban nőtt és egyre erősebb lett.
És manapság már látszik, ha elhanyagolom. Persze még így is csak három-négynaponta kell, emiatt hajlamos vagyok elfelejteni. Ez a konyhán nem volt feltűnő, de itt állandóan vizslatják az állam. És hát basszus, tényleg szőrös voltam.

Szilasi értékén kezeli a dolgokat, és olyan főben járó bűnnek állítja be, hogy csodálom, nem kerülök statáriális bíróság elé.

– Nem gondolta, hogy ez olyan fegyelmi vétség, ami mindamellett, hogy büntetendő, esztétikai kérdéseket is felvet? El tudta egyáltalán látni ma a szolgálatát? Maga szerint lehet így védeni az országot? Gondoskodom a megfelelő büntetésről! Lelépni!

Kicsit ijedten vártam ma köteléken (napi eligazítás) a büntetést. Nem érzem olyan hihetetlen nagy hibának, amit csináltam, szerintem a harci készültségemen nem sokat rontott a borosta, az mondjuk igaz, hogy a ciházásból szerzett kenyér morzsalékos darabjai meg-meg akadtak rajta. Nem tudom, mire számítsak, Szilasi nagyon határozott volt, komoly büntetést kapok, az tuti.

És valóban!
Délután a köteléken kihirdették, hogy Élenjáró lettem.
Élenjáró!
Röhej.
Miért?
Ez a katonaság egy kurva nagy kupleráj. Most komolyan, miért én lettem élenjáró? Nehogy az legyen, hogy megint valami büdös nagy tévedés, mint amikor kiengedtek két nap szabira. Nehogy az legyen, hogy kiderüljön, megint hagytam magam sunyin élenjárónak nyilvánítani, holott büntetést kellett volna kapnom. De tényleg ez micsoda, mikor csak a gond volt velem és mindenki meg van győződve róla, hogy valami csúfos bukás eredményeként kerültem el a konyháról? A kutyások közt is érzek valami zavart, közülük senki nem kapott ilyen elismerést. Szerintem megint elkezd majd terjengeni, hogy csókos vagyok. De nem Apám miatt, hanem valami magasabb szintről, talán az lehet, hogy simán a szocialista Jóisten fia vagyok.

Ki is engednek rögtön szabadnapra 17-től.

437

Március 9. Hétfő

 
Azt érzem, mákom van, hogy szabadnapos vagyok, mert mozdulni se bírok. Basa is kiakadt szemmel fekszik. Ha néha beszélek hozzá, felkiabál nekem, hogy kussoljak, mert lenyom fekvőtámaszban, mint tegnap. Jeleztem, hogy döntetlen volt, de amennyiben kétségbe meri vonni, valóban újra kell játszanunk és akkor nem fogom kímélni.

Magamat se.

Hajnalban, mikor lefeküdtünk végül, bár folyamatosan szapultuk és nevetgélve kicsinyítettük a másik teljesítményét, még a nyilvánvaló számokat is kétségbe vonva civódtunk, mégis csillogott valami tiszteletféle a szemünkben.

Basa jó fej.

Aztán kimásztam az ágyból, mert úgy döntöttem, folytatom az erősítést, a testemnek nem árt némi mozgás, azt mondják az jó az izomlázra. Mikor láttam, hogy Basa elszenderedett, berúgtam az ágya alá. Ijedten ugrott fel.

– Gyere Basa gyúrni, puhány vagy! – vihorásztam.

– Kurva nénikéd, hagyj aludni, este lenyomlak, hülyegyerek!

Beleröhörésztem a képébe, de amikor célozni kezdett a papucsával, kiszaladtam.

Egész jól felszerelt konditerme volt a laktanyának, persze az összkép nagyon szedett-vedett, amolyan szocialista stílusú. Az egész egy poros pincében lett kialakítva, de viszonylag sok súly, meg még egy fekvenyomó pad is rendelkezésre állt.

Izomlázzal is legalább 200 karizom erősítő gyakorlatot végeztem, menni fog ez!

Este megint versenyre keltünk a Basával. Nem bírta ki, hogy ne kürtölje tele a folyosót, hogy ma fog végérvényesen kikészíteni, fogadásokat kötött magára.

Megint kifulladásig nyomtuk a fekvőtámaszokat. A bámészkodók megint hamar elkoptak, de most ragaszkodtam ahhoz, hogy legyen bíró, legyen tanú, ezért a fiatalabb körlettagoknak Basa parancsba adta, hogy nincs alvás, minket figyeljenek. Tizenegy után már kókadoztak a fejek, szerencséjükre hirtelen betoppant a Dinó. Májusi leszerelő, ahogy a neve mutatta, kicsi fej, nagy test.

– Meghoztam a sört! Itt a sör! – kiáltozta. Basa talpra ugrott, felkapta a pólóját.

– Gyere! Ma berúgunk! – vetette oda nekem. Én eddig csak szolid bulikban vettem részt civilben is, sosem ittam, de fel kell nőnöm valamikor! Követtem a többieket.

Dinó sofőr volt, és mint ilyen néha kiment a laktanyán kívüli világba. Ha olyan volt a csapatügyeletes tiszt meg az őrök, akkor az öreg katonák megbízásából nem hivatalosan, de ki szokott járni sörért a Sarokházba, a közeli kocsmába. Mindenki szemet hunyt egy-két korsóért cserébe. 25 literes tejfölös kannában hozta be, és a konyhában volt a támaszpont, minden öreg oda sunnyogott le berúgni. Elég változatosan művelték, volt, amelyik eleinte hangos, aztán halk lett az italtól, volt, amelyik éppen fordítva, de olyan is akadt, aki módszeresen itta ki és töltötte tele a sárga műanyag bögréjét és az italról sose vette le a szemét, folyamatosan követte ivás közben is. Amíg csak tartotta a kezében a bögrét, úgy bámult bele, mintha tűzbe révedne. Majd szótlanul lefordult a székről. Segítenem kellett a többieknek tojáskartonokat alá tenni, hogy reggelig fel ne fázzon.

Na, hát ittam sört én is. Nem sokat, csak egy bögrével.

Sosem voltam még részeg, ma ittam először alkoholt, leszámítva a gyerekkori szilveszterek elcsent pezsgőkortyait. Nem nagyon ízlett most sem, ahogy akkor sem ízlett, amikor Apuék sörébe engedéllyel egyszer-egyszer hosszú könyörgés után belelógathattuk a nyelvünk az öcséimmel.

Valami fenséges italnak gondoltam, abból amennyire a szüleim szerették, főleg nyáron a kerti munkák közben, de amikor megéreztem az ízét, még a hányinger is elkapott. Most csak simán szarnak, keserűnek éreztem, de majd legközelebb megpróbálok egy kicsit többet. Persze most is tukmáltak, főleg amikor kiderült, hogy még sose voltam részeg és nem dohányzom. Nagyot röhögtek, nem hitték el, hogy van ilyen.

Tényleg kis hülyegyereknek tűntem köztük, és amikor valamelyik nagydarab agresszívabb öreg körberáncigált az összes helyiségen és közölnöm kellett a bent részegeskedőkkel, hogy absztinens és nemdohányos vagyok, olyan érzésem volt, mint gyerekkoromban, amikor a családhoz betérő távoli rokon felkért, hogy produkáljam magam, ha már olyan a hangom, hogy beválogattak a helyi fiúkórusba.

Anyátokat.