164

1987 December 7. Hétfő


A tegnapi megrendültségem, hogy láttam a szüleim még Ferihegy 2-ig elkísért este, de aztán az események megint visszaalakítottak nemtörődöm gyerekké.

Ugyanis ma éjszaka életem legkirályibb ciházásában vettem részt.
Nagy Feróval együtt csináltuk.
Ő is korosztályom, vékony, göthös srác. Alig lehetett hallani a hangját eddig, de valahogy az öregség belőle is kihozta az embert.
Azt, aki megáll a lábán.
Hangja lett, tartása, humora és bátorsága.
A fasz Szilasi volt a kutató ügyeletes, de Dedit tette meg a helyettesének. Dedi szintén a mi korosztályunk, jó srác, tanárember volt, nem értettük miért nem előfelvételisként hívták be. Szilasi váltását megváltoztatni nem fogja, de szól, ha löket várható.

Ketten mentünk ki Nagy Feróval a betonra, ő az egyes, én a kettes gépállóhelyre, vagyis egy hatalmas betonplacc két felére. Már kifelé menet nyilvánvaló lett, hogy nem válunk szét egy percre sem. Éjfélkor váltottunk két februári leszerelőt, és tudtuk, hogy hajnal ötig kinn leszünk. Kegyetlen hideg van, egyáltalán nincs kedvünk külön-külön megfagyni, inkább együtt kóvályogtunk géptől gépig.
Éjjel egy óráig három gép érkezett, utána négyig nem volt forgalom. Feróval együtt mentünk ciházni, de az első két gépről semmit kaptunk, így elég kedvetlenül igyekeztünk a harmadikhoz. Ott is hiába toporogtunk a hidegben, a gépről megint semmit nem kaptunk. Még a cateringes sofőrnek is felpisszegtünk, az le is intett, hogy mindjárt, de aztán még vagy negyedórát dolgozott fenn anélkül, hogy ránk hederített volna.
Lassan elkészült, lejött a gépről, és a teherautója rakodóterét a hidraulikus emelővel lassan a gép magasságából a normál állapotra engedte. Ez már azt szokta jelenteni, hogy végzett, megy vissza az állomáshelyére. Mi is fordítottunk neki épp hátat, mikor ránk füttyentett. Mire oda értünk hozzá már a nyitott raktérből kihúzott egy nagy papírdobozt, és kérdés nélkül Feró kezébe nyomta, majd letett elém két karton BB rostos baracklevet.

– Meleg tea kéne nektek ilyenkor, de most azt nem tudok adni. – mondta együtt érzőn, és már ment is volna el.

– De ez rengeteg! – szólt vissza Feró, az üdítőkre mutatva. – Ennyit nem tudunk meginni.

A sofőr nevetve legyintett.
– Mindegy, akkor csináljátok belőle korcsolyapályát!

Bepattant a kocsiba és elment. Feróval becipeltük a cuccokat a szellőző mögé, ahová ezeket rejteni szoktuk és felmértük a kincsek értékét.
Legalább huszonöt hidegtál, vagy tíz csokis keksz-szerű süti és huszonnégy doboz üdítő. Pukkadásig ettük magunkat, olyan sok időt töltve ezzel, hogy felváltva kellett a kezünket használni, míg az egyikkel ettünk, a másikat melengettük kesztyűstül a zsebben.
Ittunk az üdítőből is, bár mivel egyre hidegebb lett, nagyon nem csúszott.
Legalábbis kezdetben.
Mert ahogy ott ültünk a szellőző mögött a betonkoszorún, nyilvánvalóvá vált, hogy ez a csomó üdítő pocsékba megy. Az előtéren megbízhatatlan kopaszok vannak, nekik nem viszünk csak annyit, amennyit meg tudnak azonnal enni, inni. Ne azzal bukjanak meg, hogy valami hülye helyre teszik az el nem fogyasztott cuccot. Be a kutügyre Szilasi miatt nem lehet vinni, itt meg lassan meg fog minden fagyni. A salátalevél, meg a paradicsom a hidegtálon már most elég jeges.
De mi legyen akkor ezzel?
Ha hagyjuk itt megfagyni, akkor tavaszig megmarad bűnjelnek.
Mit is mondott a sofőr?
Csináljunk jégpályát?
Nem hülye ötlet!
Csináljunk jégpályát!

Ezzel a lendülettel felbontottunk két dobozt és Nagy Feróval akkurátusan fellocsoltunk egy jó hosszú szakaszt, olyan hetven centi szélesen.
Míg megfagyott, vittünk kaját, italt a kopaszoknak, aztán visszaérve új adagot locsoltunk fel. Nagyjából tíz méter hosszú csíkot húztunk, nem messze egy lezárt TU154-estől. Amíg vártunk hogy megdermedjen az üdítő, addig a maradék hidegtálakból kiszedett és csonttá fagyott szalámikból építettünk kártyavárat. Néhol csaltunk kicsit és a franciasaláta még kenhető alapjával összeragasztottuk őket. Pillanatok alatt összefagytak és végül egész pofás építményünk lett.
Majd újból megnéztük a korcsolyapályát.
A szélek, hamar megfagytak, de a közepe még nagyon kásás volt kb. negyedóra után is. Úgy döntöttünk ezt nem így várjuk meg. Sorra felbontottuk az összes BB baracklevet és jó vastagon kilocsoltuk a megkezdett csíkra.
Na jó, ez megvan.
Aludjunk.
Nagy Ferónak tényleg volt vér a pucájában, mert csak rá kellett böknöm a gépre és már mentünk is fel. Ő is tudta, hogy kell kinyitni, pedig azt hittem ezzel most elkápráztatom, de nem ment, sőt olyan természetességgel huppant be az egyik ülésbe a pilótafülkében, hogy azt éreztem kopasz vagyok.
Beültem a másodpilóta helyére, és egy darabig gyönyörködtem az éjszakai reptérben.
Megbeszéltük ugyan, hogy egyikőnk őrködik, de mindketten elaludtunk. Időnként a hideg azért felvert minket, de korántsem érződött az a csípős fagy, ami a korcsolyapályánkat készítette kinn.
Hajnal felé kikecmeregtünk és hogy felébredjünk, kipróbáltuk a jeget. Voltak fenntartásaim a rostos üdítővel kapcsolatban, azt gondoltam nem fog csúszni, pedig dehogynem.
Mint az álom.

Neki kellett futni és sokszor a végén le kellett ugrani róla, nehogy a beton megakasszon és orra essünk. Annyira önfeledten csúszkáltunk, hogy egy rövid időre a kopaszok is bemerészkedtek hozzánk kipróbálni, majd amikor a két öreg Sas megjelent váltani ötkor, büszkén mutattuk nekik.
Elképedve kérdezgették.
– Üdítőből van? Ti csináltátok? Így megfagyott? Hány doboz ez?

Alig hittek a szemüknek, de mikor mi elindultunk befelé, már hangos kacarászás mellett csúszkáltak ők is.

208

333 nap eltelt.
333.
Rengeteg.
Legutóbb amikor a 333-at ünnepeltem azért tettem, mert akkor annyi volt hátra, most azt ünneplem ezzel a számmal, hogy ennyi eltelt. Nincs még egy év, de nagyon közelít!

Október 24. Szombat

Rövid Ugrással tettek a tegnap délutáni szolgálatból délelőttre Ferihegy 2-re. Reggel 6-tól rögtön kiküldtek a Catering-re.

A Catering az F2-n elég perifériális szolgálati hely, távol mindentől, egy olyan út mellett, ami csakis a Cateringhez, vagyis ahhoz a nagyüzemi konyhához vezet, ahonnan a gépeket látják el élelemmel. Akkor jön erre autó ha érkezik, vagy ha indul valamelyik gép. De vannak időszakok, amikor nincs ilyen, például ma alig.

Lehet itt is ciházni, bár nem szeretik a sofőrök.
Ma nem is volt kedvem.
Meg a feladatomat végezni se.
Itt az étel szállító autókat kell ellenőrizni, pontosabban a belépő kártyáikat.

Teljes marhaság, mert idegen autó alig jár erre, a szállító teherautókat kilométerekről megismerni. Mivel nem nézünk a raktérbe, nem látjuk, hogy elbújt-e ott valaki, ahol logikus lenne.

Én biztos nem a kétszemélyes teherautó fülkében bújnék el, ha nincs kártyám. Ha valaki ellop egy ilyen autót, nyilván megszerzi a belépőket is, és mivel nem ismerjük arcról a söfőröket, bárki bejöhet, aki kártyát mutat fel. Ha nincs kártyája, de rosszban sántikál, akkor meg mikor megáll mellettem, egyszerűen lepuffant, észre se veszi senki.
Semmi értelme az egésznek.
Álmos voltam és fáztam is.
Ezért nem is csináltam semmit.
Szó szerint semmit.
Álltam és néztem.
Nem láttam, hanem csak néztem.
Amolyan nem cselekvőn.
Az agyam, az izmaim, a szemgolyóim bekapcsoltak, csinálták is szépen a dolgukat.
De semmi több nem történt.
Se vizsgálat, se elemzés.
Olyan biztonsági kamera lettem, ami nem rögzít és aminek a felvételét nem figyeli senki.
Én se.

A világ hullámzó altató lett, és én belül egy nyugágyon heverészek, medence mellett, koktélt iszogatva.
És a kintről se gondolkodom meg a bentről se.

Ekkor meglökött a Balrog őrnagy.

Nem szó szerint, mert az ellenőrzést nevezzük így, de amúgy szó szerint, mert amikor felbukkant, kiestem a nyugágyból, majdnem bele a medencémbe, épp hogy elkerültem, de sajna már tudom, hogy az lett volna a jobb, mert így ide estem, kintre.
Álltam és néztem, és valahogy jött egy érzés, hogy ezt az autót, ami itt lassít mögöttem, ezt azért megnézem. És amikor megláttam benn Balrog őrnagy alakját, akkor megbillentem, ki a nyugágyból ide, Balrog őrnagy elé.

Álltam, mint aki elfelejtette a szövegét, Balrog őrnagy kiabált, hogy messziről látta már, hogy semmit nem csináltam, egy autót sem állítottam meg. Jelezte, hogy közbenjár annak érdekében, hogy kellőképpen megfenyítsenek.

De hát múltkor is ezt mondta!

Ettől kicsit helyre is billentem: semmi különös nincs, ugyanaz a lemez.

És ezzel visszaültem a nyugágyra, hagytam magam előtt hullámzani Balrogot és a szalmakalap alól bambultam rá álmosan.
Buktam persze, tudom én, de akkor mi van?
Balrog biztos többet idegeskedik miatta, mint én.
És ez jó, szeretem, ha gondot okozok.
Valahogy így jobban telik, hogy nem csak a tisztek nehezítik az én dolgom, én is az övékét.

Így van benne egyenrangúság, szinte partneri viszony. Így zajlik a fairplay szabályai szerint.
És így van értelme.
És ha van értelme, akkor gyorsabban telik.
Akkor néha élvezem.
Az meg felgyorsítja az időt.
Mert ki ne élvezne naphosszat nyugágyon heverészni? Én nagyon bírom. Semmi dolgom, nincs korán kelés, nem sietek sehova, hagyom a testem pihenni.

És néha kimegyek a játszótérre és hagyom, hogy Balrog őrnagy lökje a hintám, hullámozzak a dühkitörésén.
Azt csinálok, amit csak akarok.
Minden másodperce élvezet.

Tisztelegtem mikor elment, egy szavam se volt. Nem is emlékszem mit mondott még.

De a tisztek persze tudták. Nyilván Balrog felnyomott kutatóügyeleten, meg a laktanyai tiszteknél is, így egyikük,  Zádori kopasz hadnagy, rögtön a köteléken beárult a többieknek, a társaimnak. Részletesen taglalták, hogy mi a bűnöm, hogy nem állítom meg az autókat, és nem ellenőrzök igazolványt.

Aztán egy mélyebb hatásszünet után bejelentették, hogy holnaptól egy emberes lesz a váltás, mert mindkét reptéren kialakítottak egy-egy új szolgálati helyet. Ez azt jelenti, hogy hosszabb ideig leszünk kinn. Hét-hét szolgálati hely lett, 8-an megyünk ki, tehát egyszerre csak egy ember pihen, így átlagban mindenki 7 órát áll kinn.

Nem tettek ehhez hozzá semmit, csak közölték.

És persze a kötelék végén, mindenki meredt rám a "rohadj meg Dvorszky" nézéssel, mert úgy érezték, miattam lett ez így.
Hogy a tisztek kollektíven büntetnek.
Az én balhémat szenvedik ők.
Meg kell hagyni, a tisztek értik a dolgukat.
Érzésem szerint semmi közöm a dologhoz.
De én lettem az a majom, akit megvernek a többiek, ha a banánért megy.

357

Május 28. Csütörtök

Megint délelőttre mentem, újra Ferihegy 1-re kampós tanulószolgálatba. Nagyon jó lenne túl lenni a tanulósdin, minél kevesebb kopasz látja, hogy én is most tanulom a dolgokat, annál jobb. Ma például olyasmit tanultam, amit a korosztályom, akik eleve ide kerültek, már három hónapja tudnak.

Vagyis ciházni.

Ez az egyik járulékos juttatása a ferihegyi FEP-nek.
Vagyis étel, ital.
Esetleg újság.
Ciházás.

Két katona közt ez valahogy így hangzik,
Leciháztad az Air France-t?
Ja le, volt húsos meg rostos.
Ami annyit tesz: Leraboltad az Air-France járatát? Le, igen. Szereztem sonkás szendvicset meg kajszibaracklevet.

A ciházás kifejezést ösztönösen használja az ember a lerablás vagy inkább a vadászat szinonimájaként, mert ez talán ellensúlyozza a cselekedetet, ami az valójában.
Mert tulajdonképpen szimpla kéregetés.

A helyes ciházás elemei a következők:

Az ember informálódik váltáskor, attól, akit éppen vált, mely gépeket ciházta már le. Ha sikerült neki, nem maradt-e belőle valami? Ha nincs döglött zsákmány, fel kell kajtatni a frisset, vagyis az épp érkező géphez igyekezni és miután az utasok leszálltak, úgy helyezkedni a lépcső alján, hogy a munkáját végző stewardessek jól lássanak, minden pillanatban. Igyekezni kell szemkontaktust teremteni.
Ha rutinosak és nem néznek ránk, akkor esetleg integetéssel, ugrálással igyekezni felhívni a figyelmet. Csak végszükség esetén alkalmazható hangjelzés, az sem éles, türelmetlen hang legyen, hanem lágy, ha lehet.
Leginkább a bagzó pilóták hangját érdemes utánozni.

Ha sikerült valahogy magunkra irányítani a fókuszt, az már 70%-os siker, a legtöbb légiutas-kísérőben felébred az ajándékozási vágy, amit hálás tekintettel lehet erősíteni, ilyenkor egy mosollyal érdemes szorítani egyet a hálón. A stewardessek adják a fejedelmi ételeket, még néha az első osztályról is osztogatnak, és csak ők férnek hozzá a szeszes italokhoz. A szeszes ital momentán nem érdekel, nem volt olyan eszement élmény, de azért az oktatóm elmondja, hogy akkor is szerezzek, mert a váltásomnak biztos jól fog esni.

Néha egy-egy jól sikerült hajtóvadászattal, például amikor két katona együttes erővel támad, kapitális zsákmányra lehet szert tenni. Sült húsos, kaviáros szendvicsre, egy kis palack borra, sörre.

Ha a stewardessek kicsúsznak a markunkból, lehet ugyanezzel a taktikával próbálkozni a catering-es autónál. A catering szolgálat a MALÉV gépeket látja el élelemmel. Ferihegy 2 mellől, egy hatalmas konyháról szállítják ki ZIL-re hasonlító dobozos teherautókkal, aminek a dobozát hidraulika emeli a gép ajtajának magasságába és amibe áthordják a catering-esek az el nem fogyasztott, de melegen tartott készételeket vagy szendvicseket. Gurulós kis fémdobozokban tárolják a gépen az ételeket, a jó fej melós ilyenkor belenyúl és ledob nekünk ezt-azt. De nem annyira adakozók, mint amennyire a lehetőségeikből következne. Ha őket is elszalasztjuk, még a takarítónőket lehet megpróbálni becserkészni. Legtöbbször idősebb nők, mindnek van már gyereke, sokaknak tán unokája is, a fiaik már voltak katonák.
Őket lehet a legkönnyebben elejteni. Elég egy kicsit elkeseredettebb arckifejezés, elég egy bizonytalan mozdulat, azzal sebet ejtünk a szívükön és ha találnak valamit, biztosan adnak. Mogyorót, meg olyan italt, amit kikértek, de bontatlanul otthagyták az utasok.  De ez jár a legkisebb pontértékkel.

Ma egy catering-es ment lépre, és dobott le nekünk egy szendvicset. De nem kíméltük, üldöztük tovább. A társam, az oktatóm igyekezett elmagyarázni neki, hogy ketten vagyunk, de nem értette. Nem tudom, hogy ez hogy lehet, mert nem kellett érteni, fentről szerintem kiválóan látszott. Mindenesetre, nem adott többet. Az oktatóm mondta, hogy láttam, hogy kell, most már egyedül is csinálhatom, menjek, szerezzek magamnak valamit, de aztán mégis inkább megszánt és megfelezte a zsákmányt.
Fojtóan tapadós kenyérben hajszálvékony sonka, leheletnyi vaj, ízletesnek nem mondanám. Viszont majdnem megfulladtam tőle. A társam verte is a hátam, hogy nem kérhetünk a csütitől vizet azzal, hogy a torkomon akadt a csencselt sonka. Mindenesetre beavatott lettem, még egy-két életbevágó technikát végigmondott és úgy ítélte meg, a következő napokban elkezdhetem én is, önállóan.

A fokozatosságot szem előtt tartva először csak a takarítónőket baszogassam, mondta. A stewardess-szel az a baj, hogy némelyik képes és odaszól valamit idegenül.
Vagy ami még rosszabb, kérdez.
Na, az nehezített pálya, az még neki sem mindig sikerül, ott észnél kell lenni. Megígérem neki, hogy erre a tanításra életem végéig emlékezni fogok.
Ciha. Ciházni.

Visszaérve a laktanyába a csüti, Szilasi főtörzs sorba állította a szolgálatból érkezőket a csapat ügyeletes iroda előtt. Rövid beszédet intézet hozzánk valamiről, majd megállt előttem és megkérdezte, jót aludtam-e. Tényleg mintha álomból ébredtem volna, semmire nem emlékeztem, abból, amit mondott.

– Merthogy nyilván reggel elaludt, hogy nem volt ideje megborotválkozni!

Megtapogattam az állam, tényleg borostás. Annyira jó volt, amíg ez nem volt szempont, úgy vonultam be, hogy soha nem borotválkoztam előtte. Nem kellett egyáltalán. Talán volt egy két kósza szál, amit amúgy Anyu szemöldök csipeszével kicibáltam, még tetszett is, hogy úgy működöm, ahogy a dél-amerikai indiánokról olvastam, hogy nekik egész életükben nem kell, de itt benn muszáj volt elkezdenem borotválkozni és emiatt egyre gyorsabban nőtt és egyre erősebb lett.
És manapság már látszik, ha elhanyagolom. Persze még így is csak három-négynaponta kell, emiatt hajlamos vagyok elfelejteni. Ez a konyhán nem volt feltűnő, de itt állandóan vizslatják az állam. És hát basszus, tényleg szőrös voltam.

Szilasi értékén kezeli a dolgokat, és olyan főben járó bűnnek állítja be, hogy csodálom, nem kerülök statáriális bíróság elé.

– Nem gondolta, hogy ez olyan fegyelmi vétség, ami mindamellett, hogy büntetendő, esztétikai kérdéseket is felvet? El tudta egyáltalán látni ma a szolgálatát? Maga szerint lehet így védeni az országot? Gondoskodom a megfelelő büntetésről! Lelépni!

Kicsit ijedten vártam ma köteléken (napi eligazítás) a büntetést. Nem érzem olyan hihetetlen nagy hibának, amit csináltam, szerintem a harci készültségemen nem sokat rontott a borosta, az mondjuk igaz, hogy a ciházásból szerzett kenyér morzsalékos darabjai meg-meg akadtak rajta. Nem tudom, mire számítsak, Szilasi nagyon határozott volt, komoly büntetést kapok, az tuti.

És valóban!
Délután a köteléken kihirdették, hogy Élenjáró lettem.
Élenjáró!
Röhej.
Miért?
Ez a katonaság egy kurva nagy kupleráj. Most komolyan, miért én lettem élenjáró? Nehogy az legyen, hogy megint valami büdös nagy tévedés, mint amikor kiengedtek két nap szabira. Nehogy az legyen, hogy kiderüljön, megint hagytam magam sunyin élenjárónak nyilvánítani, holott büntetést kellett volna kapnom. De tényleg ez micsoda, mikor csak a gond volt velem és mindenki meg van győződve róla, hogy valami csúfos bukás eredményeként kerültem el a konyháról? A kutyások közt is érzek valami zavart, közülük senki nem kapott ilyen elismerést. Szerintem megint elkezd majd terjengeni, hogy csókos vagyok. De nem Apám miatt, hanem valami magasabb szintről, talán az lehet, hogy simán a szocialista Jóisten fia vagyok.

Ki is engednek rögtön szabadnapra 17-től.