11

1988. május 8. vasárnap

Megjöttek a KOPASZOK!

Azok a kopaszok, akik átveszik a helyünket, akik azért vannak itt, azért kerültek ide, hogy minket pótoljanak.
Hogy engem pótoljanak.
Már semmi sem köt ide, már a feladat sem. Már a reptéri őrszolgálatban sem számolnak velünk.
Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.
Már csak tényleg az időt, ezt a 11 napot kell kitölteni, az utolsókat rúgjuk.

Este beszélgetés kezdődött a körletben az első időszakról. Kicsit irigykedve hallgatom azokat, akik a kiképzést is együtt töltötték, akik együtt vonultak, és minden katonai életszakaszban együtt állták a sarat.
Látom, hogy milyen erős kötelék ez, mennyire összefűzi a közös kopaszság őket, mintha egy lánc két egymás mellé tett láncszeme lennének. És így jön létre a legtisztábban a bajtársiasság, ahogy két teljesen véletlenül egymás mellé dobott, teljesen különböző személyiségű ember kooperálni és vállt vállnak vetve együttműködésbe kezd.
Milyen felemelő érzés lehet, hogy valaki a teljes katonai múltad ismeri. És hogy te is ismered valakiét.
A katonaságnál minden ember új ember lesz.
Mindent otthon kell hagynia, csak a jellemét hozhatja, csak az segít, hogy az az entitás, aki azelőtt volt, be tudjon költözni a katonába, hogy mozgatni tudja, hogy az új testben, a mások által leszabályozott testben érvényesíteni tudja az érdekeit, hogy védekezni tudjon, hogy túléljen.
Előre senki nem tudja, ki ő katonaruhában.
Az itt születik meg a bevonulással, itt fejlődik ki és lesz érett, itt születik meg az új ember, a civilből hozott jellem és a katona elegye. És akinek te a vajúdástól kezdve látod a megszületését, annak a testvére lettél, az a testvéred lett.

Jönnek sorra a katonatörténetek, már most úgy érzem, hogy ez másnak sose jelenti majd ugyanezt, sok társaság fogja ezeket unottan hallgatni, csak a volt katonák fogják teljes egészében érteni és értékelni. Földi Gyula is benn volt ma a körletünkben, nemrég volt igazi kopasz, élesen emlékszik, és amikor a borotválkozás valamiért felbukkan, nekikezd egy történetnek.

Körmenden volt kiképzésen. Én azt tudom, hogy ott nem bakancsot adnak a katonáknak, hanem orosz mintájú csizmát, és már ez a tény is összeforrasztja azt, aki ott volt.
Egy esetről beszél, ahol a négyszer negyven fős egység század eligazításon áll, és a helyi kiképző, egy főtörzsőrmester megkérdezi, hogy kinek van papírja valamilyen betegségről. Jelentkeznek páran, akiknek, cukorbetegség, meg ehhez hasonló komolyabb bajaik vannak, ezeket elküldi a főtörzs dokihoz, aztán megint megkérdezi, mondván, hogy ma kérdezi utoljára.
Valaki erre bemondja, hogy neki a bőrgyógyásza nem javasolja a borotválkozást. A főtörzs figyelmesen hallgat, erre felbátorodnak többen is és jelentkeznek, hogy nekik is.
Kis szünet után a törzsőrmester azt mondja, hogy nyugodtan megemlíthetik az otthoni bőrgyógyásznak majd a leszerelésük után, hogy Kovács Béla főtörzsőrmester a legjobb hazai bőrgyógyász. Olyan módszere van, ami eddig mindig bevált. Merthogy három hónap múlva egyáltalán nem okoz majd gondot senkinek a borotválkozás, ezt ő garantálja.

És másnaptól kezdve ezeket a srácokat minden nap lerendelte magához reggel, megborotválkozva. Kezdetben ugyan szanaszét szabdalták magukat, ahogy a kipattogzott bőrről nyiszálták a szőrt, de három hónap múlva egyiknek sem okozott valóban gondot a borotválkozás.

Nekem se nagyon okoz gondot, mert egy héten egyszer teszem, szerencsére nem erősödött meg annyira, hogy nagyon feltűnő legyen.

Holnap megborotválkozom még utoljára és többet a seregben nem fogok.

Hirtelen hihetetlen boldogság járt át ettől a gondolattól.
Bele is mosolyodtam jó szélesen, mert a többiek kérdezték rögtön, hogy na, mi van?

– Pinára gondoltál?

– Dehogy! Sokkal jobbra.

Arra gondoltam ugyanis, hogy tényleg vége.
Befejeztem a katonaságot.
Még mint egy bonyolult óraszerkezet, folyamatosan lassulok, bizonyos részeimen elkezdenek leállni a fogaskerekek, szép lassan egyre kisebb részem működik katonaként és pár nap múlva eljön az a pillanat, amikor az egész rendszer teljesen lendületet veszt és megáll.

Örökre.
Ez az óra nem indul újra.
Ahogy leáll, vadul ketyegni kezd egy másik, ami már nem áll le. Ez a mostani már sohasem fog dolgozni helyette. Ha az leáll, minden leáll.
De addig új percek, új órák, hetek hónapok és évek jönnek.
Egy új élet.

Abba születek újra.
Teljesen új emberként.
Az az ember leszek, aki soha korábban nem voltam:
a katonaviselt Férfi.

Mögöttem van az az intézmény, amelyik bárhol tartanék épp az életemben, ketté szakítaná másfél évre.
540 napra.
Felfoghatatlanul sok időre.
De ez már mögöttem van, a megszakíthatatlan, folytonos élet jön.
És úgy jön, hogy nem nagyon hozhat meglepetést. Annyi mindent láttam, annyi mindenen átmentem, annyi mindenen gondolkodtam, hogy nem lephet meg semmi.
Kész vagyok.

Új helyzetek, váratlan fordulatok, meghökkentő szituációk jöhetnek, és fognak is jönni. De a szükséges válaszreakcióim megvannak. És az a tapasztalat, hogy mindenhol az embert kell figyelni.

Ott a lényeg.

Mindegy milyen ruhában van, mindegy mit csinál, azt nézd, ami zöld ruhában, ami egyenruhában lenne. Mert itt kendőzetlenül és cicoma nélkül jelenik meg az Ember. És ehhez kell viszonyulni.
Én minden típust láttam.
És a társaim is.
Sőt ők többet egy kicsivel, mert ők engem is láttak.

Nem félek.
Sőt.
Nem is érdekel mi lesz.

Ezentúl mindig a MOST érdekel.

És most az van, hogy egy lassuló gépezet legelsőként kikapcsolt motorja vagyok, lassan állnak le a részeim, és ma megvan az első "utolsó tevékenység", az első olyan, amit rendszeresen kell, de már csak egyszer fogom, még egyszer borotválkozom és aztán katonaként soha többet.
Én már tudom, hogy megkezdődött a végső leállás, én már ki vagyok kapcsolva.

Ez jutott az eszembe.
És igazából nem mint egy pengeéles gondolat, hanem, mint egy puha, meleg érzés.
Ezt látták rajtam a többiek.

Nem pina.
Egy új világ.

 (Gustave Courbet, A világ eredete/ Gustave Courbet The Origin of the World 1866 Paris, Musée d'Orsay)

357

Május 28. Csütörtök

Megint délelőttre mentem, újra Ferihegy 1-re kampós tanulószolgálatba. Nagyon jó lenne túl lenni a tanulósdin, minél kevesebb kopasz látja, hogy én is most tanulom a dolgokat, annál jobb. Ma például olyasmit tanultam, amit a korosztályom, akik eleve ide kerültek, már három hónapja tudnak.

Vagyis ciházni.

Ez az egyik járulékos juttatása a ferihegyi FEP-nek.
Vagyis étel, ital.
Esetleg újság.
Ciházás.

Két katona közt ez valahogy így hangzik,
Leciháztad az Air France-t?
Ja le, volt húsos meg rostos.
Ami annyit tesz: Leraboltad az Air-France járatát? Le, igen. Szereztem sonkás szendvicset meg kajszibaracklevet.

A ciházás kifejezést ösztönösen használja az ember a lerablás vagy inkább a vadászat szinonimájaként, mert ez talán ellensúlyozza a cselekedetet, ami az valójában.
Mert tulajdonképpen szimpla kéregetés.

A helyes ciházás elemei a következők:

Az ember informálódik váltáskor, attól, akit éppen vált, mely gépeket ciházta már le. Ha sikerült neki, nem maradt-e belőle valami? Ha nincs döglött zsákmány, fel kell kajtatni a frisset, vagyis az épp érkező géphez igyekezni és miután az utasok leszálltak, úgy helyezkedni a lépcső alján, hogy a munkáját végző stewardessek jól lássanak, minden pillanatban. Igyekezni kell szemkontaktust teremteni.
Ha rutinosak és nem néznek ránk, akkor esetleg integetéssel, ugrálással igyekezni felhívni a figyelmet. Csak végszükség esetén alkalmazható hangjelzés, az sem éles, türelmetlen hang legyen, hanem lágy, ha lehet.
Leginkább a bagzó pilóták hangját érdemes utánozni.

Ha sikerült valahogy magunkra irányítani a fókuszt, az már 70%-os siker, a legtöbb légiutas-kísérőben felébred az ajándékozási vágy, amit hálás tekintettel lehet erősíteni, ilyenkor egy mosollyal érdemes szorítani egyet a hálón. A stewardessek adják a fejedelmi ételeket, még néha az első osztályról is osztogatnak, és csak ők férnek hozzá a szeszes italokhoz. A szeszes ital momentán nem érdekel, nem volt olyan eszement élmény, de azért az oktatóm elmondja, hogy akkor is szerezzek, mert a váltásomnak biztos jól fog esni.

Néha egy-egy jól sikerült hajtóvadászattal, például amikor két katona együttes erővel támad, kapitális zsákmányra lehet szert tenni. Sült húsos, kaviáros szendvicsre, egy kis palack borra, sörre.

Ha a stewardessek kicsúsznak a markunkból, lehet ugyanezzel a taktikával próbálkozni a catering-es autónál. A catering szolgálat a MALÉV gépeket látja el élelemmel. Ferihegy 2 mellől, egy hatalmas konyháról szállítják ki ZIL-re hasonlító dobozos teherautókkal, aminek a dobozát hidraulika emeli a gép ajtajának magasságába és amibe áthordják a catering-esek az el nem fogyasztott, de melegen tartott készételeket vagy szendvicseket. Gurulós kis fémdobozokban tárolják a gépen az ételeket, a jó fej melós ilyenkor belenyúl és ledob nekünk ezt-azt. De nem annyira adakozók, mint amennyire a lehetőségeikből következne. Ha őket is elszalasztjuk, még a takarítónőket lehet megpróbálni becserkészni. Legtöbbször idősebb nők, mindnek van már gyereke, sokaknak tán unokája is, a fiaik már voltak katonák.
Őket lehet a legkönnyebben elejteni. Elég egy kicsit elkeseredettebb arckifejezés, elég egy bizonytalan mozdulat, azzal sebet ejtünk a szívükön és ha találnak valamit, biztosan adnak. Mogyorót, meg olyan italt, amit kikértek, de bontatlanul otthagyták az utasok.  De ez jár a legkisebb pontértékkel.

Ma egy catering-es ment lépre, és dobott le nekünk egy szendvicset. De nem kíméltük, üldöztük tovább. A társam, az oktatóm igyekezett elmagyarázni neki, hogy ketten vagyunk, de nem értette. Nem tudom, hogy ez hogy lehet, mert nem kellett érteni, fentről szerintem kiválóan látszott. Mindenesetre, nem adott többet. Az oktatóm mondta, hogy láttam, hogy kell, most már egyedül is csinálhatom, menjek, szerezzek magamnak valamit, de aztán mégis inkább megszánt és megfelezte a zsákmányt.
Fojtóan tapadós kenyérben hajszálvékony sonka, leheletnyi vaj, ízletesnek nem mondanám. Viszont majdnem megfulladtam tőle. A társam verte is a hátam, hogy nem kérhetünk a csütitől vizet azzal, hogy a torkomon akadt a csencselt sonka. Mindenesetre beavatott lettem, még egy-két életbevágó technikát végigmondott és úgy ítélte meg, a következő napokban elkezdhetem én is, önállóan.

A fokozatosságot szem előtt tartva először csak a takarítónőket baszogassam, mondta. A stewardess-szel az a baj, hogy némelyik képes és odaszól valamit idegenül.
Vagy ami még rosszabb, kérdez.
Na, az nehezített pálya, az még neki sem mindig sikerül, ott észnél kell lenni. Megígérem neki, hogy erre a tanításra életem végéig emlékezni fogok.
Ciha. Ciházni.

Visszaérve a laktanyába a csüti, Szilasi főtörzs sorba állította a szolgálatból érkezőket a csapat ügyeletes iroda előtt. Rövid beszédet intézet hozzánk valamiről, majd megállt előttem és megkérdezte, jót aludtam-e. Tényleg mintha álomból ébredtem volna, semmire nem emlékeztem, abból, amit mondott.

– Merthogy nyilván reggel elaludt, hogy nem volt ideje megborotválkozni!

Megtapogattam az állam, tényleg borostás. Annyira jó volt, amíg ez nem volt szempont, úgy vonultam be, hogy soha nem borotválkoztam előtte. Nem kellett egyáltalán. Talán volt egy két kósza szál, amit amúgy Anyu szemöldök csipeszével kicibáltam, még tetszett is, hogy úgy működöm, ahogy a dél-amerikai indiánokról olvastam, hogy nekik egész életükben nem kell, de itt benn muszáj volt elkezdenem borotválkozni és emiatt egyre gyorsabban nőtt és egyre erősebb lett.
És manapság már látszik, ha elhanyagolom. Persze még így is csak három-négynaponta kell, emiatt hajlamos vagyok elfelejteni. Ez a konyhán nem volt feltűnő, de itt állandóan vizslatják az állam. És hát basszus, tényleg szőrös voltam.

Szilasi értékén kezeli a dolgokat, és olyan főben járó bűnnek állítja be, hogy csodálom, nem kerülök statáriális bíróság elé.

– Nem gondolta, hogy ez olyan fegyelmi vétség, ami mindamellett, hogy büntetendő, esztétikai kérdéseket is felvet? El tudta egyáltalán látni ma a szolgálatát? Maga szerint lehet így védeni az országot? Gondoskodom a megfelelő büntetésről! Lelépni!

Kicsit ijedten vártam ma köteléken (napi eligazítás) a büntetést. Nem érzem olyan hihetetlen nagy hibának, amit csináltam, szerintem a harci készültségemen nem sokat rontott a borosta, az mondjuk igaz, hogy a ciházásból szerzett kenyér morzsalékos darabjai meg-meg akadtak rajta. Nem tudom, mire számítsak, Szilasi nagyon határozott volt, komoly büntetést kapok, az tuti.

És valóban!
Délután a köteléken kihirdették, hogy Élenjáró lettem.
Élenjáró!
Röhej.
Miért?
Ez a katonaság egy kurva nagy kupleráj. Most komolyan, miért én lettem élenjáró? Nehogy az legyen, hogy megint valami büdös nagy tévedés, mint amikor kiengedtek két nap szabira. Nehogy az legyen, hogy kiderüljön, megint hagytam magam sunyin élenjárónak nyilvánítani, holott büntetést kellett volna kapnom. De tényleg ez micsoda, mikor csak a gond volt velem és mindenki meg van győződve róla, hogy valami csúfos bukás eredményeként kerültem el a konyháról? A kutyások közt is érzek valami zavart, közülük senki nem kapott ilyen elismerést. Szerintem megint elkezd majd terjengeni, hogy csókos vagyok. De nem Apám miatt, hanem valami magasabb szintről, talán az lehet, hogy simán a szocialista Jóisten fia vagyok.

Ki is engednek rögtön szabadnapra 17-től.