122

1988. január 18. hétfő

Mára valahogy egy kicsit enyhült a láz, és én kisebb túrákat tettem a lakásban. Kiültem a konyhába reggelizni, billegtem ugyan a széken, de végig tudtam enni. Aztán visszafeküdtem, csakhogy valahogy ott sem volt jó.

Délutánfele úgy döntöttem leviszem a Buksit sétálni, talán jót tesz a friss levegő.
Egész jó idő volt, csípős hideg feszült ugyan, de sütött a nap.
Buksi nagyon érzékeny.
Valószínűleg pontosan tudja, hogy most nem vagyok száz százalékos, ezért egész rendesen viselkedik. Amúgy a sétáltatás mindig úgy néz ki, hogy megyünk utána, és csak akkor jön vissza, ha ő akar. Most meg nem nagy távolságra bóklászik el, és szólnom sem kell, jön velem, pontosabban az ő általa bejárt terület középpontjaként haladok.
Már nagyon kevés kutyához megy oda magától.
Ha pajkos játék várható akkor igen, meg akkor, ha az erejét akarja fitogtatni, kis termete ellenére ilyenkor persze elég támadékony hangulatban. De olyan kutya felé nem mozdul, akit ismer és úgy érzi nincs dolga vele.
Mindenkinél többnek gondolta magát, megvívta már a harcait, úgy érezte rangja van, és az olyan magas, hogy csak nagyon ritkán lát olyat, aki magasabb rangú. Még mindig kész persze ezt a rangot akár erővel is elismertetni, de nem bizonyítgatja állandóan. Így elég nyugodtan haladtunk, nem siettünk és nem is álltunk meg.

Ekkor feltűnt Charlie a gazdájával.
Charlie egy megtermett német juhász. Négy-öt év körül lehet, még emlékszem a gazdája előző kutyájára, az is német juhász volt, csak teljesen vörös.
Amolyan fakó téglavörös. Nagyon furcsa, de szép állat volt. Hirtelen pusztult el, a gazdája nem is bírta kutya nélkül, ekkor szerezte Charlie-t.
A gazda egy lehetetlen alak volt, senki, semelyik kutyás nem szerette. Nem csinált amúgy semmit, csak lenézően, pökhendi tartással vonult, soha senkinek nem köszönt, a legtöbb, amit az ember kaphatott tőle az legfeljebb egy undorral vegyes, gyűlölettel teli pillantás.
A kutyájától is mindenki tartott. Kiszámíthatatlannak látszott, többször támadt emberre, kutyára, de hihetetlen szerencsével a sérülést mégis sikerült elkerülni, valahogy vagy a gazda vagy a körülmények megfékezték a kutyát, mielőtt a támadást befejezte volna. És ezekben a támadásokban még kutyafejjel belegondolva sem lehetett semmilyen indokot felfedezni.

Ezért kerülte őket mindenki. Most, hogy megjelentek, úgy akarok elmenni mellettük, hogy kitérek alaposan balra, hogy jó messze legyünk egymástól.
Buksinak is megvan a magához való esze, Charlie-val sose próbálkozott, a kezdetektől kerülte.
Kemény kis jószág volt, de nem hülye.
Most is felmérte a helyzetet és ő is eltolódott balra és jó messze tőlem, és még messzebb Charlie-éktól, nyugodtan baktatott. Ment minden mint a karikacsapás, szépen haladtunk el egymás mellett, nem gyorsan, mert a másik gazda pöffeszkedő járása lassan mozogva hatásos, én meg eléggé szédelegtem még, tyúklépésben, billegve, bizonytalanul haladtam. Charlie gazdája nagydarab pacák, olyan, akiben meglátni, hogy energikusan tudja mozgatni a testét, de már kövér.
Mióta Lufi ugyanilyen testtel letett szkanderban, nem becsülöm le az ilyet.
És ezen az emberen az is látszott, hogy agresszív, bevédi a territóriumát, ha szükségesnek látja. De egyébiránt a kinézete nem különbözött a sok lecsúszott, enyhén alkoholista, primitív proli apukától, akik azért a lakótelepen nagy számban rajzottak.

Azt hittem minden rendben lesz, ahogy ez évek óta lenni szokott, de nem.
Valamiért Charlie bekattant.

Elindult Buksi felé. Buksi nem egy beszari fajta, kis mérete ellenére gyakorlatilag bármilyen más kutya ellen felveszi a harcot, most óvatosabb volt, igyekezett hozzám közel kerülni. Csakhogy így, hogy jobbról Charlie jött, balról Buksi, nagyon gyorsan összetalálkoztak.
Charlie-n nem látszott semmi, se támadó szándék, se barátságosság, de még érdeklődés sem. Csak jött, egyenletes mozgással.

Amint Buksihoz ért, már harapott is.
Buksi rutinos, nem nagyon lehet meglepni, túl sokszor küzdött már, hogy tudja, akkor van esélye, ha gyors. Ha már az összecsapás előtt jóval a maximumra kapcsolja magát, és minden idegszálát megfeszítve figyeli a pillanatot, amikor mozdulni kell, gyorsan, robbanékonyan.
Így az első harapást elkerülte.
Olyan hirtelen ugrott oldalra, hogy Charlie kicsit megzavarodott, hogy nem ért testet a harapása, hanem akkorát csattantak a fogai, hogy a lakótelep belecsendült és tán még fájhatott is.
Buksi nem késlekedett, már a levegőben úszott a német juhász nyaka felé.
Beleharapott, de Charlie rántott magán egyet és Buksit pont maga elé rántotta be. Mire Buksi földet ért, Charlie már átharapta a testét, a tépőfogait két oldalt mélyesztette az én kutyámba.
Ez néhány méterre történt előttem pokoli gyorsan, és én az első pillanattól kezdve igyekeztem feléjük, futni nem voltam képes, de erőltetett menetben közeledtem. Akkor értem oda, amikor Charlie már egyszer megrázta a fülsüketítően vonyító Buksit, ezért ami a nullára apadt erőmből tellett, belerúgtam a német juhászba.
A combját találtam el, olyan volt, mint a beton, ezért még néhányszor alárúgtam, hogy hátha valami fájdalmasabb lágyrészt eltalálok.
De Charlie bekattant.
Nem engedte el Buksit. Talán az ötödik rúgást vittem be, amikor hirtelen minden elsötétült.

Megérkezett ugyanis Charlie gazdája.
Nem láttam, de nem volt kétséges.
Úgy vert orrba, hogy magasra lendült a lábam, mintha kirúgták volna őket alólam. A hátamra esve éreztem meg, hogy mennyire fáj az orrom és az arcom, mert össze tudtam hasonlítani azzal, amit a beton okozott hátul a koponyámon, amikor lecsattant a földre.
Csak lenn hanyatt fekve jött meg a kép, vissza a szemembe, és nemsokkal utána az agyamba is. Buksit még mindig rázta az ellenfele, tudtam, hogy széttépi. És azt is tudtam, hogy most képtelen vagyok segíteni, nem tudok felállni.
Minden vibrált, a fejem úgy zúgott, hogy majdnem elnyomta Buksi keserves vonyítását.
De csak majdnem.
Láttam, hogy most már a gazda rugdossa a saját kutyáját, és rájöttem, hogyha neki segítek, Buksin is fogok. Meg fennállt annak a veszélye, hogy az ember Buksit is megrúgja.
Mozdulnom kell.
Eszembe sem jutott, hogy a pasi újra ellenem fordulhat, hogy ezzel akár Buksi szenvedésének végét is késleltethetem, de mire felkeltem a földről Charlie elengedte a zsákmányt, gondolom, valahogy a gőzön átsejlett neki, hogy a gazdi szólítja, emberes rúgásokkal.

A fickó rám sem nézett, pórázon húzta el a kutyáját, én meg a földön sírdogáló Buksihoz igyekeztem. Az oldalán feküdt, nyakát hosszan előrenyújtva, szájával apró o betűt formázva, a teljesen teleszívott tüdejéből hosszan és hangosan nyüszített.
Üveges szeme ijesztőn meredt maga elé a semmibe.
Óvatosan megsimogattam többször is, és éreztem, hogy a kezem alatt enyhül a teste feszítése, halkul a fájdalom hangja. És amikor a fejét meg sem mozdítva, csak a szemét forgatva, oldalra belenézett végre a szemembe, sírva fakadtam. Folyt a könnyem az orrom alatt gyöngyöző vérbe, elkentem a kezemmel és már nem tudtam, hogy Buksitól vagyok-e véres vagy magamtól. De Buksi szerencsére nem vérzett nagyon.

Sírtam, pedig nemrég ígértem meg magamnak, hogy nem fogok. De már nem gyerekként tettem, elvégre 19 éves vagyok.
Férfiként sírtam.
Dühömben.
Mert bár Buksi esdeklő tekintete a sajnálatot indokolta valóban, de nem emiatt sírtam. Legalábbis nem elsődlegesen ezért. Buksi tekintetében benne volt valami bocsánatkérés. Valami olyasmi, hogy bocs, nem akartam. Ettől esett meg úgy a szívem.
Mert annyi galád piszokságot csinál, annyi olyan felesleges konfrontációt, amit én nem akarnék megélni, és ha szólok is, hogy ne csinálja, akkor is megteszi, annyi ilyet csinál, hogy máskor jogos lenne ez a tekintet. De most tudom, hogy nem tehetett erről, de fél, hogy így gondolom.
Sosem büntettük, nem attól fél.
Hanem, hogy most azt hiszem róla, hogy ő a hibás.
És ettől harag gyúlt bennem.
Ettől és a sajnálattól kezdtem sírni.
Meg a tehetetlenségtől.
Bosszú forrt bennem belül, de a testem, most alkalmatlan mindenre.

Nem sokáig gubbasztottunk ebben a vert helyzetben, mert Buksi erősebb volt. Lassan hasra feküdt és a mozdulatoktól aprókat nyiszogva, kúszva hazafele indult.
Egy pillanatra a tenyerem a mellkasának támasztva megállítottam, mondtam is neki, hogy ne haragudjon, fájni fog, és a másik kezemmel hátul alányúlva megpróbáltam felemelni. Nagyon sokszor csináltam már, rutinfeladat.
De most láttam, hogy akárhogy csinálom, fájdalmat fogok okozni és valóban, ahogy enyhén megemeltem, élesen felvisított, mert a sebein megmozgattam a bőrt. Nem vettem fel mégsem, hagytam hadd kússzon.

Úgy mozgott, mintha súlyos nyerget tettek volna rá, amit a húsába mélyesztett kampókkal rögzítettek volna, és billegne rajta a lovas. Egészen a földre lenyomta ez a vágta, hasát húzva a földön kúszott, de megállás nélkül. Úgy mentem mellette, hogy fölötte legyek, meg előtte és mögötte, hogy bármi közelítene hozzá elpusztítom, elégetem, mint egy sugárpajzs. Szerencsére sehol nem kellett megemelnem, a házba is, és a liftbe is be tudott magától kúszni.

Otthon nagy, ijedt szaladgálás lett, engem látott el Anyu elsőként, mert Buksi azonnal inni ment.
Nem tudom tört-e csont, nem is tudom, hogy van-e csont az orrban, de olyan érzés volt.
Mintha szétrobbant volna apró darabokra és az egész arcomat beterítette volna bőr alatt a sok csontszilánk, mert még a pislogástól is karistolták a húsom, az idegszálaim és végső soron az agyam.

De igazából ez csak az érzés lehetett, minden hellyel-közzel a helyén volt a képemen, azt hiszem rendben vagyok. Buksival nem tudtunk mit csinálni, nem vérzett már, de teljesen tisztán négy hatalmas lyukon, kettőn a bal, kettőn a jobb oldalán mélyre, egészen szinte a bordákig leláttunk. Orvos kellene megvizsgálja.

Aput meg kellett várni, későn érkezett haza, de ő is először azon háborodott fel, hogy az ember engem támadott meg, pontosabban, hogy megtámadott engem.
A nevét nem tudjuk, azt se hogy pontosan hol lakik, meg Apu nem az a verekedős fajta, és beszélni a pasival meg értelmetlen, az ész érveket nem érti az, akinek nincs esze.

Az látszott logikus lépésnek, hogy ez várhat, Buksit kellene előbb orvoshoz vinni. Így én otthon maradtam, a család meg bevitte a legkisebb családtagot a Péterffy Sándor utcai rendelőbe.

357

Május 28. Csütörtök

Megint délelőttre mentem, újra Ferihegy 1-re kampós tanulószolgálatba. Nagyon jó lenne túl lenni a tanulósdin, minél kevesebb kopasz látja, hogy én is most tanulom a dolgokat, annál jobb. Ma például olyasmit tanultam, amit a korosztályom, akik eleve ide kerültek, már három hónapja tudnak.

Vagyis ciházni.

Ez az egyik járulékos juttatása a ferihegyi FEP-nek.
Vagyis étel, ital.
Esetleg újság.
Ciházás.

Két katona közt ez valahogy így hangzik,
Leciháztad az Air France-t?
Ja le, volt húsos meg rostos.
Ami annyit tesz: Leraboltad az Air-France járatát? Le, igen. Szereztem sonkás szendvicset meg kajszibaracklevet.

A ciházás kifejezést ösztönösen használja az ember a lerablás vagy inkább a vadászat szinonimájaként, mert ez talán ellensúlyozza a cselekedetet, ami az valójában.
Mert tulajdonképpen szimpla kéregetés.

A helyes ciházás elemei a következők:

Az ember informálódik váltáskor, attól, akit éppen vált, mely gépeket ciházta már le. Ha sikerült neki, nem maradt-e belőle valami? Ha nincs döglött zsákmány, fel kell kajtatni a frisset, vagyis az épp érkező géphez igyekezni és miután az utasok leszálltak, úgy helyezkedni a lépcső alján, hogy a munkáját végző stewardessek jól lássanak, minden pillanatban. Igyekezni kell szemkontaktust teremteni.
Ha rutinosak és nem néznek ránk, akkor esetleg integetéssel, ugrálással igyekezni felhívni a figyelmet. Csak végszükség esetén alkalmazható hangjelzés, az sem éles, türelmetlen hang legyen, hanem lágy, ha lehet.
Leginkább a bagzó pilóták hangját érdemes utánozni.

Ha sikerült valahogy magunkra irányítani a fókuszt, az már 70%-os siker, a legtöbb légiutas-kísérőben felébred az ajándékozási vágy, amit hálás tekintettel lehet erősíteni, ilyenkor egy mosollyal érdemes szorítani egyet a hálón. A stewardessek adják a fejedelmi ételeket, még néha az első osztályról is osztogatnak, és csak ők férnek hozzá a szeszes italokhoz. A szeszes ital momentán nem érdekel, nem volt olyan eszement élmény, de azért az oktatóm elmondja, hogy akkor is szerezzek, mert a váltásomnak biztos jól fog esni.

Néha egy-egy jól sikerült hajtóvadászattal, például amikor két katona együttes erővel támad, kapitális zsákmányra lehet szert tenni. Sült húsos, kaviáros szendvicsre, egy kis palack borra, sörre.

Ha a stewardessek kicsúsznak a markunkból, lehet ugyanezzel a taktikával próbálkozni a catering-es autónál. A catering szolgálat a MALÉV gépeket látja el élelemmel. Ferihegy 2 mellől, egy hatalmas konyháról szállítják ki ZIL-re hasonlító dobozos teherautókkal, aminek a dobozát hidraulika emeli a gép ajtajának magasságába és amibe áthordják a catering-esek az el nem fogyasztott, de melegen tartott készételeket vagy szendvicseket. Gurulós kis fémdobozokban tárolják a gépen az ételeket, a jó fej melós ilyenkor belenyúl és ledob nekünk ezt-azt. De nem annyira adakozók, mint amennyire a lehetőségeikből következne. Ha őket is elszalasztjuk, még a takarítónőket lehet megpróbálni becserkészni. Legtöbbször idősebb nők, mindnek van már gyereke, sokaknak tán unokája is, a fiaik már voltak katonák.
Őket lehet a legkönnyebben elejteni. Elég egy kicsit elkeseredettebb arckifejezés, elég egy bizonytalan mozdulat, azzal sebet ejtünk a szívükön és ha találnak valamit, biztosan adnak. Mogyorót, meg olyan italt, amit kikértek, de bontatlanul otthagyták az utasok.  De ez jár a legkisebb pontértékkel.

Ma egy catering-es ment lépre, és dobott le nekünk egy szendvicset. De nem kíméltük, üldöztük tovább. A társam, az oktatóm igyekezett elmagyarázni neki, hogy ketten vagyunk, de nem értette. Nem tudom, hogy ez hogy lehet, mert nem kellett érteni, fentről szerintem kiválóan látszott. Mindenesetre, nem adott többet. Az oktatóm mondta, hogy láttam, hogy kell, most már egyedül is csinálhatom, menjek, szerezzek magamnak valamit, de aztán mégis inkább megszánt és megfelezte a zsákmányt.
Fojtóan tapadós kenyérben hajszálvékony sonka, leheletnyi vaj, ízletesnek nem mondanám. Viszont majdnem megfulladtam tőle. A társam verte is a hátam, hogy nem kérhetünk a csütitől vizet azzal, hogy a torkomon akadt a csencselt sonka. Mindenesetre beavatott lettem, még egy-két életbevágó technikát végigmondott és úgy ítélte meg, a következő napokban elkezdhetem én is, önállóan.

A fokozatosságot szem előtt tartva először csak a takarítónőket baszogassam, mondta. A stewardess-szel az a baj, hogy némelyik képes és odaszól valamit idegenül.
Vagy ami még rosszabb, kérdez.
Na, az nehezített pálya, az még neki sem mindig sikerül, ott észnél kell lenni. Megígérem neki, hogy erre a tanításra életem végéig emlékezni fogok.
Ciha. Ciházni.

Visszaérve a laktanyába a csüti, Szilasi főtörzs sorba állította a szolgálatból érkezőket a csapat ügyeletes iroda előtt. Rövid beszédet intézet hozzánk valamiről, majd megállt előttem és megkérdezte, jót aludtam-e. Tényleg mintha álomból ébredtem volna, semmire nem emlékeztem, abból, amit mondott.

– Merthogy nyilván reggel elaludt, hogy nem volt ideje megborotválkozni!

Megtapogattam az állam, tényleg borostás. Annyira jó volt, amíg ez nem volt szempont, úgy vonultam be, hogy soha nem borotválkoztam előtte. Nem kellett egyáltalán. Talán volt egy két kósza szál, amit amúgy Anyu szemöldök csipeszével kicibáltam, még tetszett is, hogy úgy működöm, ahogy a dél-amerikai indiánokról olvastam, hogy nekik egész életükben nem kell, de itt benn muszáj volt elkezdenem borotválkozni és emiatt egyre gyorsabban nőtt és egyre erősebb lett.
És manapság már látszik, ha elhanyagolom. Persze még így is csak három-négynaponta kell, emiatt hajlamos vagyok elfelejteni. Ez a konyhán nem volt feltűnő, de itt állandóan vizslatják az állam. És hát basszus, tényleg szőrös voltam.

Szilasi értékén kezeli a dolgokat, és olyan főben járó bűnnek állítja be, hogy csodálom, nem kerülök statáriális bíróság elé.

– Nem gondolta, hogy ez olyan fegyelmi vétség, ami mindamellett, hogy büntetendő, esztétikai kérdéseket is felvet? El tudta egyáltalán látni ma a szolgálatát? Maga szerint lehet így védeni az országot? Gondoskodom a megfelelő büntetésről! Lelépni!

Kicsit ijedten vártam ma köteléken (napi eligazítás) a büntetést. Nem érzem olyan hihetetlen nagy hibának, amit csináltam, szerintem a harci készültségemen nem sokat rontott a borosta, az mondjuk igaz, hogy a ciházásból szerzett kenyér morzsalékos darabjai meg-meg akadtak rajta. Nem tudom, mire számítsak, Szilasi nagyon határozott volt, komoly büntetést kapok, az tuti.

És valóban!
Délután a köteléken kihirdették, hogy Élenjáró lettem.
Élenjáró!
Röhej.
Miért?
Ez a katonaság egy kurva nagy kupleráj. Most komolyan, miért én lettem élenjáró? Nehogy az legyen, hogy megint valami büdös nagy tévedés, mint amikor kiengedtek két nap szabira. Nehogy az legyen, hogy kiderüljön, megint hagytam magam sunyin élenjárónak nyilvánítani, holott büntetést kellett volna kapnom. De tényleg ez micsoda, mikor csak a gond volt velem és mindenki meg van győződve róla, hogy valami csúfos bukás eredményeként kerültem el a konyháról? A kutyások közt is érzek valami zavart, közülük senki nem kapott ilyen elismerést. Szerintem megint elkezd majd terjengeni, hogy csókos vagyok. De nem Apám miatt, hanem valami magasabb szintről, talán az lehet, hogy simán a szocialista Jóisten fia vagyok.

Ki is engednek rögtön szabadnapra 17-től.